Telik-múlik a “repeta-december”, amit a szociális vonatkozásokkal (plusz egy pár életrajzzal és regénnyel) folytatunk. A tartalom a következőképp alakul:


Párkapcsolatok

A legfontosabb kapcsolatunk általában egy jól meghatározott személyhez fűzhető. Ez lehet a barátunk/barátnőnk, férjünk/feleségünk, az embör/asszony, vagy – egy kollégám szavajárásával – az életünk megcukrozója. Sok munka van viszont azzal, hogy idővel nehogy életünk megborsozója váljon belőle.

A szerelem rózsaszín felhője kezdetben könnyen elfedi az inkompatibilitásokat, de ez az állapot sajnos mulandó, és utána jön a hideg zuhany. Ilyenkor sem a nagyszüleink-féle bekeseredés, sem a modern tempójú partnercserélgetés nem kimondottabban “jó” megoldás. Válasszuk inkább azt, hogy munkához látunk, és aktívan építjük a kapcsolatunkat.

Ehhez lehet nagy hasznunkra Gary Chapman 5 szeretetnyelve. Abszolút jogos a nyelvekkel vont párhuzama, hiszen 1) ott is kommunikálni kell, 2) a másik igényei szerint kell kifejeznünk magunkat (és a szeretetünket), illetve 3) egy új nyelvjárást elsajátítani bizony komoly munka lesz. Érdemes tehát minél hamarabb megtalálni és megtanulni a párunk szeretetnyelvét; választási lehetőségeink az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás, a szívességek és a testi érintés. Ezek kontextusában pedig valószínűleg jobban fog töltődni a másik szeretettankja – és a miénk is.

A másik induló a témában John Gottman – A jól működő házasság 7 alapelve című könyve, ami egy kicsit általánosabb párkapcsolati útmutatóként a konfliktusok kezelésére is mélyebben kitér. Itt ugyanis kutatások során megfigyelték, hogy milyen tényezők vezetnek a legbiztosabban a válás felé. A legfontosabbak a gyakori kritizálás, a megvetés/lenézés, a mentegetőzés és az elfordulás, vagy más néven a kapcsolatok végítéletének “négy lovasa”. De számít még az is, ha már eleve durván kezdjük a vitáinkat, illetve ha nehézkesen küldünk vagy fogadunk ún. “békülési kísérleteket”.

Legyen hát a célunk egy erős barátságon alapuló, könnyen békülő, kompromisszumokra nyitott kapcsolat, mert az így kialakuló pozitív érzelmi töltettel az apróbb kilengések egyszerűen átvészelhetők. Fontos, hogy igyekezzünk a másik üzenetére figyelni a hangneme helyett, és hogy tudjuk viselni a negativitását – főleg ha nem is ránk irányul! Koncentráljunk arra, amink van; ne arra, amink nincs! Végül pedig véssük az eszünkbe, hogy senki nem tökéletes – ezért legyünk képesek megbocsátani magunknak, és persze a párunknak is!


Társaság

Az egyre társaságibb, személyiség-centrikusabb világunkban szerintem mindenkinek fontos olvasmány lenne Dale Carnegie – Hogyan szerezzünk barátokat című jó modor bibliája. Sok konkrét tanácsot ad magunk megkedveltetésére vagy mások meggyőzésére, de én szeretek rá jelentősen leegyszerűsítve gondolni:

  • Ne legyünk negatívak – ide értve a kritizálást, a manipulációt, a figyelmetlenséget, stb.

  • Legyünk pozitívak – ide értve az (őszinte!) dicséretet, a figyelmet, a mosolyt, a hangszínt/hangnemet, stb.

  • Lássuk a dolgokat másik szemszögéből (is) – ide értve, hogy ne mindig csak mi beszéljünk, ne csak magunk iránt érdeklődjünk, tiszteljük a másik véleményét, tartsuk szem előtt az ő érdekeit, stb.

Ha egyetlen mondatba szeretném tömöríteni az egész könyvet, akkor az valószínűleg a következő (vegyes filozófiai és vallási háttérrel rendelkező) idézet lenne: “Úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak!”. De még akár egyetlen szó is elég lehet a mondanivaló megragadására: empátia! Vagy ahogy Henry Ford mondta:

Ha létezik olyan, hogy “a siker egyetlen titka”, akkor az az, hogy képes legyél a dolgokat a sajátod mellett a másik fél szemszögéből is látni.

Tanulságos kiegészítés ezek mellé Susan Cain – Csend című könyve, ami az introvertált és az extrovertált személyiségtípusok közti különbségeket tárgyalja. Vegyük kb. úgy, hogy Carnegie-nél megkaptunk minden magabiztosságos, kézfogós, szociális dolgot – itt pedig megláthatjuk az érem másik oldalát.

Lehet, hogy a modern világ az extrovertált ideál köré épül, de azért az introvertáltaknak is megvan a helye. A könyv lényege valójában annyi, hogy a beilleszkedésük milyen nézőpontból történik. Fontos, hogy nem kevesebbek vagy rosszabbak, csak mások. Introvertáltként alkalmazkodni próbáljunk az extrovertált kultúrához, ne “felérni hozzá”.

Egy másik tanulság, amit kiemelnék, az a “befőttes gumi” hasonlat, vagyis hogy bizonyos keretek között mindannyiunk személyisége rugalmas. Ez azt jelenti, hogy akár introvertáltként is tehetünk kimondottan extrovertált dolgokat, ha azok a valós értékeinket szolgálják. Csak figyeljünk oda az egyensúlyra, és ne feszítsük túl messzire (vagy túl sokáig) azt a bizonyos befőttes gumit!


Stratégia

Ha az emberismereti alapokkal már tisztában vagyunk, onnantól ezt a tudásunkat stratégiai szemszögből is “használhatjuk”. Nagyon nem mindegy persze, hogy ezt milyen hozzáállással tesszük. Robert Greene – A hatalom 48 törvénye című könyvében például eléggé megkérdőjelezhető a moralitás.

Védelmében annyit mondanék, hogy szerintem a “törvények” még véletlenül sem azt akarják mondani, hogy legyünk gátlástalan férgek! De ahhoz, hogy megszeghessük a szabályokat, először tudnunk kell, hogy mik is a szabályok. Illetve mások azért persze ugyanolyan könnyen lehetnek gátlástalan férgek velünk szemben – csak ezután remélhetőleg nem olyan sikeresen, mert átlátunk majd a szitán.

A törvény nem tudása senkit nem mentesít.

48 még gombócból is sok, úgyhogy itt valószínűleg mindenki talál fejlődni valót. Én mondjuk biztosan igyekezni fogok majd jobban befogni a számat, a tetteimmel érvelni, legalább valamennyire nyitni a köz (és a közvélemény) felé, illetve bátra(bba)n hozzáállni a céljaimhoz.

Aki pedig egy kicsit emberségesebb (és elmésebb) hangszínre vágyik, annak ott van Baltasar Gracián – Az életbölcsesség kézikönyve (első rész, második rész). Tartalmilag nyilván sok az átfedés a 48 törvénnyel, de szerintem itt nem is feltétlenül a friss meglátások, hanem a megfogalmazásuk adja az értéket. Tömören, humorosan és emlékezetesen fejezi ki a lényeget, ami így jobban megragad, és tényleg hathat a mindennapjainkra. Időnként feltétlen érdemes lesz visszaolvasgatni…


Vezetés

Vezetői leckékért első sorban Bill Walsh – The Score Takes Care of Itself című könyvéhez fordulunk. És aki esetleg nem kacsintgat mások vezetése felé, annak sem árt tudnia vezetni önmagát, szóval a téma továbbra is univerzális. A lényeget már az előszóban megkapjuk, miszerint: a győzelem soha nem garantált, csak az esélyét növelhetjük; és ehhez az esély növeléshez az kell, hogy a teljesítményünkre koncentráljunk a kimenetel helyett. Maga a cím igazából a szerző filozófiájának legtömörebb összefoglalása egy – általa gyakran ismételt – mondásban: ha mindent fontos dolgot precízen csinálsz, akkor “az eredmény majd jön magától”.

A győztesek már azelőtt is győztesként viselkednek, hogy győznének.

Igazából minden egyéb ebből a filozófiából fakad, de azért néhány kedvencemet kiemelném:

  • A hosszú távú gondolkodásban elengedhetetlen az apró részletek és az átfogó fejlődés közti kapcsolat felismerése.

  • Tudjuk elviselni a késleltetett jutalmat! Először jobb gyártósor készül, ami (majd egyszer) jobb minőségű eredmények gyártását teszi lehetővé.

  • Tudjunk megbirkózni a valósággal: se a siker, se a kudarc ne befolyásolja a törekvéseinket és a fókuszunkat.

  • A jó vezető elsősorban egy tanár, aki mellesleg a saját utánpótlását is képzi!

Nagyon hasonlóakat olvashatunk ki George Patton tábornok War As I Knew It című könyvéből is – ahol csak a díszlet szigorúan “katonai”, a lecke egyáltalán nem. Ennek tükrében tényleg úgy látom, hogy a vezetés és a hatékonyság nagyban függetlenek attól, hogy kiket szeretnénk vezetni, vagy hogy miben szeretnénk hatékonyak lenni. Pattonban sem az a különleges, hogy ezeket a stratégiákat katonai körökben alkalmazta, hanem hogy milyen következetesen és lelkiismeretesen tette. Ha követjük a példáját, akkor mi is 4 csillagos tábornokai lehetünk a saját életünknek.


Életrajzok

Ha az a cél, hogy megtanuljunk helyesen élni, akkor kimondottan logikus lépés mások életét tanulmányozni. Sőt, idővel valószínűleg ez lesz a fő “táplálékunk”, ha az alapok már nagyon stabilak. De mivel egyelőre még nagyban folyik az alapozás, az életrajzokat is csak felületesen érintettük.

Az egyik Tetsuko Kuroyanagi (Totto-chan) iskolai visszaemlékezése, ami bennem csak tovább erősítette a modern oktatási rendszer iránti csalódottságomat. Totto-chan világában valahogy csak lehetséges volt egy holisztikus, diák-központú, személyes felelősségvállaláson alapuló, emberséges tanítási módszer – ami sajnos napjainkban már csoda számba megy. A kontraszt viszont remélhetőleg megmutatja, hogy mennyire máshogy is lehetne.

A másik életrajznál viszont “csaltunk”, és Mason Currey – Napi rituálék című könyvén keresztül sokak életét néztük egyszerre. Tettük mindezt annak reményében, hogy valami legnagyobb közös osztó jelleggel kirajzolódik pár követendő minta. És nekem ki is rajzolódott ez-az:

  • Akár a rend, akár a káosz, akár a különcködés felé hajlunk jobban, az elsődleges a helyes fontossági sorrend! Semminek nem lesz magától helye az életünkben, ha nem csinálunk neki helyet. (Ez alapján nyilvánvalóan erős a kapcsolat a Művészet háborújával: csinálni kell, és idővel a kitartás és rendszeresség verni fogja a hirtelen inspirációt.)

  • Egy másik átfogó tanulság, hogy igyekezzünk nem kimeríteni magunkat! Megvannak ugyan a munkamániások, de a legtöbben meglepően keveset dolgoznak napi szinten, ami viszont aztán összeadódik.

  • Nagyon sok ajánlást kapunk még a reggeli munkára. Ha azzal kezdünk, ami igazán számít, akkor onnantól a napunk többi részét már szinte improvizálhatjuk.


Fikció

Végül pedig némi fikciót is érintünk, hiszen egy történet attól még lehet tanulságos, hogy nem igaz. Illetve személy szerint jó alkalom ez nekem arra is, hogy bepótoljak néhány olyan “alapművet”, ami eddig valahogy csak kimaradt.

Ezek közül a legfontosabb kétség kívül George Orwell – 1984 című regénye. Nem szeretnék spoiler-ezni, de nem az a tipikus happy end. Viszont nagyon fontos (és sajnos továbbra is aktuális) ez a több mint 70 (!) éves disztópikus előrevetítés. Tekintsük figyelmeztetésnek, és ne hagyjuk, hogy a valóságban idáig fajuljanak a dolgok! Addig tegyünk ellene, amíg még tehetünk…

A másik célpontunk J. D. Salinger – Zabhegyezője, ahol talán nem akkora a tét, de okulni azért okulhatunk. A sztorit itt sem lőném le, csak a főbb tanulságokat emelném ki:

  • Jó ötlet minél eredetibbnek maradni egy hamis világban, de ne legyünk annyira képtelenek a kompromisszumra, hogy ebbe bele is őrüljünk!

  • Próbáljuk a változást ne jónak vagy rossznak, hanem csak szimplán az élet részének tekinteni!

  • Higgyük el, hogy emberek ezrei néztek szembe a történelem során ugyanazokkal az egzisztenciális válságokkal, amikkel mi is. Ezekből egy pár biztosan írt a tapasztalatairól, és hogy aztán mi lett… Tanuljunk ezekből!


Idén ennyi

A könyvekkel a 2020-as adag végére is értünk, jövő héten pedig következhet egy szubjektívebb évértékelés. Addig is szeressük felebarátainkat, mutassunk jó példát, és (mint azt talán már említettem) olvassunk sokat!