Az apja gyakran ismételgetett mondata volt ez, hogy “tedd magad hasznossá”. Ő pedig most, azonos című könyvében megmutat nekünk 7 többé-kevésbé konkrét módot arra, hogy ezt a jó tanácsot ő hogyan ültette a gyakorlatba – hátha mi is utána csináljuk.

A tartalom a következőképp alakul:

1. Legyen tiszta jövőképed!
2. Gondolkozz nagyban!
3. Dolgozd ki a beled!
4. Eladni, eladni, eladni!
5. Válts nézőpontot!
6. Csukd be a szád, nyisd ki az elméd!
7. Törd össze a tükreidet!

1 – Legyen tiszta jövőképed

Mindenkit a döntései sodortak oda, ahol most van. És mindenki a döntéseinek köszönhetően marad ott, vagy halad tovább. Mindig van választásunk – és a választási lehetőségeink soha nem “jók” vagy “rosszak”. Attól lesznek jók vagy rosszak, hogy közelebb visznek-e a céljainkhoz, vagy épp eltávolítanak tőlük. Na most aki nem tudja, hogy hova tart, az ezt nyilván nem tudja objektíven megítélni. De attól az ő élete lesz szar, ha nem vállalja a döntéseiért a felelősséget. Ezért kell a tiszta jövőkép – hogy tudjuk, hova megyünk, és ez alapján ítélhessük meg a lehetőségeinket.

Kezdhetünk kis, konkrét céllal, amit majd fokozatosan építgetünk, vagy egy szándékosan elnagyolt céllal, amire fokozatosan ráközelítünk. Arnold az utóbbit ajánlja. Az elején szinte előny a konkrétumok hiánya és a gyermeki lelkesedés. Garret McNamara szörfös szerint: “A legjobb, amit tehetsz, az, hogy visszatérsz hároméves korodba, megnézed, mit szerettél igazán, rájössz, hogyan lehetne ez az életed, azután térképet rajzolsz az odavezető útról, és csak követed.”

Aztán jön a zoom-olás, ahol nem kissebbé vagy elérhetőbbé, hanem tisztábbá tesszük a képet. Engedjünk magunknak teret – és szánjunk energiát – a kibontakozásra. Ne várjunk arra, amikor már nem árral szemben kell úszni, mert olyan nem lesz.

Nehéz lehet időt és teret találni, hogy közben ne érezzük úgy, fontosabb dolgunk is lenne. […] Tényleg nehéz. És tudod, mi nehezebb ennél is? Olyan életet élni, amit utálsz.

Felmerül a séta fontossága, amit Arisztotelész, Nietzsche, Thoreau és Einstein mellett Schwarzy is melegen ajánl. Kiváló arra, hogy hagyhassuk kalandozni a gondolatainkat, vagy úgy egyáltalán egyedül lenni a gondolatainkkal. Nem muszáj El Camino – lehet a parkban. Vagy akár a konkrét séta se kötelező és lehet bringán. Csak valahogy!

Ha nem találod, amit keresel, legalább egy esélyt adj, hogy az találjon rád.

Egy másik ajánlott technika a vizualizáció. Nem is csak hogy csináljuk, de a tetejébe minél élénkebben, hogy lássuk/halljuk/érezzük, amit el szeretnénk érni. Minél valóságosabb, annál könnyebben lesz belőle valóság.

Nem fantáziának tekintettem ezt, hanem egy olyan valós esemény emlékének, ami még nem történt meg. Majdani valóságnak.

És ez persze arra is kiváló, hogy tisztába kerüljünk vele, mit nem akarunk. Mert hát, ahogy Arnold fogalmaz, “sok út vezet a céljaink felvizezett változatához, amik letéríthetnek a pályáról”. De ha pontosan tudjuk, hova megyünk, akkor az ilyen buktatók kikerülése nem lesz (annyira) nehéz.

Végül megemlítjük a tükörbe nézés fontosságát. Mindannyiunknak megvan egy mentális képe a fejében saját magáról, de ezzel párhuzamosan látnunk kell azt is, hogy a világ mit lát, amikor ránk néz. Ezt a kettőt kell összecsiszolni egy önazonos élethez, és hát honnan tudnánk, hogy hol tart a csiszolás, ha nem figyeljük a folyamatot.

2 – Gondolkozz nagyban

Ez a fejezet egy valag sztorizgatással indul a Mr. Olimpia cím megszerzéséről, James Cameron forgatásairól, stb. De a lényeg, hogy “Ha már csináljuk, csináljuk rendesen” – avagy a hivatkozott német közmondás szerint “Wenn schon, denn schon”. Hogy merjünk nagyot álmodni, és aztán adjunk bele mindent, hogy elérhessük. Ez megint az a szokásos klisé, ami pont azért lett klisé, mert annyira általánosan igaz.

Ami talán segíthet neki beütni, az az, hogy Arnold a fordítottját is megfogalmazza: ha beérjük kis álmokkal, azáltal a nagyok automatikusan elérhetetlenné válnak. Mert egyszerűen nem fogunk annyit beletenni, hogy a magasabb lécet is megugorhassuk – hiszen az alacsonyabb szint is elég jónak volt bélyegezve.

Készüljünk fel, hogy rengetegen lesznek, akik lelegyintenek, kinevetnek, lebeszélnének… Szarni rá! Vagy, ami akár még jobb, meríteni belőle!

Mindig van választásod, mihez kezdesz az utadba kerülő károgókkal, mialatt a céljaid felé tartasz. Rajtad áll, hogy semmibe veszed vagy felhasználod őket. A lényeg, hogy soha ne higgy nekik.

Ami ugye kimondottan Marcus Aurelius-osan hangzik, miszerint “Az lesz az út, ami az útban áll”.

Nincs B terv. A B terv az, hogy az A tervnek sikerülnie kell.

A “legyen B/C/D terv” jótanács általában a flexibilitásnál szokott előkerülni, és azt szerintem továbbra sem cáfoljuk. Az én olvasatomban inkább az a kérdés, hogy a célra vagy az oda vezető útra alkalmazzuk a flexibilitást. A célnál tényleg csak akkor van esélyünk bármi nagyra, ha nem opcionális – mert ugye a “felvizezett” opcióknál mennyivel könnyebb lesz hamarabb megállni. De az útnál viszont jöhet a B/C/D terv, ami esetleg extra kanyarokon keresztül, de végül segíthet elérni azt a célt, aminél nem volt B terv.

Az ember gyakorlatilag bármihez képes alkalmazkodni. Ha nagyot álmodunk, az magával rántja majd, hogy arányosan többet is teszünk érte, hogy elérhessük – és ezáltal lehetségessé is válik, hogy elérjük. Ez még egy klisét beigazol, miszerint csak mi szabhatunk határt saját magunknak. Ha nem hisszük lehetségesnek, akkor nem is próbálkozunk (vagy legalábbis semmiképp nem olyan erőbedobással), ami tényleg lehetetlenné teszi.

Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem – igazad van.

– Henry Ford

Az Everest megmászása, 500 font (avagy kb. 227 kiló) kinyomása, 4 perc alatti mérföld lefutása… Mindig az első volt a nehéz, utána meg fűnek-fának sikerült. Na jó, nem “fűnek-fának” – de az addigi “lehetetlen” bélyeghez képest meglepően sokaknak. És nem azért, mert könnyebb lett, hanem mert már könnyebb volt mindent beleadni, miután bebizonyosodott, hogy lehetséges. Mi ezt a saját céljainkkal kapcsolatban intézzük el fejben, ha még nincs előttünk pénda, és aztán húzzuk magunk után a többieket.

Miközben utat törsz magadnak, csapást hagysz azok számára, akikről nem is tudod, hogy követnek.

3 – Dolgozd ki a beled

Nem tudom, volt-e, aki még mindig valami titokra vagy kiskapura számított, de ezt a részt sajnos nem lehet kikerülni.

Az emberek azóta próbálnak ügyeskedni, hogy könnyebbé tegyék a nehéz munkát, amióta csak dolgozni kell. Aztán szépen lemaradoznak az általunk hagyott porfelhőben, mert a kemény meló az egyetlen, ami az esetek száz százalékában garantálja a százszázalékos sikert.

Másrészt: ha ki is lehetne kerülni, akkor sem lenne érdemes, mert a kezdeti elképzelésekkel ellentétben a túlzott könnyítés épp hogy megkeserítene bármit, amit így kapunk. Egyszerűen nem tudnánk értékelni, mert nem dolgoztunk meg érte. De amikor meg dolgozni kell, akkor azon rinyálunk, hogy dolgozni kell. Furcsa egy állat ez az ember.

Zenészeken, sportolókon és tűzoltókon keresztül példázzuk, hogy a nyers ismétlésszám mennyit számít. Amikor eljön a nagy lehetőség, ott már nem lesz idő gondolkozni, hogy mit is csináljon az ember. És mivel a “lehetőség” (legyen az számunkra bármi) nem kiszámítható, ezért annyira aránytalanul soknak tűnő mennyiséget kell gyakorolni, hogy “álmunkból felkeltve is” menjen.

A kulimunka fájdalma átmeneti, amit viszont alkotuk általa, az lehet maradandó. És a fájdalom emellett megnyugtató is lehet – mert ha nem fáj, legalább egy kicsit, akkor biztos nem dolgozunk elég keményen. Egyedül arról bizonyosodjunk mindig meg, hogy a fájdalmunknak van értelme. Ha viszont van, akkor bírjuk ki. Mondjuk abban a tudatban, hogy mentálisan az is pont így fog fájni, ha megfutamodunk.

Ha saját a feladat, akkor csináljuk végig. Ha pedig delegáljuk, akkor kövessük végig. Arnold amerikai slang-et idéző megfogalmazásában: mindig legyen kitéve a pont minden i-re, legyen áthúzva minden t, és bezárva minden kör. Az önáltatás helyett tényleg csak akkor nyugtassuk magunkat azzal, hogy “mindent megtettünk”, ha (a befolyásolási körünkön belül, legalábbis) valóban megtettünk mindent.

A belünk kidolgozásához talán nem, de a hatékony haladáshoz mindenképp elengedhetetlen, hogy okosan, kifogások nélkül használjuk ki az időnket. Minden “normális” kötelezettségből visszaszámolva is mindenkinél maradnia kell(ene) legalább napi 1-2 órának a haladásra. Haladni márpedig nem átlagos dolog. Ha átlagon felüli eredményt szeretnénk elérni, akkor átlagon felüli energiákat kell befektetni, úgyhogy ne rinyáljuk, hova fér a “pihenés”, hanem csináljuk. Ha csak 1-1 órát tolunk valamit, de azt tényleg napi szinten, az is meglepően gyorsan össze fog adódni. Falatonként azt az elefántot.

4 – Eladni, eladni, eladni

Amikor amerikába érkezett, a testépítés még kb. a hotdogevő versenyek szintjén mozgott a médiában. Ismerték ugyan, de csak ilyen kuriózumként, és mindenféle nem kimondottabban hízelgő jelzővel aggatták a résztvevőket. Erre jött Arnie, aki nem sértődve elfordult a belőlük gúnyt űző riporterektől, hanem inkább feléjük fordult és elmagyarázta, hogy ez miért nem vicc. Nekik sztorik kellettek, a testépítőknek meg pozitívabb reprezentáció. Miért ne működhetnének együtt?

Szépen példázza ez, hogy a népszerűsítés, a reklám, a marketing, a kommunikáció – avagy, a fejezet címe szerint, az “eladás, eladás, eladás” – egyszerűen mindennek a része. Vagy legalábbis része kéne, hogy legyen. Nincs olyan, hogy én testépítő vagyok, a marketinggel meg foglalkozzon, akinek az a dolga. Vegyük a saját kezünkbe az irányítást, és tudassuk a világgal, ami nekünk fontos.

Aztán ebből következik még, hogy tudjuk, kinek kell eladni magunkat. Ehhez pedig észre kell vennünk, hogy “ki az ügyfél” – hogy ki az, akit ez az egész érdekel egyáltalán, aki döntéshozó helyzetben van, és akinek a véleménye számít. Ugye az a fránya célközönség.

Ha nem figyelsz arra, ki figyel rád, sosem tudhatod biztosan, ki találja vonzónak a jövőképedet, és ki találja taszítónak.

És itt jött egy nagyon fontos gondolat, amit a reklámtól és önfényezéstől amúgy viszolygó alaphozzáállásomnak hallania kellett: mi magunk vagyunk az első ügyfelünk. Magunkat kellett először meggyőznünk a saját víziónk életképességéről, hogy egyáltalán belevágjunk. Ha ez sikerült, akkor onnantól pont ezt a belső hangot kellene felerősíteni, és általa másokat is meggyőzni. Az már csak részletkérdés, hogy közben érdemes jelenidőt használni a jövőidő helyett – hogy annál kockázatmentesebbnek tűnjön mellénk állni. De ha menet közben (az előző szekció tanácsát megfogadva) kidolgozzuk a belünket, hogy tényleg oda is jussunk, akkor igazából nem hazudunk. Szimplán elkönyvelt bizonyosságként kezeljük a bekövetkezést, és aztán így is beszélünk róla.

Ettől persze a valósággal is szembe kell nézni. Felelősséget vállalni a kudarcainkért, nem próbálni tökéletesnek tűnő álarcot tartani a világ felé. Újabb klisé, de “magunkat adni”.

Ha eközben alábecsülnek, az természetesen nem fog jól esni. De alacsony elvárásokkal szembesülni valójában nem szembeszél, hanem ajándék – annál könnyebb nem hogy csak megugrani, de túlteljesíteni őket. És utána annál meglepőbb lesz a váratlan teljesítményünk.

Nem emelkedtem én sehová. Pont azt csináltam, amit mindig. Mások emelkedtek fel az én szintemre – miután felismerték, hogy egész idő alatt csúnyán alulbecsültek.

5 – Válts nézőpontot

Nem rinyálunk a problémákon, hanem megoldani próbáljuk őket. Ehhez pedig kezdésnek találjuk meg a pozitívat a negatívban. Elsőre lehet, hogy nem lesz magától értetődő, de mindennek van pozitív oldala. Mindenhez adható egy olyan keretezés, ami jó színben tünteti fel. Ugye megint itt a Sztoikuc címkézés – sőt, “amor fati”, avagy a sorsunk szeretete.

A szükségszerűt nem elegendő elviselni… A szükségszerűt szeretni kell.

– Nietzsche

És egyből megyünk is tovább a Covey-féle proaktivitásra, hogy ne pazaroljunk időt olyanra, amire nincs befolyásunk. A “dolgozd ki a beled” résznél is mindenki azzal van elfoglalva, hogy jajj de nehéz bepréselni a napjába a haladást – de panaszkodni a körülményeire, na arra van ideje. Ehelyett kéne szétválasztani, hogy mire van befolyásunk és mire nincs. És aztán az előbbire fókuszálni, míg az utóbbit nagy ívben leszarjuk.

Szép példa Arnie szívműtétes felépülése, ami katéteres, “minimálisan invazív” rutinbeavatkozásból alakult mellkast felnyitós, majdnem belehalós bohócfiesztává. Ilyenkor lehet hőbölögni és áldozatnak lenni – vaaagy lehet úgy ráfókuszálni a rehabilitációra, hogy egy hónappal később már Terminátor filmet forgat az ember.

Nagyon tetszett az kondis hasonlat, ahol pont az a cél, hogy teljes kifáradásig, bukásig, avagy szó szerint kudarcig (failure) tolunk egy-egy izomcsoportot. Ez megmagyarázhatja, hogy egy erős kondis háttérrel hogy tudta Arnie az élete egyéb területein bekövetkező kudarcokat is útjelzőkként (sőt, akár pozitívumokként) kezelni. Amit ugye mindannyiunknak kellene (lásd Dweck).

Az edzőteremben a kudarc nem a vereséggel, hanem a sikerrel egyenlő. […] Amikor a kudarc a játék pozitív eleme, kevésbé ijesztő a képességeink határait feszegetni.

Számomra az egyik legemlékezetesebb példa a könyvből, hogy honnan is származik valójában a híres WD-40 neve. Ugye ez az a legendás kenő, védő, csavarlazító, nyikorgás-talanító spray, amit eredetileg vízkiszorításra és rozsdagátlásra fejlesztettek ki. Innen jön a WD – water displacement, azaz vízkiszorítás. De még érdekesebb a 40 – mert ez volt a 40. formula, amit próbáltak. Vagyis előtte volt 39 próbálkozásuk, ami nem sikerült! Betűzzem-e a tanulságot?

Sosem a kudarctól kell rettegned, hanem attól, hogy feladod. A kudarc még egy álmot se oltott ki; a feladás viszont kinyír mindent, amihez csak hozzáér.

A kudarc mellett még két fogalmat értékelünk át. A második a “path dependence” – az útfüggőség, avagy az “ezt mindig is így szokták csinálni”. Hasznos ugyanis különbséget tenni a károgók között, akik szerint nem tudjuk megcsinálni, és a status quo-hoz ragaszkodók között, akik szerint nem is kellene, mert hát ennek nem ez a menete. Utóbbiaknak nem is feltétlen velünk, hanem már az értékrendünkkel is gondja van. És hát ha már az alapelvek szintjén sem értünk egyet, akkor miért is hagynánk, hogy a véleményük meggátoljon?

Végül a harmadik átgondolandó a “kockázat”, ami nem csak attól függ, hogy mekkora a siker esélye, kontra a kudarc esélye. Attól is (kéne) függjön, hogy mennyire fontos az a siker, vagy mennyire fájna az a kudarc. Innentől pedig nagyon átmegyünk szubjektívbe. Megint. És ez jó! Hiszen ha az álmaink megvalósítása a tét (ami ugye fontosabb siker-állapot nem is lehetne), akkor nem mindegy, hogy mennyire kicsi az esély rá? Vagy, a másik oldalról: az a kudarc fájna-e jobban, hogy nem sikerült, vagy az, hogy meg se próbáltuk? Ilyen fontosság/fájdalom súlyokkal korrigálva egyből mást tekintünk majd kockázatosnak…

6 – Csukd be a szád, nyisd ki az elméd

Amit mondanánk, azt már tudjuk. Szóval ha szeretnénk többet tudni és folyamatosan tanulni – ami ugye változatos helyeken előkerült már, mint egy elsődleges prioritás – akkor inkább ne mondjunk annyit, hanem hallgassuk mások mondanivalóját. Ők hátha mondanak olyat, amit még nem tudtunk.

Legyünk kíváncsiak és alázatosak. Kíváncsiak, hogy érdeklődjünk a világ változatos dolgai és mások szemléletmódja irányt – és alázatosak, hogy a saját tévedhetetlenségünk illúziója helyett képesek legyünk változtatni a nézeteinken az új információk fényében. Ezekhez pedig kénytelenek leszünk többet hallgatni mint beszélni. Vagyis, a szekció címéhez hűen, csukjuk be a szánkat és nyissuk ki az elménket!

Két füled van, és egy szád, szóval kétszer annyit hallgass, mint beszélj.

– Epiktétosz

De ugyanezt visszhangozza a Biblia is:

Legyen minden ember gyors a hallgatásra, késedelmes a szólásra.

A megfelelő “hogyan” és “miért” kérdésekkel egyrészt a másik felet is meggyőzhetjük arról, hogy tényleg érdekel a véleménye, másrészt pedig nekünk is jobban összeáll a kép a fejünkben, ami így szorosabban kapcsolódhat a többi ismeretünkhöz ahelyett, hogy egy izoláltan lebegő infómorzsává válna.

Arnie saját állítása szerint például pont azért élvezte nagyon a kormányzóságát, mert rengeteget tanulhatott új és változatos dolgokról. Sokan hitték a politikai ambícióiról, hogy csak ego-projekt, és hogy a kampányolás folyamatos akciója és figyelemözöne után a napról-napra munkát utálni fogja. Amit ezek a vélemények nem vettek figyelembe, az az, hogy tanulni szórakoztató – is lehet. A mélyvíz egy nem szorosan kapcsolódó háttérrel rendelkező, de kellően kíváncsi és alázatos ember számára a legnagyszerűbb iskolázási lehetőség. Járjunk hát nyitott szemmel, és szívjunk mindent magunkba, mint egy szivacs. És aztán használjuk a megszerzett tudást!

Illetve egy megjegyzés, ha már tanulás és iskola: a formális felsőoktatás abszolút nem szükséges – pláne nem modern inkarnációjában, ami inkább fogaskerék-nevelde, és sokszor csak beszűkíti a víziónkat. Persze lesznek szakmák, amikhez elengedhetetlen. És lesznek vonatkozásai, ami nagyon is jól szolgálhatnak majd – ha közben nem hagyjuk bedaráltatni magunkat és nem állunk bambán a sorba.

De tekintve, hogy manapság már mennyire alapvető elvárásnak tűnik a munkaerőpiacon, és annyira affelé sodor a társadalmi alapértelmezés, Schwarzy fontosnak tartja a másik oldalt is hangsúlyozni egy kicsit: egyáltalán nem lenne ám muszáj diplomát szerezni. Van rengeteg olyan szakma és vállalkozási terület, amiknél mellőzhető. Sőt, akár mellőzendő, ha helyette annál hamarabb belevetjük magunkat a sűrűjébe és tapasztalati úton tanulunk. De természetesen a tapasztalati útra is érvényes: pofa befog, elme kinyit.

7 – Törd össze a tükreidet

Végül kitérünk egy kicsit itt is arra, hogy Arnie mennyire nem egy self-made, azaz önerőből sikeres ember – mint ahogy arra a Houston-i avatási beszédét is alapozta. Karrierje mindhárom szakaszában emberek tizeit-százait nevezi meg, akik nélkül nem lett volna lehetséges, amit elért. De hasonlóan, emlékezzünk Marcus Aurelius Elmélkedéseinek első könyvére, ami nála is gyakorlatilag egy lista, hogy kinek mit köszönhet.

Persze ez nem azt jelenti, hogy az embernek nem kell megeröltetnie magát – azt ugye már korábban sokszor tárgyaltuk, hogy dehogynem. Csak ehhez mindig kell mások segítsége. Ezt pedig azért nagyon fontos fejben tartani, mert úgy A) nem szállunk el magunktól menet közben, és B) remélhetőleg mi is segítünk majd az utánunk érkezőknek.

Segíteni másoknak. Visszaküldeni a liftet, hogy ők is feljöhessenek.

Alátámasztásnak egy 2008-as Harvardi kísérlet citálunk, ahol vagy 5, vagy 20 dollárt adtak a résztvevőknek, hogy csináljanak vele, amit akarnak. A nap végén konzisztensen azok érezték ettől a legjobban magukat, akik másoknak adták, nem magukra költötték. És a legfontosabb: kb. semmi különbség nem volt az 5 és a 20 dolláros csoport között. Vagyis nem az a fontos, hogy mennyit adunk, hanem hogy adjunk! Hasonló tanulságokért lásd még Bagdy Emőke Pszichofitness-ét, azon belül is a “segíts” szekciót.

És hogy hogy jön mindez a “tükreink összetöréséhez”? A hasonlat Schwarzy apósától ered:

Tépjétek le ezt a tükröt. Tépjétek le ezt a tükröt, ami miatt mindig csak magatokra bámultok, és akkor képesek lesztek a tükör mögé nézni, és meglátni azt a milliónyi embert, akiknek szükségük van a segítségetekre.

– Sargent Shriver

Tisztázzuk gyorsan, hogy itt abszolút nem kizárólag “mély zsebű” adományozásról van szó. Bárki segíthet. Csak adjunk vissza – amivel, mint ahogy azt a kutatások mutatják, egyszerre magunknak is adunk. És közben senki nem mondja, hogy mondjunk le a személyes ambícióinkról. Dolgozzunk, hogy nekünk se kelljen szűkölködni – de azért is, hogy legyen miből visszaadni.

Összefoglalás

Megmondom őszintén, így visszatekintve, először nem teljesen értettem, miért a “tedd magad hasznossá” lett a könyv vezérvonala. Legalábbis az első három szekció – a tiszta jövőkép, a nagyban gondolkozás és a metaforikus belem kidolgozása – eléggé csak rám vonatkozik. Sőt, az ötödik pont szemléletváltása is csak rólam szól, nem?

Mármint ne értsetek félre, rengeteg hasznos dolog elhangzik (vagy épp visszhangzik) ezekben a részekben is… Az egyén szemszögéből. Csak mi köze ennek ahhoz, hogy mások számára is hasznosak lehessünk? A negyedik rész eladás-fókusza mondjuk stimmel: meglátni, hogy kit érdekelhetnek a dolgaink, kinek jó ez, kinek érné meg mellénk állni, stb. És a hatodik rész hallgatás-fókusza is arra buzdít, hogy jobban megtaláljuk mások igényeit, tanuljunk tőlük, és alkalmazzuk.

De aztán a végére, a tükör összetörésre szerintem leesett. Egyrészt eleve úgy leszünk sikeresek bármiben, hogy értéket nyújtunk. Hogy amit csinálunk, az valakinek hasznos. És mivel ezer meg egy módon lehetünk hasznosak, itt inkább azokat a közös vonásokat vettük sorba, amik lehetővé teszik nekünk, hogy minél jobban, gyorsabban, kitartóbban és tovább lehessünk hasznosak.

Másrészt ugye ott a hetes pont: visszaadni. Ha úgy tekintünk a sikerre, mint adási lehetőségre, akkor onnantól minden, amit a sikerért teszünk, végső soron azért tesszük, hogy más javát (is) szolgáljuk vele. Na hát én ilyen hasznos jellegű sikert kívánok mindannyiunknak – remélem Arnie tippjei segítenek majd az úton.

Inkább olvasmányos, önéletrajz jellegű a sztori, nem konkrét “tananyag” – úgyhogy itt valószínűleg nem is lehet majd olyan az összefoglaló, ami kiváltja a könyv olvasását. De attól úgy nagy vonalakban én is igyekszem megfesteni, hogy főhősünk honnan jött, milyen hatással volt ez rá, és hogy hozta ki belőle a maximumot. Hátha megfogadjuk a tanulságait (és kipróbáljuk a fejezetenkénti kihívásait), amik által mi is egy kicsit jobban összekapjuk majd magunkat.

A tartalmat én, önkényesen, a következő szegmensekre bontottam:

• Kezdetek
• Katonaság
• Kitartás
• Kudarcok

Kezdetek

A családi háttér megalapozásához előkerül egy erőszakos zsarnok apa, aki őt, a testvérét és az anyjukat is bántalmazza és szó szerinti elnyomásban tartja. Minden nap éjszakákba nyúlóan dolgoztatja őket a “vállalkozásában”, aminek köszönhetően talán nem meglepő, hogy a gyerkőcök iskolai teljesítménye nem épp optimális. Anya saját pénze nulla, de egy hitelkártya kihízelgéssel nagy nehezen meg tud “szökni” a gyerekekkel. Aztán a nagyobbik csak visszamegy az apjukhoz, de a kicsi David az anyjával marad, és egy darabig végre úgy néz ki, sikerül helyre állnia a dolgoknak.

Egy nagyon lelkiismeretes tanítónő hozza fel másodikos szintre (amit már így is ismétel), de aztán harmadiktól ennek kb. a szöges ellentétét kapja egy olyan tanár személyében, aki minden áron “speciális igényűnek” szeretné címkéztetni, hogy tűnjön már el az osztályából. Rászokik hát a csalásra, mert csak úgy tudja fenntartani a látszatot, hogy az osztállyal halad, és ne kelljen a tényleg gyogyósok közt végeznie a tanulási nehézségei és a toxikus stressz okozta dadogása miatt.

Csapdába ejtettem magam a csalást jellemző negatív visszacsatolású spirálban, ami a felszínen ugyan előrelépésnek tűnt, de csak addig, amíg bele nem ütköztem a francos valóságnak nevezett téglafalba.

1. KIHÍVÁS: Vegyük számba, hogy milyen hátrányokkal indulunk (és hogy hogy lehet belőlük “előny”)!

Rövid időre felvillan egy jófej nevelőapa prospektusa, akit aztán hirtelen és tragikusan meggyilkolnak. Erre jön rá egy buszról végignézett gázolásos baleset… Plusz a nyíltan KKK-szintű rasszizmus az új lakhelyükön… Mondjuk úgy, hogy alakulóban az elkallódás.

Az alapvető hozzáállás, hogy “minek nekem tanulni, ha úgyis katona leszek” – mert a nagyfatertól átvettük, aki milyen büszke a katonai múltjára. Csak aztán kiderült, hogy hoppá, a seregbe sem vesznek fel akárkit. Így az érettségi előtt egy évvel nagyon gatyába kellett ráznia magát.

A módszere az “Elszámoltathatóság Tükre”, ahol minden nap kb. kiképzőőrmester módjára lebaszta és irányba rakta magát. Ami a lelket tartotta benne, az Scott Gearen ejtőernyős balesete és felépülése – hiszen Gearen-nek azt mondták az orvosok, hogy soha többé nem teljesíthet ejtőernyős szolgálatot, de másfél év múlva már újra állományban volt. Ha abból fel lehetett állni, akkor az ő helyzetéből miért ne lehetne?

Valld be az igazat a korlátaid valódi okairól, és a benned dolgozó negatív hozzáállást vadászrepülőgép-üzemanyaggá változtatod. Az ellened szóló esélyekből egyszeriben dögös kifutópálya kerekedik.

2. KIHÍVÁS: Használjuk az Elszámoltathatóság Tükrét!

Katonaság

A katonaságnál majdnem mindenben a élen volt, de a vízi dolgokban küszködött. És amikor jött egy lehetőség (kb. egy orvosi “kifogás”, ami miatt felmentethette magát), élt vele. Ez akkora lelki törést okozott, hogy utána megint csak sodródott egy jó darabig – mind a szolgálata hátralévő részében, mind utána kórházi, majd rágcsálóirtói állásában.

Stresszoldó gyógyszerévé a kaja vált (mint sokunknak, khmmm), és a 80 kilós katonai formáját 135-re tornázta fel. Depi, összeomlóban lévő házasság, kilátástalan karrierút. Erre jött egy SEAL kiképzéses reklám/dokumentumfilm-szerűség, ami pont jókor találta el. Goggins itt hátralépett, és megállapította, hogy ha most nem rántja le magát erről a pályáról, akkor valószínűleg rajta is marad.

Talált egy jófej toborzótisztet, aki hajlandó volt segíteni neki a SEAL aspirációban (a súlya, és a korábbi szolgálata ellenére is). De valami bürokráciás szarság miatt kb. 3 hónapja volt újra levizsgázni (csak most sokkal szigorúbb ponthatárok mellett). Éés, nem mellesleg, lemennie maximum 89 kilóra. Itt következett egy brutális időszak, de végre újra volt célja, és ha ő egyszer bekapcsol, akkor nincs megállás. Pláne a vizi kiképzéses megfutamodása után, mert így már szinte kergette a kényelmetlenséget, hogy csak azért is megmutassa.

3. KIHÍVÁS: Hagyjuk el a komfortzónánkat – és aztán megint! És aztán megint!

Már a SEAL kiképzéses időszak alatt érkezik a híres Pokoli Hét túlélése (ami neki itt már a második kör, mert az elsőben tüdőgyulladás miatt muszáj volt ráhagynia). És hát a lényegi tanulság, hogy mennyire fejben játszódik le ez az egész. Kimondottan az a kiképzők célja, hogy ledaráljanak, mert így látszik meg, hogy fejben mennyire tartod magad.

Goggins a csónaklegénysége élére állt, mindenféle mentális játszmával motiválta őket (és magát) – sőt, előre ellopta a menetrendet, hogy fejben készülhessenek a kínzásokra (ezzel elvéve az élüket, ha csak egy kicsit is). Sokszor konkrétan dacoltak a kiképzőkkel, hogy visszafordítsák a mentális harcot. Bármit dobsz nekünk, akkor sem tudsz kibaszni velünk! Végül emberveszteség nélkül kibírták az egész hetet, de igencsak maradandónak tűnő sérülésekkel, ami azért a kiképzés további részébe még beleköphet…

4. KIHÍVÁS: Keressünk egy versenyhelyzetet az életünkben, és aztán teljesítsünk túl minden elképzelhető elvárást!

Ééés beleköpött: lesérülés (térdkalács repedés), ami miatt kötelezően kivezényelték. Ettől azért kapott még egy esélyt, de megint elölről kellett kezdenie. Szóval harmadik kör Pokoli Hét, és még mindig nem a teljesen gyógyult állapotban, így mindkét lábán hajszálrepedések keletkeztek. Vagyis kb. szó szerint törött lábbal kellett végigcsinálnia a további kiképzés hónapjait, napi 10+ kilóméter futásokkal. De mivel kötelezően nem vezényelték ki, ezért ő csak fáslizta a lábát, próbált csípőből mozogni, és túlélni a fájdalmat, amíg bele nem melegedtek az izgai/izületei. Az elme érzéketlenné tétele segített neki ennyire kitolni a határait.

5. KIHÍVÁS: Vizualizáljuk, amit befolyásolni tudunk (milyen lesz elérni a célt, és hogy milyen akadályokat kell közben megugranunk)!

Kitartás

Relatíve nagyot ugrunk az időben, egyből Goggins első, egyből 160 kilóméteres ultramaratonjára. És ennek az idiótának már ez is kompromisszum volt. A Vörös Szárnyak hadművelet miatti jótékonyságból szeretett volna beiratkozni rögtön a legdurvább versenyre, ami a Badwater 135 – egy sivatagi, nyárközépi, nagy szintemelkedésű ultra. A szervező viszont (szerencsére) nem enged be csak úgy senkit, még Goggins-jellegű ajánlólevéllel sem, mert nehogy neki tényleg meghaljon ott valaki és aztán lefújassák az egész versenyt. Viszont van most a hétvégén épp egy egész napos futóverseny, miért nem mész el, és bizonyítod be, hogy ilyet is tudsz?

Így jutunk a San Diego One-ig, amire főhősünk felkészülés és bármi komolyabb korábbi tapasztalat nélkül fogta magát, és elment, hogy akkor ő most ezt lefutja. És habár szó szerint vért hugyozott és összeszarta magát a végére, de azért is megcsinálta.

A mentális modell, ami segített neki felállni a táv közepe felé fenyegető összerogyásnál, az az ún. “sütisdoboz”. Az anyja, bármilyen nehéz körülmények közt voltak is épp, valahogy mindig feltöltötte a sütisdobozukat, ahonnan időnként a kis David vehetett egyet-egyet. A fejében a korábban elért sikerei és személyes győzelmei voltak a sütijei, amiket fogyasztgathatott extra energia morzsákért.

6. KIHÍVÁS: Töltsük fel mi is a saját sütisdobozunkat, amiből utána a kihívások közepén (és a feladás szélén) táplálkozhatunk!

Nem kis fellélegzéssel jelenthetem, hogy innen már azért komolyabb felkészülésekkel ment neki a további versenyeknek. Például a Hawaii Hurt 100-nak, ami egy terep ultra, és kellett az “önéletrajzba”, hogy aztán bevegyék a Badwater-be. De maradt spontaneitás is – mondjuk amikor csak úgy lazán lefutott egy maratont Bostoni kvalifikációs időn belül (pedig azon eredetileg csak drukkolni ment volna). Végül jöhetett a Badwater maga, amire 4 réteg pulcsiban plusz kabátban edzett a sivatagban, hogy majd bírja a hőséget. És ennek köszönhetően már elsőre 5. helyen végzett a rohadékja.

Ami ezt lehetővé tette, az Goggins “ember = versenyautó” hasonlata. Ugye a kocsikban megvan a szabályzó, ami korlátozza az üzemanyag és levegő áramlását, hogy ne melegedjen túl vagy károsodjon a motor. De ha ezt kivesszük, akkor elméletileg menne az sokkal jobban is. Más kérdés, hogy meddig, de akkor is sokkal több van benne, mint amit a gyári értékek mutatnak. Na hát az emberben az elme ez a szabályzó a fájdalom/kétség/kimerültség/félelem/bizonytalanság segítségével. De az elme csak javaslatot adhat – ha nem fogadjuk el és felülírjuk, akkor van ott még tartalék bőven. Goggins szerint kb. 40%-nál állunk le, vagyis több mint a fele a tankban marad.

7. KIHÍVÁS: Kezdjük el fokozatosan eltávolítani a saját szabályzónkat, és rendeszeresen toljuk ki a határainkat 5-10%-kal!

Megállás persze nincs, mert, ahogy Goggins mondja:

Nincs célvonal.

A következő checkpoint az “ultraman”, ami kb. egy tripla ironman. Magyarra lefordítva: 10km úszás, aztán 420km bringa és levezetésnek egy dupla maraton. Ekkora elefántot pedig tényleg csak nagyon picire bontott falatonként lehet fogyasztani. Goggins terminológiájában ezek az ún. “viszonyítási pontok” – nem csak mérjük a haladást, hanem kijelölülnk olyan jelzőket, amik által tudhatjuk, ha eltévedtünk, és ezért korrekcióra van szükség.

És itt végre összeér a katonai és a versenyzői szál. Elvégre egyre népszerűbb a versenyes teljesítményei miatt, ezért felkérik, hogy segítsen minél több feketét toborozni a SEAL-be. Ezt pedig Goggins nem csak elfogadja, de minél autentikusabb módon próbálja végezni – kb. minden toborzó beszédhez kapcsolódik egy ultra versenye, fut vagy bringázik a helyszínek között, és úgy általában kemény, mint a kád széle.

Mindenki a gyors megoldásokra, életkönnyítő trükkökre és a hatékonyságra vadászik. De az önuralomhoz sajnos pont az kell, hogy hajlandóak legyünk a kemény munkára. Aztán már lehet plusz hátszél a tehetség vagy a szenvedély vagy a hatékonyság – de megfelelően magas munkakorállal kell társulnia.

Amire itt kilyukadni próbálunk önfejlesztési fronton, az az időmenedzsment, csak természetesen Goggins jellegzetes egyszerűségével:

Ha felülvizsgálod az életedet, kiszűröd az ostobaságokat, és viszonyítási pontokat használsz, rátalálsz arra az időmennyiségre, amely lehetővé teszi, hogy mindent megtegyél, amire szükséged van, és amit szeretnél.

8. KIHÍVÁS: Ütemezzünk – bontsuk a napunkat kis szeletekre, és mindnek legyen meg pontosan egy darab célja, amit aztán tartunk!

Kudarcok

Szakaszok, ranger iskola, Delta Force válogató felidézése következik még régebből – mindez sajnos egy szívműtétből lábadozás közben. Mert mint kederült, eddig csak kb. félgázzal működött a szervezete, és egy veleszületett állapot miatt kvázi lyukas volt a szíve. Amire kellemesen emlékszik vissza, az az, hogy még ezeken a helyeken is folyamatosan ki akart tűnni, nem elpuhulni. Arra viszont kevésbé kellemesen, hogy ha valaki nem így tett, azt lenézte, és felsőbbrendűnek érezte magát. Ebből az maradjon meg, hogy felsőbbrendűség nélkül is próbáljunk nem az eddigi eredményeinkre támaszkodni, hanem minden egyes nap bizonyítsuk be, hogy mire vagyunk képesek.

Ez a mentalitás mindannyiunk számára elérhető. Nem számít, hogy férfi, nő, hetero, meleg, fekete, fehér vagy istenverte lila pöttyös az illető.

9. KIHÍVÁS: A kiválóság nem maradandó, ezért érdemeljük ki folyamatosan – legyünk rendkívüliek a különlegesek közt is!

A végső lecke pedig az, hogy mit csináljuk, ha ilyen szintű keménység és elszántság ellenére sem sikerül valami. Mert sajnos lesz olyan. Gogginsnak se jött össze a Pokoli Hét, csak harmadszorra. A Delta válogatóból is kihullott egy sérülés miatt. A szívműtétje után visszament egy második kör Deltára, de kudarc. Aztán visszarázódna a saját futásos ütemébe, de már az sem megy úgy a hosszú távú lefáradások miatt. Aztán nyilvános húzódzkodási rekord kísérletet tesz, de kudarc. Aztán az abból tanult leckék segítségével egy második, jobban átgondolt húzódzkodási rekord kísérlet, de az is kudarc.

Na ilyenkor jön elő, hogy hogy áll hozzá az ember. Hogy mennyire akarja. El kell dönteni, hogy meglesz, és onnantól maximum az határidő változhat, amikorra sikerül. De az, hogy sikerül-e, az nem lesz tovább kérdés.

Önbizalommal telítődtem, és elenyészett minden nyomás, mert a lehetetlen elérése helyett az elkerülhetetlen végrehajtása lett a feladatom.

És harmadszorra így mellesleg meg is lett a rekordja (4000+ húzódzkodással).

10. KIHÍVÁS: Vegyük számba a kudarcainkat, készítsünk “bevetés utáni jelentést” róluk, és vágjunk bele egy új kísérletbe!

Persze ez a tempó nem tartható örökké. A teste Gogginst is valamennyire leállította 40+ évesen. Ilyenkor már nem opcionális a nyújtás + “ésszel csinálás”, de így is lehet keményen. Szóval azóta is ultrákat nyer a fazon, meg különleges tűzoltóként dolgozik. Nem elkényelmesedik az eddigi sikereiben (amit a hírnevére alapozva amúgy simán megtehetne), hanem mindig hajtja a következő kihívást. A haragot viszont hátrahagyta. Békésen, de soha nem elégedetten, mert, mint talán már említettük:

Nincs célvonal.

Összefoglalás

Ne kerteljünk: Goggins egy vadállat. Direktben legalábbis semmiképp nem fogom se követni, se követésre ajánlani, amit ez a csóka a testével művelt. De ez nem akkora negatív kritika, mint amilyennek elsőre hangozhat – elvégre Henry David Thoreau materiális hozzáállását se egy-az-egyben kell másolni, csak inspirálódni belőle. Kellenek az extrém esetek, akik megmutatják nekünk, többieknek, hogy milyen hihetetlenül messze van a skála túlvége, ami alapján talán mi is finomhangolhatunk magunkon egy kicsit.

Goggins erre kiváló. Megtanulhatjuk tőle, hogy az emberi test tűrőképessége nem piskóta, és hogy mennyire az elme az irányító (ha nem hagyjuk a test rinyálásának, hogy átvegye a kormányt). Az már csak extra, hogy a test szó szerinti nevelésén keresztül egy csomó produktivitásban is hasznos hozzáállást szintén kultiválhatunk. Még a végén az utunkba kerülő akadályoknak nem lesz hatalma felettünk.

Sőt, a jó érzések még a negatívak oldására is jók lehetnek – mint mondjuk abban a kísérletben, ahol először mesterségesen felzaklatták a résztvevőket, és aztán különböző hangulatú filmeket nézettek velük, miközben mérték, hogy milyen gyorsan állnak vissza az alapállapotba. Tippelhetünk, hogy a pozitív film volt-e a győztes.

Vagyis már a legelején visszhangozzuk Shawn Achor tanulságát: a jó érzések vezetnek a sikerhez, és nem a siker a jó érzésekhez. Ezt a témát boncolgatjuk ma egy kicsit tovább Ali Abdaal - Könnyen, jól, hatékonyan (eredetileg Feel Good Productivity) című könyve segítségével, ahol egy valag hasznos tippet kapunk a jóleső produktivitáshoz, három kategóriába osztva:

• Először jönnek az energiaforrások, amik megadják a lökést, hogy csináljuk a dolgunkat,
• Aztán jönnek a blokkoló tényezők, amik általában az útba állnak – és hogy hogyan birkózhatunk meg velük, és
• Végül jön a 3 típusú kiégés, és hogy mit kezdjünk velük, hogy hosszú távon is fenntartható legyen a produktivitásunk.

Vágjunk is bele!

Energizálás

Az első szekcióban azt nézzük meg, hogy hogyan töltődhetünk fel energiával és lelkesedéssel – aminek következtében szinte nem is tudunk majd nem haladni a dolgainkkal.

Játék

Richard Feynman amerikai fizikus azért szerezhetett Nobel díjat a kvantum-elektrodinamika területén, mert egy kiégése során megengedte magának, hogy bármivel foglalkozzon, és “csak úgy” eljátszott a pörgő tányérok ötletével. És akad még számos Nobel díjas, aki saját bevallása szerint is csak “játszadozott” valami területtel, és jé, mi esett ki belőle. Szóval fogalmazzunk úgy, hogy a komolyság jelentősen túlértékelt. Sokkal jobban járnánk, – a kiégés ellen, de konkrétan a produktivitásunk szempontjából is – ha játékosabban állnánk hozzá a világhoz.

Az elsődleges dolog, amit ennek érdekében tehetünk: találjunk kalandokat a mindennapjainkban! Abdaal (nagy World of Warcraft játékosként) azt javasolja, hogy találjuk meg a “class”-unkat (legyen az gyűjtő, versenyző, felfedező, alkotó, mesélő, bohóc, rendező, sportoló vagy bármi más). Egyszerűen merjük követni a kíváncsiságunkat és keressük meg, hol a móka.

Emlékezni rá, mi is az a játékosság, és aztán beépíteni a mindennapjainkba – valószínűleg ezek a legfontosabb hozzávalók egy kiteljesedett élethez.

– Stuart Brown, pszichológus

Gyakorlati tippként felmerül egy “varázs” post-it cetli használata, ami periodikusan emlékeztethet a saját felelősségünkre a játékosság megtalálásában. Elég, ha egyetlen kérdés/mantra áll rajta: “Hogy nézne ez ki, ha jó móka lenne?” Ami tulajdonképpen a Mary Poppins-ból származó híres idézet, egy kicsit letisztítva: “Minden elvégzendő munkában van egy szeletnyi móka. Ha ezt a mókát megtaláljuk, akkor a munka egyből játékká változik.” Így hátha sikerül a folyamatot élvezni, nem az eredményét (lásd Flow).

Egy másik hatásos stratégia, ha lejjebb rakjuk a metaforikus lécet. Ami közvetlenül a stresszt oldja ugyan, de ezáltal közvetetten mégis a játékosságot segíti elő. Ehhez viszont elengedhetetlen a kudarc átértelmezése (lásd Dweck). Például egy NASA-s kódolási kísérletben ha odaírták, hogy “a rossz válasz mínusz 5 pont”, akkor a résztvevők fele annyit se próbálkoztak, és 16%-kal kevesebben oldották meg ugyanazt a feladatot.

Mi lenne, ha mi inkább úgy gondolnánk rá, hogy kapunk 5 pontot, csak mert próbálkoztunk? Ha valami nem jött össze a karrieres útkeresésünkben, az nem kudarc, hanem csak egy új adatpont. De ugyanez vállalkozásra, nyelvtanulásra, szociális kapcsolatokra – a próbálkozás a lényeg. Az őszinte beleélés és az erőfeszítés az, ami eredményt hoz. A menet közbeni komolyság pedig túlértékelt. Optimális esetben valahova a leszarom és a halálosan komolyan veszem közti arany középútra kéne belőni magunkat, ahol rendesen “odatesszük” magunkat, de attól kellően lazák maradunk.

Irányítás

A szekció címe eredetileg “power”, vagyis “hatalom”, de inkább olyan értelmében, mint “personal empowerment”. Vagyis nem több hatalmat akarunk, csak felismerni azt, ami már van. Azt viszont meg gyakorolni.

A szerző a Netflix példájával indít, miszerint a HR-hez való radikálisan más hozzáállásuk vezetett a sikerhez – ezzel rámutatva, hogy minket is mennyire meglódíthat, ha nálunk az irányítás. Fel kell ismernünk, hogy szabadok vagyunk olyanra formálni a teendőinket, amilyenre akarjuk, de cserébe akkor a felelősséget is vállaljuk, hogy azért egy adott cél felé haladunk általuk. Ez kb. a mikromenedzsment ellentéte – makro-menedzsment?

A gyeplő kézbevételéhez először is generáljunk önbizalmat, mert:

Ha elhiszed, hogy képes vagy rá, azzal már meg is tetted az első lépést afelé, hogy képes legyél rá.

Believing you can is the first step to making sure you actually can.

Lásd a hivatkozott tanulmány, ahol az önbizalomra kondícionált alanyok sokkal jobban teljesítettek, mint a kételyre kondícionáltak (pedig az elején itt is random osztották fel őket). Ha kell, szó szerint hype-oljuk fel magunkat, mert a pozitív self-talk működik. Szinte semmi különbség aközött, hogy magabiztosak vagyunk, vagy magabiztosnak tettetjük magunkat. Kérdezzük meg magunktól, “Hogy nézne ki, ha magabiztosan csinálnám?” – és aztán csináljuk úgy.

Természetesen nem muszáj mindent egyedül, vákuumban. Ha már láttuk, hogy valaki másnak megy, akkor utána sokkal könnyebb elhinni, hogy nekünk is fog. Akár találjunk példaképeket, és beszéljünk velük (vagy aszinkron fogyasszuk valahogy a mondanivalójukat, khmmm, kacsintás). Ezzel tudat alatt – vagy akár tudatosan – felépíthetjük magunkban, hogy ha nekik megy, akkor nekem miért ne?

Az önbizalommal párhuzamosan azért fejlesszük a képességeinket is. És itt pont az lenne a hangsúlyos, hogy ne másokon keresztül, hanem a saját tetteinket keresztül. Csináljuk eleget, és akkor jobban fog menni – sőt, egyre magabiztosabbak leszünk, hogy legközelebb is menni fog. Sokat segíthet, ha képesek vagyunk folyamatosan kezdőként tekinteni magunkra, mert akkor nem lesznek olyan erősen elkönyvelt hiteink arról, hogy mi hogyan működik, és egyszerűen próbálkozhatunk (lásd Waitzkin és a kezdő hozzáállás).

Az is a képességeinket fejleszti, ha tanítjuk – mert azzal menet közben mi magunk is jobban megtanuljuk. Pláne ha kellően egyszerűen kell tudnunk elmagyarázni valamit. Na vajon ez a blog miért is létezik? Persze nem kell gurunak vagy megmondóembernek lenni – elég, ha útmutató vagy kalauz vagy esettanulmány az ember gyereke. De az viszont meg lelkifurka nélkül lehet, és legyen.

Aki tanít, az tanul.

– Seneca

Qui docet discit.

És ha már megvan az önbizalom és a szaktudás is, akkor vállaljunk felelősséget a munkánkért. Tudjunk különbséget tenni a külső vs. belső motiváció (avagy, angolosan, a must vs. have to) között. Amikből ugye a belső adja a nagyobb (és tartósabb) löketet. A belső motiváció egyik legfőbb alapanyaga pedig az autonómia – vagyis hogy a mi kezünkben az irányítás. És szinte mindig több irányítás van a kezünkben, mint elsőre gondoljuk.

Ha a “mit” nem is opcionális, a “hogyan” legtöbbször igenis az. Attól, hogy nincs teljes szabad kezünk, még ne csapjunk durcásan az asztalra, hogy “Ááh, akkor mindegy”! Irányítsuk azt, amit tudunk, és egyből motiváltabbak leszünk abban is, amit nem irányíthatunk. Gondoljuk végig, hogyan tudnánk változtatni a szemléletmódunkon, hogy a következő utat járjuk be:

Ezt kell csinálnom ⇒ azt választom, hogy ezt csinálom ⇒ ezt csinálHATom ⇒ abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt csinálhatom.

Emberek

Az utolsó energizáló tényező pedig az emberekkel való együttműködés. Ugye az önerőből sikeres ember mítoszát már korábban szétoszlattuk (lásd Arnie beszéde) – most csak azt tesszük hozzá, hogy másokkal a tetejébe menet közben is jobbnak élhetjük meg az utat. A szerző három tippet ajánl a hatékonyabb együttműködésekhez.

Egyrészt: találjuk meg a közegünket, és aztán férjünk hozzá ahhoz a közösségi zsenialitáshoz, ami egyedül lehetetlen lenne. Brian Eno szóhasználatával élve ez a “Scenius”, avagy Scene Genius. Vegyüljünk benne, mert bizonyos emberi kapcsolatok nagyon is energizálóak lehetnek a produktivitásunkra és a motivációnkra nézve. Tekintsünk az itteni emberekre bajtársként – nem kell, hogy zéró-összegű játék legyen az élet! Lehet úgy is “együtt” dolgozni, hogy mind kb. külön-külön dolgozunk, csak csapatmunkának érezzük. Nem egymás ellen dolgounk, és nem is csak úgy párhuzamosan egymás mellett, hanem együtt – akkor is, ha nincs a klasszikus “csoport feladat” módon felosztva a munka.

Másrészt: segítsünk másoknak – amivel, mellesleg, magunknak is segítünk. A mentorprogramok résztvevőinél konzisztens a visszajelzés, miszerint azért segítenek, mert attól ők maguk is boldogabbak, kiteljesedetebbek, energizáltabbak. Szóval “kövessünk el” bátran random kedvességeket, még ha csak puszta önérdekből is (lásd Emőke). Sőt, ez visszafelé is működik. Merjünk segítséget kérni, hogy rajtunk is (kicsit kevésbé random) kedvességet kövessenek el mások. Az ún. “Benjamin Franklin hatás” szerint így pont hogy jobb színben tekint majd ránk az, akitől segítséget kérünk – ha megfelelően kérjük, tranzakcionalitás helyett pozitívan, a véleményét értékelve, stb.

Harmadrészt pedig: inkább TÚL-kommunikáljunk, mint alul. Az ugye nem is volt kérdés, hogy az emberekkel való együttműködés alapja a kommunikáció. Itt most csak annyit mondunk, hogy valószínűleg több kell belőle, mint gondoljuk. Osszuk meg a jót is, és a rosszat is, mert ahogy (többek között) egy svéd közmondás tartja: “A megosztott öröm kettős öröm, a megosztott bánat fél bánat.”

Pozitív ügyben legyünk aktívak és konstruktívak. Negatív ügyben pedig legyünk nyitottak és objektívek. Na nem feltétlen “őszinték”, mert abban már az is benne lenne, hogy mi tudjuk az igazat, amit most megosztunk. A nyitottság sokkal jobban fedi, hogy megosztjuk a véleményünket – hogy mi hogy látjuk. Az objektivitással kapcsolatban pedig az a fontos, hogy ne szőjünk bele egyből ítéletet (lásd erőszakmentes kommunikáció).

Blokk-oldás

A halasztgatásból könnyen kibillent a motiváció – és még motiváció se kell, ha van kellő mennyiségű fegyelem. Abdaal viszont egy negyedik elemet is kapcsol ehhez a lánchoz: feloldani azt a blokkot, ami miatt egyáltalán halasztgatunk.

Gondoljunk csak bele. Ha el vagyunk akadva, és nem csinálunk semmit, akkor nem lesz semmi. Ha megpróbáljuk meggyőzni magunkat, hogy ez nekünk miért fontos, akkor majd lesz kedvünk, és csináljuk. Ha fegyelmezetten viselkedünk, és a nem akarás ellenére is megcsináljuk, akkor kedvünk épp nem lesz, de meg lesz csinálva. Ha pedig előbb megnéznénk, hogy miért vagyunk elakadva, akkor a gyökér ok megszüntetésével a halasztgatást és a motiváció/fegyelem szükségességét is megkerülhetnénk.

Egy szemléletes példához képzeljük el, hogy kavics van a cipőnkben futás előtt. Ha emiatt elhalasztjuk a futást, akkor nem futunk. Ha telepumpáljuk magunkat motivációval, hogy a futás még a fájdalom ellenére is mennyire megéri, akkor lesz lelkesedés, lesz futás, de fájás is lesz bőven. Ha fegyelmezettek vagyunk, akkor leszarjuk a lelkesedést, megcsináljuk a futást, és közben szétdaráljuk a lábunkat. A blokk-oldás esetében pedig elgondolkozunk rajta, miért is fájna a futás – aztán kivesszük a kavicsot a cipőnkből, és mehetünk fájdalommentesen futni.

Na valami ehhez hasonló jön most. A játék/irányítás/emberek energizátorai arra jók, hogy hajtsanak. A blokk-oldók meg arra, hogy eltüntessék az akadályokat az útból.

Láss tisztán!

Ha nem tudjuk pontosan, hogy mit kellene csinálni, akkor sokkal kisebb az esélye, hogy nekifogunk. Túlbecsüljük, mennyire rosszul sülhet el; minden apró negatívumra rá-zoom-olunk; a megnyugtató, pozitív jelekre már nem marad figyelmünk; és inkább elhalasztjuk a döntést, így nem is változik semmi. Konkrétan létezik a szociológiában a bizonytalanságtűrés, mint metrika – és van, aki alapból jobban bírja. De ettől bárki csökkentheti a bizonytalanságot, hogy kisebb tűrésérték mellett is produktív lehessen. A megoldás: kérdéseket teszünk fel magunknak.

Az első kérdés: Miért? Nem kell tudni, hogy pontosan milyen lépések várnak ránk; azt kell tudni, hogy miért akarunk egyáltalán belefogni. Vegyünk példát a katonai parancsnokok stratégiájáról, akik nem feltétlen azt mondják meg, hogy mit csináljanak a katonák, hanem hogy mi a cél, és aztán a megvalósítás rájuk van bízva. Vagy ennek a továbbfejlesztése az “5-szörös miért”, ahol egyre hátrébb lépkedünk az ok-okozati láncon. Ezzel kivédhetjük a rövidtávú, szűklátókörű dolgokat, ha nem a fő célunkig jutunk vissza a “de miért?” többszöri kérdezgetésével. Ha viszont oda, akkor valószínűleg jó úton járunk.

A második kérdés: Mit? Itt kell a hosszú távot konkrét rövidtávra lebontani. Érdemes figyelni rá, hogy ún. “output célok” helyett “input célokat” tűzzünk ki. A hosszú táv nyilván lehet valamiféle output, de azt vezessük vissza, hogy “milyen cselekedetek és szokások vezetnek arrafelé”. És aztán az legyen a mit, hogy az ilyen dolgokat csináljuk (mert ezt tényleg mi irányítjuk). Illetve, hogy maximalizáljuk az irányításunk hatását, tartsunk “pre-mortem-et” – vagyis előre gondoljuk bele, hogy mi köphet a levesbe, és hogy ezt hogy kerülhetnénk el. Képzeljük mondjuk, hogy már egy hét múlva van, és mégsem fogtunk bele. Miért? És mit tehetnénk, hogy ezt a legvalószínűbb potenciális buktatót kivédjük? Ki segíthet? Stb.

Végül a harmadik kérdés: Mikor? Ha nem tudjuk, hogy valamit mikor kéne csinálni, akkor az nagy eséllyel nem lesz megcsinálva. Lásd James Clear atomi szokásai, azon belül is az implementációs szándék és a “ha..akkor triggerek”. Vagy egy másik opció az idő blokkolás – amikor úgy használjuk a naptárunkat, mint egy idő-büdzsét. Így sokkal könnyebben tudunk egy kívánt egyensúlyt kialakítani minden olyasmi között, ami szeretnénk, ha beleférne az életünkbe. Aztán ez persze egy ideál lesz, amit lehet, hogy soha nem tudunk majd pontosan, 100%-osan lekövetni. De már az nagy segítség, ha egyáltalán van mire aspirálni!

Meríts bátorságot!

A következő blokkoló tényező, amivel meg kell küzdenünk, az a félelem. Hiszen az amigdala mindenkinek küldi a jeleket. Ami jó, mert így nem lépünk ki az autók elé – az már viszont kevésbé jó, hogy valójában veszélytelen helyzeteket is gyakran veszélyesnek címkéz. Erre természetesen megoldás lehet a bátorság (amikor leszarom és félve is csinálom). De azért nem árthat megpróbálni megérteni a félelmeinket – hátha úgy könnyebb lesz szembenézni velük.

Egy tipp, hogy öntsük szavakba, pontosan mitől félünk. Ez persze nem szünteti meg a félelmet, de segít észrevenni, ha az amigdalánk épp aránytalanul, indokolatlanul túlműködik. Segíthet, ha harmadik személybe helyezzük, és kb. személytelenítjük – például egy, az én helyzetemben lévő személy mitől félne?

Egy másik tipp, hogy vizsáljuk felül, milyen címkéket aggatunk magunkra. Lehet azért nem fogunk bele valamibe, mert ütközik a magunkról alkotott képünkkel. De semmiből nem tart ám máshogy címkézni magunkat – ami, érdekes és kb. önbeteljesítő jóslat jelleggel, a viselkedésünket is befolyásolhatja.

Aztán, ha már értjük a félelmeinket, csökkentsük a hatásukat. Ehhez a legfontosabb, hogy ne katasztrofizáljunk! Használjuk a 10/10/10 szabályt: ha tényleg rosszul sül el, amitől félünk, az számít-e majd 10 perc/hét/év múlva? Ez segít majd a helyén kezelni a potenciális súlyát, és sokmindenbe tudunk bátrabban belefogni (mert az se lesz katasztrófa, ha nem jön be).

Illetve kérdőjelezzük meg az önbizalom szükségességét úgy egyáltalán. Mármint persze, hogy jobb lenne magabiztosan csinálni – de anélkül nem lehet? Mi van, ha mondjuk most csak megpróbálom, tét nélkül, és majd (jó sok) idővel később leszek benne profi? Na ugye.

Az így megértett és csökkentett hatású félelmeken pedig ideje felülkerekedni. Amit nyugodtan tehetünk abban a megnyugtató tudatban, hogy nincs rajtunk reflektorfény! Mások sokkal inkább szarnak ránk, mint gondolnánk… Sooookkal inkább! Önmagunk felvállalásánál először mind attól tartunk, hogy jajj, mit fognak gondolni – és aztán relatíve gyorsan rájövünk, hogy leginkább semmit. Észre se vesznek. Nem kavarunk mi akkora hullámokat, hogy az regisztrálódjon mások elfoglalt hétköznapjai közepette. Szóval nyugi, nincs rajtunk reflektorfény.

Vagy ha mégis, konkrétan tényleg reflektorfényben találnánk magunkat, akkor használjunk alteregot. Ha mi nem merünk valamit csinálni, akkor képzeljünk el egy karaktert, aki merné. És aztán játsszuk el azt a karaktert. Ezt a jelenséget Batman-hatásként is szokták emlegetni. A név egy gyerekekkel végzett kísérletből ered, ahol ha Batman-nek vagy Dóra, a felfedezőnek képzelték magukat, akkor sokkal fegyelmezettebben és tovább koncentráltak egy adott feladatra. Nekünk miért ne lehetne egy alteregonk?

Vágj bele!

Egy pici fizika korrepetálással kezdünk Newton első törvényével kapcsolatban, ugyanis a tehetetlenség nem csak a testek mozgására, hanem a produktivitásra is érvényes. Ha nem csinálunk semmit, akkor könnyű továbbra is nem csinálni semmit. Ha meg már bennevagyunk valamiben, akkor könnyű tovább haladni vele. Ami sok energiát igényel, az az állapotváltás – a harmadik blokkoló tehát a tehetetlenség.

A legyőzésének elsődleges módszere a súrlódás csökkentése, hogy könnyű legyen belefogni (lásd Atomi szokások). Alakítsuk olyanra a környezetünket, hogy amit szeretnénk, az csak karnyújtásnyira legyen – és amit meg nem szeretnénk, az pont hogy kényelmetlenül távol. Gyakorlati tippekért használjuk a “környezet dizájn” keresőkifejezést.

A belekezdés nehézségéhez pedig használjuk az 5 perces szabályt és lendüljünk át (lásd DeLonzor). Így még a környezettervezésen felül is könnyebb lesz belekezdeni, mert nem akkora elköteleződésnek éljük meg. Ha már belekezdtünk, nagy valószínűséggel úgyis tovább fogjuk csinálni. De ha tényleg nem akaródzik, akkor meg 5 perc és ráhagyjuk… Akkor is haladtunk 5 percet, ami pont 5 perccel több, mint a nulla!

A semmittevés legjobb ellenszere, ha csinálunk valamit.

Ebben a szekcióban is kiemeljük, hogy mindig legyen egy jól meghatározott következő cselekedet, amivel haladhatunk. Kicsit “láss tisztán” ismétlés, de jah, ha már egyszer rávettük magunkat, hogy végre nekifogjunk, akkor nehogy már az legyen a gond, hogy “De minek is fogjunk neki?”. Ha meg már csináljuk, akkor kövessük a haladást! Írásnál hány oldal született, tanulásnál hány fejezetet néztünk már át, edzésnél idő vagy ismétlésszám a gyakorlathoz, akármi. Persze jól válasszuk meg, mit mérünk, mert azt fogjuk elérni (lásd McNamara) – de valamit azért mérjünk, mert különben szintén azt érjük el, amit mérünk: semmit.

Ha úgy éreznénk, hogy ránk fér a külső segítség, akkor keressünk egy elszámoltatási társat vagy csoportot! A társaság energizáló erejéről ugye már beszéltünk, de ez tovább megy, mert kihasználja, hogy alapvetően szociális lények vagyunk, és a kötelességtudatunk mélyre nyúlik. Ha csak mi magunk vagyunk érintettek valamiben, azt nagyon könnyű lemondani egy hirtelen motiváció ingadozás ürügyén. Ha viszont valaki mást is belerángattunk (vagy valakinek már fizettünk érte, stb.) akkor a kötelességtudat és a beilleszkedési vágy sokkal nagyobb valószínűséggel átsegít majd a gödrökön.

Micsoda véletlen, hogy pont alapítottam egy ilyet “Integritás Labor” néven. Ha érdekelne, iratkozz fel a várólistára!

Belső segítség ügyében pedig az a legtöbb, amit tehetünk, hogy megbocsátjuk magunknak a tökéletlenségünket. Általában nem baj, ha egy kis halasztgatás becsúszik. A nagyobb baj az, ha emiatt haragszunk magunkra és ostorozzuk magunkat, mert abból csak még több halasztgatás lesz. Pont mint a szorongásnál: a szorongás önmagában nem baj, amíg a szorongásunkon nem kezdünk szorongani. A spirál maradjon ki, és akkor nagyságrendileg már jók vagyunk. Egy tipp: ünnepeljük az apró győzelmeket az apró vereségekkel szemben. Ugyanaz történt, de más sztorit szövünk köré, ami miatt talán a következőkben már produktívabbak leszünk.

Fenntartás

Az eddigiek már kb. megalapozzák a produktivitást. A játék + irányítás + emberek felpörgetnek, hogy csináljuk, a bizonytalanság + félelem + tehetetlenség eltüntetésével pedig szépen feloldjuk az utunkban álló akadályokat. De van még egy (vagyis, három) hiányzó láncszem, amitől fenntartható lesz ez a produktivitás. A kiégést ugyanis nem csak 18 órás napok, vagy másod/harmadállások anyagi kényszere okozhatják. Az a fontos, hogy mi hogyan éljük meg, amit csinálunk. Lehet, hogy túlvállaltuk magunkat. Lehet, hogy nem megfelelő mértékű időt szánunk a pihenésre és a töltődésre. És lehet egyszerű inkompatibilitás is – amikor már nem azt csináljuk, amit igazán szeretnénk. A továbbiakban erre a háromra keresünk megoldásokat.

Tartalékolás

LeBron James példáját hozzuk fel a fenntartható teljesítményre, aki hihetetlenül gyorsan tud sprintelni, mégis a legtöbbször csak sétál a pályán. Ezért bírta huszon-évig, évi 70 meccsel, míg az átlag évi 50 meccses tempóval is kiég kb. 5 év alatt. Nem mindig rohan, de amikor igen, akkor nagyon.

Ennek fényében próbáljuk mi is kevesebbet csinálni. Paradoxikusan hangozhat, de ez a hosszú távú produktivitás egyik kulcsa: nem sokat kell csinálni, hanem a jó dolgokat kell csinálni. Ehhez lehet hasznos eszköz egy energia befektetési portfólió megírása. Az lehet hosszú lista, hogy mi mindent szeretnénk “majd egyszer” csinálni, de az egy külön lista legyen, hogy most éppen mibe kéne menjen az energiánk. És ez az aktív lista maximum 4-5 elemű legyen – sőt, gyerekes és/vagy karrier fókuszú esetekben még kevesebb… Akár csak 1.

Ha ez megvan, utána minden másra mondjunk bátran, határozottan nemet az aktív listánkon kívül. Ez az a bizonyos, Derek Sivers által is hangoztatott “Hell yeah, or no.” Legyen marhára igen, vagy nem. Gondoljunk az “opportunity cost-ra”, vagyis hogy ezáltal mit nem csinálhatunk majd, ha erre igent mondunk. Időmenedzsment szempontból pedig ne verjük át magunkat, hogy X hét múlva majd biztos belefér, ezért rámondhatom kevésbé fontosra is az áment. Ha holnap nem férne bele, akkor 6 hét múlva sem, mert akkor is ugyanilyen lesz az életünk szerkezete (csak legfeljebb még nem konkretizálódott a naptárban).

A következő küldetés ellenállni a figyelemeltereléseknek. Egyrészt hogy be se szippantsanak. Ehhez adjunk szándékos súrlódást vagy nehézséget az olyan technológiákhoz, amik nem minket szolgálnak. Elvégre ezek is kontextusváltások, ezek is égetik a kognitív energiát, csak nem épp “hasznos”, vagy legalábbis nem a céljainkkal kongruens módon (lásd Digitális Minimalizmus. Másrészt, ha már “megbotlottunk”, akkor se legyen “úgyis mindegy”. Egy kis figyelem ingadozás nem a világ vége – sőt, kis mennyiségben akár felfrissítő, begyöpösödésből kirángató hatása is lehet. De ne legyünk úgy vele, hogy ha már nem tökéletes a produktivitásunk, akkor egye fene, menjen rá arra az öt perc telefon nyomkodásra még három óra. A szerző hasonlatával élve: ha az időjárás miatt pár fokkal állítani kell a repülőgép pályáját, és emiatt kicsit később érünk New York-ba, az nem baj. De ha az időjárás miatt nem is New York-ba repülünk, hanem Buenos Aires-be, az már baj.

Mindez persze csak a nem tervezett, figyelemelterelt szünetekre vonatkozik. Tervezett szünetet viszont tartsunk – többet, mint gondolnánk, hogy kellene. Az önreguláció egy (nagyon) véges erőforrás, és ha lemerítjük, akkor hiába tart ott az asztalunknál a jószándék.

A szünetek nem jutalomfalatok, hanem alapvető szükségletek.

Breaks aren’t a special treat. They’re an absolute necessity.

Ütemezzük hát be őket! Legyenek ezek is büszkén részei a napunknak: az időszakok, ahol nem csinálunk semmit. És a végére azért hozzátesszük, hogy időnként lehetnek ütemezetlenek is. Ez az, amikor engedünk az “energizáló figyelemeltereléseknek” – mert nem minden figyelemelterelés rossz. Még a kolostorokban is véletlenszerűen megszólal néha a meditációs harang (nem csak a meditáció kezdetekor), hogy kizökkentse a szerzeteseket. Hogy hirtelen tisztába kerüljenek vele, hol is vannak, mit is csinálnak, és jelen lehessenek. Na ha ez nekünk egy gyors beszélgetés egy baráttal/kollégával, az is működhet így. Csak utána ne felejtsünk el visszazökkenni.

Töltődés

Oké, oké, a töltődés fontos. De amikor töltődünk, akkor sem töltődünk. Lásd “doomscrolling” (amikor csak tekerjük a social media-t és jönnek szembe az érzelmileg extrém, kibillentő tartalmak), vagy binge watching (amikor agyatlanul daráljuk a sorozatokat, egyik epizódot a másik után), vagy a takeout-os szennykaja… Ahelyett, hogy mondjuk a hobbinkkal foglalkoznánk, mozognánk, vagy szocializálódnánk. Az, hogy mi tölt minket, és az, hogy mit vagyunk hajlamosak csinálni, amikor töltődésre vágyunk, az két eléggé különböző lista. Ezt próbáljuk most egy kicsit javítani a szerző tanácsaival.

Az első, hogy próbáljuk magunkat a kreatív töltődés irányába terelgetni. Ehhez olyan hobbikat ajánlunk, amik megfelelnek a CALM betűszónak: competence, autonomy, liberty, mellow – avagy kompetencia (hogy értenünk kelljen hozzá, és legyen mélysége), autonómia (hogy mi választhassuk meg, hogyan végezzük a tevékenységet), szabadság (hogy fejben el tudjon vonni az egyéb, külső kötelezettségeinktől) és lazaság (hogy ne legyen élet-halál tétje a dolognak). Találjunk valamit, amit nem is lehet agyatlanul végezni, de amiben megélhetjük magunkat, és amiből szándékosan kihagyjuk a teljesítménykényszert. De persze a projektjeink is lehetnek CALM-ok, ahol azért van végcél, de továbbra is lazán, szabadon és a képességeinket használva, kvázi flow-ban haladunk velük.

A második tipp a természetes töltődés – mert még a kórházi betegek is kimutathatóan gyorsabban gyógyultak, ha a természetre nézett az ablakuk. Sőt, akár csak ha egy természetet ábrázoló poszter volt az ablak helyén! Már a természet puszta érzetének regeneráló, stresszoldó, energizáló és kognitív felfrissítő hatása van. Használjuk! Vagy jöjjön a természet hozzánk (szoba design, növények, kert, természet hangok, stb.), vagy menjünk mi a természethez: sétáljunk!

Harmadik tippkét viszont még maga a produktivitás guru is beismeri, hogy néha kell az agyatlan töltődés, amikor nem tudatosan csinálunk valamit. De a semmittevésnek is megvan a módja! Például a külső ingerek helyett hagyjuk magunkat “álmodozni”. Hadd járjon az agyunk, amivel így esélyt adunk a tudatalattinknak, hogy felböfögjön egy-egy váratlan meglátást (ami időnként nagyon is hasznos lehet). De ha nem, akkor is töltődött a tudatos figyelem-irányítási kvótánk, hogy egy kicsit hagytuk kalandozni. Illetve nagyon fontos a flexibilitás, szóval hagyjuk magunkat néha direkt “kisiklani”. Legyen jogunk időnként sztrájkolni, beteget jelenteni, és kihagyni, amit tudjuk, hogy csinálni kéne. Nem kell perfekt teljesítmény, és a tökéletesre törekvés többet árt, mint használ. Csináljunk ma szándékosan kevesebbet, hogy holnap többet tudjunk (és akarjunk) majd.

Újratervezés

Itt érkezünk el a számomra egyik legérdekesebb szekcióhoz, mert végre valaki a produktivitás szférából, aki nem csak kergetne egyre feljebb a metaforikus létrán, hanem megkéri, hogy lépjünk hátra, és ellenőrizzük már, hogy a jó falhoz van-e támasztva. Mert ha a cselekedeteink és az értékrendünk kompatibilisek, akkor eleve több lesz az energiánk és nem kell majd annyi töltődés – ha viszont nem, akkor meg nem a hatékonysági stratégiákkal van dolgunk.

Korábban említettük a külső vs. belső (avagy elegánsabban megfogalmazva extrinzik vs. intrinzik) motiváció fajtákat, ahol nyilván az a jobb, ha valamit belső indíttatásból végzünk, nem csak külső kényszer hatására. De hasznos lehet, ha ezt a spektrumot egy kicsit részletesebben is kibontjuk:

1. Az externál (avagy teljesen külső, “muszáj” jellegű) motivációnál csak a külső megtérülés számít;
2. Az introjektált (avagy belsővé tett, “kellene” jellegű) motivációnál belül érzem, hogy rossz lenne, ha nem tenném;
3. Az identifikált (avagy azonosított, “fontos számomra” jellegű) motivációnál értékesnem tartom, ami felé törekszek; és
4. Az intrinzik (önmagában is jó, “szeretném” jellegű) motivációnál pedig már maga a csinálás is vonzó.

Na most ha fogyóban az intrinzik motivációnk, akkor számít, hogy milyen jellegű egyéb, külsőbb formára támaszkodhatunk. És habár nyilván nem realisztikus, hogy minden intrinzik legyen, a maradéknak is leginkább a 3-as szintű azonosítottnak kéne lennie. Vagyis jó esetben csak olyasmit csináljunk, amit tudunk a hosszú távú víziónkhoz kapcsolni – és/vagy amit csinálunk, abban valahogy találjuk meg, hogy hogyan tudjuk a hosszú távú víziónkhoz kapcsolni. Így lesznek az erőfeszítéseink szinkronban az értékeinkkel, és élhetünk majd autentikus életet.

A szerző gyakorlati javaslata, hogy bontsuk szét a tervezésünket az időablak mérete mentén:

1. Hosszútávú tervezés: Alkalmazzuk a sztoicizmusból már jól ismert halál-fókuszt és a gyászbeszéd módszert – vagyis képzeljük el, mit szeretnénk hallani az életünk összegzésekor a temetésünkön, és vezessük azt vissza, hogy ahhoz most hogyan kéne élnünk. És ha ez nem stimmel a jelenlegi röppályánkkal, akkor merjünk változtatni.

   Vagy a visszavezetés helyett használatunk előrevetítést, ami tudatosítja velünk a várható következményeket. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mi lenne 5 év múlva, ha minden úgy halad, mint most? Jó az úgy? Mi lenne egy alternatív életúton 5 év múlva, ha most váltanánk? Az jobb? És mi lenne egy radikálisan más életúton 5 év múlva? Az mégjobb?

2. Középtávú tervezés: Iktassunk be rendszeres emlékeztetőket az értékeinkre, és hogy azokat hogyan építhetjük be az életünkbe! Tartsunk mondjuk évenkénti, kategorikus elégedettség felmérést, ahol 3x3 kategóriába soroljuk a dolgainkat: egészség (fizikai, mentális, spirituális), karrier (misszió, pénz, növekedés), kapcsolatok (család, románc, barátok). Nézzük meg, hogy ezeken belül hogy mi mennyire frankó – az eredmény segít majd megmutatni, hogy hova kellene több fókusz.

   Egy másik tipp az “optimista pre-mortem”, ahol leírjuk, milyen eredményeket szeretnénk mához egy évre ünnepelni. És aztán vezessük vissza, hogy ahhoz milyen szokásokat kéne beépíteni a mindennapokba.

3. Rövidtávú tervezés: Az értékeink mindennapi megélése – ahol sajnos nagyon sokan elcsúszunk. Például mert túl gyorsan akarunk túl sokat. Érdemes ehelyett minél kisebb falatokra szeletelni azt a bizonyos elefántot, és annál könnyebb lesz megenni. Az előbbi egészség/karrier/kapcsolatok bontás itt is hasznos lehet.

   És a végére talán a legfontosabb tipp: merjünk kísérletezni! Legyünk a saját életünk kutatói. Válasszunk a hétköznapokban is mindig egy-egy olyan területet, ahol nem vagyunk elégedettek az életünkkel; fogalmazzunk meg egy kísérletet; és aztán… Próbáljuk ki, és nézzük meg, hogy mi lesz! Vállaljuk a felelősséget a saját életünk kikísérletezéséért, mert nagy a potenciális jutalom. De (Bagdy Emőke szavaival) a számla is nekünk lesz benyújtva, ha nem tesszük.

Összefoglalás

Abdaal elsődleges üzenete szerintem annyi, hogy nem csak izzadtságszagú, fogösszeszorított, katonai fegyelmű produktivitás létezik. Vagyis az általános hatékonyságunkra is vonatkozik az a kis tanmese, amit már Covey-nál vettünk:

Alanyunk életlen fűrésszel vág egy fát, így már öt órája csinálja, még sincs közel a végéhez. De amikor azt javasolják neki, hogy meg kéne élezni a fűrészt, arra “nyilván” nincs ideje, mert még ma ki kell vágnia a fát. Tekintve, hogy egy élesebb fűrésszel már eddig is végezhetett volna, jogosan mondhatjuk, hogy nem megélezni nincs ideje! Vagyis: soha ne merüljünk bele annyira abba, amit csinálunk, hogy ne tudjunk azon gondolkozni, hogy hogyan kellene csinálnunk.

A produktivitásunk vonatkozásában pedig az a fűrész megélezése, ha nem erőltetve, hanem jólesően (mondhatnám, boldogan) csináljuk, amit csinálunk. Ehhez tanultuk most meg, hogyan energizáljuk magunkat a játékosságunk megőrzésével, az irányítást kézbe véve és emberekkel együttműködve; hogyan oldhatjuk fel az utunkban álló blokkoló tényezőket tisztánlátással, bátorsággal és lendülettel; illetve hogyan tehetjük a haladásunkat fenntarthatóvá a tartalékolás, a töltődés és az integritás révén. Remélem ezek segítségével nektek is sikerül majd súrlódásmentesebben haladni a céljaitok felé!

Spirituálisabb szemszögből Thich Nhat Hanh, újságírósabb szemszögből pedig Sarah Wilson gondolataival ismerkedtünk a témában – sőt, már pszichológus szemszöggel is találkozhattunk Bagdy Emőke jóvoltából. Ma egy másik magyar pszichológus, Mogyorósy-Révész Zsuzsanna “Érzelemszabályozás a gyakorlatban” című könyvéből levonható tanulságokkal egészítjük ki a palettát.

A tartalom a következőképp alakul:

• A biztonságról
• Az érzelmek szabályozása
• Az érzelemszabályozás és a biztonság kapcsolata
• Az önszabályozás fejlődése
• Akadályok az úton
• Amit magamért tehetek
• Gyakorlatok

A biztonságról

A biztonság az, amikor harmonikus kapcsolatban vagyunk saját magunkkal. Amikor, a szerző szavaival, “a folyó akadály nélkül áramlik a medrében, függetlenül attól, hogy mit visz a víz”.

Ennek ellenére a biztonságérzetünket hajlamosak vagyunk külső feltételekhez kötni. Csak sajnos ahogy pipálgatjuk ki a lista elemeit, úgy jönnek majd mindig újak. És ha véletlen lesz olyan rövid, átmeneti időszak, amikor egyszerre van kipipálva minden, akkor is inkább hiányérzetünk lesz, mint sem megnyugodnánk végre.

Ez azért van, mert a biztonságot magunkon belül kell keresnünk. Hogy a külső körülményektől valamilyen szinten függetlenül képesek legyünk “üresbe” rántani magunkat. És hogy ezáltal őszintébben viszonyulhassunk másokhoz is (mert már nem számít majd a véleményük/reakciójuk annyira).

A szerző saját felméréséből is az jött ki, hogy az emberek nagy többsége vagy kapcsolatokkal, vagy anyagi javakkal (pénz, ház, kényelem), vagy maximum testi jólléttel azonosította a biztonságot. A mentális, önmagunkhoz való kapcsolódás csak a válaszok 8%-ában került egyáltalán említésre. Nem nyolc-VAN! Csak nyolc! Pedig az lenne az, amihez nem kellene sem mással kapcsolódni (ami ugye két emberes játszma), sem egy adott jóléti szintet megütni, és még akár testileg sem feltétlen egészségesnek lenni. Ha magunkban megtalálnánk egy kis “béke-magot”, azt utána bármikor használhatnánk. És azzal felvértezve mellesleg könnyebben (és jelentősen kevésbé búval baszva) tudnánk törekedni a testi/anyagi/kapcsolati elvárásaink felé is.

Hasznos lehet ehhez ismerni Rick Hanson agymodelljét, aki “hüllőagy” + “emlősagy” + “emberagy” bontásban tekinti a fejünket:

• A legősibb hüllőagy felel az életben maradásunkért, a békére és fizikai biztonságra vágyik, és félelemmel jelzi a veszélyt,
• A középső emlősagy a bünti/juti központ, az elégedettségre vágyik, és frusztrációval jelzi a hiányt,
• A modern emberagy pedig a komplex, tudatos irányításért felelős szint, ami első sorban szeretetre/kapcsolódásra vágyik, és “szívfájdalommal” jelzi a hiányt.

Pszichológiai szempontból itt most úgy definiáljuk a biztonságot, hogy mindhárom szinten “nyugi” van, vagyis egyszerre éljük meg a békét, az elégedettséget és a szeretetet. Ahhoz kell tudatosnak lenni, hogy ezt ne elvárjuk a külvilágtól, hanem magunknak is biztosítani tudjuk. Először is tisztában legyünk vele, hogy mi zajlik bennünk, és aztán azt valahogy összeegyeztessük a külső körülményekkel és kormányozni is tudjuk a nyugi felé. Vagyis “jól megvagyunk magunkkal” – és ezáltal jól megleszünk a világgal is.

Nem mondja senki, hogy izolálódnunk kell a világtól, és kizárólag saját magunkra hagyatkozni. Azt viszont mondjuk, hogy ami a mi dolgunk, azon tessék dolgozni, és majd azzal párhuzamosan mehet a szocializálódás, mert hát:

Akkor tudunk jól kapcsolódni, önmagunk legjavát adni, ha van miből.

Az érzelmek szabályozása

Egy jó élet pozitív érzelmekben gazdag, de nem csak pozitív érzelmekből áll! Az egyéb érzelmeket pedig jó esetben nem elnyomjuk, hanem megéljük, és maximum szabályozzuk. A szerző alapvető érzelemszabályozási tapasztalatai:

1. Az érzelmek jönnek-mennek, ezért sokszor elég lehet kivárni, amíg “elmúlik a hullámzás”.
2. Ha megtanuljuk megfigyelni a testünk jelzéseit és egyáltalán felismerni az érzelmeinket, az már önmagában is segíthet átvészelni őket.
3. Érdemes a megfigyelt érzelmeket leírni/kimondani/megosztani, mert már az segíthet, ha például “halljuk magunkat, hogy mit beszélünk”.
4. Ez a készség (mint gyakorlatilag minden készség) fejleszthető!

Ezekkel a technikákkal egyre közelebb juthatunk a “mentális immunitáshoz”, a Dalai láma szavaival élve. De a Sztoikus alaphozzáállás is nagyon hasonló: az érzelmeinket nem választhatjuk meg tudatosan, de azt igen, hogy hogyan éljük meg őket, és hogyan reagálunk rájuk. Aki mérgében földhöz vág egy tányért, az is ugyanúgy haragot érez, mint az, aki mérgében mondjuk egy légzőgyakorlattal nyugtatja magát. Csak az előbbinek már eggyel kevesebb tányérja lesz utána.

Nem megszüntetni akarjuk tehát a negatív érzelmeket, csak a pozitívakhoz mért arányukat csökkenteni. De nyugodjunk bele, hogy akkor is maradni fog negatív. És azt sem elnyomni kéne, hanem megvizsgálni, hogy miért van, mert hasznos útjelző tábla lehet.

A szerző értelmezésében az identitásom az, amit magamról tudok. Ha ez eléggé “differenciált”, vagyis kiforrott, cizellált, akkor ismerem magam annyira, hogy a külső hullámzás már nem tud olyan könnyen befolyásolni. Ha viszont nem, akkor tulajdonképpen ki vagyok téve a környezetemnek, mások érzéseit veszem át, másoknak akarok megfelelni, stb. Vagyis azért “tanuljuk magunkat”, hogy azáltal megismerjük a nem tudatos működésünket, átprogramozhassuk a reakcióinkat, és ezáltal összecsiszolhassuk az érzelmeinket és a gondolatainkat.

Az érzelemszabályozás szempontjából a legfontosabb képességek:

• Fel tudjuk ismerni, mit érzünk,
• El tudjuk fogadni, mit érzünk (még ha nem is feltétlen ezt akarnánk épp érezni),
• Ki tudjuk fejezni, mit érzünk (a helyzetnek, kulturális normáknak megfelelően), és
• Fel tudjuk ismerni azt is, ha a jelenlegi érzelem “hevessége” nem indokolt, vagyis valószínűleg nem (csak) az aktuális szituációra reagálunk, hanem valami múltbéli tapasztalatunkat/sérülésünket is hozzácsapjuk.

Az érzelemszabályozás és a biztonság kapcsolata

Kisbaba korunkban nyöszörgünk, ha baj van, és erre (jó esetben) az a reakció, hogy a szülőt nem pánikolni látjuk, csak szép nyugodtan, “rutinosan” megoldja a gondunkat, és visszaáll az egyensúly. Ennek a sokszori ismétlődéséből tanuljuk meg, hogy az a kezdeti “baj” érzet valószínűleg nagyon is átmeneti, hamar meg fog oldódni, úgyhogy talán nekünk sem érdemes annyira “ráfeszülni”. Ennek a szakasznak (kb. 1-2 éves korunkig) a tétje a bizalom, mert itt alakul ki az alapértelmezett kötődési mintázatunk, vagyis hogy úgy általában a külvilágot és a kapcsolatokat biztonságosnak vagy bizonytalannak tartjuk-e majd. Ezt valamilyen szinten azért utólag is lehet korrigálni persze, de az alapok már bizony ilyen korán lerakódnak.

Ha megvan a biztonság, akkor jöhet az önfelfedezés. Akit “túlbabusgatnak”, az majd annál jobban az egyedüllétre és nyugalomra vágyik később – akit meg hanyagolnak, az a kapcsolódást és az ingereket fogja jobban kergetni. De ezek csak alapbeállítások és preferenciák. Ami fontosabb, az a toleranciaablakunk. Hogy mekkora ingermennyiséget tudunk befogadni úgy, hogy még jól érezzük magunkat.

Ennek az ablaknak a szélesítése az érzelemszabályozás lényege. Hogy túl kevés inger esetén se legyünk kétségbe esve, de túl sok inger esetén se legyünk túlterhelve. Minél szélesebb az a stressztartomány, amiben még képesek vagyunk “helyesen” alkalmazkodva működni, annál reziliensebbek leszünk. Vagyis annál nagyobb lesz a lelki ellenállóképességünk, a rugalmasságunk, a stressztűrésünk, a “visszapattanási képességünk”. Ami által nem csak jobban bírjuk a stresszt (mert ugye meghajlunk, nem megtörünk), de utána gyorsabban is állunk vissza az alapállapotunkra.

A toleranciaablakunk fejlesztésében segíthet az intelligencia, az önkontroll képessége, az önbizalom, az élet értelmességébe vetett hit, az optimizmus, a küzdeni tudás, az újrakezdés képessége, a bizalmas kapcsolatok, egy mentorokhoz való kötődés, vagy egy közösségekhez való tartozás. Úgyhogy ezeket a “lelki humbug” dolgokat nem figyelmen kívül hagyni a taktikaibb légzőgyakorlatok javára!

Az önszabályozás fejlődése

Az idegrendszer szekvenciálisan fejlődik, aminek szemléltetéséhez a szerző Erik Eriksen 8 lépcsős modelljét használja. A modell minden fázisában adott, hogy milyen ingerekre lenne szükség az “éréshez”, hogy aztán arra jöhessen a következő fázis. Ez pedig nekünk azért lehet hasznos, mert erre támaszkodva a későbbi tünetek alapján szépen ki lehet következtetni, hogy hol lehetett az elakadás – és hogy mit kéne tenni a feloldásához.

Az első lépcsőfok a fiziológiai működésekről szól (értsd, evés, alvás, szívritmus, vérnyomás, légzés), aminél már az első életévünkben kb. beállunk egy alapritmusba. Ezt egy darabig a szülő tartja fent, de felnőttként már a mi feladatunk. Ha ez nincs meg, akkor a “felsőbb szintű” működéseknek nem lesz egy stabil alapzata. Már itt előkerül a szimpatikus (felpörgetős) vs. paraszimpatikus (lenyugtatós) idegrendszerünk, illetve ezek természetes hullámzása és egyensúlya. De ha például tartósan a szimpatikus oldalon marad a hangsúly, akkor ugye baj lesz. Szülőként fontos a gondozásban a kiszámíthatóság, az önállóság támogatása és az aktív részvétel, mert így tanul a baba bízni a saját testi működésében és a világban.

A második lépcsőfok az önállóság felé tett első lépéseink. Mozogni és beszélni tanulás, ahol a mozgatórugó az autonómia vs. szégyenérzet és kétely. Itt megemlítjük, hogy a megszégyenítés ugyan fontos nevelési eszköz a nem kívánatos viselkedések elkerülésére, de mindig kövesse “visszafogadás”, hogy a gyerek megint a csorda tagjaként érezze magát, ne tartósan kirekesztve. Ha folyton emlékeztetjük a szabályszegésére, azzal csak beépítjük az énképébe, hogy ő szabályszegő és kívülálló, aminek maradandó hatása lesz. Az ilyen kirekesztett szemében később annál fontosabb lesz tartozni valahova, ezért könnyebben aláveti majd magát mások akaratának, belesimul a külső elvárásokba, és válik a “saját könyvének mellékszereplőjévé”.

A harmadik lépcsőfok az óvodáskor, ahol kinyílik a világ. A mozgatórugó a kezdeményezés vs. bűntudat, és a támogatásához egy “meleg-korlátozó” szülői bánásmód ajánlott, ami szabályoz, de nem ítél el. Itt indulnak be jobban az “emlősagy” funkciók, és sajnos itt lehet elveszteni a saját ötletekbe vetett hitet, ha/amikor a visszajelzések alapján mindig rossz vagyok, kevés, hibás, stb. Itt történik a társas kapcsolatok és a stressz-reakciók fejlődése is (lásd ütni/futni/lefagyni), és ha a világtól való félelem nagyobb, mint a felfedezésvágy, akkor nehéz lesz a beszoktatás. Plusz utána is lehet, hogy az oviban félénk lesz a gyerek, és majd csak otthon “meri” kiélni magát (de ott meg nagyon). A szülő sajnos átadhatja a “világ egy veszélyes hely” üzenetet a viselkedésével vagy a testbeszédével, ha ezzel még neki is gondja van a háttérben, szóval szülőként figyeljünk erre – itt elakadt “gyerekként” pedig legyünk jó szülei önmagunknak.

A negyedik lépcsőfok az iskoláskor, ahol a teljesítőképesség vs. kisebbrendűség a fő mozgatórugó. Itt indul be jobban az “emberagy” rész – a tervezés, a szándékos cselekvések, a célra tartás, a koncentráció és a hibakorrekció. Ez pedig jó esetben felül tudná írni az ösztönösebb stressz jelzéseket és reakciókat, ha a korábbi tapasztalatokkal összevetve mégsem akkora az a veszély. Csak nagyon nem mindegy, mivel írjuk felül. Az egyik véglet az “úgysem vagyok rá képes”, ami úgy ment meg, hogy eleve elveszi a kedvet próbálkozástól. A másik véglet a “munkamánia”, ahol esetleges korábbi bizonytalanságokat próbálunk a teljesítményünk által kompenzálni. Itt viszont folyamatosan kell majd a visszaigazolás, hogy igen kisfijam, ügyes gyerek vagy – amit akár minden más szükségletünk rovására fogunk kergetni. Az egészséges középút valahol ott lenne, ahol tudunk teljesíteni, de csak a saját tempónkban. Nem kényszerítve vagy kínlódva, de nem is túlhajtva, hanem a saját érdeklődésünk ütemében.

Az ötödik lépcsőfok a serdülőkor, ahol az identitásunk megtalálása vs. a “szerepdiffúzió” (avagy önmagunk nem találása) a fő ellentét. Itt jellemző az absztrakt gondolkodási képesség fejlődése, a “mi lenne, ha…” jellegű gondolatok, a fejben modellezés, az elvont érvelés, stb. Illetve gyakori a disszociáció, ami sokszor normális (értsd, álmodozás), de traumára adott válaszként lehet káros (ha épp aktív megküzdés kellene helyette, de akkor is inkább kikapcsol).

A sok testi és mentális változás ilyenkor igencsak sok energiát és figyelmet emészt fel. A kamaszok “lustasága” könnyen lehet csak ennek a tünete. Egyszerűen nem érnek rá levinni a szemetet, mert épp azt próbálják kitalálni, hogy kik is ők! Itt indul az ilyen mélyebb személyes filozofálás – ha nem is formálisan, de a háttérben mindenképp. Ebben talán segíthet a természet közelsége, hogy érezzék, ők is egy nagyobb rendszer részei, és visszakapcsolódhassanak.

Jó esetben ennek a fázisnak a végére eljutunk a felnőttségig, ahol egyedül és társaságban is tudunk “rendesen” működni. Megtaláljuk a helyünket a társadalomban, de képesek vagyunk elhatárolódni is. Stabil, de fejlődésre képes önképünk van, ami sérülésmentesen viseli a külső visszajelzéseket. Pozitív, értelmes, reményteli a világképünk, és jó esetben tudunk hinni valami jelentésben vagy rajtunk kívül álló értelemben (legyen ez vallás vagy valami filozófia), mert az segít a traumákat is aktívabb, növekedéshez vezetőbb hozzáállással kezelni. Ebben az értelmezésben a “hit” is csak bizalom, hogy végső soron minden rendben lesz. Lásd Frankl logoterápiája, Csíkszentmihályi “Transzcendens Én”-je, stb.

A maradék már a későbbi fejlődés állomásai, amikre nem térünk ki részletesen, de azért álljon itt vázlatosan, hogy:

• A hatodik fázisban az intimitás vs. izoláció a központi ellentét, amihez ajánlom az erőszakmentes kommunikációt, a szeretetnyelveket, és egyéb kapcsolati tanulságokat;

• A hetedik fázisban az alkotóképesség vs. stagnálás a központi ellentét, amihez ajánlom Dweck növekedési szemléletmódját, A művészet háborúját és a Mutasd meg magad!-ot; végül

• A nyolcadik fázisban az integritás vs. kétségbeesés a központi ellentét, amihez ajánlom Covey személyes alkotmányát, Clear évenkénti integritás riportjait, vagy épp Emerson Önbizalom esszéjét.

Akadályok az úton

A szerző először is kiemeli a krízis és a trauma közti különbséget. A krízis egy olyan állapot vagy szituáció, ami az addigi megküzdő képességeinkkel nem megoldható, ezért szorongást/stresszt okoz, de általában pár hét alatt lezajlik. A trauma viszont egy olyan jól körülhatárolható esemény, amire nem csak hogy elégtelen a megküzdési képességünk, de akár az egész addigi világképünket is szétzúzhatja (például baleset, erőszakos támadás, katasztrófa), és sokkal komolyabb, elhúzódóbb következményei lehetnek.

A rezilienciánk, korábbi tapasztalataink és szociális védőhálónk függvényében egy krízis is traumatizálhat – vagyis szubjektív, hogy ki hogy éli meg ugyanazt. Mindkettőben ott van viszont a növekedés lehetősége, ha (kellő segítséggel) megfelelően kezeljük a helyzetet.

A trauma tovább csoportosítható az mentén, hogy konkrétan kapcsolathoz vagy személyhez köthető-e. Hiszen ha megbíztunk valakiben vagy függtünk tőle, és pont ő bántott, az még mélyebb sebet hagyhat. Ha ez gyerekkorban, családi körben történik, akkor fejlődési traumaként hivatkoznak rá.

Fejlődési traumák hatására töredezhet az énünk – vagyis különböző szituációkban különböző “énrészek” lesznek aktívak, amik a többivel csak részben vannak kapcsolatban (ha egyáltalán). Vagyis a stabilizálódás egyfajta integráció is, ahol egységessé kovácsoljuk magunkat. Plusz meglát(hat)juk, hogy habár gyerekkorban még valós lehetett a függés, felnőttként már képesek vagyunk (és emiatt felelősségünk is) saját magunkat gatyába rázni, nem az áldozat szerepkörben ragadni és egy megmentőre várni.

A poszttraumás stressz (avagy PTSD) tüneteit a sikertelen megküzdés miatt bennragadt, levezetetlen stressz okozza. De a testnek meglennének erre a természetes válasz reakciói (elsősorban említve a remegést és/vagy sírást), csak sajnos a kulturális normák miatt ezeket inkább “le kell nyelni”, hogy aztán utána évekig, akár évtizedekig ihassuk a levét.

A traumaterápiák legfontosabb célja, hogy képessé tegyenek a múlt és a jelen kellően éles megkülönböztetésére. Hogy a múltbéli érzéseinket, és az azokhoz tartozó énállapotainkat képesek legyünk a múltban is hagyni. Megszilárdítunk egy olyan felnőtt énállapotot, ami miatt már majd nem kell úgy gondolkodnunk magunkról, ahogy arra a trauma tanított. Fajtái lehetnek:

• “Lentről felfelé”, vagyis az automatikus testi érzetek tudatosításán alapuló terápia, amivel új válaszok fejleszthetőek a stresszre (a korábbi történtektől kb. függetlenül), vagy

• “Fentről lefelé”, vagyis a kognitív, beszélgetés és értelmezés alapú terápia, ahol a fókusz a történteken (és azok új megvilágításba helyezésén) van.

Akkor vagyunk “készen”, ha a trauma sikeresen beépül a múltunkba, de a jelenünket már nem (vagy legalábbis csak tudatosan, tapasztalati úton) befolyásolja.

Amit magamért tehetek

Első sorban: prevenció! Mert ugye fogat sem csak akkor kezdünk mosni, amikor már fáj. Szóval ne csak akkor kezdjünk magunkról gondoskodni, amikor már nagy a baj – inkább gondoskodjunk magunkról azért, hogy ne is legyen baj.

Öngondoskodás alatt itt azt értjük, hogy megadjuk magunknak, amire szükségünk van, és kihozzuk magunkból a legjobbat anélkül, hogy másoktól szívnánk el az energiát. Ami nem önzés, csak a megfelelő működés feltétele. Szükség van rá a testi/lelki egészségünk kialakításához és fenntartásához, a stresszkezeléshez, a kapcsolódási képességhez, illetve a munka és a magánélet egyensúlyához. A sorrend pedig szándékos: előbb kell nekünk jól lenni, aztán jönnek a kapcsolatok, és majd csak a végén alakul ki az egyensúly. Mint ahogy a repülőn is a saját oxigén maszkunkat kell előbb felvenni, hogy aztán hatékonyabban segíthessük mondjuk a mellettünk ülőnek.

Az öngondoskodással létrehozhatjuk azt a meleg, biztonságos “otthont”, ami esetleg gyerekként nem volt meg – vagy fenntarthatjuk, ha meg is volt. Lesz egy belső mag, ami megadja az erőt és a bátorságot, hogy szembenézzünk a világgal. Ehhez a belső maghoz egy 3 lépéses út vezet.

Először el kell fogadnunk, hogy most kik vagyunk és hol vagyunk. Csak akkor indulhat meg bármi változás a kívánt irányba, ha tudjuk, hol vagyunk a térképen és merre szeretnénk menni. Amíg nem “vállaljuk fel magunkat”, addig muszáj lesz valahogy elfojtani a kognitív disszonanciát – legyen az kaja, pia, munkamánia, másokra kivetítés, stb. És amíg “háborgunk”, addig az viszi majd az energiát, amit a változásra fordíthatnánk.

De itt elfogadás címszó alatt természetesen nem azt értjük, hogy nyugodjunk bele az elégtelenségünkbe (ha például elégtelennek tartjuk magunkat). Azt fogadjuk el, hogy elégtelennek érezzük magunkat. Tudatosítsuk magunkban, hogy ezt gondoljuk, csak aztán ne higgyük el! Próbáljuk együttérezni magunkkal, amiért ilyen érzések kerültek oda.

Aztán a második lépés, hogy ha épp nem vagyunk biztonságban, akkor teremtsünk biztonságot. Kb. ilyen Maslow piramis módjára vegyük magunkban végig:

• A fizikai biztonságot: van-e hol lakni, mit enni, napi rutinra képes vagyok-e, közlekedni tudok-e, stb.
• A pszichológiai biztonságot: megbecsülöm-e magam, figyelek-e a saját szükségleteimre, gondolkodok-e olyanon, hogy kárt okozzak magamnak, stb.
• A szociális biztonságot: van-e kapcsolati “védőhálóm”, barátaim, segítségem, bántalmaznak-e, milyen a hangulat a munkában, stb.
• A morális biztonságot: van-e “értelme” az életemnek, ami felé aktívan munkálkodhatok.

Figyeljük meg magunkat, hogy mi okoz stresszt vagy bizonytalanságot. Milyen érzelmek keletkeznek, milyen testérzeteink vannak (gyorsabb pulzus, hasfájás, remegés), mire gondolunk. És hogy ezeket a helyzeteket eddig hogyan kezeltük ösztönösen, akár jól (séta, meditáció, stb.) akár rosszul (kaja, pia, stb.). Ezeket elemezve tudatos döntést hozhatunk, hogy bizonyos helyzetekre már máshogy lenne érdemes reagálni.

Erre jöhet a harmadik lépés, a változtatás. Amitől persze továbbra is félni fogunk – de hát csak akkor lehet bátor az ember, ha fél. Ha nem félne, akkor miért kéne bátornak lenni valami meglépéséhez? Csak úgy meglépné, és kész, mi sem természetesebb. Szóval ne várjuk, hogy majd mikor tűnik nyugisnak a változás, mert olyan nem lesz. A változás útvonalai (mint a traumánál mondtuk):

• Lentről felfelé – testi érzetek által vezérelt (légzés, mozgás, “földelés”),
• Fentről lefelé – gondolatok által vezérelt,
• Tudatos disszociáció – az érzelmek elterelése által vezérelt.

Gyakorlatok

A végére pedig nézzünk pár konkrét gyakorlatot, amikkel remélhetőleg pozitívabb, egészségesebb megküzdési mechanikákat tudunk majd kiépíteni magunknak.

Állapotfelmérés

• Napi 2-3-szor 5 perc szünet, ahol befelé figyelünk. Tudatosan kiszakadunk az automata működésből, és megnézzük, hogyan érezzük magunkat, mire lenne szükségünk, stb.

• A nap végén értékeljük a napi átlag hangulatunkat. Ezáltal megfigyelhetjük, hogyan változik (vagy változik-e egyáltalán, van-e trend).

• Stresszdiagram – amihez mondjuk az 5 perc szüneteink alatt jegyezzük fel, hogy A) mennyire vagyunk épp stresszesek, és B) ez milyen gondolatokkal, érzésekkel és testérzetekkel társul. Ez egy-két hét alatt szépen ki fogja rajzolni, hogy általában milyen jellegű okok váltják ki bennünk a stresszt.

Stabilizációs alapgyakorlatok

Ezek kb. ilyen Jolly Joker technikák, amik arra is jók, ha fel kéne húzni magunkat a levertségből a nullára - de arra is, ha a túlcsorduló felfokozottságból kéne lemenni a nullára.

• Légzőgyakorlatok: négyszöglégzés, belégzésnél hosszabb kilégzés, vagy egyáltalán csak tudatos légzés.

• Földelés: olyan gyakorlatok, amik “visszarántanak a testünkbe”, váratlan helyzetekre, hirtelen tüneti kezelésként. Ezen belül:

  • Testérzet, pásztázás (erősnek érzett pontokból erő kiterjesztése, gyengének érzett pontok “átlélegzése”), vizualizáció,
  • Öntartalmazás, önmagunk átölelése, önmagunk “megtartása”,
  • Kapcsolódás a talajhoz, vizualizált “legyökerezés”,
  • Kapcsolódás az érzékszerveinkhez, és általuk a jelenhez (illat, íz, hang, tapintás, vizuális ingerek),
  • Valami alapos megfigyelése (mert a tudatos agy működése valamilyen szinten gátolja az érzelmi funkciókat).

Túlfeszültségre

• Tehetetlenség esetén valami mozgásba átvezetés – ugye ahogy Bagdy Emőkénél is volt a kacagj után, hogy kocogj!

• Valamilyen kreatív önkifejezés, alias “művészetterápia”. És külön megjegyezzük, hogy itt inkább a folyamaton van a hangsúly mint az eredményen, ezért könnyebb a flow. Már az segít, hogy kikerül, ami bent volt. Az meg már csak bónusz, hogy a probléma előtti/utáni állapotok illusztrálásával beindulhat a problémamegoldó fantáziánk is.

• Szorongásra vagy aggodalomra relaxációs gyakorlatok, például progresszív relaxáció vagy autogén tréning.

• Konténerezés – avagy elképzelünk egy tárolót, amibe minden negatív érzést/gondolatot belepakolunk, becsukjuk, és megfigyeljük, hogy nélkülük hogy érezzük magunkat. Ehhez használhatunk külön fizikai tárgyakat is, mondjuk egy dobozt, ahova cetliket dobálunk. Akár szét is választhatjuk az mentén, hogy megoldható-e a probléma (és ha nem, akkor azt egy külön Isten-dobozba tesszük, mert azokat már Istenre bízzuk, és nem aggódunk miattuk tovább). Csak emellé ne felejtük időnként dedikált “panaszidőt” is ütemezni, ahol időt szánunk a konténer kinyitására és a benne lévő fájdalmas érzések átélésére (mert különben csak elfojtás).

• Úszó falevelek meditáció, ahol csak megfigyeljük a gondolatainkat, hadd sodródjanak a kis patak vizével.

Alulfeszültségre / lefagyásra / energiátlanságra / ürességre

• Valami kapcsolódás itt nagyon fontos – akár magunkhoz, akár máshoz.

• SOS kártyák – előre legyenek összegyűjtve releváns telefonszámok, emlékeztetők, idézetek, és bármi egyéb, ami egy hirtelen lefagyásból segíthet kimászni, mert közben már majd pont arra nem lesz energia, hogy ilyeneknek utánanézzünk. És amúgy sem árt a tudat, hogy nálunk van, ezért nem lesz nagy baj akkor sem, ha lefagynánk (és ezért kevésbé fagyunk majd le).

• Együttérzés önmagunkkal az önostorozás helyett! Ne várjunk olyan teljesítményt, mint amire csak a legjobb állapotunkban lennénk képesek. Ítélkezés nélkül fogadjuk el, hogy rosszul vagyunk; ismerjük el, hogy ilyen mindenki életében előfordul; és aztán gondoljuk végig, hogy mit tehetnénk magunkért. Például hogy viselkedne egy gondoskodó szülő vagy egy legjobb barát velünk ebben a helyzetben? Vagy mi hogyan viselkednénk szülőként/barátként, ha a másik lenne a mi mostani helyzetünkben?

• Énállapot játék – amikor szimbolikusan szétválasztjuk, és megszemélyesítjük a személyiségünkön belül a kritikust, a kritizáltat, és a megfigyelőt. És aztán rájövünk, hogy mi igazából a megfigyelők vagyunk, és akár tanácsokat is adhatunk a kritikus és a kritizált közti békés megegyezéshez, kb. mint egy vita moderátora.

• Inspirációs napló – kb. Frankl logoterápiája módjára azzal zökkentjük ki magunkat a gödörből, hogy “felfelé” nézünk. Hogy mi érdekelne, mi adna energiát, ezeket gyűjtjük, és ezek felé próbálunk kormányozni.

• Hálanapló – napi 3 jó dolog, amit tettünk, ami történt velünk, amiért hálásak vagyunk az életünkben, stb. Minden apróság számíthat – akár csak az, hogy de jót tudtunk sétálni a friss levegőn. Ez szép fokozatosan azt ülteti el bennünk, hogy az univerzum jól működik, és nincs itt akkora baj.

• Biztonságos hely elképzelése és egyéb mentális/vizualizációs gyakorlatok. Fa/erdő alapú a biztonsághoz, patak/folyó alapú a gyógyuláshoz vagy megtisztuláshoz. De bármi egyéb mindfulness, meditáció, jóga, ilyesmi.

Összefoglalás

Rojtosra ismételt tanulság, de a valódi biztonság továbbra sem a külső körülményektől, hanem a belső állapotunktól függ. Hiába remélünk megnyugvást az emberi kapcsolatoktól, anyagi javaktól vagy testi jólléttől – amíg ezekhez kötjük, nem leszünk rendben.

Csak hát ha befelé fordulunk, ott lesznek azok a fránya érzelmek, amiket a tetejébe nem is lehet közvetlenül irányítani. De sebaj, mert megélni és a rájuk adott reakcióinkat szabályozni viszont lehet – és ezzel szépen tágulni fog az a bizonyos “toleranciaablakunk”, és egyre szélesebb ingerkörnyezetben leszünk majd képesek jól érezni magunkat.

Hogy ezt megtámogassa, a könyv elénk tárja a pszichológiai fejlődés fázisait (amik segíthetnek beazonosítani az elakadásainkat, és akár át is billenni rajtuk), illetve konkrét stratégiákat is kaptunk a konstans szarvihar hullámainak csillapításához. Remélem ez másnak is segít majd kialakítani azt a belső „biztonságmagot”, ami által könnyebb lesz kapcsolódni másokhoz és megbirkózni az élet kihívásaival.

Tekintsük hát át, hogy 1) mi történt idén a Preprocessor háza táján; hogy 2) hogy hatott ez szerény jómagamra, és hogy 3) ezek fényében hova tovább.

Aki kíváncsi a korábbiakra, az olvasson vissza bátran (2020, 2021, 2022, 2023, 2024). Most pedig jöjjön a 2025.

Preprocessor

Tanulságok

Ezek leginkább olyan könyvekből jönnek, amiket olvastam és vázlatoltam ugyan (a listát lásd lentebb), de poszt még nincs róluk. De nyugalom, lesz. Addig pedig csak a következőket emelném ki:

• “Non-spiri” szemlélettel is nyugodtan hihetek a manifesztációban. Roxie Nafousi módszere tulajdonképpen a tudatos tervek leadása a tudatalattinak, a félelmek és kétségek feloldása (hogy a hogyanra koncentrálhassunk ahelyett, hogy miért nem fog menni), kiállni az univerzum próbatételeit, felismerni a lehetőségeket és akkor is hinni, amikor még nem látjuk, hogyan lesz ebből bármi. Szinte ugyanezt nevezhetnénk egyszerűen vállalkozói hozzáállásnak, bizonyos szemszögből grit-nek, vagy akár a Sztoikus “az akadály lesz az út” mentalitásnak. Viszont ha manifesztációnak hívjuk, akkor azzal talán egy plusz területet és gondolati eszköztárat is megnyithatunk magunknak.

• Az Open Source megközelítés általánosítható. Charles Eisenstein Megszentent Gazdaságtan c. könyvéből nekem az volt a legnagyobb tanulság, hogy nem vagyok full hülye, amiért ilyen adás-hajlamú lennék. Nyilván meg kell majd valahogy próbálni valamilyen monetizációs modellt tenni a vállalkozás mögé, hogy a kapitalista rendszerben is fenntartható legyen, de az ajándékozási szándék nem feltétlen naiv, és nem is megoldhatatlan.

• Úgy lehet a leghatékonyabban mindenkitől tanulni, hogy a fogadó oldalon tanuljuk meg jobban kapni a visszajelzést, és nem elvárjuk, hogy jobban adják. Ezáltal jelentősen bővíthetjük a kört, ahonnan hasznos információk jutnak vissza hozzánk, és így annyival könnyebben és gyorsabban tudunk majd fejlődni. Stone & Heen - Köszönöm a visszajelzést c. könyvében az igazság / kapcsolat / identitás triggerek szétválasztása és a praktikus megvalósítási technikák már csak bónusz.

• A prédikátor, ügyész és politikus üzemmódjaink mellé nagyon nem ártana egy tudós üzemmód! Adam Grant - Gondold újra! c. könyve szerint hirdetjük az igazunkat, mint egy prédikátor; érvelünk mások igaza ellen, mint egy ügyész; és követőket gyűjtünk a saját igazunk táborába, mint egy politikus. De ezek mellé kéne a tudós szemüveg, ahol a folyamatos szkepticizmus és újraértékelés van terítéken. Kísérletek, hipotézisek tesztelése, a bekövült nézetek megkérdőjelezése és az igazság keresése.

• Jóból kiválóvá nem egy nagy áttöréssel válik az ember (vagy épp egy cég, lásd Jim Collins - Good to Great). Sokkal inkább úgy kell elképzelni a folyamatot, mintha egy lendkereket lökdösne az ember gyereke. Ha mindig vacillál, hogy melyik irányba is lenne könnyebb, akkor soha nem éri el a kritikus tempót. Ha viszont kitartóan egyfelé hajtja, akkor a végén meglepően kis erőbefektetés mellett is meglepően nagy fordulatszám kinyerhető. És ha a végén megkérdezik, hogy melyik lökés számított a leginkább a 10.000-ből, akkor majd lehet furcsán nézni.

Teljesítmény

OCD okokból természetesen folytatódott a blog és a YouTube csatorna “teljesítményének” követése, amit lentebb a tavalyi adatokkal összevetve ábrázoltam:

A Google Search és a blog látogatottság szempontjából kb. egységesen egy szép fokozatos visszaesés figyelhető meg a tavalyi, Thich Nhat Hanh meditációs megugrás előtti szintre. Azt viszont úgy, hogy közben gyakorlatilag hozzá sem nyúltam a preprocessor.hu-hoz. Szóval pesszimistán mondhatnánk, hogy leáldozóban a blog népszerűsége – de, optimistán, én inkább arra szeretnék itt fókuszálni, hogy nulla (kívülről látható) befektetés mellett is egy egész jó szintet tartottunk a keresési és látogatási érdeklődésben. Ami nekem arra utal, hogy a tartalmaim tényleg örökzöldek (amilyennek szánom őket), és a hasznosságuk nem függ annyira a frissítések gyakoriságától.

Ami egy picit kellemetlenebb, hogy a YouTube-os nézettség is hasonló ívet írt le – annak ellenére, hogy oda viszont “nagyüzemileg” mentek a létező könyvösszefoglalók podcast-osított változatai. Persze itt sem a nullára esünk vissza. Sőt, itt még pluszban az is visszanézhető, hogy nehány 2024-es vagy akár 2023-as videó jobban teljesített a frisseknél. Vagyis az örökzöld tanulság itt is érvényes. De az is szépen látszik, hogy nem feltétlen elég, ha mechanikusan, “kilóra” gyártom a megszokott összefoglalókat. Mellesleg az idei legnépszeűbb videóm:

A feliratkozók kumulatív csordogálása minden esetre kiugró áttörés nélkül is 10.000 fölé sodorta a csatornát, amiért hálás köszönet minden érdeklődőnek és támogatónak! Teszünk mi még emögé egy extra nullát a következő években! Addig meg hamarosan érkezik egy ilyen beszélgetős, ismerkedős, 10.000-t ünneplős, gyakran ismételt kérdésekre válaszolós videó, szóval “stay tuned”…

Előadások

És itt a fő ok, amiért nem annyira “szárnyalt” se a blog, se a YouTube. Mert meglendültek a Preprocessor előadások és szereplések. De úgy, ahogy azt tavaly elképzelni sem tudtam volna:

• Forray Niki Alumni klubjában debütált januárban az azóta csak “12 dimenziós modell” vagy “boldogság taxonómia” néven emlegetett előadásom, amiről később
• Peter Jones Delfinszíves önfejlesztési programján,
• Skultéti Ilona mastermind csoportjában,
• a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségénél, és
• Komócsin Laura üzleti reggelijén is meséltem.
• Utóbbi alapján meghívtak a KOSTAL Wellbeing Napok programjába.
• Lendvai Gyöngyiék könyvklubjában Mark Mansont képviselve tanultuk közösen a leszarom rafinált művészetét.
• “PrepCon #1” néven megszerveztük az első Preprocessor közönségtalálkozót – amihez Fodor István ajánlott fel helyszínt az Önfejlesztők Házában.
• Szerepeltem ilyen olvasás népszerűsítés jelleggel a MannaFM-ben és
• a Rádió88-ban is beszélgettünk a könyvhét alkalmából.
• Felléptem az Everness fesziválon – ami annyira jól sikerült, hogy szinte egyből vissza is hívtak
• az Everness Indián Nyárra – ahol pedig már dedikáltan a stresszoldásról beszéltem.
• Én voltam a “műsor” az idei Jövő Vezetője Díjátadó Gálán – ahol a kategóriák nyerteseinek felajánlottam egy workshopot, amit aztán így megtarthattam
• a Blue Colibri-nél,
• a Bay Zoltán Kutatóközpontban és
• a Piramis Építőháznál is.
• Bekerültem az idei Flow Summit előadói közé a Younity jóvoltából.
• Végül Forray Niki és Dallos Zoltán podcast vendégeként zártam az évet.

És akkor ebben nincs benne, hogy közben egész évben folyamatban volt a 12 dimenziós taxonómia modellem “kibontása”, amiről az egyetemi kollégáim támogatásával szegmensenkénti szeminárium sorozatot tartottam havi rendszerességgel.

Azt se tudom, hol áll a fejem. Mintha említette volna valaki az exponenciális görbét, ahol ha valami megindul, akkor az megindul! Még készülőben egy “rendes” landing page szolgáltatásokkal meg “Hívj meg előadónak” gombbal – de addig is itt megemlítem, hogy jövőre is szeretnék előadni. Aki meghívna, az írjon bátran, és megbeszéljük.

Könyv!

A másik nagy (és relatíve friss) dolog az előadásokon felül, hogy megjelent a David Foster Wallace fordításom! Még 2021-ben írtam meg az Ez a víz c. beszéd első teljes magyar változatát, amit Marcus Aurelius elmélkedései mellett azóta is az egyik legfontosabb szövegnek tartok és evangelizálok, illetve amihez azóta is kiadót kerestem. Na hát most találtam! Forray Niki látott benne (és bennem) annyi fantáziát, hogy pár héte már fizikai, keménykötött kiadásban is kapható.

Hamarosan érkezik a könyvbemutató videója a csatornára, amiben nem csak felolvasom de elemzem is a mondanivalót. Addig is ím egy vásárlási link, ha valakinek érdekes lehet.

A teljes transzparencia kedvéért hozzáteszem, hogy mivel erre az egészre ilyen passzió-projekt jelleggel vállalkoztam, én ebből egy huncutt kanyi vasat nem fogok látni – de ha rendeltek egy-két példányt, mondjuk ajándékba, és ezáltal segítenétek megmutatni a kiadónak, hogy nem volt akkora baklövés lepaktálniuk velem, azt hálásan köszönöm!

Integritás Labor

A harmadik blogon és YouTube-on felüli mellékszál, hogy közben hivatalosan is elindult az Integritás Labor névre hallgató elszámoltathatósági klubbom. Habár egyelőre limitált létszámmal, de a próbaüzemet már kinőve, mondhatni “rendes” szolgáltatásként. A Labor keretein belül mindenki maga határozza meg, hogy mivel szeretne haladni és azt hogy szeretné mérni, a többiek pedig heti státusz meeting-ek, változatos tematikájú közös szeánszok, belsős könyv- és szokásklubbok, aszinkron chat-ek és egy általánosan pozitív légkör segítségével igyekeznek őket az úton tartani. Nekem például így nézett ki az egész komplex követős táblázatom és az éves teljesítéseim (kellően magasról nézve):

Szóval jah, messze nem hibátlan, de remélem látszik, hogy azért nem lógattam a lábam. Illetve a tapasztalatok és visszajelzések alapján a többi klubtag is bőven tud mit felmutatni. Erről várhatóan még rengeteg szó lesz jövőre, ahogy alakul a kapacitás több tag fogadására, és ahogy majd egy kicsit Alex Hormozi-sabb marketing üzemmódba kapcsolok – de addig is álljon itt egy Discord meghívó az “Early Bird”-öknek…

Személyes vonatkozások

A szemfülesek észrevehették, hogy idén nem volt nyári integritás riport, ami elvileg (James Clear ajánlása alapján legalábbis) a decemberi évértékelés párjaként szolgál. Erre azért nem volt szükség, mert a fent említett Integritás Labor poszterarcaként én hetente kb. mindenkinél jobban rá voltam “kényszerülve”, hogy akkor vizet is igyak a víz prédikálás közben. Próbáltam hát olyanra belőni a hétköznapokat, hogy az egyéb elfoglaltságok mellett úgy éljek, ahogy a hőn szeretett könyveim tanulságai diktálnák. Lássuk, mennyire sikerült.

Fejben

Sok szempontból átállás volt ez az év. A munkában projektmenedzserré avanzsáltam, Preprocessor vonalon meg ugye az előadások, rádió, podcastok… Újra és újra minden azt erősítette meg bennem, hogy valami(k)ben folyamatosan kezdő leszek. Hogy ne is várjam, hogy valamire majd felkészültnek és alkalmasnak érzem magam, mert addigra úgyis jönnek új dolgok a tetejére. Pláne ha tanulni és fejlődni szeretnék, nem stagnálni. Szóval az imposztor szindróma magas fordulaton dübörgött egész évben, de szerintem már szinte kezdek hozzászokni, és így kezelni is elég jól sikerült.

Integritás ügyben itt az volt a mentális vállalás, hogy a sok újfajta Preprocessor-kodás ellenére relatíve rendesen olvassak. Mind önfejlesztés fronton, mind csak úgy fronton (hogy el ne felejtsem a nagy “munkában”, hogy én amúgy szeretek olvasni). Szerintem relatíve jól ment (lásd lentebb).

Bónuszként elkezdtem rendszeresen hálanaplót vezetni, aminek (én legalábbis úgy érzem) jelentősen sikerült rámutatnia és emlékeztetnie, hogy milyen sok jó dologgal is van tele az életem. Amikért most azonnal hálás lehetek, és közben inkább érezzem úgy, hogy egyről a kettőre próbálok jutni, nem a nulláról az egyre!

Testileg

Az alvás explicit fókuszt kapott, bár egyelőre inkább csak az a vetülete, hogy mennyiségileg stimmeljen. Időzítésileg igencsak hajlamos vagyok a bagoly irányba csúszni és éjszakázni – pláne ha épp nem muszáj szorosan együttműködni a külvilággal (ami full home office és flexibilis órák mellett szerencsére ritkán muszáj). De jelentem, hogy a mennyiség akkor is megvan. Egész konkrétan 7,98 óra a napi átlagom a táblázatom alapján, ami azért még maga Walker doki mércéje szerint is pipa!

Az étkezésre nagy általánosságban mondhatom, hogy szépen beállt (a nyári szünettől és az épp folyamatban lévő téli szünettől eltekintve, ahol természetesen megborulok, de ez már nem meglepetés). Szinte egész évben tartottam az időszakos böjtöt (vagyis 12 és 16 között ettem meg az egész napi kajamennyiséget, amin kívül csak egy valag víz ivása engedélyezett), és így sikerült is 15 kilót elhagynom. De nyugalom, jövőre is jut kb. még 15, mielőtt elfogynának a raktárak. Meg hát idén se volt minden hú de precíz a “mit” és a “mennyit” szemszögéből – viszont a mikor az kb. stabil.

Végül ott van még ugye az edzés, ami, hállelúja, kéz a kézben kísérte az étrendet. Szinte minden reggel volt yoga (gyorsan visszanéztem a táblázatban, és 343/365 az eddigi állás idén), szinte minden nap volt séta (345/365), és jó esetben heti 6 edzés (itt több a lapítás, de még így is 5,6 az átlag).

Szóval nem vagyok full szégyen, na. A testi állapotom lesz még jobb (mert sajnos van honnan rendbetenni), de a haladással és a konzisztenciával abszolút elégedett vagyok. Ha minden “csak ennyire” megy jövőre is, én már azzal simán kiegyezek.

Tárgyilag

Júliusig még kihúztuk a tavalyról áthozott fizikai, kézzel fogható könyv mániát. A jó hír, hogy ez utána lecsengett. A rossz hír, hogy miért: rákaptam a “cardboard crack”-nek is csúfolt Magic: the Gathering kártyákra…

Én viszont ezt abszolút pozitív ár-érték arányú befektetésnek élem meg – a jóindulatú öncsipkelődés ellenére. Egyrészt eddig is tudtuk, hogy nagyon “kártyás hajlamú” vagyok, és ennek a vonaltak a teljes kiirtása (habár ideiglenesen jót tett a produktivitásnak) nagyon mély és szükségtelen űrt hagyott. Persze most meg majd vigyázni kell, hogy ne hatalmasodjon el, de az arany középút szimpatikusabb végcél, mint önként beletörődni az egyik végletbe.

Másrészt: a digitális Hearthstone után ugyanazt a taktilis élményt adja, mint a telefonon olvasásból tapogatható könyvekre váltás. Harmadrészt célzottan a pauper (vagyis “koldus”, a legolcsóbban finanszírozható) formátumra specializálódtam, így az ár-érték arány annál könnyebben magyarázható még minimalista szemüveggel is. Negyedrészt pedig lásd szociális vonatkozások…

Az integritás itt annyi volt, hogy szépen (kvázi napi szinten) követtem a kiadásokat és meggyőződtem róla, hogy soha nem nyújtózkodunk a metaforikus takarónkon túlra. Sőt, a háttérben már némi kezdetleges, állampapíros befektetés is ketyeg – de a legfőbb “befektetésem” továbbra is a kiépülőben lévő Preprocessor brand.

Szociálisan

Határozottan remetétlenedek. Az előadásoknál láthattuk, újabban milyen sokat kimozdulok Preprocessor minőségemben. De az előző szekciót folytatva, a friss Magic függés is nagyon sokat adott azáltal, hogy élőben, élő emberek ellen kell kártyázni. Mint például az alábbi képen, ahol hevesen kopaszodó hősünk (stílusosan Guttersnipe fejjel anonimizált) opponense ellen küzd.

Mondtam tavaly, hogy “még a végén nagyvilági krapek lesz belőlem, ha nem vigyázok”, és ez basszus egyre inkább így fest, mind szakmai, mind szórakozás vonalon. Ettől az alapvető introvertáltságom köszöni, jól van, és minden ilyen után trappolok haza gép előtt bambulással tölteni a szociális elemeket – de idén legalább ezen a téren is sokkal közelebb kerültem egy egészséges arany középúthoz.

Plusz otthon ugye ott a kedves asszonykám, akivel olyan régi a kapcsolatunk, hogy már az USA-ban is rendelhetne egy Whiskey-t. És habár alapjáraton is minden rendben, itt az volt az integritásos vállalás, hogy “párterápia” címszóval minden héten beszélgettük egy dedikáltan megelőző jellegűt – hogy minden rendben is maradjon, és nehogy bármi felgyűljön a szőnyeg alatt. Sőt, PTH = Párterápiás Házi néven még néha igyekeztünk javítani is a dolgokon, nem csak sodródni a “jó ez így”-gyel. (Lásd tavalyi nagy tanulság, hogy az ideális társat nem megtaláljuk, hanem kineveljük…)

Jövőbeli tervek

Kezdjünk pozitívan. A múlt évi tervekből ami “pipa”:

• Szokás ritualizáció – lásd az Integritás Laboros teljesítményem.

• Előadások – mint fentebb részleteztem.

• Több olvasás – ami még mindig lehetne jobb, de a minden egyéb mellett szerintem ez egy szép tartható (és tartandó) szint.

• Elszámoltathatósági klub – ami már létezik és üzemel. Sőt, hivatalos vállalkozás is van köré. Szóval most már nem létrehozni, hanem “csak” növelni kell…

Amivel továbbra is adós vagyok (első sorban magamnak):

• Kamerás videók a csatornára – nem mintha újdonság lenne (hiszen már én is évek óta tervezem és itt-ott kísérletezgettem is vele), de többen jelezték, hogy úgy mennyivel közvetlenebb, beszélgetés jellegűbb lenne a csatorna. Pláne ha animációkkal és B-roll-okkal gazdagítanék egy-egy témát, és inkább ritkábban lenne videó, de az nagyobbat szólna. Szóval igen, ez nagy terv 2026-ra, hogy “videósabb” videókat!

• A billentyűzetem rendberakása – az egyik kollégám felajánlotta az asztalos műhelyét a tok gyártására, de (mesterséges, megrugdosó határidő gyanánt) csak akkor, ha május végéig beütemezem. Úgyhogy be fogom ütemezni!

• Marcus Aurelius fordítás – a David Foster Wallace után egyértelműen ez a következő fordítási projekt. És abszolút nincs elfelejtve! De jövőre szerintem pihentetni fogom, mert az írás fronton a saját könyvre kell az erőforrás…

És hát ezzel akkor el is árultam a nagy új tervet, ami most kerül képbe: Könyvírás! A 12 szegmenses “boldogság térkép” modellem dedikált előadásokká kibontása 9-nél tart, úgyhogy jövőre még befejezem a maradék hármat, és aztán ezeket mint kvázi fejezeteket már “csak” meg kéne írni egy könyvvé. Azt nem ígérem, hogy ez jövőre meglesz, mert szándékosan próbálom kerülni az output goal-okat. De input goal-ként azt nyugodtan mondhatom, hogy ezzel jövőre sokat fogok foglalkozni. Unatkozás nem lesz, na.

Összefoglalás

És ím, fiúk-lányok, 6, azaz hat éves a Preprocessor. Az évenkénti metaforákat folytatva:

• 2020 = Kezdő év
• 2021 = Mag-év
• 2022 = Mag-év
• 2023 = Csíra-év
• 2024 = A szárbaszökkenés éve
• 2025 = A kivirágzás éve

Ha kulcsszavakban kéne összefoglalni, akkor idén: előadtam mastermind-okban és céges rendezvényeken, szerepeltem rádióban, vendégeskedtem podcastokban, felléptem fesztiválon és díjátadó gálán, szerveztem közönségtalálkozót, tartottam egyetemi szeminárium sorozatot, kiadták egy könyves projektem, a csatornám átlépte a 10.000 feliratkozót, működtettem egy elszámoltathatósági klubot, illetve olyan szinten kiterjedt a releváns ismeretségi és kapcsolati hálóm, hogy az (számomra legalábbis) szinte hihetetlen. Ezek után szerintem eléggé indokolt, ha azt mondom, hogy a Preprocessor “virágzik”! Na a szigorúan anyagi értelemben mért termés mondjuk egyelőre elég szűkös – de a virág már adott hozzá!

Mindehhez viszont szó szerint mellékelném a tavalyi összefoglalóból:

De, ahogy azt mindig hangsúlyozom, a lényeg továbbra is az, hogy már most azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék. Ha csak úgy alanyi jogon érkezne a havi nettó milla a számlámra, hogy “éljél nyugodtan, kisfijam”, akkor is ezzel telnének a napok – max. egy kicsit nagyobb háttér nyugalomban. Nagyon hálás vagyok tehát, hogy ezt arisztokrata hátszél nélkül is megtehetem. Azért meg főleg, hogy szép fokozatosan ez a brand maga látszik hátszéllé alakulni!

Hálásan köszönöm mindenkinek, aki velem tart ezen a rögös de csodás úton – igyekszem továbbra is megszolgálni a figyelmet!

BÚÉK,
Dénes

Ui.: A 2025-ös “termés”

Az idei blogos termés (a tavalyihoz hasonlóan) gyakorlatilag nulla. Eleve messze nem olvastam annyit, mint régebben – és amit olvastam, annak a többsége is vagy A) szórakoztató céllal történt, nem a blogra, vagy B) önfejlesztő ugyan, de a hozzá tartozó összefoglaló egyelőre várólistás, amíg a YouTube be nem éri a blogot. De a teljesség kedvéért álljon itt egy lista az idei olvasmányaimról, hogy lássátok, azért nem voltam teljesen kutyaütő.

Önfejlesztés

1. Esther Perel - Szeretkezés fogságban
2. Roxie Nafousi - Manifesztáció
3. Tony Hsieh - Boldogság mint cégkultúra
4. Marcus Aurelius - Elmélkedések (újraolvasás Steiger Kornél fordításában)
5. Charles Eisenstein - Megszentelt gazdaságtan
6. Douglas Stone & Sheila Heen - Köszönöm a visszajelzést
7. Jade Wu - Aludj jobban!
8. Ulrica Norberg - Lélegezz
9. Gary John Bishop - Ne szarakojd, élj!
10. Adam Grant - Gondold újra!
11. Steven D’Souza & Diana Renner - A nemcselekvés
12. Michael Mosley - Csak egy apróság
13. Jordan B. Peterson - 12 szabály az élethez
14. Millburn & Nicodemus - Az embereket szeresd, ne a tárgyakat
15. Oliver Luke Delorie - Shinrin-yoku
16. Jim Collins - Jóból kiváló

Szórakozás

1. J. K. Rowling - Harry Potter 5-7
2. Jonas Karlsson - The Room
3. Lauren Beukes - Moxyland
4. Szélesi Sándor - Falak mögött a világ (antológia)
5. Chuck Palahniuk - Harcosok klubja
6. Neil Gaiman - Coraline
7. Szélesi Sándor - Az ellopott troll
8. Ian McDonald - Brasyl
9. A. M. Aranth - A liliom kora
10. Szélesi Sándor - Távoli kolóniák (antológia)
11. Rachel Reid - Heated Rivalry / The Long Game
12. Szélesi Sándor - 2045 (antológia)
13. Soman Chainani - Szörnyek és szépek
14. Brandon Sanderson - Stormlight Archive 1, 2, 2.5, 3

Ahogy a szerző fogalmaz: “A legtöbben félnek beszélni a szexről, márpedig a kommunikáció hiánya lassan, de biztosan aláássa az intimitást”.

A hivatalos felvilágosítás általában tiszta biológia, meg fogamzásgátlás, meg betegségek. És kimondatlan társadalmi tabu, hogy ezeken felül az ilyen “ki mit szeret”, “hogy kérje”, és “hogy adjon visszajelzést” jellegű kérdések véletlen se kerüljenek szóba. Ez persze köztudottan szuper üzlet, mert egy pár kényelmetlen szitu elkerülésével kapunk egy életnyi szorongást, szégyenérzetet és párkapcsolati súrlódást.

Na ettől a sorstól ment meg minket Vanessa Marin szexuálpszichológus Sex Talks című könyve, amiben férjével, Xanderrel együtt mind a szakmai, mind az “átlagember” szemszöget képesek lefedni a témában. Szó esik a mélyebb önismeretről (hogy tudjuk, mit akarunk), a kommunikációról (hogy ezt a másik tudtára adhassuk), és a fenntarthatóságról (hogy az így kikalapált helyzet innentől így is maradjon).

A tartalom a következőképp alakul:

• Mindent rólad
• Alapszabályok
• Öt párbeszéd a szexről
  1. Felismerés - azaz “Van szexuális életünk”
  2. Kapcsolódás - azaz “Mit tegyünk, hogy közel érezzük magunkat egymáshoz?”
  3. Vágy - azaz “Mire van szükségünk ahhoz, hogy izgalomba jöjjünk?”
  4. Gyönyör - azaz “Mi kell nekünk ahhoz, hogy élvezetes legyen a szex?”
  5. Felfedezés - azaz “Mit kéne még kipróbálnunk?”
• Égjen az ikerláng egy életen át

Mindent rólad

A szerző saját, informális felmérései alapján a legtöbben azt mondják: a szex akkor jó, ha “természetes”. Mert ugye azt látjuk a filmekben és olvassuk a magazinokban, hogy ez csak úgy megtörténik. Kémia orrba-szájba, meg se kell szólalni, a másik persze pont azt akarja és akkor, amit és amikor mi… Na ja.

Különben szó szerinti kémia tényleg van a háttérben – csak nem a javunkra dolgozik. Legalábbis nem sokáig. Nagyon leegyszerűsítve: a kapcsolat elején még sokkal több szerotonin/dopamin a vágyhoz, később viszont inkább oxitocin/vazopresszin a kötődéshez. Plusz a stresszes életmód miatt némi kortizol az üss-vagy-fuss reakcióhoz, ami hajlamos más, “szükségtelen” funkciókat (mint például a vágy) egyszerűen lekapcsolni. A gyerekek miatti “ellehetetlenedés”, a fáradtság és a visszautasítás meg már csak hab a tortán. Ezek egyike sincs a tündérmesében, de a valóságban annál inkább.

Az első és legalapvetőbb lépés tehát a tündérmese elfelejtése. Ha bármikor felmerül a “kell” vagy a “kéne”, az legyen gyanús. A szexuális maximalizmusnak köszönhetően egyszerűen elképzeljük, hogyan kéne mennie a dolgoknak legjobb esetben, és aztán csalódunk, mert a valóságban nem úgy mennek. Pedig a csetlés-botlás tök normális – érdemes lenne az elvárásainkat is ehhez igazítani.

Ilyen a szex a valóságban. Dolgozni kell rajta. Nem spontán. Nincs benne gondolatolvasás. Furcsa, zavaros, őszinte, időnként bizarr. Szellentés. Hüvelypuki. Időnként összekoccan a fejünk, mikor pózt váltunk. És ez mind teljesen rendben van. Komolyan mondom.

Illetve azt remélhetőleg mondani sem kell (de azért gyorsan mondom): beszéljünk a másikkal! Ne próbáljunk előtte semmi imázst fenntartani, és magunkban megoldani a problémát, mert ez egyedül nem fog menni. Inkább szó szerint adjunk magunkhoz használati utasítást.

A szexuális vágy az “én”-en és a “mi”-n is múlik. A “mi”-re később visszatérünk, de először az “én” fronton tegyünk rendet. Ehhez pedig mindenek előtt egy kis emlékeztető a Nagoski-nál tanultakra:

• A vágynak spontán és reaktív típusai is léteznek – és attól, hogy nem spontán fajták vagyunk, az még nem jelenti, hogy valami “baj” lenne a libidónkkal.

• A vágy kialakulása a gázpedálon és a féken is múlik – és nem feltétlen azzal van a baj, hogy ne lenne ott vágy, ha nem lennének visszafogó tényezők. Gondoljunk rá úgy, hogy ha ideális körülmények között sem megy, akkor az inkább gáz probléma. De ha igen, csak ez a “csillagok együttállása” túl ritkán fordul elő, akkor az inkább fék probléma.

A következő lépés átgondolni, hogy mi izgat. Marin technikája: képzeljük, hogy milliós szerződésünk van erotikus regényt írni – mik lennének a legizgatóbb szituációk, amiket belevennénk? Vagy mire gondolunk, ha maszturbálunk, ami egy igencsak jó felfedező eszköz. Illetve a kellemetlen múltbéli emlékek is ugyanilyen jó útjelzők lehetnek, még ha kínos is felidézni őket.

Ezek fényében pedig merjük meghúzni a határainkat, és olyan partnerrel legyünk, aki ezeket be is tartja. A biztonság egy alapvető követelmény, hogy el tudjuk engedni magunkat. De a határokkal kapcsolatban nem csak az fontos, hogy tudjunk nemet mondani, hanem az is, hogy mi magunk tudjuk, miért mondunk nemet.

Persze bármire jogunk van nemet mondani – és ami a biztonságérzetünket fenyegeti vagy az általunk képviselt értékrenddel nem egyezik, ott mondjunk is. De ha “csak úgy” fujj, akkor érdemes lehet átgondolni, miért. És hogy nem válna-e inkább a javunkra, ha ezt az ítéletet (és a hiedelmeinket úgy általában) felülvizsgálnánk. Senki nem születik szégyenérzettel! Egy frankó mentális gyakorlat: kövessük vissza, hogy egy hiedelmünk honnan/kitől származik, majd képzeljük el, ahogy szó szerint visszaadjuk neki a csomagot, mert az nem a miénk és nem szolgál minket.

Ezeket a spontán/reaktív, gáz/fék-es és izgató/tilos dolgokat először magunkban tegyük tisztába. Aztán gondoljunk rájuk sokat, mert már az dopamint termel, ha számítunk az örömre, nem csak ha megtapasztaljuk. És ez majd remélhetőleg önmegvalósító jóslatot csinál belőle.

Alapszabályok

Ha magunkkal így megvagyunk, akkor fektessünk le egy-két alapszabályt a közös munkához:

1. Ne felejtsük, hogy egy pozitív cél vezérel, és azért kezdeményezzük a párbeszédet.
2. Nem egymás ellen vagyunk; együtt vagyunk a probléma ellen.
3. Igyekezzünk nyugodtnak és kedélyesnek maradni – emlékezzük Gottmanra, aki szerint ha a vitáknak már a kezdete is durva, az a válás egyik legmegbízhatóbb előjele. De (a kedélyesség ellenére) ne utalgassunk burkoltan, hanem kerek perec arról legyen szó, amiről szó van.
4. Én-mondatok a te-mondatok és a vádaskodás helyett – lásd Erőszakmentes kommunikáció.
5. Beszéljünk lassan, egyszerre egy dologról, és vegyünk mély levegőket.
6. Kerüljük a “mindig” és a “soha” szavakat, mint a pestist.
7. Ha már megbeszélünk valamit, akkor utána adjunk kellő teret/időt/lehetőséget a változtatásra.
8. Hallgatás, aktív figyelem és csak utána beszéd (lásd pl. Covey). Akkor reagáljunk, ha a másik már elmondta, mit akar – nem amikor a felénél tart, de mi már azt hisszük, hogy tudjuk, hova akar vele kilyukadni (mert lehet, hogy marhára nem oda).
9. Legyünk együttérzőek és empatikusak.

És akkor most, ilyen hozzáállással már végre jöhet az emlegetett öt párbeszéd a szexről…

1 - Felismerés - azaz “Van szexuális életünk”

Furcsának hangozhat, de az első lépés sokszor az, hogy egyáltalán fel- (és el-)ismerjük, igenis van szexuális életünk. Mert hát habár van, erről gyakran még a párunkkal sem beszélünk. Ez egy nagyon kicsi lépés, de a hiánya egy nagyon nagy hátralépés. Szinte elvárjuk, hogy csak úgy magától működjön – és ha nem ezt teszi, akkor “nincs mit tenni”, mert hát szóba jó keresztény nem hoz ilyen tabu dolgokat.

Ha komoly beszélgetést kezdeményeznénk, először is emlékeztessük magunkat (és a párunkat), hogy jé, nekünk volt már azért ilyen tapasztalatunk. Ez remélhetőleg oldja majd a légkört. Ha vannak szavak, amik már önmagukban riasztanak, próbáljuk többször hangosan kimondani őket – előbb magunkban, aztán a párunk előtt is. Persze nem kötelező semmi olyan szlenget használni, amitől a szőr feláll a hátunkon, de amit szeretnénk (és kéne tudni) használni, attól meg ne féljünk.

Dicsérjük a partnerünket! Ami neki is jó, nyilván – de nekünk is, mert tudatosítja bennünk, hogy mit szeretünk és értékelünk benne. Meg persze tovább oldja a hangulatot. Ezen a ponton azonban még semmiképp ne próbáljunk konkrét problémákat megoldani! Pláne ne manipulálni, hogy a dicséretek is hátsó szándék által vezéreltnek tűnjenek. Egyelőre az a cél, hogy feszengés nélkül képesek legyünk beszélni a másikkal szexuális témában is.

És ennek fényében a témák, amiket ilyenkor érdemes kitárgyalni:

• Mi a hozzám fűződő legkellemesebb szexuális emléked (és miért)?
• Mire tanítottak a szexszel kapcsolatban? És ahelyett mire kellett volna?
• Neked milyen a csodás szex? Mi benne a kedvenced?
• Mit jelent számodra az intimitás?

Ha netán tényleges szexre kerülne a sor, utána mindenképp tartsunk némi elemzést. Ott egyből nem lesz olyan kínos felhozni (mert már eleve napirenden van). De itt se kerüljenek elő a problémák! Fókuszáljunk arra, hogy mi volt jó – és ez alapján mit szeretnénk majd megismételni.

Potenciális buktatók és kifogások:

• Épp “szünet” van a kapcsolatunkban, ami a szexet illeti: Oké. Ne szégyelljük, mert ez tök gyakori máshol is. Ettől még hozzuk fel a témát – pont az vet majd hamarabb véget a szünetnek, remélhetőleg.

• Soha nem is volt jó a szex köztünk: Oké, de azért valami pozitívumra csak vissza tudunk emlékezni. Nyugalom, majd abból “kinöveszthető” a kémia.

• Gyanús, hogy szóba kerül: Ha tisztázni szeretnénk minden hátsó szándékként értelmezhetőt, akkor hangsúlyozzuk előre, hogy (egyelőre) nincs semmi konkrét oka. Csak úgy egyáltalán kéne, hogy tudjunk erről beszélni, nem?

• Erről nem kell beszélni, mert természetesnek kéne lennie: Öö, de, kéne róla beszélni – lásd tündérmese hasonlat.

2 - Kapcsolódás - azaz “Mit tegyünk, hogy közel érezzük magunkat egymáshoz?”

Ha azt érezzük, hogy elhidegültünk a másiktól, mert mondjuk kevés az együtt töltött minőségi idő, eseménytelen a hálószoba, sok a csend vagy magányérzet és gyakori a veszekedés, akkor nem árt egy kimondottan kapcsolódó beszélgetés, ami majd kvázi “megágyaz” a szexnek.

Amit itt hasznos felismernünk, hogy az érzelmi oldalon is megvan a spontán/reaktív kezdeményezés analógja. Van, akinek érzelmek kellenek a szexuális vonzalomhoz (sztereotipikusan, nők). Van, akinek szex kell az érzelmekhez (sztereotipikusan, férfiak). Fontos ezek között különbséget tenni, mert könnyen elbeszélhetünk egymás mellett, ha csak “kapcsolódásról” beszélünk. Na oké, de érzelmi vagy fizikai kapcsolódás? Most az érzelmi oldalról próbálunk közelíteni.

Az első feladat tehát megbeszélni, hogy egyáltalán melyik csoporthoz tartozunk. Ha a párunk érzelmi, akkor megkérdezhetjük például, hogy:

• Mi segít kötődni hozzám?
• Milyen számodra a szex, ha megvan köztünk a kellő kötődés?

Ha pedig testi, akkor:

• El tudod mondani, milyen módon vált ki belőled érzelmi kötődést a szex?
• Hogy érzed magad szex után a korábbiakhoz képest?

Ördögi körnek tűnhet, hogy az egyik a másiktól függ, mert hát akkor most hol kezdjünk bele? Marin tapasztalata, hogy típusunktól függetlenül az érzelmi oldalon érdemes. Ha a szex irányából közelítünk, az az érzelmi típusúnak ugye eleve nem lesz jó kapcsolódás nélkül, és a fizikai típusúnak is inkább “szánalomszexnek” fog érződni a másik láttán, ami miatt az ő kötődése is blokkolva lesz (hiába volt meg a hőn áhított aktus).

A kapcsolódás rendbetételéhez pedig egy az egyben a szeretetnyelvekre utalunk. Nulladik lépés egyáltalán azzal tisztába kerülni, hogy nem csak a mi alapbeállításunk létezik. Beszéljük meg, hogy:

• Milyen módon szeretünk szeretetet adni?
• Milyen módon szeretünk szeretetet kapni?
• Hogyan tudnánk leginkább egymás kedvében járni?

Ne feledjük továbbá, hogy nem csak a szex az érintés egyetlen formája. És nem kell (sőt, nem szabad), hogy minden érintés szexhez vezessen – nehogy emiatt az érzelmibb fél már az érintéseket is kerülni kezdje. Szánjunk ilyen Plátói érintkezésre is dedikált időt. Az olyan tudományosan igazolt oxitocin termelő szokások, mint a napi minimum fél perc ölelés és 6 másodperc csók, jó kiindulási pontok lehetnek.

Potenciális buktatók és kifogások:

• Ha kérni kell, ott már baj van: Ez megint a tündérmesébe és a gondolatolvasásba vetett hit… NOPE!

• Ha magától nem adná, úgy már “mesterkélt”: Az számít, hogy hajlandó adni – ez a hajlandóság pedig őszinte.

• Mit kell ebből ekkora hűhót csapni?!: Ha egyszer szexelnénk egész életünkben, az jó lenne? Ugye, hogy nem. Az érzelmi kapcsolódással ugyanez a helyzet. Fenn kell tartani – és ezért a “hűhó”.

• Az érintéstől nem jön egyből izgalomba: Nem is feltétlen kéne – főleg ha nem kimondottan szexuális célzatú az az érintés.

3 - Vágy - azaz “Mire van szükségünk ahhoz, hogy izgalomba jöjjünk?”

Már előre felhívjuk a figyelmet, hogy sokaknak valószínűleg ez lesz a legkellemetlenebb beszélgetés, mert kiderülhet, hogy ami régen működött, az most már nem működik. Vagy felmerültek közben egyéb idegesítő/gusztustalan szokások, amik blokkolják a vágyat.

Szembe kell nézni vele, hogy minden előjáték: a házimunka, az orrban turkálás, a nyitott ajtónál szarás, a hogy öltöztél fel, a milyen hangosan veszed ma a levegőt, stb. És mindezt úgy elfogadni, hogy közben nem leblokkolunk, amiért folyamatosan figyelnek és megítélnek.

Ha a jéghideg vízből akarunk forrót, az el fog tartani egy darabig – még egy indukciós főzőlapon is. De ha folyamatosan legalább langyosan van tartva, akkor az hirtelen forralható. Avagy, a szexre vetítve:

Sokan úgy gondolják, hogy közvetlenül a szex megkezdése előtt kell izgalomba jönni, holott az egymás iránt érzett vonzalom mértékét az egész napi kapcsolatotok határozza meg.

Itt jön az a pont, ahol az “én”-ről a “mi”-re lépünk. Ha a saját használati útmutatónk már nagyjából kész, akkor azt megosztjuk. De ugyanúgy fogadjuk a másikét, és aztán csapatban dolgozunk a megvalósításokon, mert hát:

A szex csapatsport.

Első lépés a lassú tűz életben tartása. Beszéljük meg, hogyan táplálhatjuk egész nap, hogy folyamatosan “langyos” maradjon a hangulat.

Második lépés a blokkoló tényezők kigyomlálása – értsd, rossz a lehelete, izzadt, csámcsog, böfög/fingik, stb. Mindenhol meglesznek, amik a másik irányba húznak, és soha többé hozzá nem nyúlnánk a másikhoz. Nyilván fontos a kapcsolat alap minősége, hiszen ha amúgy érzelmileg rendben vannak a dolgaink (és ezért kezdtünk azzal), akkor az ilyesmi csak kisebb súrlódás. Ha nem, akkor válóok is lehet.

Ezeket sokkal könnyebb lesz beazonosítani, mint a tűz életben tartásához való összetevőket, mert ugye az idegeinkre mennek. De pont ezért próbáljunk legalább ilyen alapos figyelmet fordítani azokra is, amik vágykeltőek (hogy kiegyensúlyozottabb, valósabb legyen a kép a fejünkben a párunkról, ne egy torz karikatúra). A blokkolókról pedig mindig igyekezzünk nyugodt, kipihent állapotban beszélni, mert akkor a legnagyobb az esélye, hogy át is megy az üzenet, és nem mentegetőzés vagy veszekedés kerekedik belőle.

Harmadik lépésnek ott van maga az élvezet. Elvégre ha nem elég jó a közös program, akkor mitől várnánk, hogy vágyni fogunk rá.

Éreztél valaha késztetést, hogy pépes, agyonfőzött, ízetlen brokkolit egyél? Buzogtál valaha a vágytól, hogy elolvasd a samponos flakon alján lévő feliratot? Na ugye! A szex sem más.

Szóval a szex minőségével nyilván a vágy is fejleszthető – de erre még a következő szekcióban visszatérünk.

Végül negyedik lépésként következhet a kezdeményezés témaköre, amit igyekezzünk nem elpoénkodni. Fájni fog a visszautasítás, de akkor is legyünk őszinték a próbálkozásunkban. Ne tervezzünk bele előre lelegyinthetőséget a kudarc esetére, hogy “Á, csak vicceltem”. Ne utalgassunk, ne hibáztassunk, ne pislogjunk sokatmondóan vagy taperoljuk a másikat váratlanul. Legyen fájdalmasan egyértelmű, mit szeretnénk.

Illetve lépjünk túl a sztereotípiákon, miszerint a férfi dolga a kezdeményezés, a nő pedig passzív. Az lenne az ideális, ha mindkét fél kezdeményezne legalább valamennyit. Hogy egyrészt mindenki felfedezze, hogy ő maga mikor akarna valamit, másrészt azt is érezhesse, hogy kívánják. De ennek az egyensúlynak a belövése (meglepetés) kapcsolatfüggő!

Mondhatjuk, hogy a kezdeményezésnek is vannak “szeretetnyelvei”. Akár ezt is hozzávehetjük a használati utasításunkhoz. A kezdeményező oldalon tekintsük meghívásnak – például egy barátunkat hogy hívnánk meg egy közös programra?

A fogadó oldalon pedig próbáljunk flexibilisek lenni. Ha nem olyan formájú a kezdeményezés, mint szeretnénk, de attól “átjött” az üzenet, akkor azért fontoljuk meg, hogy nem lenne-e az jó nekünk is. Hátha menet közben belelendülünk (lásd reaktivitás).

Ha pedig tényleg nem a válasz, akkor is tapintatosan közöljük. Nem kötelességünk megmagyarázni, de sokat segít. Sőt, lehet, hogy saját magunknak sem árt az a magyarázat, mert ráébredünk, hogy valójában nem is a szexre akarunk nemet mondani, hanem valami másra kellett volna (és most csak neheztelésből büntetnénk a másikat).

Ezek fényében beszéljük át egymás:

• Vágyait
• Vágy blokkolóit
• Kezdeményezési preferenciáit
• Lassú tüzes hangulat-fenntartási stratégiáit
• Visszautasítási módszereit

És ne feledjük, csak semmi megszégyenítés! Nem muszáj mindenbe belemenni, ami a másiknak izgató, de soha ne nevessük ki vagy nézzük le azért, amit izgatónak talál. Emily Nagoski megfogalmazásában: “Ne fujjogjuk más nyamm-ját”! Avagy a szerző szavaival:

Soha nem fogsz olyan partnert találni, akinek pont ugyanolyanok a szexuális igényei, mint neked. De a partnered elutasító válasza nem azt jelenti, hogy nem lett volna szabad kérned azt a bizonyos dolgot, vagy hogy rossz dolgot kértél.

Potenciális buktatók és kifogások:

• Duzzogás a visszautasítás miatt: A csalódottsághoz jogunk van, de emiatt büntetni a másikat, és nyomást helyezni rá, az nem oké. Ezt tudassuk is a duzzogóval, és ne hagyjuk magunkat “zsarolni”.

• Lelombozó, hogy nekem kell megtanítani kezdeményezni: Persze, hogy könnyebb lenne, ha minden csak úgy magától menne. De sajnos itt az elvárás a nem realisztikus – lásd tündérmese, megint.

• A párom inkább ellenne szex nélkül: Itt nagy nagy valószínűséggel nem a szexre mond nemet, hanem a szex körüli konfliktusokra. Vagyis ha csak ekkora cirkusszal megy a szex, akkor inkább ne lenne. Ezek a beszélgetések pedig pont a cirkusz oldására valók, hogy utána a szex már jó lehessen.

• Az alacsony libidó a vonzalom hiányának jele: NOPE – a libidó sok “én” probléma miatt is lehet alacsony, nem csak a “mi” dolgok miatt. De ezeket mindenképp beszéljük meg, ne csak feltételezzük, hogy “biztos azért nem jön, mert már nem tetszem neki”…

4 - Gyönyör - azaz “Mi kell nekünk ahhoz, hogy élvezetes legyen a szex?”

Megvolt a konstatálás, a kapcsolódás, és a vágy gerjesztés. Most már akkor csináljuk már! És legyen már jó!

Oké, semmi akadálya – feltéve, hogy az eddigi szempontokat továbbra is megszívleljük, hajlandóak vagyunk felfedezni saját magunkat, és erről nyíltan kommunikálunk a másikkal. Beszéljük meg például, hogy:

• Hol szeretjük az érintést és hogyan,
• Hol szeretjük a csókot és hogyan,
• Milyen energiákat/hangulatokat szeretnénk a hálószobába,
• Milyen fantáziáink vannak, és azokat hogyan tudnánk együtt kiélni,
• Egyáltalán inkább testi, mentális, vagy spirituális megközelítésben fontos-e nekünk a szex, stb.

Persze itt se felejtsük el a pozitív visszacsatolást hangsúlyozni. Ne kritizáljuk nyersen, ami nem jó – inkább biztassuk azt, ami jó, és így a nem jó dolgok várhatóan maguktól is kiszorulnak és elsorvadnak. És ha lesz is maradék, azt így már sokkal egyszerűbb kigyomlálni.

Az összecsiszolódással kapcsolatban (ahogy ugye mindenhol máshol) adjunk le a tündérmesés elvárásainkból. Nagy valószínűséggel nem csak egyszer kell majd valamit elmondani. És nem sokszor lesz egyből észbontó a változtatás. De ha csiszoljuk, akkor el lehet oda jutni!

Egy hasznos praktikus tipp, ha az ún. “látásvizsgálati módszerrel” állunk hozzá. Ne azt kérdezzük, hogy mit szeretne a másik, mert az túl nyitott. Legyen inkább olyan, mint amikor a szemész két dioptria közül kérdezi, hogy melyik az élesebb. Így sok limitált (és ezért sokkal könnyebben eldönthető) összehasonlításon keresztül eljuthatunk oda, ahova egy lépésben nem tudtunk volna.

Illetve egy másik praktikus tipp, hogy gondoljunk bele egy kicsit az anatómiába. A női csikló kb. a férfi pénisz ekvivalense (csak még érzékenyebb). A hüvely pedig inkább a herékhez hasonlítható ingerlés szempontjából. Na most a “pénisz a hüvelybe” alapértelmezés egyértelműen a férfiaknak kedvez – ezért van azon az oldalon jelentősen gyakoribb orgazmus. Cserébe képzeljük el, milyen lenne, ha az lenne az elterjedt szexuális módszer, hogy a herét kéne a csiklóhoz dörgölni. Egyből a nők kerülnének előnybe, és a férfiak meg valószínűleg hangosan reklamálnának, hogy hát de az ő orgazmusukkal mi lesz?! Na ugye! Szóval a tanulság, hogy több figyelmet a csiklóknak világszerte.

Potenciális buktatók és kifogások:

• Sokáig megjátszottam, most akkor ezt valljam be: Igen – akármilyen kellemetlen is lesz ezt a beszélgetést lefolytatni, csak így nyílik út az igazi orgazmushoz.

5 - Felfedezés - azaz “Mit kéne még kipróbálnunk?”

A rutin és a megszokás a legjobb testi élményt is megfoszthatja a… nos, az élménytől. Gondoljunk bele, hogy ha csak a kedvenc kajánkat ehetnénk innentől kezdve. Még ha az elején imádtuk is, pár hét (vagy év) múlva már a könyökünkön jön majd ki. A szexszel ugyanez a helyzet – hiába tesszük rendbe a kapcsolódást, a vágyat és a gyönyört is, akkor is bele lehet fásulni.

De hát ha már egyszer azt az egy működőképes rutint is olyan nehéz volt kitaposni, akkor utána miért kockáztatna az ember?

Mi lesz, ha kipróbáltok valami újat, és rosszul sül el a dolog? Mi lesz, ha zavarba jössz? Mi lesz, ha fáj? Mi lesz, ha olyasmit javasolsz, amit kritikával illet a partnered? Mi lesz, ha kiderül, hogy a drágalátos, visszafogott férjed titkon arra vágyik, hogy bepelenkázd és babusgasd? Mi lesz, ha kiderül, hogy ez neked is bejön?

Ha van egy működőképes rutin, az természetesen szuper. De valamennyi kísérletezés és változatosság sajnos elengedhetetlen, hogy hosszú távon, fenntarthatóan jó legyen.

Egy praktikus tipp, hogy soha ne azt kérdezzük a másiktól, mi piszkálja fel a fantáziáját. Ez ugyanis arra utal, hogy biztosnak kell lennie benne – tudni kell előre, hogy élvezni fogja. Plusz a “fantázia” szó önmagában is hordoz egy szerepjátékos, “már a gondolattól beindulok” jellegű konnotációt. (És aki már konkrét fantáziákig jutott fejben, az valószínűleg meg is fogja osztani.) Kérdezzük inkább, hogy “Nincs-e valami, amire kíváncsi lennél? Amit szívesen kipróbálnál?”.

Ha pedig az opciókra sincs ötletünk (amit a mai átlag pornófogyasztási statisztikák mellett azért kétlek), akkor a könyv szolgál egy szép hosszú listával, amit együtt megbeszélhetünk, és igen/nem/talán kategóriákba sorolhatunk a saját ízlésünknek megfelelően. Kb. mint a közlekedési lámpák zöld/piros/sárga osztása, ami aztán kezdőpontot adhat a további kísérletezéshez.

Ami a legfontosabb az újdonságok kitaposása során, hogy ne legyen semmiféle megszégyenítés egyik oldalról sem!

Emberként egyáltalán nem minősít, hogy szereted-e a gombát vagy a kéksajtot, így az sem jelent semmit, hogy szívesen elégíted-e ki orálisan a partneredet, vagy szereted-e a tehenészlánypózt.

Pár tanács a folyamat súrlódásmentesítésére:

• Érdemes apró lépésekben haladni. Csak néha iktassunk ilyesmiket is a “rutin” szex mellé. Természetesen nem kell mindig valami vad őrültséget csinálni – csak ne is folyton a full megszokás.

• Szívleljük meg az “elsőpalacsinta-szabályt”, vagyis hogy rögtön elsőre semmi nem lesz tökéletes. Ha nem egyből jó az újdonság, attól még nem érdemes feladni és visszamenekülni a komfortzónába. Ha nem látványos katasztrófa, akkor mondjuk legalább három esélyt kapjon egy ötlet, mielőtt nyugdíjba küldjük.

• Utána (másnap!) beszéljük meg, hogy jó volt-e, akarnánk-e újra, stb. És mindenképp tegyük hozzá, hogy már az önmagában milyen nagy pozitívum, hogy egyáltalán próbálkozunk!

Potenciális buktatók és kifogások:

• Mi van, ha egyikünk sem akar újdonságokat kipróbálni?: Ha tényleg mindketten elégedettek vagytok a szexuális életetekkel, akkor semmi. De azért érdemes lehet őszintén megkérdezni magatoktól, hogy miért nem akartok újdonságokat kipróbálni – hátha kibukik valami egyéb ok is. Illetve pár évente mindenképp érdemes erre visszatérni, a jelenlegi választól függetlenül.

• Mi van, ha valami annyira nem volt jó, hogy azóta neheztelek a másikra?: Azzal semmi baj, ha nem akarod többet, de a másik attól még nem hibás, ha ő akarná. Csak tartsa tiszteletben, hogy te nem, és fedezzetek fel valami mást.

• A partnerem csak úgy lesöpörte a javaslatomat, hogy ugyan, az minek: Beszéljetek róla újra, jó hangulatban, és fektessétek le, hogy a személyes preferenciákat nem fujjogjuk! Az nem baj, ha végül valamire nem lesz a válasz, de az ítélkezést hagyjuk ki belőle.

Égjen az ikerláng egy életen át

A konfliktusra érdemes lehet úgy tekinteni, mint egy kötődési próbálkozásra, ahol mindketten más-más úton próbálunk közelíteni. Ha a másik nem tűnik elkötelezettnek, annak rengeteg egyéb oka lehet, mint hogy tényleg nem elkötelezett. Szóval hagyjunk időt, kommunikáljuk sokat és próbálkozzunk több irányból:

• Ha a másik kivonódik, az lehet az érzelmi túlterhelés miatt. Ilyenkor ne erőltessük, hagyjuk lenyugodni és tartsunk szünetet – ami tényleg szünet, nem csak felszín alatt parázslás, amíg újra egymásnak eshetünk.

• Ha védekezik, mentegetőzik vagy visszatámad, akkor egyszerűen hagyjuk, hogy kijöjjön, aminek ki kell jönnie.

• Ha sajnáltatja magát vagy manipulál, azt viszont ne hagyjuk. Ragaszkodjunk hozzá, hogy ítélkezés nélkül beszélhessünk a problémáról.

Minden beszélgetésnél hasznos lesz, ha megszívlelünk pár általános kommunikációs stratégiát. Mint például hogy az előtt tartsunk szünetet, hogy elmérgesedne. Vagy hogy azonosítsuk be az érzéseinket – mert úgy eleve kevésbé lesznek hajlamosak elmérgesedni. Illetve mindig bizonyosodjunk meg róla, hogy jól értjük, amit a másik mond. Ne feltételezzünk, mert csak félreértés lesz belőle.

Fontos megkülönböztetni, hogy a megértés nem ugyanaz, mint az egyetértés. És habár az egyetértés nem mindig lesz lehetséges, a megértés mindig opció. A stresszesebb beszélgetések után pedig ne felejtsünk el újra kapcsolódni (mondjuk egy öleléssel). Mert ugye együtt vagyunk a probléma ellen, nem fejenként egymás ellen!

Keserű pirula lesz (pláne a sok tündérmese után), de el kell fogadnunk, hogy a szex tervezése/ütemezése nem az ördögtől való. “Jajj, de hol abban a spontaneitás?!” – hát, leginkább sehol. Még jó, hogy az nem is elvárás vagy előfeltétel a jó szexuális élethez. Javasolhatjuk felváltva, és természetesen lehet vétójogunk, de igenis legyen annyira fontos, hogy bekerüljön a naptárba – mert most őszintén: ha oda nem kerül be, akkor mekkora esélye van, hogy majd csak úgy magától megtörténik? És ha egy ideje kimaradt, akkor minél hamarabb próbáljuk “visszamászni a nyeregbe”.

Ha mindennap beszélsz a szexről, valami különleges dolog történik. Eltűnik a szégyen, alábbhagy a szemérmesség, és a szex az élet természetes részévé válik… Ahogy kéne.

Egy szó, mint száz: ápoljuk a kapcsolatunkat. Működtessük, ahelyett, hogy csak úgy elvárnánk tőle az önműködést. Randizzunk, legyenek közös kis rituáléink, rendszeresen tartsunk “meetinget” a kapcsolati státuszunkról, mondjuk el, hogy miért vagyunk hálásak egymásnak, stb. És álljunk bele, ha valami nem jó – mert csak úgy lehet jó!

Ugye a virágot sem hibáztatnátok, ha elszáradna, mert senki nem locsolta?

Összefoglalás

Ha egyetlen dolog marad meg ebből a könyvből, akkor az remélhetőleg annyi, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés. A szex a legtöbb helyen nem tökéletes, nem spontán és pláne nem súrlódásmentes – és ahol igen, ott sem lesz ez mindig így. Vagyis ha beszélni kell róla és dolgozni érte, az nem “izzadtság szagú”, hanem természetes.

Aztán, ha a saját fejünkben már sikerült elengednünk a tündérmesét, akkor jöhet Marinék öt beszélgetése a felismerésről, a kapcsolódásról, a vágyról, a gyönyörről és a felfedezésről. Rágjuk ezeket végig a párunkkal, legyünk nyitottak és flexibilisek, nézzünk szembe az elkerülhetetlen kellemetlenségekkel, és meglátjuk, mennyit javul a kapcsolatunk általános légköre – a hálószobai hangulatról nem is beszélve.

Az egyik kedvenc vezetés/menedzsment idézetem szerint “Csak azt a folyamatot irányíthatjuk, amit mérünk.” Ezért is annyira hasznos az ilyen évenkénti számvetés – kellően magas szintről nézve ez segíthet mérni az életem haladását, mind irány, mind pedig sebesség szemszögből. És így talán esélyem lehet kiigazítani az eltévelyedéseket, vagy épp megerősíteni a helyes döntéseket. Tekintsük hát át, hogy 1) mi történt idén a Preprocessor háza táján; hogy 2) hogy hatott ez szerény jómagamra, és hogy 3) ezek fényében hova tovább.

Aki kíváncsi a korábbiakra, az olvasson vissza bátran (2020, 2021, 2022, 2023). Most pedig jöjjön a 2024.

Preprocessor

Az idei blog bejegyzések újraolvasása nem volt egy nagy feladat – tekintve, hogy (a nyári integritás riporton felül) kemény két darab volt belőlük. Ez persze nem azt jelenti, hogy akkor nem olvastam (lásd lentebb), de írni viszont tényleg nem nagyon írtam. Első sorban azért, hogy a YouTube-nak legyen esélye szép fokozatosan beérni a blogot, másrészt pedig hogy idén jobban tudjak a videós vonalra koncentrálni – mert hát abban látom a legnagyobb növekedési lehetőséget, és a számok fényében nem megalapozatlanul.

Ettől természetesen nem ússzátok meg az idén levont átfogó tanulságokat, amikkel nekem a leginkább szembe kellett találkoznom (és talán nektek se fog ártani):

• A legtöbben girbe-gurba úton jutnak oda, ahol végül kikötnek. Habár tudatosan igyekeztem figyelmen kívül hagyni, tudat alatt mindig is zavart egy kicsit, hogy “informatikusként mi közöm nekem az önfejlesztéshez meg az íráshoz”? Persze megvoltak az előnyei, hogy bizonyos dolgokat milyen új (mondhatnám interdiszciplináris) szemüveggel látok… Meg hogy mi mindent le tudok fejleszteni vagy automatizálni magamnak… De akkor is sokat segített Epstein Sokoldalúsága, ahol is kiderült, hogy a megkérdezett sikeres emberek közt nem hogy előfordultak ilyen bolyongva odaesők, de konkrétan túlnyomó többségben voltak.

• Sokkal többet bírunk ki, mint hisszük. Példaképnek jobb se kell, mint David Goggins, aki csinált ugyan a testével egy pár kollosszális faszságot – de akkor is megcsinálta. Nem azt kell ellesnünk tőle, hogy mit érdemes megcsinálni, csak azt az elképesztően nagy távolságot, ami a komfort zónánk illetve a mentális és fiziológiai határaink között húzódik. Ahol általában megtorpanunk, az a teljesítőképességünk kb. 40%-a. És hát igen, onnantól kényelmetlen lesz! De vanni van ott még a tankban bőven.

• Egy befektetés nem feltétlen egy befektetési számla egyenlegével mérhető. Hasznos emlékeztető mondat volt a Milliomos szomszédból, hogy “aki vagyont szeretne építeni, az inkább a nem realizált (vagyis, pénzáramlást nem generáló) értékeit növeli, mint pl. a befektetései, vagy a cége értéke”. És nekem itt esett le egy elég súlyos tantusz, miszerint ne stresszeljek már annyit a tőzsdés/kötvényes befektetéseimen (értsd, azok hiányán), ha közben gyakorlatilag folyamatosan a “cégem értékével” vagyok elfoglalva – ami ugye egy lapon említhető.

• Az a fontos, hogy az utat élvezhetővé tegyük, mert az élet nagyja abból áll. Idén ez egy rendszeresen visszatérő beszélgetés volt nálunk, ezért itt is megemlítem: nem a mínusz egyről kell feljönni a nullára, hanem a nulláról az egyre. Vagy, még jobb esetben, az egyről a kettőre. Szóval szabad törekedni, és törekszünk is… De közben ne az a tudat legyen már a mérvadó a fejünkben, hogy akkor nekünk most de szar, amiből ki kéne mászni. Dehogy is! Már most is úri jó dolgunk van – csak lenne még mit finomhangolni. Egyből más lesz így!

• A tökéletes párt nem megtaláljuk, hanem “kineveljük”. A Sex Talks beszélgetései szépen mutatták, hogy a súrlódásmentes illeszkedés elvárása tisztán intim téren is faszság. Hát még úgy általánosságban, az egész párkapcsolatra vetítve. A kompatibilitás arra való, hogy egy kezdőpontot adjon, ahonnan indulhat az igazi munka. Az a munka, ami a romantikus vígjátékokból tipikusan kimarad – a végére viszont tényleg olyan párunk lehet, akit mintha nekünk teremtettek volna. Mert hát épp most teremtettük magunknak.

Folytatódott továbbá a blog/csatorna “teljesítményének” követése, amit lentebb a tavalyi adatokkal összevetve ábrázoltam:

A blogos, látogatottságos számok érdemben nem sokat változtak – ami, tekintve hogy a szinte semmi újat nem tettem ki egész évben, szerintem nagyon is biztató. Nekem ez azt mutatja, hogy ha örökzöld tartalmakat gyártok, akkor azok bizony egy relatíve stabil forgalmat generálnak majd, függetlenül a publikációs dátumtól. Ugyanez vonatkozik a hírlevél feliratkozókra is, akik szép lassú de folyamatos ütemben csordogáltak egész évben – annak ellenére, hogy egyetlen levelet nem küldtem 2024-ben. Feltételezhetően nem azért jönnek tehát, mert olyan sok jó dolgok küldök, hanem mert kíváncsiak arra, amikor valamit küldök.

A YouTube-os két grafikon pedig szépen mutatja, hova ment az energia idén. A bal oldali alapján sikerült szó szerint megtriplázni a közönséget, a jobb oldali alapján pedig mostanra az átlag forgalom is olyasmi a csatornán, mint amit tavaly a hihetetlenül éles, Dunning-Kruger-es, Nessaj-megosztásos kiugrás produkált. Az idei nagy tüske mellesleg Thich Nhat Hanh meditációs tippjeinek köszönhető, ami valamiért nagyon beütött az algoritmusnak:

Újdonság még, hogy menet közben elindult a csatornatagság és a Mecénások toborzása is. Konkrétan a YouTube keresett meg, hogy vegyek részt egy Membership Bootcamp-en, ahol létező esettanulmányokon keresztül megnéztük, hogyan is érdemes ebbe belevágni. Szóval ha valakinek szimpatikus a “premier előtti” videóhozzáférés és a kiemelt kommentelési lehetőség – vagy csak szimplán támogatna havi egy kávéval, mert annyira bírja a búrámat – annak itt a lehetőség!

Illetve a transzparencia jegyében egy kis zsebben turkálás, mert tudom, hogy fordított esetben engem például érdekelne ez a szemszög is: a YouTube csatorna reklámbevétele a teljes évre nézve ~250.000 forint, avagy kb. havi egy Deák igazolvány (értsd, húszezres). És habár ez az összeg egyelőre tisztán elméleti (mert még a Google AdSense számlámon gyűlik, kitaposott adózási forma híján), de én azért szinte hajszál pontosan ugyanezt az összeget már vissza is forgattam a csatornába a short vágóim bérezése által. Szóval a Preprocessor Multimédia Konglomerátum™ jóindulattal is nullszaldós. És ha csak a bevételt néznénk, nem a profitot, akkor is igen messze még a minimálbér… De valami azért már mocorog!

Említettem ezek mellett a tavalyi tervek között az előadás tartást és a networking jellegű kapcsolatépítést. Na, hát örömmel jelenthetem, hogy végre ezek sem csak tervek többé:

• Preprocessor minőségemben hívtak meg előadást tartani a Magyar Ingatlanközvetítők és Értékbecslők Szakmai Szervezetéhez, ahol a jónak megélt, hosszú és empatikus életről beszéltem;

• Preprocessor minőségemben vettem részt Szűcs Cecília könyvbemutatóján, aminek az “afterparty-ján” többek között konkrétan Mester Tamással filozofáltunk egy asztalnál;

• illetve szintén Preprocessor minőségemben közeleg a következő előadásom Forray Niki alumni klubjának, ahol a blogos tapasztalataim alapján a boldogság átfogó szerkezetéről fogok beszélni.

És ezt mind egy naptári hónapon belül. Azt se tudom, hol áll a fejem. Mintha említette volna valaki az exponenciális görbét, ahol ha valami megindul, akkor az megindul!

Személyes vonatkozások

A 2024 egy “folyamatot élvezős” jellegű év hivatott lenni, úgyhogy próbáltam magam jelentősen kevésbé szivatni az amúgy megszokott, “halaggyunkmá!” típusú gondolatokkal. Pihent a blog, hogy a kiégés elkerülése mellett esélyt adjon a YouTube-nak a felzárkózásra. Pihent a hírlevél, mert majd elég akkor írnom, ha valami tényleg fontos – vagy ha olyan nincs, akkor akár az évi egyetlen, legjobb olvasmányos levél is megteszi, ami most januárban hamarosan aktuális lesz. Pihent a Facebook, az Instagram és a Twitter, hiszen a Pareto-elves 80-20 (vagy 90-10, vagy 99-1) szerint oda tegyem az energiát, ahol számít, és az egyelőre minden kétséget kizáróan a YouTube.

Sőt, még egy olyan nagy mentális átbillenés is megtörtént, hogy végre delegálok. Előbb az unokaöcsémmel paktálás, utána pedig egy hivatásos short-vágó “szerződtetése” révén most már hivatalosan sem én vagyok többé az egyetlen, aki a Preprocessor szekerét tolja! Nyilván messze még az ilyen OM vagy Ali Abdaal által demonstrált skála, de az emlegetett “multimédia konglomerátum” egyre kevésbé tévképzet.

Aztán az persze már más kérdés, hogy ilyen tempó enyhítés mellett mennyire sikerült lazítani. Mert ha a napirendem nincs dugig tömve csinálnivalóval, akkor helyette hajlamos vagyok tervezgetni, hogy mit is kéne majd még csinálni. Meg tanulni… Meg rákészülni… Hogy a világéletemben alkalmazottnak készülő mentalitást hogy pofozzuk kicsit a vállalkozói lét ösvény-kitaposása felé. És hogy hogyan bírjuk az ezzel járó bizonytalanságot relatíve szilárd székletekkel. Egy technika, amit idén próbálgattunk: tudatosítani, hogy ez csak az élet egy szelete, nem az egész élet.

És ezzel át is térnék a világi vonalra, ahol is 2024-ben (cselekedeteink anti-minimalista mivoltának teljes tudatában) költöttünk jó pár olyan dologra, ami nem volt szigorúan szükséges, de örültünk nekik. Sok év után először van például újra asztali gépem a laptop mellé, ami egy hangyányit jobban fogja bírni a Ableton/PhotoShop/AfterEffects/PremierPro jellegű kreatív szoftvereket – ééés még a Hogwarts Legacy és a Cyberpunk 2077 is elfut rajta, csak úgy mellesleg. Szereztünk egy elektromos gitárt, amire bár nehezen álltak át a zongorához szokott ujjaim, de most már egész tűrhetőm pötyörészem rajta a Disturbed “Stricken” című számát… Vettünk egy kisebb polcnyi társasjátékot, egy nagyobb polcnyi fizikai könyvet, és a hozzájuk való polcokat – és kiderült, hogy a tisztán digitális hozzáállás mellett az asztalnál kártyázás és a kanapén lapozgatás is milyen élmény tud lenni.

Ezekkel rángattuk magunkat vissza egy kicsit az “élvezzük ki a jelent” irányba a fanatikusan és optimálisan jövőre készülésből. Ehhez azért hozzátartozik a fenti tanulság a befektetésekről – úgy sokkal könnyebb volt ugyanis a carpe diem, hogy közben szépen nőtt a brand, és ebben tudtuk meglátni a jövő építést, nem feltétlen a szó szerinti, anyagi befektetésekben. Illetve remélem mondanom sem kell, de még ezekkel együtt sem nyújtózkodtunk soha tovább, mint ameddig az a bizonyos metaforikus takarónk ért.

Az eddigiek ellenére a legnagyobb áttörés mégis szociális fronton van épp kibontakozóban, mint ahogy a Preprocessor rovatban említettem volt. Ugye a stabil házzasság, a keresztapaság (közismertebben, “a medve”) és a megszűrt de fontos baráti kapcsolatok nem újdonságok. Az időnkénti kollegiális társasjátékozás mondjuk új, mint némi hab a tortán. De hogy ezek mellé “blogos szakmai” vanalon is hogy beindult mostanában a kapcsolatok kiépítése, az az introvertált fejemnek alig követhető. Még a végén nagyvilági krapek lesz belőlem, ha nem vigyázok!

Jövőbeli tervek

Kezdve a jó hírekkel, végre túlbukkantam az előadás(ok)on! Illetve az is egyre könnyebben hihető, hogy ez a brand maga a befektetés, és így ne legyen már akkora lelkifurkám a TBSZ számlám hiánya miatt. Szóval ez a két dolog nem jön át 2025-re! Átjön viszont a szokás ritualizáció (aminek hiánya sajnos az olvasási mennyiségemen és a hasam körfogatán is meglátszik), illetve a billentyűzetem rendbe rakása (mert hát továbbra is a suszter cipője a lyukas).

És persze ezekre jönnek még rá az “új” célok:

• Kamerás videók a csatornára – ami először telefonnal felvett és bénán vágott és nem annyira gördülékeny és satöbbi lesz, de valahol el kell kezdeni. Majd merítem Bihari Vikitől az energiát…

• További előadások – ami az elmúlt időszakban meg is lendült és szép szinergiában lesz a videókkal (például ha rögzítjük az előadást, ami aztán videóként is újrahasznosítható). Plusz már most mondom azoknak, akik esetleg idáig eljutottak az olvasásban, hogy ha szeretnének élő előadásra hívni 2025-ben, és tudnak is hozzá termet meg ilyen tizen-huszon embert szerezni, akkor írjanak, és grátisz.

• Több olvasás – mert hát ennél azért szeretném, ha több férne egy évbe! Hogy ne csak vegyük, hanem együk (értsd, faljuk) a könyveket.

• Elszámoltathatósági klub – ami úgy tudná nekem is forszírozni a szokás ritualizációt, hogy közben én is segítek vele másoknak. És párhuzamosan még biznissznek se lenne utolsó. Ez már készülődőben és tesztüzemben van a háttérben; jövőre igyekszem jelentkezni a részletekkel!

• Marcus Aurelius fordítás – legújabb megkattanásom, hogy egy saját, kollokviálisabb magyar változatot készítenék az Elmélkedésekből a következő években, kvázi háttérszálként. Az angoloknál dívik ugyanis a szöveg rendszeres frissítése (csak az elmúlt huszon évben 8 változat látott napvilágot), míg nálunk van az 1923-as Huszti fordítás (meg egy 2016-os Steiger, ami szintén a Husztira épít) és kalap kabát. Görögül nem tudok ugyan, de szeretnék az angol változatokból kiindulva, mintegy “másodkézből” végigmenni az egészen, mint ahogy tettem azt a blog első bejegyzésében idézett részletekkel. Már be is szereztem hozzá a marcusaurelius.hu domaint, ahova majd fokozatosan kerülhetnek fel a szekciók…

Összefoglalás

Hölgyeim és uraim, 5 éves a Preprocessor. 2020-ban indult az abszolút nulláról - ide értve nem csak a blog követettségét, de írójának releváns ismereteit is. Aztán 2021 és 2022 “mag-év” címkével voltak emlegetve és a fejet le és csináljad jegyében teltek. A 2023 pedig már a “csíra-év” jelzőt kapta, ahol a YouTube-nak köszönhetően egyre jobban kezdtek beindulni a dolgok. Na, ha ezt a nevezéktant követjük, akkor a 2024 lehetne mondjuk a “szárba szökkenés éve” talán?

Na semmi túlságosan látványos virágzás, pláne nem kézzel fogható termés (még!), de azért a 7000+ szempár az én könyvemben már nem “csíra”. Közben meg kopnak a könyvek, készülnek a tartalmak, és érkeznek az egyre gyakoribb visszajelzések, hogy ez másoknak is jó. Uram bocsá’, annak a lehetősége is fel-felsejlik, hogy ebből hogyan lesz idővel megélhetés. Egy szó mint száz, tagadhatatlanul haladunk!

De, ahogy azt mindig hangsúlyozom, a lényeg továbbra is az, hogy már most azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék. Ha csak úgy alanyi jogon érkezne a havi nettó milla a számlámra, hogy “éljél nyugodtan, kisfijam”, akkor is ezzel telnének a napok – max. egy kicsit nagyobb háttér nyugalomban. Nagyon hálás vagyok tehát, hogy ezt arisztokrata hátszél nélkül is megtehetem. Azért meg főleg, hogy szép fokozatosan ez a brand maga látszik hátszéllé alakulni!

Aki velem tart ezen az utazáson, annak hálásan köszönöm a figyelmet – remélem Ti is annyival cizelláltabb, élet-állóbb gondolkodásmódot tudtok felmutatni a folyamat eredményeként, mint én. Jövőre innen folytatjuk!

Üdv,
Dénes

Ui.: Az 2024-es “termés”

Be kell látnom, az idei blogos termés vicc kategória az előző évekhez képest. Eleve messze nem olvastam annyit, mint régebben – és amit olvastam, annak a többsége is vagy A) szórakoztató céllal történt, nem a blogra, vagy B) önfejlesztő ugyan, de a hozzá tartozó összefoglaló egyelőre várólistás, amíg a YouTube be nem éri a blogot. De a teljesség kedvéért álljon itt egy lista az idei olvasmányaimról, hogy lássátok, azért nem voltam teljesen kutyaütő.

Önfejlesztés

1. Thomas Stanley & William Danko - A milliomos szomszéd: Remélem ez nektek is hasonlóan átértékeli arról a rengeteg iksz-akárhányas BMW-vel rohangáló emberről alkotott képeteket… Gazdagság ≠ vagyon!

2. David Epstein - Sokoldalúság: Ezzel szemben manapság inkább dívik a futószalagos békanevelde, és aztán csodálkozunk, hogy miért akadunk el.

3. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna - Érzelemszabályozás a gyakorlatban
4. Kain Ramsay - Life Coaching
5. Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg
6. Ali Abdaal - Feel-Good Productivity
7. Vanessa Marin & Xander Marin - Sex Talks
8. David Goggins - Nincs hatalmad felettem
9. Arnold Schwarzenegger - Tedd magad hasznossá

Szórakozás

1. Brandon Sanderson - Mistborn Era 2 (Wax & Wayne 1-4)
2. David Foster Wallace - Consider The Lobster
3. David Foster Wallace - Quack This Way
4. Justin Cronin - A Révész
5. Jonathan Cross - Kvartett
6. William Gibson - Sprawl (Neuromancer, Count Zero, Mona Lisa Overdrive)
7. Bruce Sterling - Mirrorshades antológia
8. Agustina Bazterrica - Pecsenyehús
9. J. K. Rowling - Harry Potter 1-4
10. Rafał Kosik - No Coincidence (Cyberpunk 2077)

Nézzük sorban az eredeti kategóriák alapján, hogy miben, miért és mennyire vallottam kudarcot… Hátha ezáltal jövőre már majd jobb lesz(ek).

01    A Mályvacukor Szabály

Ezen a területen sajnos egyre inkább hajlamos léket kapni a hajó. A munkát továbbra is szeretem beletenni, és büszke vagyok magára a csinálásra – de a külvilági, másokhoz hasonlítgatós hajlamok egyre többször beindítják a vészcsengőt, hogy “De elértél már valamit”?! Meg hogy “Ebből mikor lesz pénz”?! Ez persze addig nem baj, amíg nem hagyom, hogy kompromittálja a munka minőségét. Azt pedig nem hagyom. Csak hát ha már ennyit olvasok a szemléletmódokról, akkor nem ártana képesnek lennem rá, hogy legyűrjem ezt a “le vagyok maradva” szemléletet, és csak szép nyugodtan tenni a dolgom.

02    A Polihisztor Szabály

A polihisztorkodásom reneszánszát éli. Értsd, inkább hagyok magamnak időt felfedezni mindenféle érdekes területet, mint mostanában például a betűtípus-tervezés vagy épp a könyvkötés. Annyiban ez jó, hogy egészségesebben és hasznosabban vezetem le a mályvacukros “kielégülési ingereket”. Annyiban meg nem annyira, hogy ez a munkatempót jelentősen visszaveszi. De hát ugye sprint kontra maraton. Addig nincs baj, amíg maximum lassítja a fővonalas haladást, és nem kiváltja. Inkább bírjam tovább lassabban – és közben legyenek szélesek is az ismereteim, ne csak egy-két helyen mélyek.

03    A Katalógus Szabály

A formális meditáció eléggé kiesett az utóbbi időben. A reggeli rutinból azért menesztettem, mert vele együtt már túl hosszú volt az átmenet a keléstől az érdemi napindításig – és azóta a tornás/nyújtós részt sokkal konzisztensebben csinálom, vagyis ez oké. A baj ott van, hogy valahol egy későbbi napszakban visszahozni meg elhanyagoltam.

Minimális pótlék a rendszeres séta, ahol azért igyekszem ott lenni a fejemben rendszeresen áramló gondolatörvények gondozása helyett. Feleségem többször ki is nevet, milyen gyermeki lelkesedéssel tudok észrevenni egy “sünit”, vagy a naplementekor furcsán megvilágított felhőket, vagy a lámpagyújtást. De emellett azért erősen úgy érzem, hogy egy átlag pillanatomban, a gép előtt ülve sem ártana jobban ott és akkor lennem, ahol és amikor vagyok.

04    A Mítosz Szabály

Az élet értelme fronton azóta nincs nagyobb fennakadás, amióta világossá vált, hogy nincs neki. Így lehet neki azt adni, amit csak szeretne az ember – és ha azt kellően komolyan vesszük, és kitartunk mellette, akkor pontosan olyan központi szerepet tölthet be, mintha beépített funkció lenne. Ilyen alaphozzáállás mellett pedig relatíve könnyű megtalálni a tanulságot a legváratlanabb helyeken is.

05    A Csarnok Szabály

A halál motiváló hatása továbbra is hatékonyan működik a kis seggem akcióra rugdosásában. És lássunk csodát, az embereket is egyre Sztoikusabban viselem. Viszont, ahogy tavaly is írtam:

A “mi történik” és az “én azt hogy értelmezem” szétválasztása egy állandó karbantartást igénylő mentális folyamat.

Na ez továbbra is folyamatban. És itt igazából szerintem ez a legtöbb, amire valaha számíthatok. Elvégre soha nem lesz olyan, hogy kész. A Sztoikus szemléletmódot nem lehet megnyerni vagy kipipálni. Alkalmazni lehet. Igyekszem alkalmazni.

06    A Szelep Szabály

Feltűnhetett, hogy a blog igencsak kopár egy ideje. Szerencsére ez nem a háttér munka hiánya, mert olvasni azért ugyanúgy olvasok; csak az írástól a YouTube (és a hozzá tartozó jövőtervezés; és a fejlődés háttérműveletei) egy kicsit átvették a hangsúlyt. Az év második felében igyekszem majd pótolni az irományokat, amiknek a vázlata amúgy is létezik. És ha menet közben szorítva érzem magam, akkor próbálok inkább a polihisztorság felé fordulni vigaszért, és nem az önkarbantartást szabotálni zabálással. Mondjuk úgy, hogy tartom a frontot.

07    A Szervíz Szabály

Ahogy a polihisztorságnál említettem, egyre inkább ennek próbálom átadni az “érzelmi cumi” szerepét. Ha mentális babusgatásra van szükségem, mert nem bírom a tempót, akkor inkább ássam magam egy következő, hívogató nyúlüregbe egy kicsit, mintsem köröm szakadtáig erőltessem magam a kiégés felé – és közben vissza is zabáljam magamra, amit egy normális kaja- és edzésrenddel szép fokozatosan olvasztgatok lefelé.

Lehetne persze sokkal jobban – de többváltozós optimalizálásban szerintem nem nagyon számíthatok olyanra, hogy az önkarbantartás az egyéb szálak mellett is optimális lesz. Olyanra egyensúlyra törekszem, ahol akármilyen lassan, de javul a helyzet. Vagy legrosszabb esetben stagnál. A lényeg, hogy romlani nem romlik. Na ezt szépen tartom.

Alacsony a léc? Lehet. De megugrom? Meg. Jó.

08    Az Elég Szabály

Az “elég”-ség egy kissé megborult idén az eddigi puszta karbantartáshoz mérve, de egyrészt semmi súlyos vagy felelőtlen, másrészt az alábbi Analóg szabály számlájára írható. Végre digitális-talanodtunk ugyanis egy kicsit. Társasjátékokat vettünk, királdulások benzinjére ment keret, és mostanában egyre inkább rákapok a fizikai könyvekre a telefonon olvasás helyett.

Ezek nem szükséges kiadások a szó szoros értelmében. De ahogy asszonykámat is emlékeztetnem kell egy-egy lelkifurka-roham közepette: a minimalizmus nem azt jelenti, hogy minél kevesebb. Azt jelenti, hogy csak olyan, ami ár-érték arányban megüti a szintet. És ezek nekünk bizony megütik. Meg hát továbbra sem kimondottabban a dekadencia csimborasszója – ami szerencsére nekünk elég.

09    Az Analóg Szabály

Ahogy az előbb épp említettem, társasjáték-figurákat, kártyákat és könyveket taperolok fizikai valójukban. Sőt, a “fizikai” és “társas” jellemzők miatt konkrétan klubot szerveztem, hogy a kollégákkal játszhassunk. Pár munkahelyi meetinget pedig próbálok összekötni a mozgással, és akkor is bebringázok, ha amúgy remote-ban is megoldható lett volna. Plusz a szokásos séták. Monthatjuk tehát, hogy egyre rendszeresebben kiszabadulok a kis barlangomból – és amikor benne vagyok, akkor is egyre egészségesebb az egyensúly a korábbi, túl-digitalizált életmódomhoz képest.

10    Az Empátia Szabály

Mivel itt kb. minden mindennel összefügg, megint az előbbire utalok: kollégákkal társas, amit a tetejébe én szervezek. Na meg a kihagyhatatlan keresztlánykák minél gyakoribb látogatása! És leszarom, ha állandóan hazahozom tőlük a betegséget, akkor megkergetem a huncut kis pofájukat. Érik-érik az az anti-mizantróp kampány.

10+1    A Leszarom Függelék

Ez továbbra is a legfontosabb szabály, ami őrzi az ép eszemet. 10+1 helyett inkább nulladiknak kellett volna tenni. Ez véd, hogy ne depizzek túl mélyen, amikor valami nem megy terv szerint. És hogy ne szálljak el magamtól, amikor épp igen.

Helyes használatában nem meggátolja az erőfeszítést, csak kevésbé félelmetessé teszi az esetleges kudarc következményeit, így az ember nyugodtan és lazán mer nekimenni. Vagyis nem az lesz a belső monológ, hogy “Á, leszarom, nem fontos ez annyira”, és nem csinálom. Hanem inkább “Á, leszarom, mi baj lehet”, és csinálom. Ezt szerencsére jól elsajátítottam az évek során. Úgyhogy csinálom.

Összefoglalás

Ha a tükörbe nézek, nem szégyellem magam. Na nem is vagyok büszke! De az sokat segít, hogy a büszkeség iránti elvárásomat inkább átütemeztem az út végére. Így amíg úton vagyok, addig elég, ha szégyenkeznem nem kell. Azt meg szerintem nem kell, úgyhogy megyek is tovább.

Az elhíresült (és korábban már a blogon is tárgyalt) 10.000 órás szabály, a tudatos gyakorlás és a korai specializálódás fontossága tényleg hatékony módja a profivá válásnak. De a belőle levont következtetés – miszerint akkor érdemes minél hamarabb nekiesni ennek a 10.000 órának, nehogy lemaradjon az ember gyereke – az nem feltétlen jogos! David Epstein legalábbis erről szeretne meggyőzni minket Sokoldalúság című könyvében.

A tartalom a következőképp alakul:

• Bevezetés
• Az előnnyel indulás kultusza
• Az undok világ kialakulása
• A kevesebb néha több
• Gyors és lassú tanulás
• Tapasztalaton kívüli gondolkozás
• Amikor túl sok a grit
• Flörtölni azzal, hogy kik is lehetnénk
• A kívülállók előnye
• A korlátozások előnye
• A szakértelem csapda
• Hátrahagyni a kalapácsot
• A látókörünk szélesítése

Bevezetés

Habár a profik 15 éves koruk környékére átlagban többet gyakorolnak tudatosan az amatőröknél, korábbi éveikben épphogy kevesebbet. Ilyenkor van egy ún. kóstolgatási időszakuk, ahol sok mindent kipróbálhatnak – hogy majd informált döntést hozhassanak arról, hogy mi mellett szeretnének kikötni. És a tetejébe később majd több átfogó tapasztalatból meríthetnek.

A specializáció nyilván elkerülhetetlen, ha az ember ki akar lógni valamiből, de ezt a specializációt egyáltalán nem muszáj (sőt, általában nem érdemes) minél korábban kezdeni. Sok top atléta járt közelebb Federer útvonalához, mint Woods-éhoz. Csak ezeket a sztorikat nem nagyon hallani (vagy legalábbis nem akkora hangerővel).

Ha viszont elkezdünk a “kései specializáció” témakörében nézelődni, jönnek bőven a meglepő találatok. Karrier fronton a késők szépen kompenzálják a koraiak bevétel előnyét azzal, hogy sokkal testhezállóbb, személyreszabottabb hivatást találnak maguknak (és ezáltal majd nem szorulnak olyan gyakran karrierváltásra). Technológia fronton idővel kiemelkednek azok, akik feláldoznak némi mélységet a szélesség érdekében. Művészi fronton ugyanez.

Azt nem is említve, hogy olyan is létezik ám, hogy TÚLspecializáció, ahol az extra gyakorlás konkrétan már rosszabb teljesítményt nyújt. Illetve a tanulási folyamat is akkor mély és maradandó, ha szép lassan történik, és ez menet közben sokszor hatékonyTALANNAK tűnik (lásd Make It Stick).

Mindannyiunk számára adott a kihívás, hogy megtartsuk a széles ismeretek és tapasztalatok, az interdiszciplináris gondolkodás és a késleltetett szakosodás előnyeit egy olyan világban, ami nem csak jutalmazza, de lassan már meg is követeli a hiper-specializációt.

The challenge we all face is how to maintain the benefits of breadth, diverse experience, interdisciplinary thinking, and delayed concentration in a world that increasingly incentivizes, even demands, hyperspecialization.

Régi orvos vicc, hogy “lassan már kimondottan bal fülekre szakosodott sebész is létezik”, de manapság egyre kevésbé elképzelhetetlen – és egyre ajánlatosabb poénkodás előtt ellenőrizni, hogy nem tartunk-e már tényleg ott. Tulajdonképpen párhuzamos árkokat ásunk egymás mellett, és mindenki annyira csak mélyebbre és mélyebbre akar ásni, hogy közben át nem pillantana a szomszéd sávjába, hátha ott már találkoztak olyasmivel, ami neki is hasznos lehet.

Ezekről az árkokról (és úgy általában, a generalista szemlélet potenciális előnyeiről) azért fontos tudni, mert a 10.000 órás gyakorlás világában az irányváltás kvázi öngyilkosságnak minősül. Most akkor ment a kukába, amit eddig csináltam, és a következőnél meg kezdhetek elölről?! Dehogyis – pont hogy ezáltal egy kicsit visszahúzhatjuk magunkat a túlspecializálódásból egy átfogóbb kép felé.

Az előnnyel indulás kultusza

Csodálkoztam volna, ha a Polgár lányok sztorija kimarad Tiger Woods mellől, mint egy újabb tankönyvi példa a korai specializációra, és hogy az milyen eredményes lehet. És esetükben persze, így is volt. A baj annyi, hogy ebben van egy kimondatlan feltételezés: az életben minden olyan, mint a sakk vagy a golf. Háát – nem. Sajnos az élet kevés területén ennyire “kedves” a tanulási környezet. Vagyis nem ennyire következetesen és hasonlóan ismétlődnek a korábbi minták, nem annyira determinisztikus a “lépéseink” eredménye, és nem annyira pontos (vagy azonnali) a visszajelzés sem. Ilyen “undok” (értsd, nem “kedves”, valós) környezetben is könnyű a tapasztalatot szaktudással azonosítani, csak itt nem fog olyan jól elsülni. Sőt, ha a sok befektetett munka miatt túlzott önbizalomra teszünk szert, még akár bajt is okozhat.

További probléma, hogy ha egy terület “kedves”, akkor azt a gépek idővel jobban fogják tudni, mint mi, mert az ilyen mintafelismerés-féle tanulásban nem nagyon vagyunk egy polcon. De ez nem azt jelenti, hogy az embernek nem marad szerepe – csak azt, hogy az ember szerepe már nem az ilyen “gépies” aspektusokban nyilvánul majd meg, hanem a megfoghatatlanabb, kreatív stratégiában. És ott pedig nagyon nem fog ártani a szélesebb tudás!

Ezekből következőleg tényleg van olyan, hogy a “túlspecializáció”, és a minél korábbi kezdés csak kevés kedves területen lehet nyerő stratégia. Az élet-szagúbb, undok területeken ugyanez a hozzáállás katasztrófához is vezethet, mert az addigi tapasztalataink alapján levontunk egy adag következtetést, amik egy akár csak kicsit is megváltoztatott környezetben már lehet, hogy abszolút nem lesznek helytállóak. Mi viszont annyira rájuk tanultunk (mondhatni, túltanultunk), hogy állítólagos profiként még nehezebben alkalmazkodunk majd az új környezethez, mint egy újonc. Ezt a jelenséget (Erik Dane viselkedéskutató szóhasználatával) nevezhetjük “kognitív berögzülésnek”.

Ami fontosabb lenne, az az adaptálódási képesség. Lásd Charles Darwin elmélete, miszerint ez hajtott minket az evolúció (eddigi) csúcsára. Ha ezt kompromittáljuk egy “undok” valós tanulási környezetben, azzal csak magunk alatt vágjuk a fát.

A statisztikák azt mutatják, hogy az átlag tudósnak és az átlag embernek kb. ugyanolyan valószínűséggel van valami művészeti hajlású hobbija (ami jelentősen különbözik a szakmájától). De a kimagaslóan eredményes tudósoknak sokkal gyakrabban – a Nobel díjazottaknak pedig még gyakrabban. Kívülről úgy tűnhet, hogy pazarolják az energiáikat mindenfelé, de közben pont ez a szélesebb tapasztalat adja nekik azt az előnyt, ami miatt kimagaslóak a területükön.

Az undok világ kialakulása

A Flynn effekt kimutatja, hogy az absztrakt IQ teszteken mérhető átlagpontszám szép fokozatosan kúszik felfelé. És ugye ahhoz, hogy tényleg 100 maradjon az átlag, folyton korrigálni kell a tesztek pontozását. Mondjuk ez az iskolában elsajátítható, írás/olvasás/matek jellegű dolgokra nem vonatkozik, de az ilyen elvont, mintafelismerés alapú, szabály kitaláló absztrakt teszteknél egy ma átlagos gyerek 100 évvel ezelőtt még kb. a top 1-2%-ba tartozott volna!

A premodern emberek ezzel szemben demonstrálhatóan máshogy látják a világot, amire példaként a könyv Kirgizisztán szocializálódását hozza fel. Az ottaniak egyszerűen nem tudtak elvonatkoztatni a konkrét hétköznapi teendőiktől. Tapasztalatból nagyszerűen tudtak tanulni, de tapasztalat nélkül nem hogy rosszul, de semennyire! Viszont cserébe mondjuk optikai illúzióknak sem dőlnek be, mert ott meg pont konkrétan azt kéne látni, ami van, és nem hozzátenni a saját feltételezéseinket és szerkezeti elképzeléseinket.

Egy gyakori metaforát használva, a premodern emberek nem látják a fától az erdőt; a modern emberek meg nem látják az erdőtől a fát.

To use a common metaphor, premodern people miss the forest for the trees; modern people miss the trees for the forest.

Vagyis amit a Flynn-hatás igazából mér, az nem okosodás, csak modernizálódás. Egyre inkább lecseréljük a konkrét, praktikus szemüvegünket egy absztrakt, fogalmi alapú, mintafelismerő, csoportosító szemüvegre. A baj az, hogy napjaink túlspecializált oktatásával kb. visszakanyarodunk oda, hogy valamilyen szinten újra szimuláljuk a premodern körülményeket. Mármint oké, hogy már tudunk absztrakt fogalmakkal dolgozni – de ha ezeket arra használjuk, hogy beleássuk magunkat a saját területünkbe, és aztán szinte csak annak a területnek a módszereivel és összefüggéseivel legyünk tisztában, az már nem annyira oké.

Például amikor azt próbálták tesztelni, hogy az egyetemisták mennyire tudják a szakjukon tanultakat egy másik szak problémáira általánosítani, kb. olyas szánalmas eredménnyel szerepeltek, mint az írástudatlan Kirgizisztáni farmerek az alapvető csoportosítós kérdéseknél. Na többek közt erre vonatkozna az a közmondás, hogy először gondolkodni tanuljunk meg, és majd csak aztán foglalkozzunk azzal, hogy miről is gondolkodjunk.

A kevesebb néha több

Az 1600-as évek Velencei árvái a világszínvonalú zenetudásukról voltak híresek. Konkrétan egy-egy hangszeren is a legjobbnak tartották többjüket, pedig marhára nem csak arra a hangszerre koncentráltak. Jellemző volt, hogy mindenki játszott mindenen, amihez csak hozzáfért. Ezzel szemben a manapság népszerű túlspecializáció miatt minél korábban kell választani pontosan egy hangszert, amitől aztán soha többé nem lehet eltérni, mert akkor “lemarad a gyerek”.

A szülők azt szeretnék, hogy a gyerekük már a legelejétől kezdve olyan edzéstervet kövessen, mint amit az Oplimpikonok követnek most – nem olyat, amit az Olimpikonok követtek, amikor ők voltak ilyen fiatalok. Közben fel sem merül bennük, hogy pont azért tartanak ott, ahol tartanak, mert fiatalabb korukban volt egy kicsit szélesebb alapozás, ami miatt pontosabban belőhették, hogy mi érdekli őket, és abban hogy teljesíthetnek a legjobban…

Zeneiskolai statisztikákból is szépen látszik, hogy aki már nagyon korán gyakorol nagyon sokat koncentráltan, az szinte borítékolható, hogy később átlagos zenész lesz. A kiemelkedőek szinte mind később kezdtek és kevesebbet gyakoroltak a felvételijük előtt, és aztán onnantól “kapcsoltak rá”. Az is látszik viszont, hogy ezek a kevesebbet gyakorlók még azt a kevés időt is több hangszer közt osztották meg!

A tudatos gyakorlás lelke a szándékos hibakeresés és hibakorrekció a saját teljesítményünkben. Az improvizáció ennek kb. pont az ellentéte – MRI felvételeken látszik, ahogy az ember agya improvizáció közben gyakorlatilag kikapcsolja azokat a részeit, amik kritizálnák a saját teljesítményét. És ez teszi lehetővé, hogy gyakorlatilag kisbaba módjára, gátlások nélkül felfedezhessenek; a formális szabályok megismerése majd ráér később. A nyelvtan is már csak akkor jön, amikor a nyelvet már elsajátítottuk.

Mindez szinkronban van a kutatási eredményekkel, és nem csak a zenei területekre jellemző: a képzés szélessége előrejelzi a tudásátvitel szélességét.

In totality, the picture is in line with a classic research finding that is not specific to music: breadth of training predicts breadth of transfer.

Gyors és lassú tanulás

Ha több száznyi matekóra felvételt vizsgálulnk a világ számos országából, hogy hogyan tanulnak a diákok, akkor nyilván sok lesz a különbség. De ezek többsége nem nagyon korrelált a matek tudással, úgyhogy a mi szemszögünkből most nem fontosak. A fontos különbség az, ahogy a tanárok a “két fogalom összekapcsolása” jellegű, mentális absztrakciót elősegítő témákat kezelték.

Mindenhol vannak procedurális (vagyis csak végrehajtandó, kapálós, futószalag melletti gyári munkásos) feladatok, mint például tanultunk egy adott képletet, és számoljátok ki a következő esetekre. És vannak fogalmibb alapú kérdések, mint például miért ez a képlet? Vagy milyen esetekre általánosítható? A baj ott volt, ahol a tanárok kvázi “engedték”, hogy a diákok tippelgetése procedurális feladattá degradálja az ilyen fogalmi tanulást.

Az ember mindig a minimális erőfeszítésre törekszik, és mivel nem voltak rákényszerítve, ezért a diákok nem a háttér kapcsolatot próbálták megérteni, csak kitalálni egy praktikus eljárást, amivel a tanár kérdései megválaszolhatóak. Mondjuk azt próbálták megértetni velük, hogy a matek képletekben a változók azért betűk, mert bármilyen számot reprezentálhatnak – de ők rájöttek, hogy általában azt a két számot kell összeszorozni vagy elosztani, amit a tanár a kérdésben említ, ezért hatékonyan tudtak tippelni. Ez azt a látszatot kelti, mintha tanulnának, de igazából a háttérben meghúzódó, absztrakt kapcsolatképzést szépen kikerülték. Ha pedig a tanár gyakran ad tippeket és megoldási javaslatokat a magyarázás közben, azzal gyakorlatilag ő maga rontja le az ilyen absztrakt tanulást procedurálissá. Nem hagyja a gyerekeket bajlódni a problémával, és sokszor visszaegyszerűsíti a dolgot odáig, ahol már egy-két lehetőség közül kell választani – ahol meg már indulhat a tippelgetés.

Amerikában a feladatoknak eleve csak a 20%-a volt absztrakt, de mivel a végére még azok is elbagatelizálódtak, így összesen 0, azaz NULLA százalék fogalmi kapcsolatteremtés maradt. Ezzel szemben Japánban a kérdések fele absztrakt volt, és legalább 25% ilyen is maradt, még a tanár-tanuló interakció tökéletlenségei után is.

Mondjuk ha a tanárok véletlen nem viszik el teljesen a procedurális irányba a feladatot, akkor majd otthon a szülők megteszik, akik “mutatnak egy egyszerűbb módszert”, vagy egy képletet, amivel gyorsabban kitölthető a házi. Csak hát ha az ember maradandó és általánosítható tudást szeretne, akkor a gyors és könnyű hozzáállás nem épp lesz a szolgálatára. Ha nem rágják előre a szánkba a választ, hanem küzdenünk kell érte és generálni egy sajátot, akkor sokkal jobban megmarad majd a helyes (még ha a mi válaszunk rossz is volt). Ez egyetemi diákokkal és majmos kísérlettel is demonstrálható: minél több a tipp és a segítség tanulás közben, annál gyorsabban produkál látványos haladást és jó eredményeket a diák – de később annál kevésbé marad meg, amit tanult.

Persze az ilyen, tippek nélküli, agyalásra kényszerített, nehéz tanulás is megtalálható az iskolákban – csak úgy hívjuk, hogy teszt vagy dolgozat, és szinte kizárólag kiértékelésre használjuk. A dolgozatra tanulás közben ott a rengeteg segítség és kézfogás, ami miatt nem marad meg jól az anyag a dolgozatra. A dolgozat pedig már hiába fejlesztené jobban a tudásunkat a témában, ha egyszer a többséget nem is érdekli, mik lettek volna a helyes válaszok! Annyit elég tudnom, hogy meglett-e a kettes (vagy épp az ötös), de utána túl vagyunk rajta.

További ilyen nehezítő tippek az anyag szándékos széthúzása, a késleltetett ismétlés és a vegyes sorrendben tanulás. Nem egyben egy téma, és aztán arra már vissza sem térünk! Minél több idő telik el a tanulás és a visszaidézés között, annál jobban megmarad, amit sikerül visszaidézni. És annál jobban megmarad az is, amit nem sikerül visszaidézni, ha a próbálkozás után kapjuk meg rá a helyes választ.

Az ismétlés, mint kiderült, kevésbé fontos, mint az erőfeszítés.

Repetition, it turned out, was less important than struggle.

Tapasztalaton kívüli gondolkozás

Kepler szépen példázza, hogyan lehet a széles tudásból felfedezés. A kitaposott, professzionális gondolkodásmód helyett mindenféle szag/fény/hajó/sodrás/mágnes/stb. hasonlaton keresztül ébredt rá a bolygók mozgására – és ezáltal kb. egymaga megalapozta az asztrofizika tudományterületét. Pedig ő is ugyanazt a kristály körpályákon, belső lélek által vezérelt, Föld központú világképet örökölte, mint előtte sok száz évig mindenki. Csak ő hajlandó volt más területek meglátásait is “idekeverni”, friss szemmel nézni az egészre, és mindent megkérdőjelezni.

Ez az ún. analogikus gondolkozás – felfedezni a fogalmi/szerkezeti hasonlóságokat különböző területek problémái között, amiknek látszólag semmi köze egymáshoz. Ez által extrapolálhatjuk a korábbi tudásunkat olyan helyzetekre is, amikkel még nem találkoztunk. És ez által érthetünk meg egyáltalán olyan helyzeteket, amikkel nem is találkozhatunk. Ilyen mondjuk a kapcsolat a molekulák mozgása és a biliárd golyók ütközése között. Vagy az áram folyása és a vízfolyás kapcsolata. Vagy a biológiában tapasztalt genetika átemelése a mesterséges intelligenciába (genetikus algoritmusok).

Egy jó teszt az ilyen analogikus gondolkodási képesség mérésére Duncker sugárzási problémája, ahol be kell sugározni egy hasi tumort, de ha elég erős a lézer a tumorhoz, akkor az egészséges szövetet is károsítja az úton; ha viszont elég gyengéd az egészséges szövethez, akkor a tumort is kíméli. Magától kb. a megkérdezettek 10% oldja meg ezt a kis puzzle-t. De ha mondanak nekik teljesen más területről származó analógiákat (például egy tábornok sok kis csapattal sok irányból foglalta el a várat, tűzoltók nem egyenként öntötték a vödör vizet a tűzre, hanem körbeállták, és egyszerre), akkor kb. 50%-ra nő a megoldási arány. És ha azt is hozzátesszük, hogy “tanuljanak a másik két példából, és alkalmazzák az ottani leckét”, akkor pedig már 80%+.

(Ezek fényében gondolom már a kedves olvasó is leszűrte, hogy a megoldás több gyenge lézerrel több felől megcélozni ugyanazt a pontot, amik így a gyengeségük miatt nem károsítják az egészséges szövetet, de a találkozási pontjuknál összeadódnak, és együtt már elég erősek, hogy ledarálják a tumort.)

A lényeg, hogy láthatóan marhára nem magától értetődő az analogikus gondolkodás, de ha tudatosan keressük rá a lehetőséget, akkor nagyon hasznos lehet. Persze fontos, hogy ne csak a felszínen, hanem strukturálisan is tényleg hasonló legyen az elvonatkoztatás, ahonnan tanulunk. Sőt, jobb esetben a felszínen ne is hasonlítson, csak strukturálisan. Minél több analógia, minél “távolabbról” – na ott lesznek a leglátványosabb áttörések. Ez az, amikor nem a “belső nézetet” használjuk, ahol a felszíni részletek ismerete félrevezethet, hanem inkább kompenzálunk valami “külső nézettel”, ami rákényszerít, hogy szerkezeti hasonlóságokat fedezzünk fel.

És az emlegetett undok világban pont erre van szükségünk. Nem rögtön ugrani a felszíni intuíciónkra, és majd aztán kiértékelni, ha van idő, hanem kiértékelni egy csomó, látszólag akár nem is hasonló szemszöget, és majd csak aztán engedni az intuíciónknak. A tudományos folyamat lényege, hogy ha egy megfigyelés nem illik a modellbe, akkor nem a megfigyelés a rossz, hanem a modell. Erre jöhetnek az analógiák, amik segítségével remélhetőleg javítható a modell.

Amikor túl sok a grit

Van Gogh 34 éves koráig össze-vissza csapongott a műkereskedelemtől kezdve a könyvtárosságon keresztül egészen a papságig. Nagyon későn kezdett rajzolni, ami borzasztóan ment neki. Semmi formális oktatás, csak folyamatos kíváncsiság és kísérletezés. Ami miatt ismert, azt élete utolsó pár évében (34-től 37-ig) produkálta, mert addig ment, amíg meg nem találta a festést, és a festésen belül is azt a területet, ami kompatibilis volt a hiányosságaival és a személyiségével. Nem tudott pontos, realisztikus alakokat vagy arányokat festeni, ezért aztán egy idő után nem is próbált, hanem engedte a saját stílusát kibontakozni.

Statisztikailag kimutatható, hogy aki hamarabb specializálódik a felsőoktatásban (mondjuk mert olyan a rendszer), az hamarabb kerül jobb pozícióba és keres többet, viszont utána sokkal valószínűbb, hogy karriert fog váltani (sokszor egy radikálisan más irányba). Ezzel szemben aki többet “kolbászol”, annak nagyobb esélye van beleakadni valami olyanba, ami tényleg jól illeszkedik hozzá. És több tapasztalata is lesz kiértékelni ezt az illeszkedést, mert már sok minden egyebet is látott. Vagyis talán később kerül a munkaerőpiacra, és akkor is kezdetben kevesebb fizetésért (mert nem annyira specializálódott szakember), viszont cserébe sokkal valószínűbb, hogy ott (vagy legalábbis a környéken) marad, ezért hosszú távon simán behozza a lemaradást. Sőt, akár előnnyé kovácsolja. Az ezt tanulmányozó közgazdász, Ofer Malamud szavaival:

A magasabb illeszkedési minőség előnyei […] kompenzálják a készségek nagyobb mértékű hiányát.

“The benefits to increased match quality . . . outweigh the greater loss in skills.”

Epstein szerint pedig:

A kevesebb kóstolgatási lehetőség miatt egyre több diák specializálódik egy szűk területre mielőtt tudná, hogy az neki jó-e.

With less sampling opportunity, more students headed down a narrow path before figuring out if it was a good one.

A Duckworth-féle Grit ugye pont azt mondja, hogy hogyan tartsunk ki. Ez volt az a mérték, ami jobban megbecsülte például a friss katonák közül, hogy ki húzza ki a kiképzés végéig. De egyrészt itt már elő vannak válogatva egy csomó egyéb szempont alapján, vagyis habár ezen a mezőnyön belül számíthat a grit, ez egy szélesebb populációra nem feltétlen általánosítható. Másrészt a grit kb. szembemegy az itt tárgyalt illeszkedési minőséggel (vagyis hogy mennyire jó választás is nekünk az a terület, ami felé épp elköteleződnénk).

Ezek fényében nem általános érvényű tehát, hogy “CSAK NYOMJAD!!!”. Bár hozzátenném, hogy ezt azért maga Duckworth is mondja, csak kicsit kevésbé hangsúlyosan, és ezért a tömör összefoglalásokból gyakran kimarad ez az apróbetűs rész. Én így foglaltam össze:

Illetve megjegyezzük azért, hogy grit mellett is lehet opció a feladás, de csak az alacsony szintű céloknál. Ha megvan a magas szintű célunk (az iránytűnk, ami mutatja az utat), akkor pont az a grit, hogy azt az irányt nem adjuk fel soha. Viszont az alacsonyabb szintű komponensek (az oda vezető lépések) közül lesz olyan, ami nem jön be, vagy amit el kell sorvasztanunk, hogy valamelyik másiknak több energia juthasson.

Ezek után viszont szubjektív, hogy kinél mi a “magas” szintű cél. Ha az, hogy megtalálják a hozzájuk legjobban illeszkedő karrier lehetőséget (vagy akár teremtsenek maguknak valami vadonat újat, ha ez még nem is létezik), akkor onnantól kezdve minden feladás kvázi “alacsony” szintű lesz, amit ezért a magas célért érdemes feláldozni. És aki ezt grit-módon kitúrja magának, arra fogadni mernék, hogy utána a területén belül is igen aktívan fog dolgozni, és hamar behozza a kései specializációjából fakadó hátrányát.

A munka szélesebb világában az a nagyobb kihívás, hogy egy magas illeszkedési minőségű célt találjunk, és ebben az önmagáért való, vak kitartás csak akadályozni fog.

In the wider world of work, finding a goal with high match quality in the first place is the greater challenge, and persistence for the sake of persistence can get in the way.

Egy kapcsolódó játékelméleti modell a “többkarú rabló” probléma, ahol a helyünk keresése kb. olyan, mintha körbe lennénk véve “félkarú rabló” típusú nyerőgépekkel, amiknél változó a nyerés esélye, és korlátozott számban húzhatjuk meg a karokat. A jó stratégia ilyenkor nem leállni egy mellett és azt húzogatni, hanem először több gépen húzni párszor, hogy meglássuk a nyerési esélyeinket, és aztán a legígéretesebb mellett elköteleződni. És hát ha valaki rájön, hogy a gépe számára nem túl nyerő, akkor nem feltétlen bölcs csak azért kitartania mellette, mert már elköteleződött. Lásd: sunk cost fallacy.

A legfontosabb trükk alaposan tisztában lenni vele, hogy egy váltás egyszerűen a kitartás hiánya, vagy egy éleslátó felismerés, hogy jobb opciók is léteznek.

– Seth Godin

The important trick, he [Seth Godin] said, is staying attuned to whether switching is simply a failure of perseverance, or astute recognition that better matches are available.

Flörtölni azzal, hogy kik is lehetnénk

A Fekete Bárány Projekt (eredetileg Dark Horse Project, de na, nálunk báránnyal van a mondás) keretei között olyan sikeres embereket akartak gyűjteni, akik ilyen össze-vissza botorkáló karrier-úton kötöttek végül ki a hivatásuknál. Az volt az előzetes elképzelés, hogy kb. 5-ből talán 1 lesz olyan, aki nem egy szép egyenes, tankönyvi ösvényen ért oda. Ehelyett közelebb kötöttek ki a 90%-hoz. És mégis mindenki kb. “szégyellte magát”, hogy “Háát, mások nem így csinálják, de nekem így sikerült”. Mint látjuk, a legtöbb embernek így sikerül – nem fél kiszakadni, amikor beragad, és ha kacskaringósan is, de addig megy, amíg meg nem találja, amit keres.

A munkával és az élettel kapcsolatos preferenciáink nem maradnak ugyanazok, mert mi magunk sem maradunk ugyanazok.

Our work preferences and our life preferences do not stay the same, because we do not stay the same.

Átlagban a legtöbb személyiség változás 18 és a kései huszas éveink között történik. Vagyis a korai specializációval egy olyan ember ízlésének megfelelő karrierre optimalizálunk, aki még nem is létezik! Ettől persze bejöhet – mint ahogy a ruletten is pörgethetünk nullát…

És fordítva: sokszor ami hosszú távú stratégiának tűnik (visszanézve), az menet közben egy csomó rövidtávú stratégia összege. Közben mi csak próbáljuk megtalálni a helyünket – és az odavezető kanyargós útról hozott tapasztalatok végső soron csak segíteni fognak még jobban kitűnni, ha egyszer megtaláljuk.

Az egész karrier tanácsadás biznissz abból él, hogy tiszta introspekció (értsd, befelé tekintés) alapján beskatulyázza az embert, és az odatartozó út felé terelgeti. És mivel az emberek azonnali és egyértelmű válaszokat akarnak, virágzik is az üzlet. Sokkal kevésbé lenne hatásos, ha azt mondanák az ügyfeleknek, hogy “Hát, próbáljon ki ezt-azt, és meglátjuk, hogy érzi magát!”. Pedig valódi válaszokat csak ez fog adni, a többi tipp.

Gyakorlatban derül ki, hogy kik vagyunk, nem elméletben.

We learn who we are in practice, not in theory.

A kívülállók előnye

A hiperspecializáció miatt könnyű annyira beleragadni egy bizonyos nézőpontba, hogy aztán onnan csak egy külső lökés képes kibillenteni. Én nem ám úgy “külső”, hogy egy másik cégnél dolgozó, de ugyanazon a területen diplomázott/doktorált egyén. Vagy hogy nem pont az al-alspecialitásunkból, hanem “csak” az al-specialitásunkból jövő forrást kérdezünk róla. Úgy külső, hogy külső.

Nem sokan hajlandóak publikálni a problémáikat (és/vagy nem sokaknak van módjuk kellően motiválni a kívülállókat, hogy foglalkozzanak is velük), de akik mégis, ott látványos eredmények születtek. Például egy kémikusokat lebénító problémát egy ügyvéd oldott meg, aki korábban kémiai szabadalmakon dolgozott. Vagy a NASA-t 30 évig kísértő napkitörés modellezést egy nyugdíjas rádiós mérnök. Vagy az Exxon olajkiömlését egy olyan kémikus, aki kémia helyett egy barátjánál végzett betonozásból vette az ihletet.

Ha könnyen megoldható lenne a szakma keretein belül, akkor már megoldották volna a szakma keretein belül.

– Scott Pegau

If it was easily solved by people within the industry, it would have been solved by people within the industry.

Ez a probléma az ún. Einstellung effect – egy pszichológiai jelenség, ahol az alanyok hajlamosak csak az ismerős problémamegoldási módszereket alkalmazni, hiába létezne sokkal jobb megoldás is. Ennek pedig természetes (és mégis hatékonytalannak tűnő) megoldása, hogy ne süppedjünk nyakig csak egy területbe.

Minél több információt generálnak a specialisták, annál több az esély a kíváncsi amatőrök számára, hogy összefüggéseket találjanak széles körben elérhető, mégis független információmorzsák között.

The more information specialists create, the more opportunity exists for curious dilettantes to contribute by merging strands of widely available but disparate information.

A korlátozások előnye

Nagyon jó példa az ilyen váratlan összekötésekre a Nintendo sztorija, akik kicsi korukban úgy voltak képesek kitörtni, hogy A) létező információkat gondoltak újra más kontextusokban, és B) csak olyan “vén” technológiákat használtak, amik már kitaposottak, és így nem kellett a nagyvállalatokkal versenybe szállniuk. Így született a “Love Tester”, egy egyszerű mérőáramkör, ami jobban bejelzett, ha a résztvevők keze izzadt az idegességtől. Vagy a csak balra fordulni képes távirányítós autó, mert ahhoz csak egy rádió csatorna kellett, és így sokkal olcsóbban előállítható volt, de a móka nagy része mégis megmaradt. Vagy hát ugye maga a GameBoy, ami az addigra már közhelynek számító számológépek képernyőjét hasznosította újra.

Egy másik példa Andy Oudenkirk és a többrétegű optikai film, amivel kb. senki más nem is foglalkozott, hiszen fizikai törvény van rá, hogy tökéletes fényvisszaverés nem létezik. Na igen, de azt senki nem mondta, hogy több réteg egyszerre nem tudja mégis nagyon megközelíteni ezt az elméleti határt. Így jutottunk az ún. “csillám áttöréshez”, ami aztán a LED és minden hasonló technológia hatékonyításához hozzájárult.

Az ilyen felfedezésekhez önmagában a hiperspecializálás nem olyan ígéretes előrejelző. Persze továbbra is szükség van mély szakértőkre, de mivel a kommunikációs technológia fejlődésével a felfedezéseik kb. azonnal és mindenhol elérhetőek, így jóval kevesebb is elég lesz belőlük. Ezzel pedig sokkal nagyobb az esély az olyanok számára akik A) ahhoz elég mélyek, hogy értsék a szakértőket, de B) elég szélesek, hogy az ötleteiket új, eddig ki nem használt területeken kamatoztathassák.

A matematikus és fizikus Freeman Dyson hasonlatával élve: a békákra és a madarakra is szükségünk van.

A madarak magasan repülnek és széles vidéket látnak be a messzi horizontig. Olyan elméletek érdeklik őket, amik egységesítik a gondolkodásunkat és különböző területek változatos problémáit hozzák egy fedél alá. Eközben a békák lent élnek a sárban és csak a közelben növő virágokat látják. Csak egyes tárgyak részletei érdeklik őket, és egyesével oldják meg a problémáikat. […] Hülyeség lenne azt állítani, hogy a madarak jobbak a békáknál, mert messzebbre látnak, vagy hogy a békák jobbak a madaraknál, mert mélyebbre látnak. A világ egyszerre széles és mély. A felfedezéséhez egyszerre van szükségünk madarakra és békákra.

Eminent physicist and mathematician Freeman Dyson styled it this way: we need both focused frogs and visionary birds. “Birds fly high in the air and survey broad vistas of mathematics out to the far horizon,” Dyson wrote in 2009. “They delight in concepts that unify our thinking and bring together diverse problems from different parts of the landscape. Frogs live in the mud below and see only the flowers that grow nearby. They delight in the details of particular objects, and they solve problems one at a time.” As a mathematician, Dyson labeled himself a frog, but contended, “It is stupid to claim that birds are better than frogs because they see farther, or that frogs are better than birds because they see deeper.” The world, he wrote, is both broad and deep. “We need birds and frogs working together to explore it.”

Ezzel szemben manapság inkább dívik a futószalagos békanevelde, és aztán csodálkozunk, hogy miért akadunk el.

A szakértelem csapda

A túlzott szűk-ség idővel még konkrétan azon a bizonyos szűk területen is okozhat problémákat, amiben nagyon otthon van az illető. Sok az olyan szakértő, aki egy idő után “beleragad” a saját specialitásába, és egyre inkább csak a jelenlegi nézeteit támogató információkat fogadja be. Minél több a végzettség, cím, szakértelem, vagy tapasztalat, annál több eszköz van a kezükben, hogy minden eseményt a saját nézőpontjukhoz hajlítsanak. És ha valaki látszólag ilyen képzett, és ilyen nagy magabiztossággal kürtöl egy narratívát, az szórakoztató TV-s vendég lesz, ezért terjedni is fognak a nézetei.

A könyv példája Paul Erlich kontra Julian Simon vitája a populációs robbanásról, ami A) elmaradt (vagyis Erlich tévedett), de B) nem feltétlen úgy vagy azért, ahogy Simon mondta (vagyis ő is tévedett). Philip Tetlock ilyen és ehhez hasonló eseteken keresztül vizsgálta a szakértői becslések pontosságát. Alanyai jóslataiban csak úgy röpködtek a “lehetetlen” és a “halál biztos” kifejezések, de ennek ellenére a lehetetlen is bekövetkezett kb. 15%-ban, és a halálbiztos is elmaradt vagy 25%-ban. És ennek ellenére mindig volt valami magyarázat, hogy miért volt mégis igazuk.

A győzelmek totális győzelmek voltak, a vereségek pedig mindig épp csak egy kis balszerencsényire voltak a győzelemtől. Így a szakértők úgy maradhattak tévedhetetlenek, hogy közben folyamatosan tévedtek.

Victories were total victories, and defeats were always just a touch of bad luck away from having been victories too. Experts remained undefeated while losing constantly.

Tetlock egy másik állatos hasonlatot használ a madarak és a békák mellé: vannak “sünök”, akik tudnak egy nagy dogot, és “rókák”, akik sok kis dolgot tudnak. És amikor a rókák sokféle sün sok “egy nagy dolgából” merítenek inspirációt, és integrálják a látszólag ellentmondásos információkat, akkor érdekes módon sokkal pontosabb becsléseket tudnak adni a világról, mint bármelyik sün.

A legjobb hozzáállás tehát az aktív elfogulatlanság. Amikor nem hogy csak képesek vagyunk tolerálni, de konkrétan keressük a velünk egyet nem értőket, és próbáljuk az ő véleményüket is valahogy beépíteni a saját világképünkbe. Minden ötletünk csak egy feltételezés, amit folyamatosan tesztelni kell.

Az általános viselkedésünk ennek sajnos kb. pont az ellentéte. Egy szociológiai kísérletben például az alanyok többsége még elolvasni sem volt hajlandó a saját nézeteivel ellentétes érveléseket. Még akkor sem, ha fizettek volna érte. Nem hogy keressük, de aktívan kerüljük az ellentmondást, mert az arra kényszerítene, hogy valamit csiszoljunk a világképünkön – azt meg ugye ki akarja.

Hátrahagyni a kalapácsot

Ahogy a mondás tartja, ha csak egy kalapácsod van, akkor egy idő után minden szögnek tűnik majd. Epstein a Challenger katasztrófán keresztül mutatja be, hogy a megszokott eljárások önmagukban nem garanciák a sikerre. Ismeretlen helyzetekben az ismert eszközeink és folyamataink nem mindig lesznek alkalmasak, ezért fontos a mentális flexibilitás. Mondjuk ha nincs elég információ, akkor lehet kérni több információt – nem feltétlen muszáj annyi adat alapján dönteni, amit elsőre elénk tettek. De az is lehet baj, ha valamire nincs konkluzív, egyértelmű adat, és mi enélkül nem is vesszük figyelembe azt, ami van. Lásd megint a McNamara tévedést, mert hát ugye nem minden könnyen mérhető, ami amúgy fontos lenne.

És az eszközeink eldobása nem is pusztán metaforikus. Tűzoltóknál például rendszeres probléma, hogy szó szerint nem hajlandóak megválni a megszokott eszközeiktől, és a plusz súly miatt nem tudnak elmenekülni egy váratlanul irányt váltó tűz elől. Ugyanez a tengerészekre és az acélbetétes bakancsaikra (amikben meglepően nehéz úszni). Vagy a pilótákra, akik nem ejektálnak vészhelyzetben, mert azzal hátrahagynák a gépüket.

Az eszközeink elengedése annak elismerése, hogy valamire nem voltunk felkészülve. Ami hát valóban, nem túl kellemes – de még mindig sokkal jobb, mintha foggal-körömmel (kívülről nézve objektíven nevetségesen) próbálnánk a valóságot hajlítani az eszközeinkhez.

Ha pontos eljárások vannak, és mély tapasztalat, és “ezt mindig így csináltuk korábban”, akkor annál nehezebb lesz addig nem látott helyzetekhez alkalmazkodni. És valószínűleg annál kevesebb féle helyzetet láttunk addig. Van olyan, hogy “túl kongruens” kultúra – és az esetleges következetlenségek hiánya csak az önellenőrzés hiányához vezet. Vagyis, meglepetés, a szélesség a döntéshozásban is többet segít, mint a tiszta mélység. Többféle eszközt kell majd használni, nagyobb lesz a flexibilitás, és kisebb a ragaszkodás bármi konkrét folyamathoz. Így lehet egyensúlyozni az agyatlan konformitás és a meggondolatlan kilengések között. Mert hát ha csak egy puzzle darabot látunk egy nagyobb kirakósból, akkor azt mindegy, milyen élesen látjuk.

Egy kezdeményezés a kalapács eldobására Arturo Casadevall professzor DE-specializációs egyetemi tréningje. Olyan kurzusokkal, mint például “Honnan tudjuk, mi igaz?”, vagy “Tudományos hibák a történelem során”. Itt végre kevesebb hangsúly a magolós/felejtős információkon (amik amúgy is ott vannak kb. minden ember zsebében a telefonon), és nagyobb hangsúly azon, hogy az elérhető tudást használni, adaptálni is képesek legyünk. Ám ez egyelőre sajnos nagyon gyerekcipő – annak ellenére, hogy statisztikailag kimutatható:

Az olyan munkák, amik hidakat képeznek különböző területek ismeretei között, kisebb esélyben finanszírozottak, kisebb eséllyel jelennek meg híres folyóiratokban, nagyobb eséllyel hagyják őket figyelmen kívül amíg újdonságok, és aztán mégis az átlagnál nagyobb eséllyel válnak átütő sikerekké az emberi tudás könyvtárában.

Work that builds bridges between disparate pieces of knowledge is less likely to be funded, less likely to appear in famous journals, more likely to be ignored upon publication, and then more likely in the long run to be a smash hit in the library of human knowledge.

Összefoglalás

Ha egyetlen tanáccsá kéne kikristályosítani a könyv mondanivalóját, akkor az valószínűleg ez lenne: ne érezzük magunkat lemaradva. A tegnapi önmagunkhoz hasonlítgassuk magunkat, ne a velünk egyidős (vagy uram bocsá’, nálunk fiatalabb) sikeres emberekhez, akik nem mi vagyunk. Mindenki más tempóban halad.

Különben meg az életközépi válságok közhely szintű gyakoriságából és a pályaelhagyások arányából kiindulva valószínűleg még azt sem tudjuk, hogy hová tartunk. A rossz felé haladáson pedig ugye nem segít, ha gyorsabban haladunk a rossz irányba.

Illetve ha már pályaelhagyás: amikor váltunk, akkor az eddigi erőfeszítéseink nem mennek a kukába. Csak egy szélesebb látókört biztosító tapasztalati tárba, ami idővel madarabbá konvertálja a békaságunkat. És egy ilyen mutáció még ki tudja, milyen áttörésekhez vezet majd…

Maguk a kutatók is meglepődve kezdték: eleinte a menő környékeken, kúriákban lakó, luxuskocsit vezető részhalmazból próbáltak maguknak meginterjúvolható milliomosokat vadászni, és jött a pofon. Az ilyen alanyok nagy részének ugyanis még csak tisztességesnek mondható megtakarítása sem volt, nem hogy milliói. Cserébe akiknek meg milliók csücsültek a bankszámláján, az sokszor közép-, vagy akár munkásosztály jellegű helyen lakott, egy közönséges szomszéd házban, egy megbízható használt kocsival, oszt kalap. Mert hát ugye ha vagyont akar gyűjteni az ember, akkor pont elkölteni nem kéne!

Nagy a kalap, kicsi a csorda.

– Texas-i mondás

Big hat, no cattle.

Napjaink társadalmában nagy az egyenlőtlenség, hiszen a vagyon túlnyomó többsége egy túlnyomó kisebbség kezében található. Csak hogy ez a kisebbség nagyon nincs arányban azokkal a háztartásokkal, ahol az átlagnál jóval magasabb a befolyó fizetés! A szomszéd milliomosok kb. az amerikai lakosság 3.5%-át tették ki a kutatási adatokban, de csak kb. az egy ezrelék az, aki híres, vagy örökölt, vagy hirtelen gazdagodott meg. A többiek első generációs gazdagok, akik szép lassan és fokozatosan de biztosan építgették fel a vagyonukat. Na ezt kell utánuk csinálni!

Kezdjük is mindjárt a beígért portréval – legalábbis annak a konkrétabb vetületeivel. A szomszéd milliomos tehát átlagban:

• 57 éves családos férfi (A férfi részen ne akadjunk fenn, de az 57 évesen igen! Nem vagyunk kudarcok, ha nem “robbanunk be” már huszon-harminc évesen!)
• 60+ százalékuk vállalkozó (míg ez a lakosságra vetítve 20% körül alakul)
• Nem kimondottabban “szexi”, amit csinálnak (gyártulajok, farmerek, takarító/építő/szolgáltató céget igazgatók, stb.)
• A feleségek általában nem dolgoznak (ha igen, akkor leggyakrabban tanárok)
• Majdnem mind háztulajdonosok (és 50% már több mint 20 éve él ugyanabban a házban)
• Átlagosan a vagyonuk 7%-án élnek évente
• Megvan a “bazdmeg pénzük” (vagyis kb. bármikor otthagyhatnák a munkát, és minimum 10-15 évig a kisujjukat nem kéne megmozdítani)
• Átlagosan 6-szor annyi pénzünk van, mint a szomszédságban bárkinek
• A diploma már akkor szinte minimum volt (és ne feledjük, ez 1995!)
• 40 óra körül dolgoznak (vagyis dolgoznak, de közel sem hajtják szarrá magukat)
• Az éves bevételük kb. 20%-át befektetik
• 80%-nak semmi magán kívüli bevétele nincs, nem kap sehonnan extra segítséget, és nem örökölt szart se.

A konkrét számok és százalékok szerintem nem annyira fontosak, mint az átfogó leckék, amiket kiolvashatunk belőlük. Eleve már Amerikában is más a helyzet a könyv eredeti publikációja óta – kis hazánkban meg hát mondanom sem kell, hogy nem fognak egyezni az arányok. A szerzők is viszonylag önkényesen húzták meg az egy millió dolláros határt, mint a “vagyonos” kategória küszöbét. De ők maguk is bevallják, hogy talán még szemléletesebb a “relatív vagyonosság”, ahol az alany a bevétele és életkora alapján elvárható átlagos vagyonhoz képest felülmúlja az elvárásokat. Erre használják a PAW (Prodigious Accumulator of Wealth, Bámulatos Vagyonépítő) jelzést, leválogatva azokat, akinek legalább kétszerese a vagyona az elvárthoz képest; illetve az UAW (Under Accumulator of Wealth, Alulteljesítő Vagyonépítő) jelzést azokra, akiknek kevesebb, mint az elvárás fele.

Ezek fényében a PAW-ok és az UAW-ok statisztikai összehasonlítása mutathatja majd a legszebben, hogy hogyan is lesz az átlag ember vagyonos (vagy épp nem). Ebből a szempontból pedig a következő gyakori “közös nevezőket” állapíthatjuk meg a vizsgált milliomosoknál:

1. Jóval a lehetőségeiken belül élnek
2. Úgy költik az idejüket/pénzüket/energiájukat, hogy az előre vigye őket
3. Hiszik, hogy az anyagi függetlenség fontosabb, mint a státuszuk mutogatása
4. A szüleik jellemzően nem babusgatták őket
5. Ők sem babusgatják agyon a saját felnőtt gyerekeiket
6. Profin használják ki a piac nyújtotta lehetőségeket

1. Jóval a lehetőségeiken belül élnek

Vagyis nem hogy csak odáig nyújtózkodnak, amíg a takarójuk ér, de még odáig se! Egy milliomos első sorban három szóval jellemezhető: spórolós, spórolós és spórolós. És itt nem a “spúr”-ra, zsugorira vagy kapzsira kell gondolni, hanem a gazdaságos, ár-érték arányt figyelembe vevő, hatékony viselkedésre. Nem költ mondjuk drága öltönyre, pláne nem egyedileg szabat magára. Ugyanez cipőkre, karórákra, stb. Mindezek szemben ugye a gazdagnak látszani akaró réteggel, akiknek nincs milliós vagyona, de 2x-5x-10x drágább öltönye az van. Sokuknak már a szülei is spórolósak voltak, és sokuknak a felesége/párja akár konkrétan még spórolósabb – mert hát nehéz úgy párban vagyont építeni, ha a páros egyik fele (relatíve) pazarló.

A könyv sport hasonlatával élve: aki sokat keres, annál a támadó játék a hangsúlyos. De ha közben a védekezésre nem figyel, akkor bármilyen sok átfolyhat a keze között és vissza ki a világba. A következő 4 kérdés például magasan kiemelte a milliomosokat a többiek közül:

1. Van-e éves költségvetés?
2. Tudod egyáltalán, mennyit költesz évente?
3. Vannak-e tisztán kifejezett anyagi célok?
4. Sok időt töltesz-e az anyagiak tervezésével?

Paradoxikusnak tűnhet, de ilyen szinten közhely az alapos pénzügyi tervezés és költségvetés vezetése. És hogy mér kell egy milliomosnak is költségvetéssel szaroznia? Mert nagyrészt úgy lett milliomos, hogy költségvetéssel szarozott! Hasonlóan a rendszeresen edzőkhöz – azért néznek ki úgy, mint akiknek nem lenne szüksége az edzésre, mert rendszeresen edzenek.

Nyilván van az a szintű szegénység, amiből egy firnyákosan furmányos büdzsé sem jelentene kiutat. De lássuk be, a többségnek azért így is lenne még mit megfogni – lásd Thoreau, az élet melege.

A jövedelemadó kb. az egyik legnagyobb kiadásunk, ha belegondolunk. Ezért aki vagyont szeretne építeni, az inkább a nem realizált (vagyis, pénzáramlást nem generáló) értékeit növeli, mint pl. a befektetései, vagy a cége értéke. A realizált (valóban felvett/kivett, nettó) jövedelmét pedig csökkenti addig, amíg csak realisztikusan tudja (mert erre megy az adó).

2. Úgy költik az idejüket/pénzüket/energiájukat, hogy az előre vigye őket

A PAW kategória átlagosan dupla annyi időt tölt a pénzügyei és befektetései tervezésével és kezelésével, mint az UAW kategória. Az UAW-ok cserébe viszont sokkal többet aggódnak az anyagi jövőjükön. A gyerekek eltartásán, az adókon, az infláción – vagy épp a kocsi és luxustermék vásárláson. Mert ezekre bezzeg van idő!

Egy másik tanulság, hogy a sokat keresők körében általában fordítottan arányos az oktatási szint a vagyonnal. Aki hamar abbahagyja a sulit (és ezért hamar kezdi építeni a saját kis birodalmát), az általában előrébb jár, mint aki egy csomó ideig még a diplomáján/doktoriján dolgozik, és közben kb. szart se keres (sőt, akár adósságot termel). Plusz, aki ilyen “agyas fejes”, attól általában társadalmi szinten is elvárt, hogy éljen egy bizonyos szinten – és ha ezt megpróbálja fenntartani, akkor az oktatása miatti magasabb fizetése nem hogy csak később kezdődik, de kevesebb is marad belőle vagyonépítésre.

A PAW-oknál általában központi, családi, egyeztetett dolog a büdzsé, míg az UAW-oknál ahogy esik, és fejenként. És hát ugye amit nem mérünk, azt kb. esélyünk nincs irányítani. További UAW jellemző, hogy anyagi téren hajlamosak részletkérdésekre optimalizálni, és közben az átfogó képet figyelmen kívül hagyni. Mondhatni nem látják a fától az erdőt – vagy a könyvben használt közmondást magyarítva “fillér-okosok, forint-buták”. Például egy UAW mintaalany akár hónapokig képes vadászni a legalacsonyabb árat egy luxuskocsira, és utána őszintén hiszi, hogy akkor ő most de ügyesen spórolt. Fel nem merülne benne, hogy az az igazi spórolás, ha mondjuk nem vesz luxus autót az ember.

Végül itt is kitérünk rá, hogy az aktív befektetés ritkán olyan sikeres, mint a “HODL”, vagyis a részvények hosszú távú tartása. A legtöbb PAW maga néz utána a befektetéseinek, és aztán békén hagyja őket – szemben az UAW-okkal, akik ha egyáltalán befektetnek, akkor is össze-vissza. Ha pedig tanácsra van szükség, akkor is nagyon nem mindegy hogy kitől (random tippek és hideg megkeresések helyett állásinterjú-szerűen érdemes felfogni). Az üzletembereknek talán azért előnyösebb a helyzetük itt is, mert a saját alkalmazottaik és beszállítóik miatt jobban tudják kezelni, hogy kitől fogadnak el pénzügyi tanácsot – és így nem égetik meg magukat!

3. Hiszik, hogy az anyagi függetlenség fontosabb, mint a státuszuk mutogatása

Nem az vagy, amit vezetsz! UAW-oknál a pénz az életszínvonal növelésére van, míg a PAW-oknál a függetlenségre. Ennek egyenes következménye, hogy a PAW-ok általában szeretnek dolgozni – mert azt és úgy csinálhatják, ahogy szeretnék – míg az UAW-oknál muszáj a darálás, hogy fenntartható legyen a luxus.

Az egyik milliomos interjúalany például konkrétan visszautasított egy RollsRoyce-t, amit ajándékba akartak neki venni, mert hiába van “ingyen”, ha már a fenntartása (és az életmódjára gyakorolt potenciális hatása) nem volt kompatibilis a személyiségével. Egy PAW szemében a státusz szimbólumok csak extra fenntartanivaló terhet jelentenek, amit egy hatékony háztartás minek is vállalna a saját nyakába?!

Kocsivásárlásra vetítve egy átlag milliomos:

• Az esetek 80%-ában készpénzben, egy részletben, lízing nélkül fizet.
• Megbízható, de átlagos márkát/modellt választ a luxus helyett.
• A vagyona kb. 1%-át fekteti egy kocsiba, míg a teljes lakosságnál ez inkább 20-30%.
• Csak az esetek 20%-ában vezet aktuális évi modellt – és újat is általában azért vesz, mert egyszerűbb (és mert az árkülönbözetnél jóval többet keresne, ha a kocsivadászat helyett munkával tölti azt az időt).

Remélem ez nektek is hasonlóan átértékeli arról a rengeteg iksz-akárhányas BMW-vel rohangáló emberről alkotott képeteket… Gazdagság ≠ vagyon!

4. A szüleik jellemzően nem babusgatták őket

Talán nem meglepő módon, minél többet adunk szülőként, mi magunk annál rosszabbul fogunk állni. Ami viszont meglepőbb lehet első pillantásra, hogy a statisztikák szerint ilyenkor konkrétan a gyerek is annál rosszabbul fog állni. Arra neveljük ugyanis, hogy eltartjuk, ami nekünk egy luxus kiadás fajta (az önálló gyerekkel szemben), neki meg egy ingyen pénz forrás, ami miatt nem kell spórolnia – hiszen minek?

Nyilván nem mondjuk, hogy a szülők ne segítsenek! De inkább abban, hogy a gyerekek is sikeresen keresővé válhassanak, ne fogyasztóvá. Sokan segélyezik például a gyerekek oktatását, ami még relatíve oké. De sokan az életmódjukat is, ami már nem igazán oké, mert akkor nem hogy csak nem fognak a saját lehetőségeiken belül élni (hogy legyen miből félretenni), de konkrétan már a fenntartási szinthez is külső segítség kell majd. Ez pedig az anyagi függetlenség szöges ellentéte – szó szerinti anyagi függőség.

Sőt, még a nem konkrétan pénzügyi, tárgyi ajándékok is könnyen vezethetnek extra költéshez. Mondjuk ha egy szebb szőnyeg mellé már szebb étkezőasztal kéne, stb. Plusz a gyerekek így nem tanulják meg a különbséget a saját és az adakozóik vagyona közt, és csak lehet várni, hogy mikor jön a következő alamizsna, és hogy azt mire is lehetne elverni. A poén, hogy a saját szemükben ezek a gyerekek márpedig önállóan megkerestek és kiérdemeltek minden egyes fillért – elvégre nem könnyű apuci pici fiának/lányának lenni!

Aki segíteni akar a gyerekének, az inkább arra tanítsa meg, hogy hogyan legyen független. Persze, hogy kellemetlenebb lesz szerencsétlennek úgy belevágni az életbe! De pont ezért lesz rákényszerülve, hogy kitapossa magának a saját útját. Következetesen látszik, hogy fordított a korreláció a pénzügyi támogatás és az anyagi függetlenség között. Szóval hiába gondolná az ember, hogy segít, hosszú távon igazából pont hátráltat.

A tetejébe nem csak anyagi, de mentális téren is fennáll ez az összefüggés. A szülők azt akarják, hogy a gyereknek ne kelljen semmi miatt aggódni, de a felmérések tisztán mutatják, hogy a kitartottak sokkal több dolog miatt aggódnak. Mert hát egyszerűen több dologtól függenek, és (eddig) nem kellett megtanulniuk kezelni ezeket a félelmeket.

5. Ők sem babusgatják agyon a saját felnőtt gyerekeiket

A felvilágosodott szülő szerepe erősíteni a gyengét, nem pedig gyengíteni a gyengét azáltal, hogy életképtelenre babusgatjuk. Ne felejtsük el, hogy a milliomos szülőt mi juttatta abba a pozícióba: nagy valószínűséggel kemény munka, kockázatvállalás, bizonytalanságtűrés és spórolás. Ez a függetlenségük ára. Ha ettől “meg szeretnék kímélni” a gyerekeiket, azzal valószínűleg a függetlenségüket is feláldozzák.

A legjobb, amit tehetünk a gyerekeinkért, az kb. ugyanaz, amit a saját vagyonosodásunkért amúgy is tennünk kéne. Ne akarjunk gazdagnak látszódni, és ezzel a gyerekbe sem nevelünk a vagyon generálással inkompatibilis életszínvonal elvárásokat. Neveljük őket önfegyelemre és takarékosságra (persze példamutatáson keresztül, ne pusztán szavakban). És lehetőleg csak akkor ébredjenek rá, hogy valójában milyen vagyonosak is vagyunk, mire már kellően “megértek” – vagyis megtanulták a pénz értékét, és a potenciális örökség nélkül is képesek gondoskodni magukról.

Pár extra, “emberibb” tanács a témában:

• Ha adunk, akkor ne egy tárgyalási stratégia részeként vagy színlelt “egyenlően szeretlek titeket” indokkal adjunk, hanem mert adni akarunk;
• Ne szóljunk bele a gyerekek életébe – és pláne ne használjuk a pénzünket, mint irányítási tényezőt, hogy minél jobban beleszólhassunk; illetve
• Ne bízzuk rájuk a hagyaték szétosztását – vonjunk be valami profi szakembert, így (talán) elkerülhetjük az összeveszést.

6. Profin használják ki a piac nyújtotta lehetőségeket

A legegyszerűbben úgy lehet pénzhez jutni, ha az ember “követi a pénzt”, vagyis olyanoknak nyújt termékeket és/vagy szolgáltatásokat, akik azt meg is tudják fizetni. Lásd Hormozi piacválasztási szempontjai, és az “éhező tömeg”.

Szóval ha az ember sokat akar keresni, akkor legyen például hagyatéki- vagy adójogász, mert a gazdagok arra szívesen fizetnek, ha azáltal végső soron az állam bácsinak kevesebbet kell kicsengetni. Vagy specializálódjanak az orvosi/fogászati ellátás irányába, mert a gazdagok nem az egészségükön fognak spórolni. Meg hát ott vannak még az ingatlanok, az utazás, az autók, a magántanárok, stb.

Persze egy szakma vagy iparág sem garantálja, hogy milliomos lesz az ember. Mert ugye mint láttuk, ez inkább azon múlik, hogy az ember mit kezd a bevételeivel. De azért na, akadnak olyan karrierutak, ahol várhatóan több bevételre számíthatunk (és így az előző pontok annyival olajozottabban mennek majd).

Összefoglalás

Remélem mindenki szemében sikerült kicsit oldani a Lambo-val villogó huszonévesek és a vagyon közti látszólagos összefüggést. Mert habár előre logikusnak tűnhet a pénzt a költéssel azonosítani, a költés épp csak azt garantálja, hogy mennyi pénz nincs már meg. Aki vagyont (és általa opciókat, függetlenséget, szabadságot) szeretne, az jó esetben még a takarójáig se nyújtózkodjon. Éljen “átlag szomszéd” színvonalon, tegye félre a különbözetet, és hamarosan pont azért lesz szép nagy a csorda, mert relatíve kicsi volt a kalap.