A héten (nem meglepő módon) folytatjuk Baltasar Gracián – Az életbölcsesség kézikönyve című gyűjteményét. Múlt héten már tárgyaltunk ugye egy adagot, de bizony van ott még egy pár jótanács, amit érdemes érintenünk!


Némelyek annyira megbíznak értékükben, hogy elhanyagolják a jóindulat meghódítását; hozzáértők azonban tudják, hogy az érdem útja nagy kerülő, ha nem rövidíti meg a vonzalom. (112)

Vagyis: lehet, hogy objektíven, mások véleményétől függetlenül is jó az, amit csinálunk – és idővel (plusz megfelelő kitartással) biztos eredményes is lesz. De ha egy kicsit úgy csináljuk, hogy az azért “tetszetős” is legyen, akkor sokkal hamarabb lehet belőle valami. Ne legyintsünk hát a külsőségekre, nem véletlen lett olyan komoly ágazat a marketing…


Jó sorsban készülj fel a rosszra. (113)

Egy az egyben sztoicizmus… Megint.


A jó modornak és a tiszteletadásnak nagy előnye, hogy azé marad, aki él vele. Aki mást megtisztel, magát tiszteli meg. (118)

Hasonló a sztoikus-féle “aki másnak árt, az igazából magának árt” nézettel, csak itt most fordítva. A lényeg továbbra is az lenne, hogy egy kicsit a magasról letekintős “egyek vagyunk” nézetet erősítsük napjaink hiper-egoizmusa helyett.


Éljünk a jelenben. […] Az okos ember alkalmazkodjék testi és lelki viseletében a mához, még ha jobbnak találja is a múltat. (120)

Kicsit ez is a Seneca-s mértékletességet juttatja az eszembe: fejben lehetünk sokkal jobbak, de kívülről ne legyünk annyira nagyon mások, mert akkor ügyet sem fognak ránk vetni. Márpedig mások társaságára és jóindulatára, mint tárgyaltuk, igenis szükségünk van. Kapcsolódik még a 133-ból: “Aki magában akar élni, félisten legyen vagy egészen állat”…


Bűzös azok szája, akik mások szennyének csatornái. (125)

Khmm… A pletykálkodás továbbra is rossz. De hogy most már milyen ékesszólóan rossz…


Ne panaszkodjunk soha. (129)

Eleve olyan is volt, hogy soha ne beszéljünk magunkról – de ha esetleg beszélünk is, az viszont akkor véletlen se panaszkodás legyen! Menjen inkább ez is a “pay it forward” elvén: dicsérjük a másikat, érdeklődjünk az ő dolgai felől, ilyesmi (mint ahogy Dale Carnegie is megmondta).


A dolgok értékét nem az adja meg, amik, hanem aminek látszanak. Valamit érni és meg is mutatni annyi, mint kétszer annyit érni. (130)

A látszat sokat számít, de akkor a legjobb, ha van is mögötte valami. Szóval itt véletlen se az legyen a tanulság, hogy elég valaminek látszani… Csak annyi, hogy ha már valamiben erényesek vagyunk, akkor azért nem árt, ha ez látszik is!


Kétszeresen legyen meg, ami az élethez kell. […] Függésünk a dolgoktól ne legyen kizárólagos. (134)

Főleg anyagi tartalék – ezzel kapcsolatban lásd mondjuk Vicki Robin könyvét. Illetve megjegyezném, hogy ez nem feltétlen “ütközik” a minimalizmussal – mert ugye lehet, hogy csak nagyon kevés dologra van szükségünk. De akkor azokból azért legyen tartalék, hogy “messzebb legyünk a szakadéktól”! Plusz ugye megint kapcsolódik a “jó időkben a rosszra készülés” is…


Ez is művészet: hagyni mindent, ahogy van. […] Sok baj ellen a legjobb orvosság, ha nem nyúlunk hozzá, akkor magától elmúlik. (138)

Csókolom, igen, ezt az 500 milligrammos Leszarom Forte tablettát szeretném kiváltani…


Ne szegődj önfejűségből a rosszabbik párthoz, csak mert ellenfeled megelőzött, és a jobbikat választotta. (142)

Attól, hogy valamiben nem értünk egyet valakivel, még nem jelenti, hogy semmiben nem értünk egyet vele. Tanuljunk meg különbséget tenni az emberek és a specifikus álláspontjaik között! Ebben-abban biztos Hitlernek is igaza volt…


Ne legyünk hozzáférhetetlenek. Senki sem olyan tökéletes, hogy időnként ne szorulna figyelmeztetésre. (147)

Nem kell persze mindenkire hallgatni – de az is ugyanakkora baj lehet, ha senkire nem hallgatunk.


Nagy próbája az ítélőképességnek, az őrültség perceiben is megőrizni okosságunkat. (155)

Vagyis azért akkor is igyekezzünk öntudatunknál maradni, amikor mérgesek vagyunk. Az első asszociációm erre a Trópusi Vihar (Tropic Thunder) örök érvényű jótanácsa, miszerint “Soha ne nyomd fullba a kretént!” – csak persze egy kicsit elegánsabban…


A legpusztább sivatag a barátok nélküli élet: a barátság megsokszorozza a jót, és elosztja a rosszat. (158)

Ez így van. Csak azért vigyázzunk rá, hogy ki a barátunk… Mi válogassuk meg, ne a véletlen!


Tanuljuk meg eltűrni az ostobákat. […] Akinek lelkülete nem alkalmas a tűrésre, húzódjék vissza önmagába, ha ugyan önmagát képes elviselni. (159)

Ismét szépen rámutatunk, hogy a szenvedés legvalószínűbb okai mi magunk vagyunk. Ha az elviselést (vagyis a külvilági ingerek pozitívabb címkézését) megtanulnánk, akkor talán az “ostobákkal” sem lenne akkora baj. Ha viszont nem, akkor már magunkkal is gond lesz – lehet az ostobákig el sem jutunk.


Ismerjük dédelgetett hibáinkat. (161)

Mint ahogy Seneca is mondja: ha ráébredünk, hogy mi a baj, az már fél siker! Szintén 225: “Ismerjük főbenjáró hibánkat.”


Tudjunk segíteni magunkon. […] Némelyek keveset tesznek bajaik ellen, és megkétszerezik azokat, mert nem képesek elviselni. (167)

Csak gondoljunk bele, mennyire általános az üres panaszkodás az olyan dolgokkal kapcsolatban, amik ellen valójában semmit nem tesznek (pedig tehetnének)!


Ne éljünk gyorsan. […] Legyen az ember az élvezésben lassú, a cselekvésben gyors, mert a tettek megtéve jók, de az örömök bevégződve rosszak. (174)

Türelem és mértékletesség… Nem kimondottabban új irányelvek, de ez a megfogalmazás nálam megint betalált.


Értelem nélkül - akár saját, akár kölcsönkért - nem lehet élni. Ám sokan nem tudják, hogy nem tudnak, mások meg azt hiszik, tudnak, pedig nem tudnak. Az ostobaság gyógyíthatatlan fogyatkozás, mert a tudatlan nem ismeri magát, s így nem is igyekszik segíteni a hiányon. Némelyek bölcsek lennének, ha nem hinnék, hogy azok. (176)

Ez gyakorlatilag egy-az-egyben a Dunning-Kruger effekt, sokadszorra… Erről egyszer biztos kell írnom egy dedikált posztot! Ugyanígy a 180-ból: “Az ostoba sohasem fogja azt tenni, amit az okos helyesnek ítél, mert nem képes felfogni, mi a helyes”. És megint a 194-ben: “Mindenkinek nagy véleménye van magáról, a legnagyobb a legkisebbeknek”. És megint a 201-ben: “A legostobább azonban az, aki magát nem tartja annak, de mindenki mást annak vél. […] A világ tele van balgákkal, magáról mégsem hiszi, sőt nem is gyanítja senki, hogy az”. Tessék tehát tükörbe nézni, és elgondolkozni, hogy mindenhol valóban indokolt-e a véleményünk…


A hallgatás nagy önuralmat követel, s az igazi diadal azé, aki ezen a téren legyőzi magát. (179)

Igen, ez tényleg valamilyen szinten ismétlés a 48 törvényesből, de megéri a sulykolást, mert nekem személy szerint például nagyon nem ártana többször befognom.


Minden ostoba meggyőződéses, és minden meggyőződéses ostoba. […] Az akarat legyen szilárd, ne az ítélőképesség. (183)

Lehet úgy is töretlenül a “jó” felé haladni, hogy közben azért flexibilisek maradunk; nyitottak az új információkra és az addigi véleményünk megváltoztatására. Hasonlóan 227: “Ne engedjünk az első benyomásnak. Némelyek úgy kapnak az első híren, hogy valósággal összeházasodnak vele, s minden ezutáni már csak ágyasuk. Mivel pedig a hazugság mindig elsőnek jön, az igazságnak nem marad hely”.

Ez persze nem jelenti azt, hogy minden új után kapadoznunk kellene. A 248 hozzá is teszi: “Ne adjunk mindig az utolsónak igazat”. De attól azért legalább hallgassuk meg az utolsót is, és mérlegeljük a véleményét az addigiak fényében.


Ha élni akarsz, hagyj mást is élni. […] Mindene megvan annak, aki avval törődik, ami fontos neki. […] Olyasmin keseregni, amihez semmi közünk, ugyanolyan balgaság, mint félvállról venni azt, ami fontos. (192)

Minimalizmus – egyszerre lelki és kapcsolati értelemben.


A hiú elképzelések gyötrelme az igazi valóság szerezte kiábrándulás. Az okosság vegye elejét az ilyen botlásoknak, s még ha a legjobbat várhatja is, készüljön el mindig a legrosszabbra, akkor egykedvűen fogadja majd, ami jön. (194)

Ééés megint sztoicizmus. A minimalizmussal együtt gyanúsan gyakran előbukkannak, nem? És a tetejébe elég változatos helyekről. Majd mindenképp igyekszem valamikor dedikáltan sztoicizmus/minimalizmus-ellenes forrásokat is keresni – csak hogy mérlegelhessük az “ellentábor” érveit is… De egyelőre maradjunk annyiban, hogy ez a két vonal nagyon erős alapon nyugszik.


Legyen kívánnivalód. Enélkül boldogságodban is szerencsétlen leszel. […] Ha mindent megkapnál, minden kiábrándulássá és elégedetlenséggé válnék. (200)

Vagyis: tanuljuk meg élvezni a folyamatot, mert a vége mindenképp csak kiábrándulás. Az életünk legvége úgyis a halál, nem? Szóval addig sem túl logikus úgy hozzáállni a dolgokhoz, mintha csak a végeredmény számítana. “Journey before destination”.


Ostoba mindenki, aki annak látszik, és a fele azoknak, akik nem látszanak annak. (201)

Ez megint hangosan felsírós idézet volt. Illetve eszembe juttatja a következő (helytelenül Churchill-nek tulajdonított) idézetet:

A legjobb demokrácia-ellenes érvelés egy 5 perces beszélgetés egy átlagos szavazóval.

The best argument against Democracy is a five-minute conversation with the average voter.


A könnyűt tedd úgy, mintha nehéz, a nehezet, mintha könnyű volna. Amazt, hogy önbizalmad ne tegyen elbizakodottá, emezt, hogy a bizalom hiánya ne tegyen kishitűvé. (204)

Újra az Arisztotelészi arany középút… Ha erővel (vagy akár csak képzeletben) kell ott tartani magunkat, akkor is megéri.


A közkeletű ostobaságoktól csak különleges okosság szabadít meg. (209)

Nagyon könnyű belesüppedni az olyan idiótaságokba, amiket körülöttünk mások is sokan csinálnak… Avagy ahogy én szoktam emlegetni: “Legyek milliói nem tévedhetnek: egyél te is szart!” Hasonlóan a 280: “Járjunk egyenes úton. […] Szolgáljon mások megbízhatatlansága nekünk ne követendő, hanem óvatosságra intő például. […] Az egyenes jellemű […] azért, mert mások másfélék, sohasem felejti el, ki ő.”


Ne csináljunk egy bolondságból kettőt. […] Egy meggondolatlanságot a legokosabb ember is elkövethet, de kettőt már nem, s az elsőt is csak mentében, nem ültében. (214)

Ilyen ugye elvileg csak akkor lehet, ha nem tudatosan éljük az életünket, nem vizsgáljuk felül a döntéseinket, és nem tanulunk a tapasztalatainkból. De hát ki tenne ilyet… Ugye?


Ugyanaz a dolog más színben tűnik fel, ha más világításban vesszük szemügyre. (224)

Már a könyökünkön jön ki, de hát ez megint csak a sztoicizmus…


Ne mutassunk meg félig kész dolgokat. […] A dolgok, mielőtt valamivé lesznek, semmik, s amikor lenni kezdenek, még nagyon a semmiség állapotában vannak. […] Ügyeljen hát minden igaz mester, hogy művét ne lássák embrionális állapotban. (231)

Ebben gyakran “bűnös” vagyok, mert túlságosan a folyamatra koncentrálok; ezért pedig nem gondolok arra, hogy a végén “nagyobbat szólna”. Kérdés persze, hogy mi a cél… Ha a népszerűség és az elkápráztatás, akkor persze, a félkész tabu. De én az mellett érvelnék, hogy néha a folyamat bemutatása is fontos lehet, egyéb szempontokból. A lényeg, hogy tudjuk, milyen hatást akarunk elérni – és ne tegyünk magunknak keresztbe!


Ne csak mindig elmélkedjünk, cselekedjünk is. […] Mit ér a tudás, ha nem gyakorlati? Az élni tudás manapság az igazi tudás. (232)

Valamilyen szinten ez is az “arany középút” – az eszetlen cselekvés ugyanolyan végletes (és rossz), mint a cselekvés nélküli elmélkedés.


Ostobák közt éppoly céltalan bölcsnek lenni, mint őrültek között józannak. Beszéljünk mindenkivel a maga nyelvén. (240)

Egy szociális elmélet alapján eleve mindenki öntudatlanul is a társasághoz igazítja a stílusát. Itt csak annyit mondunk, hogy ez ellen nem is kell küzdeni – például hogy minél “autentikusabbak” legyünk – hanem vállaljuk inkább ezt a viselkedési flexibilitást.


Nincs könnyebb, mint jóravaló embert rászedni. […] Nem mindig ostobaság, ha túljárnak valaki eszén, néha csak jóság. Kétfajta ember tudja megelőzni a kárt: a tapasztalt, aki a maga, és az okos, aki a más kárán okul. (243)

Ide tökéletesen illeszkedik egy régi SZIN-es anekdota: jegyért álltunk sorban, amikor két lány többek között minket is megkörnyékezett azzal, hogy “vegyük át” az ő jegyeiket kedvezményes áron, mert úgy nyerték, de nekik nem kell. Na az ilyenbe a dörzsöltebbek vagy eleve nem mennek bele – vagy ha igen, akkor is a “kedvezményes árat” látják benne. Én viszont őszintén (és igencsak naivan) a “miért ne segítenék” szemszögből néztem a helyzetet. Nekik nem kell, én amúgy is ezért jöttem, win-win.

Hát mondanom sem kell, gyorsan “win-lose” lett belőle, amikor a kapunál nem engedtek be vele, mert “nem átruházható” meg “nem érvényes”… Azóta sem tudom, hogy a lányok vertek-e át, vagy az igen korlátozott fesztivál-ismereteimmel én csináltam valamit rosszul. De az biztos, hogy ezután fizethettem az új, teljes árú belépőket. Tankönyvi példa a fenti idézetre, nem?

Azért mondom csak el (a “gyónás” megkönnyebbülése mellett), hogy hátha segíthetek vele valakinek elkerülni az ilyen keserű szájízt hagyó szituációkat. Legyetek ti az “okosok”, ha már én “tapasztalt” kell, hogy legyek…


Igazán csak az idő a miénk: abban él még a hajléktalan is. Az értékes életet gépies robotban vagy túlságosan fennkölt munkában tölteni egyformán szerencsétlen dolog. Ne halmozzuk túl magunkat elfoglaltsággal vagy irigységgel, különben életünk rohanás lesz, és lelkünk megfullad. (247)

Kiváló érvelés amellett, miért is teljesen jogos, hogy van hobbim, hogy néha kihagyok egy-egy napot, hogy a kapcsolataimmal is kell foglalkozni, hogy kirándulni is kell járni, stb. Nyilván a “gépi robot” helyett próbáljuk a mérleget a “fennkölt munka” felé billenteni, de azért a szabadidőt se hanyagoljuk, különben kiégünk!


Jöjjön előbb a fő dolog, csak aztán, ha marad hely, a mellékes. […] Az élni tudáshoz mindenképpen módszer kell. (249)

Erről az a tanmese jut eszembe, amit Stephen Covey (hamarosan terítékre kerülő) könyve népszerűsített: a nagy kövek, avagy az élet befőttesüvege. Ha azt szeretnénk, hogy minden beleférjen, akkor először a nagy dolgokat kell beletenni, és csak utána a kisebbeket. Mert ha a kisebbekkel kezdünk, akkor azok kitöltik a helyet – és pont az igazán fontos dolgoknak nem marad! Láthatjuk tehát, hogy a sorrend nagyon is számít!


Ne haljunk bele mások bajába. (285)

Persze szabad segíteni. És nem is arról van szó, hogy ne legyünk empatikusak! De nagyon vigyázzunk, hogy ha esetleg a másiknak nem is lesz jobb, nekünk azért semmiképp ne legyen rosszabb!


Előfordul, hogy két ellentmondó ítélet találkozik, s mindkettő magáénak érzi az igazságot, pedig az, önmagához híven, sohasem volt még kétarcú. Haladjon a bölcs ezen a kényes területen megfontoltan, […] helyezkedjék olykor a másik álláspontra, és vizsgálja meg az ellenfél érveit. Ha így jár el, nem fog mást elvakultan elítélni, sem magának igazat adni. (294)

Gyakorlatilag egy az egyben ahogy John Stuart Mill is mondta…


A nagy tetteket nem tettetni, hanem megtenni kell. […] Törekedjünk inkább arra, hogy hősök legyünk, mint hogy annak tartsanak. (295)

És a végére egy fontos, habár talán nem túl meglepő értékítélet: attól, hogy a látszat is számít, még továbbra is a belső érték a lényeg. Természetes, hogy a jótetteink mellett szeretnénk még a tetejébe jó színben is feltűnni. De azért akkor is a jótett legyen az ösztönös reakciónk, ha épp nem látja senki!



Összefoglalás

Habár természetesen volt benne 1-2 friss meglátás, nyugodtan mondhatjuk, hogy Baltasar Gracián szösszeneteinek a nagyja nem annyira “eget rengető” újdonság. De ez nem baj, hiszen ettől még mindegyik nagy szolgálatot tehet… Persze nem könnyű őket az életünkre alkalmazni, de ahhoz pedig nem is az a fontos, hogy vadonatúj és egzotikus legyen a mondanivaló!

Szerintem pont az kell, hogy tömören, humorosan és emlékezetesen fejezzük ki a lényeget – hogy ezek aztán megragadjanak, és tényleg hathassanak a mindennapjainkra. Erre pedig kiváló ez a gyűjtemény, amit időnként feltétlen érdemes lesz átolvasni!