Maguk a kutatók is meglepődve kezdték: eleinte a menő környékeken, kúriákban lakó, luxuskocsit vezető részhalmazból próbáltak maguknak meginterjúvolható milliomosokat vadászni, és jött a pofon. Az ilyen alanyok nagy részének ugyanis még csak tisztességesnek mondható megtakarítása sem volt, nem hogy milliói. Cserébe akiknek meg milliók csücsültek a bankszámláján, az sokszor közép-, vagy akár munkásosztály jellegű helyen lakott, egy közönséges szomszéd házban, egy megbízható használt kocsival, oszt kalap. Mert hát ugye ha vagyont akar gyűjteni az ember, akkor pont elkölteni nem kéne!
Nagy a kalap, kicsi a csorda.
– Texas-i mondás
Big hat, no cattle.
Napjaink társadalmában nagy az egyenlőtlenség, hiszen a vagyon túlnyomó többsége egy túlnyomó kisebbség kezében található. Csak hogy ez a kisebbség nagyon nincs arányban azokkal a háztartásokkal, ahol az átlagnál jóval magasabb a befolyó fizetés! A szomszéd milliomosok kb. az amerikai lakosság 3.5%-át tették ki a kutatási adatokban, de csak kb. az egy ezrelék az, aki híres, vagy örökölt, vagy hirtelen gazdagodott meg. A többiek első generációs gazdagok, akik szép lassan és fokozatosan de biztosan építgették fel a vagyonukat. Na ezt kell utánuk csinálni!
Kezdjük is mindjárt a beígért portréval – legalábbis annak a konkrétabb vetületeivel. A szomszéd milliomos tehát átlagban:
A konkrét számok és százalékok szerintem nem annyira fontosak, mint az átfogó leckék, amiket kiolvashatunk belőlük. Eleve már Amerikában is más a helyzet a könyv eredeti publikációja óta – kis hazánkban meg hát mondanom sem kell, hogy nem fognak egyezni az arányok. A szerzők is viszonylag önkényesen húzták meg az egy millió dolláros határt, mint a “vagyonos” kategória küszöbét. De ők maguk is bevallják, hogy talán még szemléletesebb a “relatív vagyonosság”, ahol az alany a bevétele és életkora alapján elvárható átlagos vagyonhoz képest felülmúlja az elvárásokat. Erre használják a PAW (Prodigious Accumulator of Wealth, Bámulatos Vagyonépítő) jelzést, leválogatva azokat, akinek legalább kétszerese a vagyona az elvárthoz képest; illetve az UAW (Under Accumulator of Wealth, Alulteljesítő Vagyonépítő) jelzést azokra, akiknek kevesebb, mint az elvárás fele.
Ezek fényében a PAW-ok és az UAW-ok statisztikai összehasonlítása mutathatja majd a legszebben, hogy hogyan is lesz az átlag ember vagyonos (vagy épp nem). Ebből a szempontból pedig a következő gyakori “közös nevezőket” állapíthatjuk meg a vizsgált milliomosoknál:
Vagyis nem hogy csak odáig nyújtózkodnak, amíg a takarójuk ér, de még odáig se! Egy milliomos első sorban három szóval jellemezhető: spórolós, spórolós és spórolós. És itt nem a “spúr”-ra, zsugorira vagy kapzsira kell gondolni, hanem a gazdaságos, ár-érték arányt figyelembe vevő, hatékony viselkedésre. Nem költ mondjuk drága öltönyre, pláne nem egyedileg szabat magára. Ugyanez cipőkre, karórákra, stb. Mindezek szemben ugye a gazdagnak látszani akaró réteggel, akiknek nincs milliós vagyona, de 2x-5x-10x drágább öltönye az van. Sokuknak már a szülei is spórolósak voltak, és sokuknak a felesége/párja akár konkrétan még spórolósabb – mert hát nehéz úgy párban vagyont építeni, ha a páros egyik fele (relatíve) pazarló.
A könyv sport hasonlatával élve: aki sokat keres, annál a támadó játék a hangsúlyos. De ha közben a védekezésre nem figyel, akkor bármilyen sok átfolyhat a keze között és vissza ki a világba. A következő 4 kérdés például magasan kiemelte a milliomosokat a többiek közül:
Paradoxikusnak tűnhet, de ilyen szinten közhely az alapos pénzügyi tervezés és költségvetés vezetése. És hogy mér kell egy milliomosnak is költségvetéssel szaroznia? Mert nagyrészt úgy lett milliomos, hogy költségvetéssel szarozott! Hasonlóan a rendszeresen edzőkhöz – azért néznek ki úgy, mint akiknek nem lenne szüksége az edzésre, mert rendszeresen edzenek.
Nyilván van az a szintű szegénység, amiből egy firnyákosan furmányos büdzsé sem jelentene kiutat. De lássuk be, a többségnek azért így is lenne még mit megfogni – lásd Thoreau, az élet melege.
A jövedelemadó kb. az egyik legnagyobb kiadásunk, ha belegondolunk. Ezért aki vagyont szeretne építeni, az inkább a nem realizált (vagyis, pénzáramlást nem generáló) értékeit növeli, mint pl. a befektetései, vagy a cége értéke. A realizált (valóban felvett/kivett, nettó) jövedelmét pedig csökkenti addig, amíg csak realisztikusan tudja (mert erre megy az adó).
A PAW kategória átlagosan dupla annyi időt tölt a pénzügyei és befektetései tervezésével és kezelésével, mint az UAW kategória. Az UAW-ok cserébe viszont sokkal többet aggódnak az anyagi jövőjükön. A gyerekek eltartásán, az adókon, az infláción – vagy épp a kocsi és luxustermék vásárláson. Mert ezekre bezzeg van idő!
Egy másik tanulság, hogy a sokat keresők körében általában fordítottan arányos az oktatási szint a vagyonnal. Aki hamar abbahagyja a sulit (és ezért hamar kezdi építeni a saját kis birodalmát), az általában előrébb jár, mint aki egy csomó ideig még a diplomáján/doktoriján dolgozik, és közben kb. szart se keres (sőt, akár adósságot termel). Plusz, aki ilyen “agyas fejes”, attól általában társadalmi szinten is elvárt, hogy éljen egy bizonyos szinten – és ha ezt megpróbálja fenntartani, akkor az oktatása miatti magasabb fizetése nem hogy csak később kezdődik, de kevesebb is marad belőle vagyonépítésre.
A PAW-oknál általában központi, családi, egyeztetett dolog a büdzsé, míg az UAW-oknál ahogy esik, és fejenként. És hát ugye amit nem mérünk, azt kb. esélyünk nincs irányítani. További UAW jellemző, hogy anyagi téren hajlamosak részletkérdésekre optimalizálni, és közben az átfogó képet figyelmen kívül hagyni. Mondhatni nem látják a fától az erdőt – vagy a könyvben használt közmondást magyarítva “fillér-okosok, forint-buták”. Például egy UAW mintaalany akár hónapokig képes vadászni a legalacsonyabb árat egy luxuskocsira, és utána őszintén hiszi, hogy akkor ő most de ügyesen spórolt. Fel nem merülne benne, hogy az az igazi spórolás, ha mondjuk nem vesz luxus autót az ember.
Végül itt is kitérünk rá, hogy az aktív befektetés ritkán olyan sikeres, mint a “HODL”, vagyis a részvények hosszú távú tartása. A legtöbb PAW maga néz utána a befektetéseinek, és aztán békén hagyja őket – szemben az UAW-okkal, akik ha egyáltalán befektetnek, akkor is össze-vissza. Ha pedig tanácsra van szükség, akkor is nagyon nem mindegy hogy kitől (random tippek és hideg megkeresések helyett állásinterjú-szerűen érdemes felfogni). Az üzletembereknek talán azért előnyösebb a helyzetük itt is, mert a saját alkalmazottaik és beszállítóik miatt jobban tudják kezelni, hogy kitől fogadnak el pénzügyi tanácsot – és így nem égetik meg magukat!
Nem az vagy, amit vezetsz! UAW-oknál a pénz az életszínvonal növelésére van, míg a PAW-oknál a függetlenségre. Ennek egyenes következménye, hogy a PAW-ok általában szeretnek dolgozni – mert azt és úgy csinálhatják, ahogy szeretnék – míg az UAW-oknál muszáj a darálás, hogy fenntartható legyen a luxus.
Az egyik milliomos interjúalany például konkrétan visszautasított egy RollsRoyce-t, amit ajándékba akartak neki venni, mert hiába van “ingyen”, ha már a fenntartása (és az életmódjára gyakorolt potenciális hatása) nem volt kompatibilis a személyiségével. Egy PAW szemében a státusz szimbólumok csak extra fenntartanivaló terhet jelentenek, amit egy hatékony háztartás minek is vállalna a saját nyakába?!
Kocsivásárlásra vetítve egy átlag milliomos:
Remélem ez nektek is hasonlóan átértékeli arról a rengeteg iksz-akárhányas BMW-vel rohangáló emberről alkotott képeteket… Gazdagság ≠ vagyon!
Talán nem meglepő módon, minél többet adunk szülőként, mi magunk annál rosszabbul fogunk állni. Ami viszont meglepőbb lehet első pillantásra, hogy a statisztikák szerint ilyenkor konkrétan a gyerek is annál rosszabbul fog állni. Arra neveljük ugyanis, hogy eltartjuk, ami nekünk egy luxus kiadás fajta (az önálló gyerekkel szemben), neki meg egy ingyen pénz forrás, ami miatt nem kell spórolnia – hiszen minek?
Nyilván nem mondjuk, hogy a szülők ne segítsenek! De inkább abban, hogy a gyerekek is sikeresen keresővé válhassanak, ne fogyasztóvá. Sokan segélyezik például a gyerekek oktatását, ami még relatíve oké. De sokan az életmódjukat is, ami már nem igazán oké, mert akkor nem hogy csak nem fognak a saját lehetőségeiken belül élni (hogy legyen miből félretenni), de konkrétan már a fenntartási szinthez is külső segítség kell majd. Ez pedig az anyagi függetlenség szöges ellentéte – szó szerinti anyagi függőség.
Sőt, még a nem konkrétan pénzügyi, tárgyi ajándékok is könnyen vezethetnek extra költéshez. Mondjuk ha egy szebb szőnyeg mellé már szebb étkezőasztal kéne, stb. Plusz a gyerekek így nem tanulják meg a különbséget a saját és az adakozóik vagyona közt, és csak lehet várni, hogy mikor jön a következő alamizsna, és hogy azt mire is lehetne elverni. A poén, hogy a saját szemükben ezek a gyerekek márpedig önállóan megkerestek és kiérdemeltek minden egyes fillért – elvégre nem könnyű apuci pici fiának/lányának lenni!
Aki segíteni akar a gyerekének, az inkább arra tanítsa meg, hogy hogyan legyen független. Persze, hogy kellemetlenebb lesz szerencsétlennek úgy belevágni az életbe! De pont ezért lesz rákényszerülve, hogy kitapossa magának a saját útját. Következetesen látszik, hogy fordított a korreláció a pénzügyi támogatás és az anyagi függetlenség között. Szóval hiába gondolná az ember, hogy segít, hosszú távon igazából pont hátráltat.
A tetejébe nem csak anyagi, de mentális téren is fennáll ez az összefüggés. A szülők azt akarják, hogy a gyereknek ne kelljen semmi miatt aggódni, de a felmérések tisztán mutatják, hogy a kitartottak sokkal több dolog miatt aggódnak. Mert hát egyszerűen több dologtól függenek, és (eddig) nem kellett megtanulniuk kezelni ezeket a félelmeket.
A felvilágosodott szülő szerepe erősíteni a gyengét, nem pedig gyengíteni a gyengét azáltal, hogy életképtelenre babusgatjuk. Ne felejtsük el, hogy a milliomos szülőt mi juttatta abba a pozícióba: nagy valószínűséggel kemény munka, kockázatvállalás, bizonytalanságtűrés és spórolás. Ez a függetlenségük ára. Ha ettől “meg szeretnék kímélni” a gyerekeiket, azzal valószínűleg a függetlenségüket is feláldozzák.
A legjobb, amit tehetünk a gyerekeinkért, az kb. ugyanaz, amit a saját vagyonosodásunkért amúgy is tennünk kéne. Ne akarjunk gazdagnak látszódni, és ezzel a gyerekbe sem nevelünk a vagyon generálással inkompatibilis életszínvonal elvárásokat. Neveljük őket önfegyelemre és takarékosságra (persze példamutatáson keresztül, ne pusztán szavakban). És lehetőleg csak akkor ébredjenek rá, hogy valójában milyen vagyonosak is vagyunk, mire már kellően “megértek” – vagyis megtanulták a pénz értékét, és a potenciális örökség nélkül is képesek gondoskodni magukról.
Pár extra, “emberibb” tanács a témában:
A legegyszerűbben úgy lehet pénzhez jutni, ha az ember “követi a pénzt”, vagyis olyanoknak nyújt termékeket és/vagy szolgáltatásokat, akik azt meg is tudják fizetni. Lásd Hormozi piacválasztási szempontjai, és az “éhező tömeg”.
Szóval ha az ember sokat akar keresni, akkor legyen például hagyatéki- vagy adójogász, mert a gazdagok arra szívesen fizetnek, ha azáltal végső soron az állam bácsinak kevesebbet kell kicsengetni. Vagy specializálódjanak az orvosi/fogászati ellátás irányába, mert a gazdagok nem az egészségükön fognak spórolni. Meg hát ott vannak még az ingatlanok, az utazás, az autók, a magántanárok, stb.
Persze egy szakma vagy iparág sem garantálja, hogy milliomos lesz az ember. Mert ugye mint láttuk, ez inkább azon múlik, hogy az ember mit kezd a bevételeivel. De azért na, akadnak olyan karrierutak, ahol várhatóan több bevételre számíthatunk (és így az előző pontok annyival olajozottabban mennek majd).
Remélem mindenki szemében sikerült kicsit oldani a Lambo-val villogó huszonévesek és a vagyon közti látszólagos összefüggést. Mert habár előre logikusnak tűnhet a pénzt a költéssel azonosítani, a költés épp csak azt garantálja, hogy mennyi pénz nincs már meg. Aki vagyont (és általa opciókat, függetlenséget, szabadságot) szeretne, az jó esetben még a takarójáig se nyújtózkodjon. Éljen “átlag szomszéd” színvonalon, tegye félre a különbözetet, és hamarosan pont azért lesz szép nagy a csorda, mert relatíve kicsi volt a kalap.
]]>
Az egyik kedvenc vezetés/menedzsment idézetem szerint “Csak azt a folyamatot irányíthatjuk, amit mérünk.” Ezért is annyira hasznos az ilyen évenkénti számvetés – kellően magas szintről nézve ez segíthet mérni az életem haladását, mind irány, mind pedig sebesség szemszögből. És így talán esélyem lehet kiigazítani az eltévelyedéseket, vagy épp megerősíteni a helyes döntéseket. Tekintsük hát át, hogy 1) mi történt idén a Preprocessor háza táján; hogy 2) hogy hatott ez szerény jómagamra, és hogy 3) ezek fényében hova tovább.
Aki kíváncsi a korábbiakra, az olvasson vissza bátran (2020, 2021, 2022). Most pedig jöjjön a 2023.
Blog vonalon szokás szerint újraolvastam, mit is sikerült írni idén. És bevallom, tök jó volt az általános “Na, ez milyen okosakat ír!” érzés azoknál a régebbi szövegeknél, amikről már kicsit megkoptak az emlékeim. Sőt, párszor konkrétan megnevettettem magam! Jó visszajelzés ez arra, hogy továbbra is olyan tartalmakat gyártok, amiket én is szívesen fogyasztanék.
Ím néhány átfogó tanulság az idei termésből:
Az idő kétélű fegyver. Ha csak azzal foglalkozunk, hogy a jövőt építsük, akkor soha nem éljük meg és élvezzük ki a jelent. Ha viszont csak a jelenbeli élvezkedéssel vagyunk elfoglalva, akkor meg soha nem leszünk képesek semmi komolyat és/vagy jelentőset építeni. A optimum szokás szerint valahol középen található, ahol jó esetben tudjuk élvezni magát az építési folyamatot – és nem szétszakadni akarunk két ellentétes irányba húzó erő hatására! Út a cél előtt… Megint… Vagyis még mindig!
A pénz is kétélű fegyver. Meggazdagodni nagyon máshogy kell, mint gazdagnak maradni. Az egyikhez kockázatvállalás kell, bizonytalanságtűrés, és a jobb jövőbe vetett hit – míg a másikhoz egy konzervatívabb, biztonságra törekvőbb hozzáállás és egy rosszabb jövőre való felkészülés. Nagy a különbség továbbá a gazdagság és a vagyon között: a gazdagság az elköltött míg a vagyon az el nem költött pénz. Vagyis ha a biztonságunk és a szabadságunk eléréséhez vagyont szeretnénk építeni, akkor véletlen se kövessük a látványosan gazdagok viselkedését!
Nincs olyan, hogy “önerő”. A jobbik eset, ha egyáltalán mi magunk is beletettük a munkát a saját sikerünkbe a rengeteg egyéb külső segítség mellett. A rosszabb, ha tisztán a külső segítség “hátán” másztunk fel. De azzal mindenképpen hazudunk a világnak (és gyakran akár magunknak is), ha kizárólag a saját teljesítményünkként éljük meg, amit elérünk. Ismerjük fel, és ismerjük el, hogy az önerőből sikeres ember egy mítosz – és inkább kezdjünk olyan kapcsolati hálót kultiválni akikkel együtt mi is sikeresebbek lehetünk.
A csomagolás majdnem fontosabb, mint a tartalom. Az ár objektív, ahogy az érte kapott tárgy vagy szolgáltatás is. De ennek a tárgynak vagy szolgáltatásnak az értéke szubjektív. Vagyis az ár-érték arány ténylegesen befolyásolható azáltal, ha a vélt értéket növeljük. Ha képesek vagyunk értékesebbnek feltüntetni szó szerint ugyanazt a terméket, akkor az kb. varázsütésre tényleg értékesebb lesz – mert, még egyszer, az érték szubjektív.
Az idei “nahát, az fontosabb mint gondoltam”: a sötétség. A vegyszerek, a mikroműanyagok, a túlnépesedés és a globális felmelegedés korában a fene gondolta volna, hogy a “túlvilágítás” is egy jelentős játékos a negatív ökológiai hatások rangsorában. Aztán szemezgettünk a számtalan növényekre, állatokra és emberekre kiható, tápláléklánc-felborulásokba és tömeges pusztulásba vezető példából… Szóval de.
A repetázáson felül szintén folytattam a blog “teljesítményének” követését, amit lentebb a tavalyi adatokkal összevetve ábrázoltam:
A blogos, látogatottságos számok kb. a megszokott, komótos ütemben csoszognak felfelé – de amíg van csoszogás, és a tetejébe felfelé, addig részemről minden oké! A jelentős újdonság, hogy most már a YouTube statisztikák is indokoltak. És a jelentős kiugrást is ez a vonal hozta.
Nyáron ugyanis végre nekiálltam “rendesen” megtanulni videókat, azon belül is kollázs animációkat készíteni. Előtte is próbáltam megadni a tiszteletet a platform vizualitásának a kis ikon rajzolgatásaimmal, és nem csak egy statikus hátteret kitenni a kvázi podcast-om alá, de az áttörést ezek az “igazi” videók hozták. Már az exponenciális haladást taglaló első kísérletezésem magasan a megszokott felett teljesített. Az amúgy is népszerű Dunning-Kruger témát feldolgozó animációm pedig annyira betalált, hogy még egy Nessaj reakció videó is készült hozzá (amiért innen is pacsi!).
A jobb minőségű videóknak és a jó szándékú kultúr evangelizmusnak köszönhetően rám irányult egy nagy adag hirtelen és váratlan figyelem – így lehet, hogy az év végére csendben remélt 500 feliratkozó helyett mostanra 2500 felett jár a Preprocessor csatorna! Sőt, konkrétan azóta hivatalos YouTube partnerré avanzsáltam, vagyis a videóim előtt amúgy is megjelenő hirdetések bevételéből már nem csak a Google, de jómagam is részesülök!
Ez innentől barátok közt is egy “multimédia vállalkozás”! Az most mellékes, hogy egyelőre egy csomag ropit finanszírozna, de na! Egy komoly mentális átbillenés megtörtént. És amiket én ezekből az eredményekből leszűrtem:
Sokkal hamarabb kellett volna YouTube-ozni kezdenem – de legalább most már a múltban van ez a döntés, és jövőre már nem célként visszük át!
Habár a puszta mennyiség is számít, azért a minőség továbbra is fontosabb a mennyiségnél – ezért igyekszem majd több időt/energiát fordítani az ilyen “rendes” animációkra, akár a könyvösszefoglalók le-podcast-osodása árán is.
Ugrásszerű növekedéshez vezethet, ha mások közönsége elé kerül az ember – szóval ha már úgysincs olyan, hogy “önerő”, akkor igyekszem majd aktívabban együttműködési lehetőségeket keresni.
A év eleji lassabb, kevésbé saját tökömet szorongató tempó nem tartott ki sokáig. Csak annyira mentem vele, hogy a felszabadult kapacitásba végre belefért a YouTube utazásom beindítása. Viszont aztán a YouTube-ot meg olyan fanatizmussal toltam kb. egész évben, hogy most megint bőven rám fér egy újrakalibrálás.
Minden esetre az évi tanulási, fejlődési, produktivitási és teher-tűrési kvótám biztos megütöttem. Illustrator/Photoshop/AfterEffects/PremierPro grafika fronton; Ableton újraismerkedés és mikrofon mókolás a hangminőségért; szinte filmgyártásnak nevezhető folyamat kitaposása hangulathoz illő háttérzene választásokkal, környezeti zajokkal, animációs alapelvekkel, informatív vizualizációkkal… Mondjuk úgy, hogy mentális vonalon át lettem mozgatva 2023-ban.
A várható negatív következmény, hogy sok egyéb terület eléggé aránytalan elhanyagolódásba hajlott. A billentyűzetes projektem gyakorlatilag egy helyben toporgott; az önkarbantartásom étrend/edzés frontja igencsak szabadesésbe kezdett; még a blogos olvasás/írás is megsínylette kissé. De hosszú távon annyira a YouTube-ban látom a haladás kulcsát, hogy őszintén szólva próbálok ezekre a visszaesésekre inkább úgy tekinteni, mint az ideiglenes árra, amit a YouTube fókuszért fizettem. Innen jöhet egy újabb korrekciós lépés, ahol a YouTube marad, de már egy kiegyensúlyozottabb életmód mellett.
Világi fronton szerencsére továbbra is azt mondhatom, hogy abszolút elégedett vagyok. Ami tárgyi esetleg felmerült, hogy “majd szeretnék”, az szinte kizárólag azért merült fel, hogy többet/jobban/gyorsabban haladhasson általa a tartalomgyártás. És ezek között sincs semmi, ami bármit is lehetővé tenne – csak olyan, ami könnyítene, és ezért relatíve egyszerű türelmesnek lennem, amíg majd eljutunk odáig. Lehet, hogy nem épp egy minimalista utópia így sem a lakterem, de szeretném hinni, hogy Thoreau az átlagosnál jóval kevésbé forog miattam a sírjában.
Egy nagyobb távlati ambíciónk a feleségemmel vidékre költözni, de azt sem feltétlen az életszínvonalunk inflálódása, hanem inkább a természet közelsége és a jelenlegi lakásunk befektetésként való alkalmazása okán. És így is igencsak megfontoltan (a külső szemlélők szerint valószínűleg csiga lassúsággal) tervezzük a lépéseket, és nem nyújtózkodunk tovább, mint ameddig a metaforikus takarónk ér.
Amikor gondunk van, azt első körben mindig megpróbáljuk fejben, a látásmódunkban, vagy a Sztoikus címkézésünkben megoldani – vagyis igyekszünk magunkat a világhoz formálni, nem a világot hozzánk. Na távol álljon a szentség olyanoktól, akik időnként felmennek Szegedről Pestre csak azért, hogy sétáljanak egyet a Gellért hegyen és ebédeljenek egyet az IKEA-ban… De összességében a világi fronton szerintem egyáltalán nem állunk rosszul.
Kapcsolatok tekintetében pedig (magamhoz képest) továbbra is nyitok a világra. Legfőbb töltődési forrásom a keresztlánykám és családja, ahova szimbolikus medve formájában sokszor járok nyúzni és dögönyözni. Ezen felül a szám szerint kevés, de annál szűrtebb baráti körünkkel is rendszeresen tartom a kapcsolatot; igyekszem jó szomszédi viszonyokat ápolni; mosolygósan/csevegősen állni az ismerős eladókhoz. Marcus Aurelius és David Foster Wallace sűrű emlegetése mellett még az elém kihajtó autósokat is aránylag civilizáltan küldöm el a picsába.
A mizantrópia oszladozni látszik tehát. Ez még persze mindig gyerekcipő ahhoz képest, amilyen szorosra magamtól fűzném pár kiválasztott kapcsolatomat, ha az egyéb területek mellett lenne rá energia (és egyszerűbben összeszinkronizálható lenne a másik féllel is), de már az biztató, hogy a szándék megvan.
A lényeg, hogy a feleségemmel továbbra is jól megvagyunk – mint ahogy tesszük ezt már közel 20, azaz húsz éve. Amíg ez stabil, addig a többi csak bónusz…
Nagyszerű hír, hogy a tavalyról áthozott jövőbeli tervek közül a YouTube csatorna már nem terv többé.
Sőt – a relatíve rövid fennállásához képest magasan túlteljesítette a elvárásaimat.
A kevésbé nagyszerű hír, hogy a nagy YouTube fókuszban más nem nagyon haladt.
Szóval a magasabb szintű szokás ritualizáció, az előadások készítése/tartása, a konkrét anyagi befektetések, és a billentyűzetes szál elmélyítése továbbra is ott szerepelnek a TODO
listán.
Mindemellett úgy gondolom, hogy a billentyűzetes dolgoktól eltekintve az összes többi hatékonyan “összefonható” a YouTube-bal. Megpróbálhatom például valamilyen formában dokumentálni a szokás kiépítéssel kapcsolatos kísérleteimet; vagy tekinthetem az onnan befolyó bevételek növelését egy befektetési formának; vagy készülhetnek az előadásaim korábban már publikált videó darabokból. Pluszban fejleszthetem általa a tervezgetendőben lévő vállalkozásomat, építhetek általa kapcsolatokat, és akár a nyilvános elszámoltathatóságot is kihasználhatnám az egyéb személyes felelősségeimmel kapcsolatos motivációért. Egy szó mint száz, 2024 elsődleges terve fenntartani a videós lendületet, de már stabilabb, egyenletesebb hétköznapok mellett.
Ha 2021 és 2022 is “mag-év” volt, akkor 2023 vitathatatlanul “csíra-év”. Na semmi káprázatos, rekorddöntő szárba szökkenés persze, de azért most már mindenképpen mondható, hogy a Preprocessor brand építgetésének egyre jobban látszatja is van. Egyre több tudást és tapasztalatot szerzek általa, amivel egyre több formában igyekszem másoknak is segíteni. Egyre többen vannak ezek a bizonyos mások, akik látszólag nyitottak is lennének erre a tranzakcióra. Egyre hihetőbb, hogy vállalkozási szemszögből is lehetne valami ebből az egészből – hogy azáltal még többet foglalkozhassak az ilyen jól fésült tartalmak készítésével.
De a lényeg szerintem továbbra is az, hogy már most azt csinálhatom, amit magamtól amúgy is csinálnék. A szorongásnak, a határidőknek és a teljesítménykényszernek szívesen búcsút intenék, ha tudnék… De maga a változatos tanulás, és aztán az abból kinövő (írott, hang alapú, videós, vagy személyes) tanítás az, amivel a lottóötös után is tengetném a napjaimat. És hogy ez a vonal már most ilyen szépen alakulgat, az nincs messze a lottóötöstől!
Aki velem tart ezen az utazáson, annak hálásan köszönöm a figyelmet – remélem Ti is annyival cizelláltabb, élet-állóbb gondolkodásmódot tudtok felmutatni a folyamat eredményeként, mint én. Jövőre innen folytatjuk!
Üdv,
Dénes
A teljesség kedvéért álljon itt egy lista az idén kitett bejegyzésekről – kiemelve belőlük a kedvenc mondataimat, amik szerintem bármiféle kontextus nélkül talán még szórakoztatóbbak, mint az eredeti szövegkörnyezetben…
Morgan Housel - A pénz pszichológiája: Egy modern repülő legalább 4 független, redundáns elektronikus rendszerrel rendelkezik, hogy ha a fő, a mellék, és a mellék-mellék rendszer is egyszerre szarik be, még akkor is legyen egy mellék-mellék-mellék!
Oliver Burkeman - 4000 hét: De egy bizonyos Martin Heidegger nevezetű, még absztraktabb gondolkodó szerint nem vagyunk eléggé elámulva azon, hogy “egy világ itt világkodik körülöttünk” egyáltalán! Annyira könnyű lenne, hogy ne legyen semmi, hogy kész csoda, hogy van valami!
Charles Wheelan - Tíz és fél dolog, ami még egyetlen avatási beszédben sem hangzott el: Könnyű az olyan “bűnre” koncentrálni, ahol símaszkok vannak meg lopások meg erőszak. De ha igazán ki akarunk baszni a társadalommal, ahhoz kimondottan előny egy diploma és valami jó munkahelyi pozíció.
Malcolm Gladwell - Kivételesek: Minden sértés azonnali elégtételért kiált, és ebből könnyen lesz évtizedekig húzódó vérbosszú és hasonló finomságok.
Arnold Schwarzenegger - Az önerő mítoszáról: Tegyetek róla, hogy az élet ne rólatok szóljon, hanem rólunk. Változtassátok az “én”-t “mi”-vé, és garantálom nektek, hogy meg tudjátok változtatni a világot.
Shawn Achor - A boldogság mint versenyelőny: Nem más ez tulajdonképpen, mint egy korlátozott sávszélességen alapuló modern Sztoicizmus pótlék!
Michael Schur - Hogyan legyünk tökéletesek?: Mert a privát bűntudat már ugye magában sem épp kellemes – de hogy utána erre még egy publikus mea culpa-val is rákontrázzunk, az aztán tényleg a rohadt cseresznye a fosfagylalt tetején.
Angela Duckworth - Grit: Sokan gondolják, hogy a magas elvárások és a feltétel nélküli szeretet egyetlen skála két vége. Ezért vagy idegösszeroppanásba hajtják a kölköt, mint egy pszeudo-náci, vagy hippi-üzemmódban egy semmirekellővé babusgatják.
Johan Eklöf - A sötétség manifesto: Azt hiszik, víz, ami a tojásrakáshoz optimális lenne, de helyette egy Tesco parkoló, ahol kb. egyből halálra van ítélve a következő generáció.
Alex Hormozi - Százmilliós ajánlatok: Amit könnyű eladni, azt általában nehéz teljesíteni (azonnali örök élet és ingyen sör). És fordítva, amit könnyű teljesíteni, azt általában nehéz eladni (férfias kézfogás, most csak 9900 Ft).
Eran Segal & Eran Elinav - Személyre szabott táplálkozás: Amíg nehéz volt publikálni valamit, addig azért relatíve biztosak lehettünk benne, hogy az ott található információ pontos és ellenőrzött. Ezt manapság naivitás lenne feltételezni – tekintve hogy gyakorlatilag csak úgy ömlik a szar.
A pofátlanság csimborasszójáról: A tény, hogy a hegység wiki oldaláról idemásolt képen látható vikunya mennyire jól megtestesíti a nagy dózisú leszarom-tabletta fogyasztás esztétikáját, az csak bónusz.
Az audiovizuális prezentáció előnyeiről: A lényeg, hogy légyszi segítsetek a lelkemben tátongó, validációra éhező űrt lájkokkal és csatorna feliratkozásokkal kitölteni. Öö… Ezt az utolsó részt hangosan is kimondtam?
Az IKIGAI irányáról: Illetve ha már tisztáztuk, hogy ez az egész nem kizárólag a tradicionális japán filozófiáról szól, és úgymond ér szubjektíven belepiszkálni, akkor némi kiegészítést én is szeretnék tenni ez a “nyugatiasított” ikigai koncepció mellé.
A kávé szimbolikájáról: Észrevettük, hogy stimulánsok nélkül egyre nehezebben tudjuk tartani a lépést, és erre nem ám úgy reagáltunk, hogy lassítottuk a tempót, hanem inkább normalizáltuk a stimulánsokat. Logikus, nem?
Integritás riport 2023: Nem vagyok egy díszpéldány – de azért egy utolsó szarkupac se. Illetve ami fontosabb szerintem, hogy egyáltalán érdekel, díszpéldány vagyok-e.
Az idő-pénz ekvivalenciáról: A mértékletesség többet ér az orvosságnál – de ez most szabad szedéses büfé, úgyhogy ma nincs diéta! Szeresd felebarátaidat – de hova kanyarodsz index nélkül, te barom?!
A McNamara tévedésről: És habár a Vietnámi háború stratégiai megfontolásai ritkán kerülnek elő a hétköznapokban, a mögöttes lecke bizony ránk is vonatkozik!
Erre keresik a választ Eran Segal és Eran Elinav, akiknek gyanús lett, milyen gyakran találni bármilyen étrendhez olyan embert, akire az pont negatív hatással van. Vizsgálatukban nem a súlyvesztést mérik (aminek sok elkülöníthetetlen oka is lehet), hanem az étkezés utáni vércukor (és ennek következtében kibocsátott inzulin) szintet, ami a cukorbetegség mellett a szív- és anyagcsere betegségekkel, a rákkal, és úgy általában a magasabb halálozási aránnyal is összefüggésbe hozható. És lássunk csodát, bármelyik tesztelt kajához találtak alanyt, akire pozitívan hatott - de olyat is, akinek épp ártott. Ez pedig nagy “Eureka!” pillanathoz vezetett az optimális étrend kialakításával kapcsolatban.
Személyre szabott táplálkozás című könyvükben megnézzük, hogy:
A tartalom a következőképp alakul:
A kenyér valamilyen formájában a világ legnépszerűbb és legalapvetőbb tápláléka. De a régi kenyerekhez képest manapság már génkezelt, permetezett, gyorsított kelesztésű, nagyobb mértékben finomított/feldolgozott, stb.
Ennek fényében sokan hiszik, hogy a kenyér rossz – vagy legalábbis a modern formája biztos. Szerzőink végeztek hát egy kísérlet, amiben összehasonlították az alanyok reakcióját a modern kenyérre vs. egy hagyományos, teljes kiőrlésű, kelt tésztás, kézi készítésű kenyérre.
Az eredmények pedig igencsak meglepőek: a kétféle kenyér között semmi különbség nem volt. Legalábbis ÁTLAGBAN! Ha viszont egyenként nézzük a kísérletben résztvevők reakcióit, volt ott jelentős eltérés – csak mindenkinél más-más módon, és más-más irányba. Vagyis igen, volt, akinek az óccsó bóti kenyér volt “jobb”, mint a kézműves változat. És abban is voltak nagy eltérések, hogy egyes résztvevőknél mekkora volt a vércukor megugrás bármelyik kenyérféle után. Volt, akinek mindkettő beleférhetne egy egészséges étrendbe – volt, akinek egyik se.
Ezek az eredmények pedig szépen mutatják, hogy ugyanaz a kaja (és abból is ugyanannyi, ugyanakkor fogyasztva) teljesen más reakciót válthat ki más-más emberekből. Vagyis:
Az általános étkezési irányelvek haszna mindig is korlátozott marad, mert csak az ételt veszik figyelembe, az étkezőt nem.
[…] General dietary advice will always be limited, because it only takes into account the food, and not the person eating it.
A 21. század technológiai áttörései sok-sok emberi problémát megoldanak. De sajnos cserébe úgy tűnik vannak olyan problémák is, amiken nem hogy javítanának, de rontanak. A feldolgozott és tömeggyártott kaják korában oké, hogy sokkal kevesebb az éhezés, de cserébe sokkal több a mindenféle emésztési probléma, amiből hosszú távon aztán keringési zavar, elhízás, cukorbetegség, vagy akár rák lesz.
Vagy vegyük a mesterséges világítást és a kényelmes utazási formákat, amiknek köszönhetően a természetes fénytől függetlenedhettünk ugyan, de cserébe borul az alvásunk, a cirkadián ritmusunk, a melatonin szintünk, stb. Ez pedig azért fontos az étkezés szempontjából, mert a mikrobiomnak is van ám belső órája – mivel ugye ők is egy kis baci kolónia a beleinkben. Alapból a miénkhez szinkronizálódnak, de az elcsúszkálás őket is érinti. Vagyis a fény → cirkadián ritmus borulás → mikrobiom ritmus borulás → metabolikus betegségek lánc mentén megint láthatjuk, amit Johan Eklöf is viccesen megjegyzett: kövérre világítjuk magunkat!
További példa a kemény munkák automatizálása, ami nyilván kényelmes, de cserébe kevesebb aktivitáshoz vezet – mert látszólag ha nem vagyunk rákényszerítve a túlélés érdekében, akkor magunktól nem igazán csináljuk lelkiismeretesen…
Vagy ott van még a modern problémák egyik legalattomosabbika: a gyors és súrlódásmentes kommunikáció (értsd, az internet). Amíg nehéz volt publikálni valamit, addig azért relatíve biztosak lehettünk benne, hogy az ott található információ pontos és ellenőrzött. Ezt manapság naivitás lenne feltételezni – tekintve hogy gyakorlatilag csak úgy ömlik a szar.
És itt még csak nem is kizárólag a szándékos hazugság terjesztésre kell gondolni. A figyelem alapú gazdaságban utazók mindent megtesznek, hogy érdekességként tálalják az új kutatási eredményeket. Ezáltal viszont olyan túláltalánosítások és félreértelmezések is becsúsznak, amik végső soron tévútra vezetik a közönséget. Ha mondjuk egy jelenséget csak egereken vagy muslincákon vizsgáltak, és csak egyetlen hónapig, és csak specifikus laboratóriumi körülmények között, és az eredmények még soha nem voltak replikálva, abból bizony nem lesz általános érvényű következtetés. És aztán hogy a média ezt hogyan szlogen-esíti, az még egy lapáttal rátesz a megbízhatatlanságra.
Ha egy ilyen környezetben kering ennyi téves információ, az szépen kiadja egy egyéni fiziológiai katasztrófa receptjét.
Az Amerikai “étel piramis” megtanította a világgal, hogy a gabonafélék jók, a zsír meg rossz. Meg hát az ő magabiztosságukból erednek azok az ajánlások is, amik szerint egy étel univerzálisan jó vagy rossz. Külön érdekes ez a gabonafélékre helyezett hangsúly, amikor a testnek szigorú értelemben pont a szénhidrátokra nincs szüksége. A fehérjék, a zsír, a rost, a só, a vitaminok és az ásványi anyagok elengedhetetlenek, de a szénhidrát bevitel pont nem lenne muszáj.
Ezek megfelelő politikai és anyagi nyomásra mégis bekerültek a köztudatba, átfogó tanulmány meg nincs rájuk. Megkérdőjelezni meg elfelejtettük. Nyilván sok feltételezés létezhet, ami bizonyíték nélkül is igaz (csak egyszerűen még nem bizonyított). De ugyanígy sok olyan feltételezés is elterjedt, ami bizonyíthatóan nem igaz – vagy legalábbis nem általánosan igaz. Például:
Egy kalória az egy kalória, mindegy honnan jön – NOPE, amit a makrók, és úgy általában az inzulin működésének ismeretében remélem mondani sem kell.
A zsír rossz – NOPE, nagy átlagban kevesebb köze van a túlsúlyhoz, mint a szénhidrátoknak. Meg amúgy is, milyen féle zsír? Telített? Telítetlen? Transz-műanyag-margarin-izé?
A só káros – NOPE, minimális köze van a magasabb vérnyomáshoz. A testnek meg van egy természetes rendszere a só szintünk szabályzására. Nyilván a durva túlzás bárminél tud kárt okozni, de önmagában nem kéne “félni” a sótól.
A magas szénhidrát tartalmú diéta rossz – NOPE, lehet, hogy összességében, nagy átlagban kevésbé hatásos, mint ha inkább a zsír felé húznánk, de itt is a “nagy átlag”-on a hangsúly!
A diétázás működik – NOPE, kellően hosszú távon nézve a diétázás leginkább annak az előrejelzője, hogy hízni fogunk. Yo-yo effekt, valaki?
A beleinkben kb. 1000 különböző faj, és össz-létszámban kb. 40 trillió baci él, amik a székletből jól tanulmányozhatóak (mert a szilárd széklet nagyjából az ilyen elhalt bacikból áll). Nem a “részeink” genetikai szempontból, csak “velünk utaznak”, de az összetételünk nagyban meghatározza az emésztésünket.
Mellesleg ez az egész “egy másik világ él bennünk” nézet csak nagyon mostanában vált elfogadottá/bizonyítottá. Sokáig ugye nem voltak bacik; utána meg csak rosszak lehettek, akiket irtani kell. Hogy a nagy többségükkel szimbiózisban élünk, és hogy az összetételünk mennyire egyénfüggő (még ikreknél is eltér), az nagyon új. De már alakulnak az ok-okozati viszonyok, és kezdjük látni, hogy hogyan befolyásolhatjuk a mikrobiomunk összetételét – és hogy ez mit tehet az egészségünkért.
Egyrészt energiával látnak el (mert nem csak a saját testünk bontja le a kajákat, hanem ők is besegítenek). Plusz vitaminok, immunműködés, allergiák… De kimutattak összefüggéseket az elhízással, a depresszióval, az asztmával, bélgyulladással, agyi- és keringési zavarokkal, rákkal, öregedéssel, csökkent mentális funkcióval, stb.
Szép példa a hatására a kísérlet, amikor mesterséges átültetést végeztek egy kövér/sovány ikerpárból egerekbe, és két hét múlva a kövér iker egere szépen elhízott ugyanannyi tápmennyiség mellett. És akkor honnan tudjuk, hogy a mikrobiom segít-e az egészséges súly kialakításában, vagy épp a probléma része? Kb. most úgy néz ki, hogy A) az túlsúly okozza a “rossz” mikrobiomot, de B) aztán ez a rossz mikrobiom még helyes táplálkozás és súlyvesztés mellett is visszafelé húz a túlsúly felé (mert olyanná vált az összetétele a fogyás során, amivel több kalóriát tud kinyerni ugyanannyi kajából), így a visszahízás még durvább. Ez persze vissza tud állni normálisra, de csak hosszú idő után (akár évekkel a fogyás után).
Mi befolyásolja a mikrobiomot?
Általánosságban mondhatjuk, hogy a mikrobiomunk módosítható azáltal, hogy mit eszünk – és kimutatható, hogy a rövidtávú étrend változások olyan irányba tolják el a bacik összetételét, amerre azok az ételek tartós fogyasztása tolná (kb. logikusan). Ezzel azért nem “változtathatjuk át” a mikrobiomunkat valaki másévá, csak a saját genetikailag kisorsolt tartományunkon belül mozgathatjuk. De ez praktikus szempontból bőven elég.
Az inzulinról, és a vércukor tárolási folyamatról ugye már többször is beszéltünk (Aceto, Fung, Stephens). De egy gyors ismétlés azért álljon itt is a teljesség kedvéért:
A szervezetünk az izmokba és a májba pakolja el a vércukrot, de ezek a raktárak végesek. Ha több van, akkor azt zsírba kell eltenni. És ha egyszerre van nagyon sok (ami miatt sok inzulin lesz), akkor a végeredmény nem csak a normál szintre, de akár az alá is viheti a vércukor szintet, amire meg éhesek leszünk. A tetejébe idővel hozzászokunk, hogy mindig milyen sok inzulin kell a vérünk “cukortalanításához”, ezért rezisztensek leszünk rá, és szépen sodródunk a cukorbetegség felé.
Amit erősen kiemelnek, hogy a magas és/vagy kilengő vércukor értékek látványosan korrelálnak a nyilvánvaló cukorbetegségen felül a szív- és érrendszeri elváltozásokkal, degeneratív agyi dolgokkal, a rákkal, és csak úgy általában a halálozási aránnyal. És amit mi normálisnak ítélünk meg, az már eleve nem biztos, hogy “normális” – már az enyhén emelkedett (de még messze a diagnosztikai szint alatti, vagyis ún. szubklinikai) vércukor szintek is nagy bajokhoz vezetnek hosszú távon.
A cukorbetegséghez általában koplalt állapotú vércukor szintet, glükóz toleranciát, és valami “HbA1c” izét néznek (ami 2-3 hónapra visszamenőleg enged az átlagos szintre következtetni). De ami már ezeknél a teszteknél is előbb tudná mutatni, hogy nem jó úton járunk, az a Kaja Utáni VérCukor Emelkedés (a továbbiakban KUVCE), vagyis hogy bizonyos ételek után mekkorát ugrik a vércukrunk. Ezért is erre alapozzák szerzőink a személyre szabott táplálkozási programjukat.
Szerencsére a vércukor szintet túlnyomó többségében az befolyásolja, hogy mit (és mennyit és mikor) eszünk. És a maradékot is mi befolyásoljuk az edzésen (vagy annak hiányán), az alváson, a gyógyszereinken, a stressz szintünkön és hasonlókon keresztül. Szóval nem muszáj ám lecsúszni ezen a lejtőn!
Eredetileg az ételek glikémiás indexe is ezt hivatott orvosolni – csak nem kimondottabban “jól”, mert:
Szóval ha valós, személyre szabott KUVCE értékeket szeretnénk, akkor mérésre fel!
A szerzők tanulmánya azért különleges, mert 1000 résztvevő vércukor szintjét mérték folyamatosan, fejenként kb. 50-50 étkezés során. Ez ugye barátok közt is 50.000 adatpont, amihez telefonos app alapú étel naplózás, uniform “kalibráló” reggelik és mikrobiom feltérképezés is tartoztak. Ezekből pedig sokkal általánosabb érvényű megfigyeléseket lehet levonni, mint az eddig szokásos kísérletekből. És – ami talán még fontosabb – sokkal egyértelműbben demonstrálható, hogy az átlag mennyire nem jól írja le a teljes populációt.
Trendek voltak például, hogy:
DE: mindenre volt példa és ellenpélda is. Ezért lenne fontos megvizsgálni, hogy melyikünkre mi vonatkozik!
Tekintve, hogy mekkora adathalmazzal dolgoztunk és milyen alapos elemzést végeztünk, az eredményeink hatása jelentős: minden eddiginél végérvényesebben bizonyítják, hogy egy generikus, univerzális táplálkozási hozzáállás egyszerűen nem működhet.
Because our data set was so large and our analysis so comprehensive, these results have an enormous impact—they show more conclusively than has ever been shown before that a generic, universal approach to nutrition simply cannot work.
A szerzők a rengeteg adat és egy csipetnyi gépi tanulás segítségével egy olyan modellt hoztak létre, ami korábban nem látott pácienseknél is képes volt mikrobiom (és némi egyéb) információból KUVCE reakciókat jósolni bizonyos ételek esetében. Ezzel lehetett mindenkinek egy személyre szabott “rossz” és “jó” diétát kialakítani, amik egyenlő kalóriamennyiséggel rendelkeztek ugyan, de változó forrásokból.
Sokszor előfordult például, hogy egy adott kaja valakinél a jó, másnál pedig a rossz listára került a modell ajánlása szerint. Végül egy hétig a jó, és még egy hétig a rossz diéta alapján etették a kísérleti alanyokat, és szépen látszott is a különbség.
Na jó, és akkor velünk mi lesz?! – tehetnénk fel jogosan a kérdést. Mert hát mi ugye nem olyan könnyen férünk hozzá a mikrobiom vizsgálathoz, és ha véletlen mégis, akkor sem fogja nekünk senki megjósolgatni a személyes “jó” diétánkat ezzel a hiper-szuper modellel. De semmi gond, nekünk többieknek szabad mérni a saját vércukor válaszunkat változatos kajákra, és kikísérletezni egy “jó” listát magunknak. Veszünk egy vércukormérőt a patikában, pár ezer forint, ami egy-egy időpontban megmondja nekünk az aktuális vércukor szintünket. Aztán addig és annyiszor használjuk, amíg értelme nem lesz.
És akkor most tényleg az ujjunkat kell szurkálni?! Igen, tényleg. Elég lehet már csak egy-két hétig – ami higgyük el, sokkal jobb lesz, mint utána életünk végéig szarakodni az inzulinnal a menet közben kialakult cukorbetegségünk miatt. Főleg ha előre átgondoljuk és bekészítjük, amit enni fogunk.
A szerzők javaslata:
Amiket amúgy is együtt eszünk, azokat lehet együtt is tesztelni, nem muszáj “alkotóelemenként”;
Priorizáljuk, amiket amúgy is gyakran eszünk;
Teszteljük, amiket szeretnénk enni, de nem nagyon merünk, mert azt hisszük, hogy rossz (hátha mégse annyira rossz);
Ugyanígy teszteljük azokat is, amiket nem nagyon szeretnénk enni, de magunkra erőltetjük, mert elvileg “jók” (hátha mégse);
Ha vannak éttermek vagy bármilyen “nem otthoni” kaják, amiket szoktunk, akkor azokat is iktassuk be.
A folyamat maga technikailag annyi, hogy:
Reggelente mérünk egy alapértéket. Ez azért kell, mert az is kb. ugyanolyan fontos, hogy mikorra csökkenünk vissza az alapértékre, mint hogy milyen magasra ugrunk egy-egy kaja hatására. És hát a “Mikorra érünk vissza?” kérdéshez nem árt tudni, hogy hol is van az a “vissza”.
Kaja előtt mérünk egy induló értéket. Ez jó esetben az alapérték környékén kéne legyen – azért mérjük mégis, mert ha nem annyi, akkor várni kell. Ez biztosítja, hogy legyen egyáltalán értelme mérni a kajára adott reakciónkat.
Kaja után 30 percenként mérünk egészen addig, amíg (kb.) vissza nem esünk az alapértékre. Ez várhatóan valahol 2 órán belül kéne legyen, vagyis maximum 4 mérés jelent.
A méréseket akár többször ismételjük per kaja, hogy elkerüljük a hamis kilengéseket és/vagy mérési hibákat. Az így kapott értékekből pedig kis táblázatot/grafikont készítünk a kajákhoz.
A konkrét mérési eredmények szubjektívek – vagyis lehet hogy nekünk normális, ami másnál már kiugrásnak minősülne, vagy fordítva. Szóval igyekezzünk inkább a kiugrás mértékére (értsd, magasságára) és hosszára figyelni, ne annyira magukra a számokra. De csak úgy összehasonlításnak: az alapértéknél 70-100 mg/dl a “normális”, 100-125 már elő-cukorbeteg, 125 felett cukorbeteg kategória. 2 órával kaja után pedig illene 140 alá menni (140-200 között elő-cukorbeteg, 200 felett cukorbeteg kategória).
És mi van, ha valamiről az jön ki, hogy rossz, de mi valahogy azért csak szeretnénk fogyasztani? Ilyenkor ki lehet próbálni egy pár módosítási/kombinációs opciót, mert úgy már lehet, hogy nem is lesz rossz.
Például a szénhidrátoknál: ha többféle is van benne, akkor kikísérletezni, hogy pontosan melyik is dobja meg a KUVCE értékünket. És mondjuk azt elhagyva lehet belőle egy módosított változat, ami maradhat rendszeresen is. Vagy kicserélve egy alternatívára, mint mondjuk a gabonaféléknél rizs vs. kinoa vs. rozs vs. amaránt vs. a kiskutya fasza. Vagy édesítési módszereknél sima cukor helyett kókuszcukor, méz, datolya, stb. Vagy tej helyett magtejek – vagy akár zsírosabb tej!
A zsír is lassíthatja a szénhidrát tüskét (kb. olyan, mint a rost ilyen szemszögből). Nyilván arányában vigyázni kell a teljes bevitelre, mert a zsírban ugye több a kalória, de itt most a (makró)összetétel a fontos. Akár ketogén irányba is elmehetünk. Itt is várhatóan vegyesek a kutatási eredmények, hogy jó-e vagy rossz-e (mert ugye ez is tud igencsak szubjektív lenni, hogy kinél milyen a hatása), de a magas szénhidrát tartalmú (és különösen a magas cukor tartalmú) diétáknál sokkal egyértelműbb a konszenzus, hogy nem jók, ezért egy próbát megérhet a másik irányba mozdulni. És aztán persze mérni, hogy akkor mi személy szerint hogyan reagálunk.
Az adalékanyagok is sokszor felelősek a túl nagy KUCVE értékekért – érdemes ezért természetes cuccokkal kísérletezni ezek kiváltására. Vagy kisebb adagot enni valamiből, és megnézni, hogy akkor is olyan erős-e a KUVCE (és meg tudnánk-e elégedni kisebb adagokkal). Vagy mi van, ha lassabban, hosszabb időre széthúzva esszük meg ugyanazt a mennyiséget? Vagy mondjuk több részletben a nap során? Vagy több rosttal kombinálva, ami bármi más felszívódását is lassíthatja. Mikor esszük az adott kaját; mennyit aludtunk előtte; mennyire vagyunk aktívak napközben; kevesebb só bele; több víz mellé; hormon ciklus; relaxáltság…
És ha valami ennyi finomhangolás után se jó, akkor azt tényleg tessék elhagyni. Időnként persze mindent lehet – még akár a full műanyag Mekdöncit is! De a rendszeres diétánkban ilyesminek ne legyen helye.
Láthatjuk tehát, hogy elég sok paraméterrel lehet játszadozni. De emlékezzünk: ez az egész “csak” egy nagyobb játszóteret ad, hogy ne kelljen annyira pötymörgősen belőni a makrókat és a kalóriákat. Kicsit több is belefér majd, mert a kevesebb inzulin tüske miatt nem lesz akkora tárolhatnékunk. De összességében ennek a “kicsit több”-nek is alatta kell lennie a szükségleteinknek, ha fogyni szeretnénk (és felette, ha “tömegelni”). Szóval ez nem egy ingyen jogosítvány a zabálásra, még ha azt csak “jóféle” kajákból tennénk sem. De jóféle kajákkal remélhetőleg közel sem annyira fog “diétának” érződni az olyan étrend, ami mellett szép fokozatosan a jó irányba csordogálhatunk.
A lényeg tehát még egyszer: nincs olyan, hogy optimális étrend. Olyan van, hogy nekem ez az optimális étrend. És ha kíváncsi vagyok rá, akkor bizony ki kell kísérletezni. Ezt persze lehet úgy is, hogy hosszabb távon figyelem a mérlegen vagy a tükörképemen, milyen irányba sodródok az aktuális életmódom hatására – és ha az jó, akkor nyilván semmi szükség kaja utáni vércukor tesztekre. De ha nem, (és lássuk be, a legtöbbünkre ez vonatkozik) akkor az itt tárgyalt tudással hatékony fegyver kerülhet a kezünkbe.
Ha hajlandóak vagyunk megfigyelni az egyéni vércukor reakciónkat, akkor a másokon tesztelt (vagy akár hasra ütés alapú) köznépi diétás javaslatok helyett egy ténylegesen személyre szabott étrendhez juthatunk. Természetesen ez mellett is észben kell majd tartanunk az összesített kalória bevitelünket és a makró tápanyagok arányát – de hát ez nem is volt soha opcionális. Csak egy ránk optimalizált étrend mellett sokkal nagyobb lesz a mozgásterünk, és kisebb az ellenállás. És ugye ki akar szembe szélben hugyozni?
]]>Hormozi oktatási missziójának első állomása az ajánlat, amire aztán minden további marketing és értékesítés épül. Szerinte csak azért van szükség profi értékesítési taktikákra, mert nem elég jó a marketing – és csak azért van szükség profi marketingre, mert nem elég jó az ajánlat. Egy kellően jó ajánlat saját magát reklámozza és adja el.
Szóval ha már ennyire fontos építőkő, akkor lássuk hát, hogyan is fogalmazzuk meg a közönség felé, amit nyújtunk – legyen az bármi is. A tartalom a következőképp alakul:
Egy ajánlat potenciális sikerének 3 tényezője a célpiac, az ajánlat maga, és a meggyőző képességünk (értsd, marketing és értékesítés).
Ha a piac kiváló (mert sokkal nagyobb a kereslet, mint a kínálat), akkor eleve nyertünk. Ha haldoklik, akkor eleve halálra vagyunk ítélve.
Ha a piac “normális”, akkor az ajánlatunkon múlik. Ha az kiváló, akkor menni fog. Ha szar, akkor nem.
Ha pedig a piac és az ajánlatunk is átlagos, akkor marad a meggyőzés – de ez, mint látjuk, már csak az utolsó lépés!
Szóval ha a lehető legnagyobb esélyt és a legkisebb mennyiségű árral szemben úszást szeretnénk, akkor először érdemes az “éhező tömeget” megkeresni. A piacválasztás 4 szempontja:
Fájdalom – vagyis mennyire éles az a kellemetlenség, amit megoldanánk nekik?
Vásárlóerő – vagyis megengedhetik egyáltalán maguknak, amit ajánlunk?
Elérhetőség – vagyis meg tudjuk-e célzottan szólítani őket?
Növekedés – vagyis egyre több-e a kereslet? Lesz-e a jövőben is igény arra, amit csinálunk?
A 3 nagy piac lehetőségünk az egészség, a gazdagság és a kapcsolatok. Aztán ezeken belül természetesen számtalan alkategória és al-alkategória, de igazából az emberi nyavalyák túlnyomó többsége ebbe a három halmazba válogatható szét. Legyek egészséges, legyen pénzem, és szeressenek – onnantól minden rózsás.
Számít viszont, hogy mennyire megyek le az al-al-alkategóriákban (lásd “niche”). Minél részletesebb, testreszabottabb megoldást kínálunk egy problémára, annál pofátlanabbul nagyobb árat is hajlandóak lesznek érte megfizetni azok, akiknek szól. Az ajánlat megfogalmazásánál nem az a lényeg, hogy a célközönség megértse, hanem hogy úgy érezzék, megértjük őket. Ha jobban ki tudjuk fejezni a problémáikat, mint ahogy azt ők magukban tennék, akkor egyből elhiszik majd, hogy megoldásból is jobbat tudunk kínálni. Így válhatunk egy egyszemélyes kategóriává, ahol gyakorlatilag nem is lesz kihez hasonlítaniuk.
Minden tranzakció az ár és az érték vélt eltérése miatt jön létre. Mi jobban akarjuk az elkért árat annál, mint amennyire “fáj” megválni a termékünktől – a vevő pedig többre értékeli a termékünket annál, mint amennyi pénztől meg kell válnia érte.
Ebből következően létezik egy pont, ahol az érték, amit nyújtunk, pont annyi, amekkora árat el is kérünk érte. Ez a pont alatt nem lesz üzlet. Vagyis az ajánlatunkat mindössze 2 módon tehetjük kecsegtetőbbé:
Csökkentsük az árat (ami egyenes út a csőd felé), vagy
Növeljük az (érzékelt) értéket.
Itt az “érzékelt” fontos kulcsszó, hiszen habár az ár objektív, az érték mindig szubjektív. És míg az árral lefelé csak a nulláig mehetünk, addig a vélt értéknél a határ a csillagos ég felfelé.
Az árazás egy ún. “feedback loop”, amit felfelé irányban angyali, lefelé pedig ördögi körnek szoktunk csúfolni. Ördögi változatában vesszük mások ajánlatainak az átlagát, mint kezdőpontot, és aztán A) egy kicsit alámegyünk, és B) kicsit többet nyújtunk. Így az igazi ajánlatunk a “többet, kevesebbért”. Ez pedig azért veszélyes, mert ha kivetítjük a természetes végállomásába, akkor mindent adunk semmiért. És aztán csodálkozunk, hogy hol a profit…
Angyali változatában ezzel szemben inkább tudatosan emeljük az árakat, mert úgy a vevőink:
Elkötelezettebbek lesznek,
Magasabbnak fogják érzékelni az értékét annak, amit kapnak,
Valószínűleg az elégedettségük is magasabb, a rinyálásuk pedig alacsonyabb szintű, és
Több tőkénk lesz még jobb terméket/élményt nyújtani nekik, ami csak pörgeti tovább az angyali kört.
Mindenki fejében ott él az az alapvető feltételezés, hogy magas ár = magas érték
.
Jól példázza ezt az a kísérlet, ahol ugyanazt a bort értékeltették ki az alanyokkal, csak olcsó, közepes, és drága címkével.
És így a róla alkotott vélemény rossz, közepes és jó lett, szép sorban.
Hangsúlyoznám: szó szerint ugyanarról a borról beszélünk.
Vagyis az árral egyrészt már kommunikáljuk, hogy milyen értéket fogunk nyújtani. De ami talán még fontosabb, hogy emellett:
Befolyásoljuk a vevő érzékelését, így ő azt tényleg jobbnak is fogja tartani,
Kiemelkedünk a piacról, ami miatt nem is nagyon tudnak majd másokhoz hasonlítani, és
Több pénzünk lesz rá, hogy tényleg kiváló terméket/szolgáltatást nyújtsunk, amivel egyre jobban be is váltjuk a saját jóslatunkat.
Így jutunk az érték egyenlethez…
Hormozi képlete szerint a következőképpen alakul ki a fejünkben, mi mennyit ér:
érték = (álom × bizalom) ÷ (idő × energia)
Tehát az értékre pozitívan hat:
Az álom, vagyis milyen fontos a vevő számára az eredmény, amit nyújtunk – és érti-e majd, ha eljuttatjuk oda?
A bizalom, vagyis mennyire hiszi el, hogy tényleg megkapja tőlünk, amit ígérünk?
És negatívan hat:
Az idő, vagyis mennyire gyorsan juthat el a célba – és ha a cél szükségszerűen messze van, akkor milyen gyorsan láthat valami haladást?
Az energia, vagyis mennyire kényelmetlen a folyamat? Mekkora áldozatot kell hoznia? Mennyi erőfeszítést kell befektetnie?
Ha jobban megvizsgáljuk, ebben semmi objektív nincs. Mármint persze, az időt lehet mérni – de az akkor is szubjektív, hogy az mennyire hosszúnak érződik, vagy hogy milyen elvárás alakul ki a kliens fejében, amihez aztán majd hasonlítja. Az energiára dettó ugyanez. Az álom/bizalom pedig eleve nehezen lennének konkrétan számszerűsíthetőek.
Ez pedig azért jó, mert gyakorlatilag a semmiből is teremthetünk valós értéket. Hiszen itt csak az számít, hogy a vevő a fejében úgy éli-e meg, hogy értéket kapott. Ha szó szerint ugyanazt a terméket vagy szolgáltatást sikerül úgy becsomagolnunk, hogy az 1) jelentőségteljesebbnek tüntesse fel az elérendő célt, 2) nagyobb bizalmat keltsen, hogy el is jutunk oda általa, illetve tesszük mindezt 3) relatíve gyorsabban és 4) relatíve fájdalommentesebben, akkor ez a csomagolás varázsütésre tényleg értéket generált.
Ennyi alapozás után végre elkezdhetjük összeállítani az ajánlatunkat. Először is megállapítjuk az álom eredményt, és megfogalmazzuk, mit is nyújtunk valójában.
KINEK
segítekMIT
elérniMIKORRA
anélkül, hogyLEGNAGYOBB FÉLELMEIK
.
Ha ez megvan, akkor felderítjük az összes problémát, ami ennek az útjában áll – ide értve mindent, amit az ügyfél problémaként él meg! És minden probléma alproblémáit, lépésenként, egészen az “aljáig”. Saját tapasztalatok, empátia, piackutatás. Mindegy, csak derítsük fel teljesen a terepet. Ez kell, hogy minden aggodalmukat csillapítani tudjuk majd.
Nem éri meg → hogy állíthatjuk be úgy az álmot, hogy megérje?
Nem fog menni → hogy védjük ki a kockázatokat?
Túl nehéz / nem fogom élvezni / rossz leszek benne → hogy tesszük a folyamatot egyszerűvé / fájdalommentessé / játékossá?
Túl túl soká lesz az eredmény / nem fér a napomba → hogyan tesszük a folyamatot gyorssá és “beiktathatóvá” a napirendbe?
Ezután természetesen minden így felderített problémát illene megoldani. Hogy mindre legyen valami kész válaszunk – vagy legalább valami megnyugtatást, hogy igen, erre is gondoltunk, ebben az esetben is működik, erre a szituációra is általánosítható, stb. És ezeket már a folyamat elején mind le kell kommunikálni, mert ha a háttérben meg is lennének oldva, de a vevők ezt nem tudják, akkor maradhat bennük olyan (téves) kétség, ami miatt nemet mondanának az ajánlatunkra.
Ha már elhiszik, hogy megoldjuk a problémáikat, akkor oldjuk is meg őket! Na igen, de hogyan?
Kezdésnek tekintsük az eladás és a teljesítés nehézsége közti különbséget. Amit könnyű eladni, azt általában nehéz teljesíteni (azonnali örök élet és ingyen sör). És fordítva, amit könnyű teljesíteni, azt általában nehéz eladni (férfias kézfogás, most csak 9900 Ft).
A könyv alap stratégiája: először kezdjünk a könnyen eladható és nehezebben teljesíthető oldalról, és aztán idővel (a menet közben kiépült brand-ünkkel + tapasztalatunkkal + tőkével + kapcsolatokkal) mozdulhatunk hatékonyan a nehezebben eladható de könnyebben teljesíthető irányba. Az egyszerűen teljesíthető dolgok nem feltétlen azért nehezen eladhatóak, mert nem nyújtanának értéket, hanem mert nem tűnnek úgy, hogy értéket nyújtanak. Ha viszont a piramis tetejéről kezdünk (ahol nagy pénzekért nyújtunk nagyon specializált és nehezen teljesíthető segítséget), azzal majd a későbbi, skálázhatóbb megoldásunk is sokkal hihetőbbnek tűnik majd – mert addigra kitapossuk, hogy hogyan nyújthatjuk az érték nagyját a nehézségek nagyja nélkül.
Először legyen valami flow (hogy egyáltalán érdeklődjenek utánunk), aztán monetizáljuk ezt az érdeklődést (könnyen eladható, de egyelőre nehezen teljesíthető módon), és majd csak később adjunk “súrlódást” a folyamatba (ahol már nehezebb az eladás, de cserébe könnyebben teljesíthetjük, és ezáltal skálázhatjuk). A nehéz teljesítés oldalon eleve könnyebb megindokolni a magasabb árat, ami miatt elég lesz kevesebb kliens, ami miatt még a nehezebb teljesítés mellett is bírni fogjuk az iramot (remélhetőleg). Szóval amíg nincsenek vevők, addig nem aggódunk a skálázhatóságon – addig azon aggódunk, hogy hogyan szerezzünk vevőket!
Ha ezen a nehézségi skálán kb. belőttük magunkat, akkor következhet a konkrét teljesítési mód – hiszen ugyanazt az ígéretet számtalan módon teljesíthetjük. A dimenziók, amik mentén érdemes végiggondolni:
Elérés: hogy nézne ki személyesen, kis csoportban, vagy tömegesen?
Mód: hogy nézne ki DFY (done for you) vs. DWY (done with you) vs. DIY (do it yourself) üzemmódban?
Támogatás: hogy nézne ki SMS-ben, chat-en, e-mailben, videóhívásként, telefonon, élőben?
Formátum: hogy nézne ki videóként, audioként, szövegként, vagy élő közvetítésben?
Idő: Hogy nézne ki 0-24-ben, vagy csak H-P 9-17? Illetve milyen gyorsan fogunk reagálni? 5 perc? 1 óra?
Ár teszt: Milyen plusz értéket kéne nyújtanom, ha 10-szer ennyibe kerülne? És hogy tudnék ugyanennyi (vagy akár még több) értéket nyújtani, ha muszáj lenne csak a jelenlegi ár tizedéért árulni?
Mivel a dimenziók összes lehetséges kombinációja játszhat, a testreszabási lehetőségeink gyakorlatilag végtelenek.
Amint ezt a teljesítési módos, sok dimenziós agyalást minden egyes részproblémára végigzongoráztuk, jöhet az ajánlatunk magjának összerakása, amit Hormozi a “ritkítás és halmozás” fázisnak nevez. Ehhez besoroljuk minden megoldásunkat az alapján, hogy A) mekkora értéket nyújt, és B) nekünk mennyibe kerül teljesíteni. És aztán csak azokat tartjuk meg, amik magas értéket nyújtanak.
Ami nem “wow”, azt akkor sem tartjuk meg, ha amúgy olcsó lenne nyújtani, mert rontja az összképet, és csak eltereli a figyelmet a valóban “wow” területekről. Az igazi finomhangolás azáltal történik, hogy minél kevesebb magas árú, és minél több alacsony árú komponenst választunk a csomagba – de úgy, hogy közben az összérték magasan maradjon.
Az eddigi probléma megoldó komponenseket ezután érdemes nem egyben kínálni egy adott áron, hanem egy központi alap csomagot kínálni ugyanazon az áron, és a maradékot hozzácsapni “bónuszként”. Mert így a vevő agya az első ajánlatot lövi be összehasonlítási alapnak, és ahhoz képes csak egyre jobb lesz, amit kínálunk – és így egyre valószínűbb, hogy igent mond rá.
Ha a bónuszok látványosan értékesebbek, mint az alap csomag, azzal azt a benyomást keltjük, hogy az alap csomag még értékesebb (hiszen ezek “csak” a hozzá tartozó bónuszok). És ne feledjük, hogy tényleg az érték érzet az, ami számít (lásd korábbi boros példa).
Fontos persze, hogy a bónuszokat is kellően eladjuk – vagyis tűnjenek önállóan is olyannak, amiért fizetnének, csak most épp nem kell, mert ingyen jár az alap csomag mellé. Hasznos, ha itt nem olyan komponensek vannak, amik a vevő részéről is extra erőfeszítést igényelnek, mert úgy tiszta a potenciális extra haszon, nincs meló is mellé.
Ezen a ponton érdemes az affiliate marketing-re gondolni, ami tulajdonképpen mások biznisszének “kihasználása” – de úgy, hogy az szó szerint mindenkinek jó. Hozzácsapjuk mások termékeit a saját ajánlatainkhoz, akár exkluzív funkciókkal / kedvezményekkel, és még a másik cég fizet nekünk, hogy vevőt tereltünk feléjük. Win-win-win.
Hormozi extra tippje, hogy a bónusz egy olyan problémát oldjon meg, ami a vevő szemszögéből most még nem is aktuális – csak majd az lesz, amikor sikerre viszi az alap csomag által ígért átalakulást. Mert hát jó esetben az alap problémát mi olyan gyakran oldjuk meg másoknak, hogy az ő visszajelzéseik alapján azt is előre tudjuk, mi lesz a következő kellemetlenség. És ha mi már az eredeti ajánlatkor a következő körös problémákon gondolkodunk, akkor ez impliciten azt fogja sugallni, hogy mennyire magabiztosak vagyunk az alap csomag sikerében (és így a vevők is azok lesznek).
A garanciák “megérik a súlyukat aranyban”, mert általuk átbillenthetjük a bizonytalanságot a saját oldalunkra. Elvégre mindenki szereti elodázni a döntést – ami általában azt jelenti, hogy most még nem megy bele, és aztán meg elfelejtődik az egész. De mi lenne, ha ehelyett úgy állítanánk be a helyzetet, hogy az “igen” az alapértelmezés, és pont a “mégse” az az utólagos döntés, amit odázni lehet… Hormozi itt átmegy full sales guru-ba:
Nem azt kérem, hogy most hozz döntést… Azt kérem, hogy egy informált döntést hozz, amit csak belülről tehetsz meg. És hogy ne legyen semmi kockázat a benézésben, 100% pénzvisszafizetési garanciát vállalok. Ha bármi okból nem szimpatikus, amit bent találsz, legyen az 1 nap vagy 1 hónap mérlegelés után, visszaadom az egészet. Nincs kérdés, nincs harag. Csak akkor szeretném megtartani a pénzed, ha úgy érzed, megérte.
Zseniális, nem? Mondj igent nyugodtan, zéró veszély, és majd informáltan hozd meg a döntést később – ahol már huncut módon az a kisebb erőfeszítést és irányváltást igénylő döntés, ha maradsz.
Persze ehhez vállalni is kell a garanciát! Ez egy kalkulált kockázat. Akkor látjuk majd, ha már lesznek vevők, hogy milyen arányban élnek ezzel a lehetőséggel. De Hormozi tapasztalatai szerint nagyon ritkán fognak – ha tényleg olyan értéket nyújtunk, amiről eddig szó volt.
A garanciánk természetesen lehet feltételhez kötött is, nem csak a fenti, feltétel nélküli változat. Erre egy pár példa:
Visszafizetési garancia: ha nem X kimenetel Y időn belül, akkor vissza a pénz.
Túlméretezett visszafizetési garancia: ha mindenen részt vettél, mindent megcsináltál, és mégsem XY, akkor visszaadjuk a pénzed dupláját/tripláját. Vagy amennyi időt belefektettél, az alapján kifizetjük a kiesett béredet. Vagy fizetjük a hotel/utazási költségedet, amiért idejöttél.
Szervíz garancia: ha mindenen részt vettél, mindent megcsináltál, és mégsem XY, akkor onnantól ingyen/olcsóbban/személyesen/stb. dolgozunk veled tovább, amíg el nem jutunk a célodig.
Beszámítás garancia: majdnem “pénz vissza”, de csak nálunk levásárolható.
Felmondási garancia: ha szerződés van, és nem X kimenetel Y időn belül, akkor ott következmény nélkül kiléphetsz.
Egy speciális eset a feltételes garanciákon belül a teljesítmény-alapú garancia. Ez ugyanis inkább az árazás része, és inkább később aktuális – amikor már ki van taposva a módszer, jók vagyunk, és kellően előszűrjük az ügyfeleket. De onnantól mindenkinek frankó lehet, ha azt mondjuk, hogy a szolgáltatásunk ára nem X, hanem X százaléka annak a növekedésnek, amit segítünk elérni. Nekünk jó, mert potenciálisan határtalan, hogy mennyit kereshetünk vele. És az ügyfélnek is jó, mert csak olyan plusz teljesítmény után fizet, ami nélkülünk nem lenne.
De akár abból is előnyt kovácsolhatunk, ha teljesen átbillenünk a másik oldalra. Ez az anti-garancia, ahol a “kasszától való távozás után nincs reklamáció”. Ezzel a pozícióval sincs semmi gond – ha teljes vállszélességben kiállunk mellette, és megmagyarázzuk, hogy miért szükséges. Például valami olyan titkos algoritmust fedünk fel, hogy amint azt a vevő meglátta, onnantól nem tudja nem meglátottá tenni. Ha akkora értéket nyújtunk, aminek már csak a pillanatnyi megismerése is visszavonhatatlan pozitívum, az önmagában egy elég jó reklám, nem?
Ezek a garanciák bármelyike vonzóbbá teheti az ajánlatunkat, és a tetejébe kombináltan is használhatóak. Mondjuk ha feltétel nélkülit kínálunk 30 napig, de arra még pluszban rájön egy feltételes 90 napnál vagy valami mérföldkőnél. A lényeg, hogy a végére tényleg semmi kockázat vagy kifogás ne maradjon, és “ez a hülyének is megéri” módon az legyen a nyilvánvaló választás, hogy belevágnak.
Az eddigiek azt már gyakorlatilag garantálják, hogy vásárolni akarjanak tőlünk. De hogy érjük el, hogy most akarjanak vásárolni? Erre való a sürgősség (amikor az idő korlátozott) és a szűkösség (amikor pedig a készlet korlátozott).
Sürgősségi tényező lehet például:
Szűkösségi tényező lehet például:
Akinél most bejelzett az átverés-csengő, azt én személy szerint meg tudom érteni. Ezek tényleg olyan stratégiák, amiket lehet (sőt, könnyű) amorálisan használni. De nem csak úgy.
Ezek az idő és mennyiség alapú határok természetesen is előfordulnak ám minden vállalkozásban. Tényleg nincs olyan, hogy végtelen készlet vagy végtelen kapacitás. Szóval nem kell gerinctelennek lenni és/vagy hazudni az ügyfeleknek – csak tárjuk fel a határainkat, és ha a termékünk amúgy jó, akkor a limitáció pont hogy motiválóan fog hatni.
Fontos, hogy olyan nevet adjunk a termékeknek / bónuszoknak / garanciáknak, amiből a vevők könnyen megértik, hogy A) ez nekik való, mert B) az ő problémáikat oldja meg, és C) a tetejébe pont úgy, ahogy ők szeretnék. Erre kínálja a könyv az ún. MAGIC formulát, aminek segítségével már magába a névbe belekerül:
Például “Ingyenes 6 Hetes Bikini Kihívás Anyukáknak”. Itt az ingyenes az ok, a 6 hét az idő, a bikini(ben jól kinézni) a végcél, a kihívás a ragasztó szó, és az anyuka a megszólított avatár. Vagy mondjuk “Iskolakezdő Fogszabályzás Féláron”. Itt az iskolakezdés az idő és az avatár egyben (értsd, iskolás korú gyerekek szülei), a fogszabályzás a végcél, a félár az ok, és ragasztószó meg nem is kellett.
Nem gáz, ha nem fér bele mind az 5 – de minél több belemegy erőltetés nélkül, annál egyértelműbb lesz a kívülállók szemében is, hogy mi a fene ez, és hogy miért foglalkozzanak vele.
Ez egy valag “szabálynak” hangozhatott, de a könyv egyik elsődleges üzenete mégis az, hogy itt nincsenek szabályok! Attól, hogy mások esetleg mind egy kaptafára csinálják azt a dolgot, amibe mi is be szeretnénk törni, attól nekünk nem muszáj – sőt, muszáj lenne, hogy ne.
Célozzuk inkább azt meg, hogy az értéke alapján ítéljék meg az ajánlatunkat, ne az ára alapján. Ha megfelelően megkülönböztetjük magunkat – és ezt megfelelően le is kommunikáljuk – akkor egyszemélyes kategóriákká válhatunk, ahol nem is lesz kivel összevetni az árainkat. Ezért kérhetünk többet, ami által nyújthatunk is többet, amivel ezt az egész rólunk kialakult benyomást csak tovább erősítjük.
Ezzel az alapvető mentális átbillenéssel a nehezén igazából túl is vagyunk. Aztán már “csak” annyi a dolgunk, hogy megfelelő piacot válasszunk; hogy gyűjtsük össze a potenciális vevő minden lehetséges problémáját, és kínáljunk mindre valamilyen megoldást; és hogy a “csomagolás” tartalmazzon bónuszokat és garanciákat. De ha így teszünk, akkor egy kisebb vagyont spórolhatunk a későbbi marketinges és értékesítési költségeken. A vevők magunktól is sorba állnak majd, ha egy ajánlat olyan jó, hogy hülyék lennének nemet mondani rá.
]]>Írásában csak úgy hemzsegnek a mitológiai kapcsolatok, a szavak etimológiája, költői megfogalmazások, gyerekkori emlékek, és hogy majd a mi gyerekeinknek mi marad… Ezek egy tömör (és leginkább praktikus önfejlesztést célzó) összefoglalóba nyilván nem férnek bele, de a hangulatot nagyon mesemondóssá teszik. Inkább egy olyan könyv ez, ami a szemléletmódunkat formálja, nem is feltétlen az ismereteinket bővíti hangsúlyosan. Na persze van itt ismeret, de érzet is, ami miatt nem tekintünk majd ugyanúgy a sötétségre.
A tartalom a következőképp alakul:
A Föld forgása nem állandó. Lassul – de csak szép fokozatosan, pár ezred másodperc per évszázad tempóban. El tudjuk ezt képzelni, milyen lassú? És a nappaloknak még így is volt idejük konkrétan megduplázódni az első életformák kialakulása óta.
Ami viszont nem változott ennyi idő alatt sem, hogy mindenki számára ismétlődött a világos-sötét-világos-sötét menetrend. Persze területenként és évszakonként különböző ütemben és hosszal, de folyamatosan kiszámítható volt a nappal és az éjszaka körforgása. Ez szinkronizálja a belső óránkat (avagy, a cirkadián ritmusunkat), ami magától csak kb. egy napig maradna korrekt.
Na ebbe az eddigi állandóságba piszkál bele nem kicsit az a rengeteg mesterséges fény, amit mostanában használunk. Nem is beszélve arról a rengeteg fényről, amit nem is használunk, csak úgy szivárogtatjuk az éterbe.
A sötéttől való irracionális félelem (avagy niktofóbia) az egyéni reakción felül kulturális és túlélést segítő ösztön. Mi emberek nappali, első sorban látási ingerek alapján tájékozódó élőlények vagyunk, ezért valamilyen szinten érthető, hogy ki szeretnénk világítani a világunkat. De amekkora skálán és amilyen tempóban ezt csináljuk, az minden, csak nem természetes. Semmi más nem tud alkalmazkodni, de az az ő bajuk. Ez itt az antropocén kor, az ember kora, és mindenki más bekaphatja.
A sok kivilágítás mágneses hatással van a rovarokra. Szó szerinti sáskajárások vonják el őket vidékről a városokba, ami kimutatható ökológiai változásokhoz vezet. A fénnyel belezavarunk az éjszakai rovarok navigációjába, akik általában a csillagokra és/vagy a Holdra hagyatkoznak. A Hold fénye a napfény erősségének 40 ezrede, és sokan olyan érzékenyek, hogy ez alapján kelnek útra. Ha ehelyett egy lámpa alapján tájékozódnak, akkor nem tudnak majd se táplálkozni, sem ezáltal elvégezni a beporzást, ami meg a növények szemszögéből lenne nagyon fontos.
Vannak, akik a vízről visszaverődő, polarizált fényre mennek, és az aszfaltról/kocsikról/üvegfelületekről visszaverődő fényeknek esnek áldozatul (amire a mesterséges fény csak rátesz). Azt hiszik, víz, ami a tojásrakáshoz optimális lenne, de helyette egy Tesco parkoló, ahol kb. egyből halálra van ítélve a következő generáció. Sőt, a molyoknál például az is a szürkülethez kötött, hogy aktiválódjon a hormonrendszer, termelődjenek a feromonok, és párt találjanak, szóval még a tojásokig sem jutunk el. Vagy ha igen, akkor is hamarabb kelnek ki, mint kéne, mert természetesen a lárvák fejlődésébe is beleszól az extra fény.
Ezek után nem csoda, ha tömegesen fogynak a rovarok. Biomassza mérések alapján vagy 75%-os a csökkenés! Egy másik, szubjektívebb teszt a szélvédő hatás, miszerint látványosan egyre kevesebb a halott bogár a kocsik elején, ugyanakkora távok mellett, mint mondjuk 10-20-30 éve.
A hatodik kihalási hullám van folyamatban, aminek demonstrálhatóan mi emberek vagyunk az okai. Ebben persze benne vannak az urbanizáció, a globális felmelegedés, a rovarirtók túlzott használata (lásd Néma Tavasz), a monokultúrás növénytermesztés, és az eltűnő erdők… De a fényszennyezés is – és nem is kicsit.
Az evolúció egyik legdinamikusabb időszaka a Kambriumi robbanás, ahol a napfényen vegetálgatás helyett hirtelen (értsd, kb. 10 millió év alatt) divat lett egymást levadászni, és ezért a látás gyors fejlődésnek indult. A mára sztenderddé vált szem csapokat és pálcikákat tartalmaz, amikből előbbi inkább a színekért és a felbontásért, utóbbi pedig a fényérzékenységért és a sötétadaptált látásért felelnek.
Nem mindenkinek azonos szintű azonban a sötéthez való adaptációja. Az éjszakai életre szakosodott élőlények többsége extra tükrökkel rendelkezik a retina mögött, hogy kétszer haladhasson át rajta a fény. Ettől világít a macska szeme a sötétben – és ettől lát vele a macska sokkal jobban.
Vagy tekintsük a baglyokat, akik már kezdésnek is 100-szor jobban látnak, mint mi, de ennek a tetejébe szatellit antenna alakú fejük van, hogy minél jobban gyűjtse a zajokat. Sőt, különböző alakú a bal és a jobb fülük, hogy az eltérésekből pontosan azonosíthassák a hang forrását.
Erre tesz még egy lapáttal a denevérek echo-lokációja, vagyis a visszhang alapú tájékozódás (kb. beépített szonár). Már az 1700-as évek végén kimutatták, hogy ha a szemük volt bekötve, attól még szépen ment nekik az akadálypálya vagy a vadászat – viszont ha a fülük, akkor nem. Nem vakok ők, csak nincs szükségük a fényre a vadászathoz, és ezért inkább olyankor jönnek elő, amikor nincs fény, hogy a rájuk vadászó nagy madarak se lássanak.
Az éjszakai adaptációnak azonban ára van. Ha egy faj túlságosan a sötétre specializálódik, és aztán mi egyszerűen elvesszük tőlük a sötétséget, akkor hirtelen nagy lesz a káosz. Csak pár példa érzékeltetésnek:
Vannak rovarok, amik teliholdkor nem mennek vadászni, mert akkor túl könnyű zsákmánynak éreznék magukat. Inkább vár(ná)nak a sötétre, ami viszont az állandó, ég felé irányuló fényszennyezés és azt azt esetleg visszatükröző felhőzet/köd/szmog miatt soha nem jön el.
A tücskök ciripelése a fénnyel függ össze, és ha rosszkor jelez szerencsétlen, akkor nem társat talál, hanem vacsorává válik.
Hasonlóan, egyes bogarak védelmi színe/mintázata is mást mutat más mennyiségű (vagy akár csak más spektrumú) fényben. Így lehet, hogy pont amiatt fognak kilógni, aminek elrejtenie kéne őket a ragadozók elől. Vagy pont beleolvadnak a környezetbe, amikor párt kéne találniuk.
Fény hatás lehet az is, ha megtörténik ugyan a párzás és az utód születése, de rosszkor. Mondjuk amikor nincs elég kaja a számára, hogy fel is nőhessen.
A madarak vándorlását részben a mágneses spektrum érzékelése is segíti, de nagyban a csillagok fénye által történik. Amibe, meglepetés, megint belepiszkál a mesterséges fény.
A fákra esetében mesterséges fény mellett hamarabb kezdődhet a rügyezés, és tovább megmaradhat a lombkorona. A termések/magok szemszögéből előny lehet a korai érés, de egyetlen tavaszi fagy tönkre vághatja az egész folyamatot. Ezért kell (vagyis, kellene) a megbízható visszajelzés a környezetből – és ebbe piszkál bele a sok lámpa.
Mindez persze csak akkor, ha egyáltalán van, ami rügyezhet. A belső órák átállításával szétcsúszik a beporzók és a növények szinkronizációja, így a rovar éhesen, a virág pedig parlagon marad.
A tengerben előforduló biolumineszcencia mozgást, és ezáltal támadók közeledtét jelezheti – de csak akkor, ha egyéb fény bele nem szennyez. Az erre érzékeny halak így védtelenné válhatnak a ragadozóikkal szemben.
Bizonyos teknős fajok kikelése mindig az alkonyhoz kötött, amikor is a nap utolsó sugarai felé menetelnek a tengerbe. Viszont ha van a közelben más erős fényforrás, akkor arra indulnak, ezzel kb. az első pillanattól halálra ítélve magukat.
Naponta történik migráció sok halfajnál a sötét mélyből az “alkony zónába”, ami a mi szemünknek már sötét lenne, de nekik még pont jó. Ezt a “pont jó” szintet szennyezik be az olajfúró állomások, szélfarmok, hajók, parti városok és gyártelepek világításai.
A bohóchalak szimbiózisban élnek a tengeri rózsákkal. A tengeri rózsa fontos alapanyag a rák kutatásban; a bohóchalak élőhelyei pedig népszerű látványosságok a Nemo nyomában megjelenése óta. Igen ám, de a bohóchal ikrák csak teljes sötétségben kelnek ki. Ha ezeket összeadjuk, akkor jöhet a láncreakció: turisták → part menti szállodák → fény → nincs kikelés → nincs hal → nincs tengeri rózsa → nincs rák kutatás. Hát nem érdekes (és borzasztó) domino hatás?
A korallok maguktól is elsápadnak/hanyatlanak pár évente egy természetes szélfordulásnak és vízhőmérséklet változásnak köszönhetően. És ez még bele is fér, mert alap esetben gyorsabban tudnak regenerálódni egy ekkora visszaesésből, mint ahogy a következő érkezne. Viszont a korallok szaporodása szorosan függ a Holdfénytől – amibe, kitaláltátok, a fényszennyezés belepiszkál. Ha így haladunk, gyorsabban fognak eltűnni, mint ahogy regenerálódni tudnának, és onnan már nem nagyon lesz visszaút.
Láthatjuk tehát, hogy a sötétség egy igen népes ökológiai fülke. És még aki nem dedikáltan éjszakai (mint mondjuk az emlősök nagy többsége), az is inkább hajnali vagy alkonyi aktivitást mutat. Illetve éjszaka sem csak alvás a program. Mi emberek vagyunk egyedül, akik leginkább konkrétan a nappal kellős közepén ficergünk.
A baj az, hogy ezt a különcségünket minden erőnkkel próbáljuk a többiekre is ráerőltetni. Az evolúciós változások során kialakult kényes egyensúly évmilliók alatt állt be, mi pedig pillanatok alatt szét tudjuk barmolni. Aztán meg majd nézhetünk nagy csodálkozó fejjel, ha valami olyat is kirúgunk magunk alól, ami addig nekünk dolgozott, de még csak tudomást sem vettünk róla.
A denevérek emberi szemszögből vett “haszna” például dollár százmilliókban vagy akár milliárdokban mérhető, ha megnézzük, mennyi károkozót fogyasztanak, vagy hogy az ürülékük milyen jó trágyának. Ha kihalásba világítjuk őket, akkor ez egy elég váratlan extra költség lesz ám. Pláne hogy ezeket a szolgálatokat a természet ingyen nyújtja – csak olyanra kéne beállítani a körülményeket, hogy nyújtHASSA. Mézzel többre mennénk, mint az ecettel.
A 17-18. század környékén még szabad szemmel is jól lehetett csillagászkodni. Vagy legalábbis csak a szemünk érzékenységén múlt, nem a külső körülményeken. Ma viszont már ez a legtöbb helyen lehetetlen lenne a fényszennyezés miatt.
Ennek számszerűsítéséhez az ún. Bortle skálát használják, ami azt mutatja, hogy mennyire jól látható a éjjeli égbolt. Az 1-es érték teljesen érintetlen eget jelent (ahol több mint 6000 égi objektum lenne látható szabad szemmel), míg a 9-es a teljes fényszennyezés (ahol az objektumok száma 5-10-re csökken). És mit is nyerünk ezért az áldozatért cserébe?
Főként azt, hogy az elektromos fény elterjedésével képesek voltunk ráerőltetni a világra a saját ritmusunkat. Persze már akkoriban is voltak, akik úgy gondolták, hogy ez leginkább csak ahhoz vezet majd, hogy a munkásokat még jobban ki lehessen zsigerelni, és hajtani a gazdaságot. Így visszatekintve ezt nem mondanám alaptalannak.
A jövő fényes volt – vagy legalábbis, a fény volt a jövő.
The future was bright or, at least, brightness was the future.
Mellesleg mindeközben nem csak szerencsétlen állatoknak rúgjuk fel a cirkadián ritmusát, hanem a sajátunkat is. A kékes és pirosas fény váltakozását a nappal-éjszaka körforgással azonosítjuk, ami befolyásolja a melatonin termelésünket (lásd Miért alszunk?). De úgy egyáltalán bármi fény nehezíti a pihenésünket, még ha pirosas is – ez a túlvilágítás nagyon nem tesz jót az alvásunknak.
És ha alvás problémák, akkor jöhet a krónikus stressz, a depresszió, vagy akár konkrét fizikai tünetek. Még a régebben őrülettel és bűnözéssel azonosított Hold-kór kifejezés is valószínűleg onnan ered, hogy a több fény miatt olyankor nagyobb esélye volt a kialvatlanságnak.
Egy másik példa az elhízás. Nyilván sok más faktortól is függ, de ezek közül egy a folyamatosan alacsony leptin szint, ami az étvágyat szabályozza. És mivel a leptin a melatonin-hoz van kötve, ezért ha azt felborítjuk, akkor borul a leptin is, ami miatt könnyen becsúsznak majd az éjszakai nassolások.
Egyszerűen kövérre világítjuk magunkat.
Simply put, we light ourselves fat.
De a leptin csak a kezdet – a melatonin más hormonokkal is kapcsolatban áll. Például az éjszakai munkások körében kimutathatóan gyakoribb a rák, főleg annak hormon-érzékeny fajtái (mell, prosztata). A WHO szerint a tartós éjszakai műszak kb. ugyanolyan káros, mint a dohányzás. És habár már vannak próbálkozások, hogy utánozzuk a természetes világítási ciklust a mesterséges fény színével és/vagy erősségével, ez még nagyon gyerekcipő…
Nem igazán tesz jót, hogy a vallásos szimbolizmus évezredek óta a jó/rossz, az ártatlan/bűnös, vagy épp a tiszta/szennyezett párossal azonosítja a világosságot és a sötétséget. Ha ilyen negatív a benyomásunk a sötétről, akkor nyilván nem sajnáljuk majd “kiirtani” sem.
Szerencsére ez azért nem minden vallásban van így. Van, ahol sokkal közelebb állnak a természethez a szükséges fény/sötét körforgás felismerésével. Vagy ahol kimondottan az egyensúlyra törekszenek a kozmológiájukban. De ez sajnos közel sem elég a trend visszafordításához.
Szemléltetésként gondoljunk csak arra, hogy manapság már létezik az asztro-turizmus fogalom – vagyis amikor elkülönített, szabályozott fény kibocsátású sötétség-parkokat hozunk létre, hogy az oda látogató emberek még láthassák a csillagos eget. Szerintem már önmagában az abszurd, hogy ilyenre szükség van! Az ajánlott szabályaikat viszont mindenki megszívlelhetné: a fény árnyékolása és lefelé irányítása (nincs horizontálisnál magasabb szivárgás), limitált számú lámpa per egységnyi terület, és meleg (sárgás/pirosas) fény (semmi kék!). Az ilyen ökológia-tudatos világítással már sokat tehetnénk az eddigi negatívumok ellen.
Sőt, a sötétség nem csak testi, de lelki téren is jót tehet. Svédországban például már léteznek ún. sötét-terápia kezdeményezések, mert a sötétben intimebb, lassabb, nyugodtabb a beszélgetés, a társasági lét. A túl sok vizuális stimuláció kompenzálása nem lenne rossz ötlet.
A legnagyobb akadály azt elfogadni, hogy a sötétségnek igenis lenne szerepe a modern életben. Ha viszont ezen túlbukkanunk, akkor technológiailag nem nagyon lehet mentségünk. A 2014-es fizikai Nobel díj óta tömegesen és olcsón rendelkezésre áll a szabályozható LED fény. Itt az esély, hogy jobban testre szabjunk a világításaink erősségét és fényét, mint valaha. Ennek ellenére kb. csak arra használtuk a LED forradalmat, hogy minél több és erősebb fény legyen, mindig, mindenhol.
Láthattuk tehát, hogy a sötétség mesterséges háttérbe szorításával mekkora felfordulás okozunk a világunk működésében. Borítjuk a növények fejlődését/beporzását, az állatok táplálkozását/szaporodását/navigációját, és a tetejébe a saját cirkadián ritmusunkat is.
A jó hír, hogy a globális felmelegedéssel, a vegyszer és műanyag mérgezéssel, vagy az invazív növény- és állatfajok terjedésének féken tartásával ellentétben a fényszennyezést lenne a legkönnyebb megoldani a jelenkor katasztrófái közül – legalábbis technikailag. A rossz hír, hogy ehhez akarni is kéne. És mondjuk komolyan venni, hogy potenciális negatív hatásában bizony a fényszennyezés is egy lapra tartozik a többiekkel.
Mint minden globális esetben, itt is leginkább politikailag megtámogatott, rendszer szintű változtatások kellenek. De amíg sikerül ezeket a gondolatokat társadalmi norma szintre süllyeszteni, addig azért személyesen is tehetünk értük:
Használjunk időzítőket és/vagy mozgásérzékelőket a kültéri világításainkon,
Gondoskodjunk a megfelelő árnyékolásról (hogy tényleg csak az legyen megvilágítva, aminek muszáj), illetve
Figyeljünk a fény színére és erősségére (hogy tényleg csak úgy legyen megvilágítva, ahogy muszáj).
Az már csak a bónusz, hogy ezek után talán szépséget is találhatunk a sötétben. A szerző végszavával élve (ami pont a “carpe diem”, vagyis a “ragadd meg a napot” ellentéte): Ragadjuk meg az éjszakát! Carpe noctem.
]]>Minden esetre kezdjük egy kis definícióval: a McNamara tévedés a kvantitatív (vagyis, számszerűsíthető) szempontok túlzott hangsúlyozására, és minden egyéb figyelmen kívül hagyására épít. Más szavakkal azt állítja tehát, hogy csak az lehet fontos, ami konkrétan mérhető. Ez a bizonyos mentális torzítás Robert McNamara amerikai védelmi miniszter nevéhez fűződik, aki a Vietnámi háború során minden hitét a besorozott katonák létszámába, a megölt ellenségek maximalizálásába és a saját áldozatok minimalizálásába fektette.
Elvégre ha mi többen vagyunk, és ők jobban fogynak, akkor előbb-utóbb nyerni fogunk, nem? Hát, mint azt a történelemkönyvek is mutatják, nem. A lakosság kitartására, a hazai pálya előnyére, és úgy általánosságban a gerilla harcmodorra senki nem volt felkészülve. És ami még rosszabb: a meglepetés után még egy jó darabig ment a strucc politika a helyzet menthetetlenségét illetően, mert a választott számok továbbra is haladást mutattak.
Az áldozatok pontatlan becslése, vagy a besorozási színvonal hígítása és a katonák képességeinek “egy kalap alá vétele” jó példák arra, hogy nem minden hasznos, ami könnyen mérhető. A komplexebb szociális és gazdasági összefüggések (na meg az átlag vietnámi farmer érzelmi világának) leszarása pedig jó példák arra, hogy nagyon is hasznos lett volna egy csomó olyasmit is figyelembe venni, amit nem tudtak könnyen és egyértelműen számokká konvertálni.
És habár a Vietnámi háború stratégiai megfontolásai ritkán kerülnek elő a hétköznapokban, a mögöttes lecke bizony ránk is vonatkozik! Például:
Ha csak a fizetésünk alapján mérjük a munkánk minőségét, akkor önszántunkból kötünk majd ki és ragadunk meg olyan pozíciókban, amik jövedelmezőek ugyan, de közben az egész életünket megfertőzik. Általában a munka az egyetlen, ahol pénz és előléptetés képében explicit, látványos jutalmat osztogatnak. Sehol máshol nem lesz pirospont, ha jól teljesítünk – inkább csak feketepont, ha nem. De ez nem jelenti, hogy a munka fontosabb, mint az élet más területei! Csak azt, hogy a munkában könnyebben mérhető a teljesítmény (lásd Charles Wheelan).
Ha a siker felé vezető úton elkezdünk nagyobb súlyt adni a konkrét lépéseknek, mint a háttérben meghúzódó víziónknak, akkor idővel elkezdünk majd egyre hatékonyabban haladni, csak már lehet, hogy a rossz irányba. Mert hát azt könnyű mérni, hogy mit csinálunk, vagy hogy mennyit. Azt már annál nehezebb, hogy miért csináljuk – és hogy mennyire tartjuk magunkat az eredeti miért-ünkhöz. Pedig hosszú távon az utóbbi lenne a fontosabb (lásd Simon Sinek).
Ha fogyni szeretnénk, de csak a mérlegen megjelenő kilókkal foglalkozunk, akkor könnyen keveredhetünk koplalásba – ami a súlyunkat valóban lefelé viszi ugyan, de csak a leépített izomzat és a leépítendő izmok által addig megkötött víz felszabadítása miatt. Azt hisszük majd, hogy haladunk, pedig nem hogy csak nem vesztünk zsírt, de közben arról is gondoskodunk, hogy a koplalásunk végeztével még kevesebb kaja is elég legyen a visszahízáshoz (lásd Chris Aceto).
Vagy tegyük fel, hogy nem keveredünk koplalásba, és szorgosan kultiváljuk a helyes étkezési/mozgási/regenerálódási szokásainkat. Sajnos ilyenkor is hasonlóan csalóka lehet kizárólag a kilókkal foglalkozni a haladás megítéléséhez. Lehet például, hogy a zsírvesztés még nem indult meg, de az energiaszintünk már nőtt; vagy a közérzetünk javult; vagy jobbakat alszunk; vagy újra be tudjuk gombolni a kedvenc nadrágunkat; vagy épp már kevésbé kívánjuk az édeset. És ugye a szokások kialakulásához fontos a kielégítő visszajelzés – amit talán észre is vehetnénk, ha nem csak a kilókra fókuszálnánk (lásd James Clear).
Ha egészségesek szeretnénk maradni, de az egészségünk szintjét túlzottan a vérvételi eredményeinkkel azonosítjuk, az gyakran tévútra vihet. Minden hormon/vitamin/ásvány/akármi “egészséges szintje” egy átlag intervallum, amiből még 95%-os konfidencia mellett is lesz 5%, aki gond nélkül kilóg. Persze ugyanígy lehet az is, hogy rendben van az összes értékünk, de csak mert valami speciálisabbat meg nem vettek bele a vizsgálatba, ami kimutatta volna a bajt (lásd Christie Aschwanden).
Persze mindebből nehogy valaki azt a tanulságot vonja le, hogy akkor nem is kellene mérni a haladást. Dehogynem! Nagyon alapvető (és mellesleg demonstrálhatóan igaz) menedzsment közhely, hogy amelyik folyamatot nem mérjük, azt nem is tudjuk irányítani. Csak annyit szerettem volna érzékeltetni, hogy azért alaposan fontoljuk meg, mit mérünk! Na meg hogy bármennyire is kiváló metrikát véltünk találni, azért amellett is tartsuk nyitva a szemünket.
]]>Párhuzamot érezhetünk Carol Dweck növekedési szemléletmódjával, és nem véletlenül. Ám amíg Dweck leginkább arra koncentrál, hogy egyáltalán elhitesse velünk, hogy zsenialitás nélkül is végig tudunk menni az úton, addig Duckworth már jobban arra koncentrál, hogy hogyan menjünk végig azon a bizonyos úton. Főleg ha tele lesz bukkanókkal és kellemetlenségekkel.
Ehhez pedig gyakorlatilag egyetlen személyiségjegyre lesz szükségünk, amit ő “grit”-nek nevez. Ehhez magyarul talán a “szívósság” áll a legközelebb, de mivel Duckworth könyvének hivatalos magyar fordítása is megtartotta az eredeti kifejezést, így én is grit-ként fogok rá hivatkozni.
A tartalom a következőképp alakul:
Duckworth kutatása eredetileg azzal indult, hogy elit katonai oktatásban résztvevő újoncok teljesítményét vizsgálta. Azon belül is első sorban azt, hogy miért bukik ki konzisztensen az ígéretes diákok egy jelentős része? És hogy vajon hogyan lehetne megjósolni, hogy ki fogja végigcsinálni? Persze már addig is volt minden kadétnak egy összpontszáma az addigi akadémiai és atlétikai eredményei (plusz minden egyéb könnyen mérhető aspektus) alapján, amit a felvételi elbírálásnál használtak. Csak hát az marhára nem jelezte előre, hogy ki fog kibukni.
Itt jött képbe a grit, ami a szerző definíciójában a szenvedély és a kitartás kombinációja. Vagyis amikor nem csak tudjuk, hogy merre akarunk menni, de aztán megyünk is arra, legyen bármi. Ami (a legtöbb nagyszerű ötlethez hasonlóan) utólag már szinte magától értetődőnek tűnik. Ha valaki szenvedélyes egy céllal kapcsolatban, és kitartóan menetel felé, akkor előbb-utóbb el fogja érni, nem?
A grit több, mint a kemény, intenzív munka – még akkor is, ha hosszú távon tartjuk a keménységünket és az intenzitásunkat. A grit egyben hűség is ahhoz a területhez, amin keményen én intenzíven dolgozunk. A szerző hasonlatával élve: a szenvedély nem egy hirtelen tűzijáték, hanem egy iránytű. Nem feltétlen kell, hogy egyetlen irányba mutasson az egész életünk, de minél kevesebbszer változik, annál hatékonyabban haladhatunk majd abba a kevés irányba.
Illetve megjegyezzük azért, hogy grit mellett is lehet opció a feladás, de csak az alacsony szintű céloknál. Ha megvan a magas szintű célunk (az iránytűnk, ami mutatja az utat), akkor pont az a grit, hogy azt az irányt nem adjuk fel soha. Viszont az alacsonyabb szintű komponensek (az oda vezető lépések) közül lesz olyan, ami nem jön be, vagy amit el kell sorvasztanunk, hogy valamelyik másiknak több energia juthasson.
Na most a kadét-rostálás szemszögéből ez a hozzáállás nyilván nehezebben számszerűsíthető, mint a tanulmányi átlag vagy az atlétikai teljesítmény. De egy szubjektív kérdőívvel szerencsére elég jól közelíthető, amiben (a fenti definíciónak megfelelően) a kérdések fele a kitartást, a másik fele pedig a szenvedélyt firtatja. Például:
És lássunk csodát, az itt elért pontszám már nagyon szépen mutatta, hogy várhatóan ki fog bennmaradni a képzés végéig. Plusz ez nem ám csak extrém katonai kontextusban működik. Ügynöki állás megtartása, iskola elvégzése, betűző versenyen elért helyezés – újra és újra az jött elő, hogy a tehetség szinte teljesen független attól, hogy mit kezdünk vele.
A tehetség gyakran nem más, mint egy figyelem elterelő tényező. Duckworth saját tanári tapasztalatai szerint egyáltalán nem törvényszerű, hogy a tehetségesek legyenek a legjobban teljesítők. A kemény munka egyszerűen többre megy, ha elég hosszú távon nézzük.
Persze akadnak híresebb példák is. Mondjuk Charles Darwin, aki saját bevallása szerint is átlagos intellektussal rendelkezett, viszont emberfeletti kitartást tanúsított egy-egy problémával szemben. Vagy William James, aki szerint:
Az emberek többsége jóval a határain belül él; változatos képességek birtokában van, amiket rendszeresen nem használ ki.
The human individual lives usually far within his limits; he possesses powers of various sorts which he habitually fails to use.
Tudatosan persze sokan tisztában vagyunk vele, hogy a szorgalmas középszerűség veri a lusta tehetséget. De érzelmi szinten valahogy mégis ámulunk-bámulunk a természetes, erőfeszítés nélküli tehetség láttán. Kísérletek mutatták ki, hogy ha látatlanban kell megítélnünk szó szerint ugyanazt az eredményt, csak egyszer egy “tehetséges”, máskor pedig egy “törekvő” alkotó jóvoltából (legyenek azok zenészek vagy vállalkozók), a tudat alatti torzításaink a tehetség felé sodornak.
Gondoljunk ebbe bele egy pillanatra! Objektíven ugyanazt az eredmény, csak annyi a különbség, hogy milyen háttérsztorit teszünk mellé a fejünkben. Prédikálni sokan prédikáljuk, hogy a szorgalom többet ér – de ha lehetne választani, akkor inkább a tehetséget pártolnánk. Szóval ne engedjük, hogy a tehetség elterelje a figyelmünket az erőfeszítésről!
Természetesen nem mondjuk, hogy ne létezne vagy számítana a tehetség. Igenis képes gyorsítani vagy könnyíteni egyesek haladását azonos mennyiségű edzés mellett. De több edzéssel a kiválóság igenis elérhető a többieknek is.
A nagyság elérhető. A nagyság sok-sok önálló tevékenység összege, és ezek közül mind teljesíthető.
– Dan Chambliss
Greatness is doable. Greatness is many, many individual feats, and each of them is doable.
Duckworth modellje:
Tehetség × Erőfeszítés = Szakértelem
Szakértelem × Erőfeszítés = Eredmény
Vagyis igen, számít a tehetség – de az erőfeszítés kétszer is számít! Egyszer abban, hogy milyen gyorsan tudjuk fejleszteni a készségeinket. És még egyszer abban, hogy a már meglévő készségeinkből milyen gyorsan tudunk eredményeket előállítani. Erőfeszítés nélkül a tehetség csak a potenciálunk, amihez nem értünk fel. És erőfeszítés nélkül a szakértelmünk csak mindaz, amit csinálhattunk volna, de nem csináltuk.
Minden tulajdonságunk genetika és neveltetés kérdése. Igen, és – nem vagy-vagy! Például a magasságról azt gondolnánk, hogy tiszta genetika, de generációs trendeken keresztül látszik, hogy az átlag is szépen növekszik, miközben a génállomány annyit azért nem változik. Vagyis valószínű, hogy legalább részben az elégséges tápanyagnak, a tiszta ivóvíznek és levegőnek, illetve a modern orvostudománynak is köszönhető. És fordítva: a látványosan neveltetés-jellegű tulajdonságokban, mint mondjuk az őszinteségben vagy a nagylelkűségben is akad némi genetikai ráhatás.
Szóval a grit (minden máshoz hasonlóan) mindkettő függvénye. Na jó, de milyen arányban? A szokásos genetika vs. nevelkedés kísérlet: nézzük ikreken. És az ilyen kutatások szerint a grit kb. 20-40%-ban magyarázható a genetikával – szóval még a legrosszabb esetekben is többet számít a tapasztalat/neveltetés/környezet/hozzáállás. Amik ugye mind fejleszthetőek, tehát a grit is az!
Aki ráhagy valamit, az általában vagy:
A grit ezt úgy akadályozza meg, hogy:
Ezeket a belülről-kifelé grit növelési szempontokat tárgyaljuk a következő négy szekcióban.
A szenvedély fontosabb, mint a praktikusság! Számos kutatás egybecsengő tanulsága, hogy boldogabbak vagyunk és jobban teljesítünk, ha érdekel, amit csinálunk. És hát ja, ez így kurva magától értetődőnek hangozhat – de valahogy mégis a megkérdezettek két harmada úgy érzi, hogy kb. szarik a munkájára. Akkor ez most hogy is van ez?
Először is érdemes tudatosítani magunkban, hogy nem feltétlen lesz villogó tábla, hogy “ez az életcélod”. Sokszor össze-vissza kanyargós úton derül ki, hogy mibe mélyülünk bele. Lehetett volna sok minden más is. Szemléletes párhuzam a párválasztás, ahol nem A tökéletes párt kéne keresni, hanem egy ígéretesen kompatibilis kezdőpontot, ahonnan indulhat az igazi munka. Nem az a lényeg, hogy melyik lehetőség lett (vagy melyik nem lett), hanem hogy kellően elköteleződjünk az mellett, ami lett.
A munkánk iránti szenvedély egy csipetnyi felfedezés, egy nagy adag fejlesztés, és aztán egy életnyi mélyítés.
Passion for your work is a little bit of discovery, followed by a lot of development, and then a lifetime of deepening.
De hogy egyáltalán esélyünk legyen belemélyedni valamibe, ahhoz elengedhetetlen, hogy kellő szinten érdeklődjünk iránta. Vagyis ha tudjuk, hogy valami nem érdekel, akkor ideje változás után nézni. Ha pedig érdekel, akkor is ajánlatos eleinte csak “játékosan” belekóstolni, nem rögtön az egész életutat előre eltervezni – hogy az egyelőre figyelmen kívül hagyható nehézségek ne szegjék a szárnyunkat.
Innen aztán minél nagyobb a grit, annál kevesebb karrier váltás várható. Mert nem a tökéletes illeszkedést keressük (ami ugye nincs), hanem azt, amiben kiteljesedhetünk. Ebből pedig szerencsére több opció is akad.
A kezdő számára az az újdonság, amivel még nem találkozott. A szakértő számára az újdonság a részletekben rejlik.
For the beginner, novelty is anything that hasn’t been encountered before. For the expert, novelty is nuance.
A grit egyik legfontosabb mellékhatása, hogy egyszerűen több időnk lesz valamivel foglalkozni, ami által jobbak leszünk benne. De persze évtizedekig is lehet valamit úgy csinálni, hogy közben megragadunk egy közepes szinten, szóval azért valószínűleg más szempont is számít. Nem csak a befektetett idő mennyisége, hanem a minősége is fontos!
A várható mennyiség becslésére ott a Gladwell-nél is tárgyalt 10.000 óra, a minőségre pedig Anders Ericsson “tudatos gyakorlását” hivatkozzuk (lásd Deep Work, Make It Stick). A lényeg, hogy:
Az ilyen gyakorlás nehezebb, és kevésbé élvezetes, mintha csak úgy csinálnánk, amit már amúgy is tudunk csinálni. De pont ettől lesz fejlődés, nem csak karbantartás. És különben is, ha csak agyatlanul tesszük, amit tenni kell, az is egyfajta szenvedés – mert habár annyira nem fájdalmas az adott pillanatban, mégis abban a tudatban kell csinálnunk, hogy gyakorlatilag szinte értelmetlen.
Viszont jó hír: ha megtanuljuk az eredményekkel azonosítani a kemény munkát, akkor idővel akár azt is megszerethetjük. Ez kb. szembemegy a Flow-val, ami szerint pont hogy nagyon is élveznünk kellene, amit csinálunk. A látszólagos ellentmondás könnyen feloldható: a flow élmény leginkább a rengeteg szükségesen kellemetlen gyakorlás eredménye. Aki többet szenved a tudatos gyakorlással, annak utána több lesz a flow is. Legyen hát szokás a nehéz gyakorlás – és tanuljuk meg élvezni, amennyire lehet.
Mélyebb jelentést akkor találunk majd a tevékenységünkben, ha annak értelme van mások számára is! Ez tudja majd hosszú távon fenntartani az erőfeszítésünket: ha érdekel és hajt minket, hogy hogyan szolgálhatunk általa másokat. Itt is szépen kijön, amit az IKIGAI irányánál mondtunk: az általános sorrend érdeklődés → profivá válás → mások hasznára levés. (És ebből a harmadikból már kb. következni fog az anyagi megtérülés, mert a pénz a piacon egyszerűen az értéket méri.) Ahogy már Marcus Aurelius is megmondta:
Bizonyos értelemben az emberek a mi igazi hivatásunk. Az a dolgunk, hogy jót tegyünk velük, és hogy elviseljük őket.
Arisztotelész is megkülönböztette a boldogságon belül az eudaimonikus kontra hedonista megközelítést. Az előbbinél összhangban vagyunk a belső “jó szellemünkkel”, míg az utóbbinál csak önző, pillanatnyi örömökre törekszünk. Ezeket nem feltétlen helyénvaló jó/rossz címkékkel illetni – mindkettő evolúciós beégés, ami a túlélést segíti. Az eudaimonikus az együttműködés által, míg a hedonista az egyéni igények (értsd étel, szex, ilyesmi) kielégítése által. Szóval természetes mindkettőt üldözni valamilyen szinten. Csak a relatív egyensúlyuk az, ami nagyon nem mindegy.
Az élvezet persze, hogy mindenkinek jó és fontos, de hogy egy magunknál nagyobb cél felé törekedés fontosabb-e, az igazán jól korrelál a grit-tel. Ha a cél fontosabb, mint hogy jól érezzük magunkat közben, akkor nyilván olyankor is törekedni fogunk felé, amikor maga a törekvés épp nem túl kellemes.
Szemléltetésként vegyük a tanmesét, ahol elvileg mindhárom kőműves ugyanazt csinálja, de a véleményük igencsak más róla. Az egyik épp “téglákat pakol egymásra”, a másik “egy templom falát húzza fel”, a harmadik pedig “Isten házát építi”. Ez az az Amy Wrzesniewski-féle munka/karrier/hivatás megkülönböztetés, ami rámutat a hozzáállásunk kulcsszerepére. És ugye ez sem statikus ám! Nem magától a foglalkozástól függ, hanem hogy hogyan tekintünk rá, vagy hogy mit hozunk ki belőle.
Illetve jegyezzük még meg, hogy a magunkra koncentrálás és a másoknak segítés nem egy spektrum két vége – ez két külön, független spektrum! Lehetünk úgy is nagyon a saját teendőinkre fókuszáltak, hogy azok által másokat akarjunk segíteni. A legjobb tehát az lesz, ha ezek kéz a kézben járnak.
Kétféle remény között érdemes különbséget tenni: az egyiknél azt reméljük, hogy a holnap jobb lesz; a másiknál azt, hogy képesek leszünk egy jobb holnapot teremteni. Érezzük a különbséget? Habár a cél ugyanaz, nagyon nem mindegy, hogy menet közben az univerzum-e a felelős, vagy mi.
Szép a párhuzamban a Sztoikus címkézéssel: a “rosszabbik” remény elvárja az univerzumtól, hogy az is jól alakuljon, amit nem mi irányítunk. Ezzel szemben a “jobbik”, proaktívabb remény csak abban próbálja fenntartani a hitünket, hogy amit elvileg irányíthatunk, azt majd tudjuk is irányítani a célunk felé menet.
Seligman és Meier híres “tanult tehetetlenség” kísérleteiből nem az a tanulság, hogy a szenvedés már önmagában reményvesztéshez vezet – csak az olyan szenvedés vezet oda, amiről azt hisszük, hogy nincs rá semmi befolyásunk. És ha úgy állunk hozzá minden helyzethez, hogy aktívan keressük az irányítható aspektusait, akkor nagy valószínűséggel találni is fogunk ilyeneket.
Bukj el hétszer, kelj fel nyolcszor.
– Ősi japán közmondás
Fall seven, rise eight.
Az optimista szerint a baj ideiglenes és specifikus, míg a pesszimista szerint végleges és általános érvényű. Ez az ún. “katasztrofizálás”, aminek az ellenszere a belső monológunk megváltoztatása. És az optimizmus (mint szinte minden) tanulható!
A most boncolgatott grit, Dweck növekedési szemléletmódja és az általános optimizmus mind nagyon szépen korrelálnak egymással. Sőt, a Duckworth tapasztalatai alapján sorrendiséget is felállíthatunk: növekedési szemléletmód → optimizmus → grit. Ezek erősítéséhez:
Akár azt hiszed, képes vagy rá, akár azt, hogy nem – igazad van.
– Henry Ford
Whether you think you can, or think you can’t — you’re right.
Nyilván sok adat és kutatás kéne még ezen a fronton. De hát a gyerekek addig is nőnek, úgyhogy menet közben álljon itt a két “legerősebben sejtett” tanulság a szülőknek és minden szülő-szerű szerepben helytállónak (legyen az tanár, coach, vezető, stb.).
Sokan gondolják, hogy a magas elvárások és a feltétel nélküli szeretet egyetlen skála két vége. Ezért vagy idegösszeroppanásba hajtják a kölköt, mint egy pszeudo-náci, vagy hippi-üzemmódban egy semmirekellővé babusgatják. De ez valójában két teljesen független dimenzió! Szóval egyrészt nem kell, hogy egyik a másik rovására menjen – másrészt egyiket se kell túlzásba vinni.
A jó nevelés támogat, de elvárásokat is támaszt. A gyerek érdekei vannak elöl, de ettől még nem mindig bízzuk a gyerekre a konkrét megvalósítás részleteit. Ha csak az elvárások hangsúlyosak, akkor az egy tekintélyelvű diktatúra, ha pedig csak a támogatás, akkor borítékolható az elkényeztetés. (Ha meg egyik sincs, akkor az elhanyagolás, de erről nem is érdemes beszélni.) Ha viszont mindkét szempontból jók vagyunk, azt Duckworth “bölcs nevelésnek” nevezi. Kb. lehetsz, ami szeretnél, de akkor azért dolgozzál!
Nagyon nem mindegy, hogy imitáció vagy emuláció. A gyerekek természetesen másolni fogják, amit a szüleiktől (vagy szülő-szerűségeiktől) látnak, és ezzel nincs is gond. De jó esetben ne csak utánozzanak, hanem értsék is meg, hogy mi miért úgy viselkedünk, és értsenek is egyet vele a saját értékrendjük alapján. Hogy utána tudatosan, logikus érveléssel a zsebükben testesíthessék meg ők maguk is azokat az értékeket – és ne csak azt csinálják, amit apa is csinál. Szóval ha grit-re akarunk nevelni, akkor A) legyen a mi grit szintünk is szép magasan, és B) magyarázzuk is el nekik, hogy ez miért fontos.
A suli nehéz, de legtöbbször nem érdekes; a haverokkal lógás meg érdekes, de nem épp kihívás. Vagyis a fiataloknak az iskolán kívüli szakköröknél van a legnagyobb esélyük megtapasztalni valami olyat, ami egyszerre érdekes és nehéz. És ha emellett kitartanak (kutatások szerint legalább 2 évig), az mind nettó bevétel lesz a grit számlájukon.
A szakkörök két fontos alappillére a grit kultiváció szempontjából, hogy:
Persze nem kell teletömni a gyerek napjait – de az mindenképp pozitív hatással lesz a fejlődésére, ha az életének rendszeresen része valami olyan iskolán kívüli tevékenység, ami érdekli, de nehéz.
A “2 évig” rész pedig azért jön képbe, mert felmérések szerint az elköteleződés az, aminek a legjelentősebb hosszú távú hatása van a fejlődésre (és a későbbi sikerekre). Az mindegy, hogy milyen szakkör vagy aktivitás. Csak annyi kell, hogy A) az egyik évben csinálja, aztán B) a másik évben is csinálja, és közben C) értékelhetően fejlődjön.
Duckworth grit-re nevelő megvalósítása a lányaival az ún. Nehéz Dolog Szabály, ami alapján megegyeztek, hogy:
És aztán (a fentiek fényében) egy extra kikötés a gimis korba érve: az akkor aktuális választás mellett legalább 2 évig kitartani.
Modern értelemben a kultúrának (szerencsére) szinte semmi köze a határokhoz. A net elterjedése óta mehet a szabad keveredés. A kultúra így inkább közös normákon alapul, ahol mind egyetértünk, hogy hogyan mennek a dolgok errefelé, és miért. A tribalizmus, a bent vs. kint, az elköteleződés és az azonosulás pedig mind valós mentális erőforrások.
Szóval ha fejleszteni akarjuk a grit szintünket, akkor az egyik leghatékonyabb módszer csatlakozni egy grit-alapú kultúrához. És megint fontos a sorrend: nem előbb kell grit-esebbé válni, hogy aztán már legyen “jogunk” csatlakozni egy grit-es közösségbe! Azért kell csatlakozni a közösségbe, hogy általuk válhassunk grit-esebbé. Nyilván ahhoz is kell valamennyi alap, hogy egyáltalán bevegyenek – de a hatás legalábbis oda-vissza működik!
A konformitás egy erős (és sokszor tudat alatti) hatás. Miért ne használnánk ki? Természetesen lehet tiszta akaraterőből is fejleszteni a grit-et, de ha a beilleszkedés utáni vágyunk könnyebbé tenné (szinte automatizálná), akkor miért ne keresnénk egy olyan közeget, ahova érdemes lenne beilleszkedni?
És ami a legjobb: a konformitás idővel identitássá válik. A grit esetében az ár-érték arány ránézésre ritkán magyarázza a viselkedést – legalábbis rövid távon. Hosszú távon valószínűleg más lesz a helyzet, de garancia ugye nincs. Ha viszont van mögötte egy identitás, akkor eleve nem is azt nézzük, hogy megéri-e így viselkedni, hanem hogy hogyan viselkedik “valaki olyan”, mint amilyennek mi tartjuk magunkat. Ha a grit az identitásunk részévé válik, akkor csináljuk fogjuk és kész.
Összevetve Dweck növekedési szemléletmódjával, a grit szerintem egy kiválóan illeszkedő társ-kurzus. Egyrészt kiegészít, mert itt már nem azt akarjuk elhinni, hogy egyáltalán képesek lehetünk valamire, hanem azt tanuljuk, hogy hogyan tarthatunk ki a választásunk mellett addig, amíg már “értelme is lesz”. Másrészt ráerősít, mert itt is prédikáljuk, hogy a kitartásunk, a szenvedélyünk és a szívósságunk maguk is fejleszthetőek.
Ha bentről kifelé szeretnénk grit-esedni, akkor A) kultiváljuk az érdeklődéseinket, B) építsünk a napi szokásainkba kemény, jelenlegi képességeinket meghaladó gyakorlást, C) találjunk egy rajtunk túlmutató értelmet a törekvéseinknek, és D) tartsuk életben a reményt, hogy ki tudjuk majd kaparni magunknak az eredményt, amire vágyunk. Ha pedig kívülről befelé szeretnénk grit-esedni, akkor áztassuk magunkat olyan társaságban, ahol ez a norma – és meglátjuk, hogy érdekes módon mennyivel könnyebb lesz keménynek lenni, ha az kell a beilleszkedéshez.
]]>
A tudás hatalom – de most nincs kedvem olvasni, úgyhogy inkább nézek még egy epizódot.
A mértékletesség többet ér az orvosságnál – de ez most szabad szedéses büfé, úgyhogy ma nincs diéta!
Szeresd felebarátaidat – de hova kanyarodsz index nélkül, te barom?!
Az idő-pénz ekvivalenciának viszont megvan a kellő hátszele a tudatunkba épüléshez, mert a legtöbben lépten-nyomon azt látjuk (sőt, abban az alapértelmezésben növünk fel), hogy dolgozni kell a megélhetésért. Vagyis természetes, hogy az időnket pénzre váltjuk. Innen az egyre divatosabb toxikus produktivitás is – hiszen ha még több időnk lenne, akkor azt még több pénzre cserélhetnénk, úgyhogy haladjunk!
Mondjuk tehát úgy, hogy ez a nézet nem feltétlen szolgál minket. Ettől persze nem mondom, hogy nem igaz az összefüggés. Csak ebből a szemszögből vizsgálva ártalmas lehet, mert a túlpörgésbe kerget.
Szerencsére az ekvivalencia reláció szimmetrikus. Vagyis, kicsit kevésbé kockául fogalmazva: ha az idő pénz, akkor a pénz idő. És ez azért fontos, mert ha viszont így tekintünk rá, akkor egyre jobban elkezdünk majd azon gondolkozni, hol lehetne a már meglévő pénzünket (vagy a potenciális pénzkereseti lehetőségeinket) szabad időre cserélni. Kellenek azok a 60 órás hetek, amikor mondjuk 30-cal is ugyanolyan jól el lehet lenni? Azért vállalnánk túlórát, mert akkor is dolgozni akarunk, vagy csak mert nem merjük kihasználatlanul “elpazarolni” azt az időt valami értelmetlenre?
Egyik kedvenc példám a témában a halászos/üzletemberes tanmese – ami szerencsére egyre klisébb bizonyos netes körökben, de a mondanivalója továbbra is szembe úszik az árral, úgyhogy szerintem megéri ismételni. Álljon hát itt is, saját szavaimmal, emlékezetből összefoglalva:
Egy nagymenő üzletember épp a pszichológusa által elrendelt kényszer-szabadságát tölti a tengerparton, amikor kiköt mellette egy helyi halász. Az üzletember megdicséri a fogást, és szakmai ártalomból megkérdezi, ugyan mennyi ideig tart ennyi halat összepecálni.
“Nem olyan sokáig.” - feleli a halász.
“És akkor mivel telik a napja többi része, ha megkérdezhetem?”
“Ó, semmi különössel. Lustálkodok, a feleségemmel vagyok, játszok a gyerekekkel, találkozom a barátaimmal… Eszünk, borozgatunk, jól élünk.”
“Hát de ha ennyire ráér, akkor miért nem marad kint tovább a vízen, és fog több halat?”
“A szükségleteink kielégítéséhez ennyi is elég. Miért kéne több?”
“Hogy a feleslegből profitot termelhessen, és a profitból pedig nagyobb, vagy akár több hajót vehessen.”
“És az nekem miért is lenne jó?”
“Hát nem érti? Idővel céget alapíthatna, és már mások dolgoznának a maga flottájával, míg maga egy központi irodából irányíthatná a műveleteket.”
“És az nekem miért is lenne jó?”
“Egy ilyen vállalatot 10-20 éven belül egy egész birodalommá lehetne növeszteni, és amikor végül kiszáll, milliókat kaszálhatna az eladott részvényeiből!”
“Na és az nekem miért is lenne jó?”
“Mert onnantól már úgy élhetne, ahogy csak akar. Egész nap lustálkodhatna, időt tölthetne a feleségével, játszhatna a gyerekeivel, borozgathatna a barátaival!
“És maga szerint most mit csinálok?”
Az idő a legértékesebb, nem megújuló erőforrásunk. Több pénzt bármikor lehet keresni, ezer meg egy módon – és ezekből a jobbak egy kezdeti szakasz után már egyáltalán nem egyenesen arányosak a befektetett idő mennyiségével! Időt viszont nem teremthetünk magunknak többet. Annyi van, amennyi van. Ha holnap fejbekúr egy féltégla, akkor annyi. De ha majd csak 107 évesen leheljük ki a lelkünket, békésen, szeretett ükunokáink körében, az is gyorsabban itt lesz, mint gondolnánk!
Ismerjük hát fel, hogy a pénz igazi célja a modern életben a szabadság. Nyilván meg kell teremtenie egy alapot hogy ne éhezzünk vagy fagyjunk halálra. De egy bizonyos, relatíve alacsonyan lévő ponton felül már úgy fektethetjük be a legjobban, ha az időnket vásároljuk vissza vele. A pénz idő.
]]>Nézzük sorban az eredeti kategóriák alapján, hogy miben, miért és mennyire vallottam kudarcot… Hátha ezáltal jövőre már majd jobb lesz(ek).
A beletett munka szeretete, a “kamat” hiányának viselése, és az azonnali kielégülés visszautasításának képessége sokat javult tavaly óta – intellektuális téren. Ami valamilyen szinten jó, mert most már nem igazán a kezdeti lendület visz, és a hétköznapok mégis tudnak jók lenni a kis alkotó tevékenységeim közepette. Valamilyen szinten pedig nem kimondottabban jó, mert ugye utána kellett fűznöm azt az “intellektuális téren” kikötést. Értsd, a mentális mályvacukor üzemmód még nem önfenntartó, és más területről is átvesz némi önfegyelem üzemanyagot (leginkább a 7-es pont számlájára).
Hozzátenném: a jobb hétköznapok nem feltétlen abból fakadnak, hogy ritkábbá váltak volna az imposztor-rohamok vagy az elszontyolodós depi-gödrök! Inkább abból, hogy már jobban tudom ezeket kezelni. Nem süppedek beléjük olyan mélyre és olyan sokáig, így javul az átlag hangulat, ami miatt tovább késleltethető az a bizonyos kielégülés. Előny itt.
Itt továbbra sincs gond – és nem is hiszem, hogy valaha lenne. Ez tulajdonképpen nem is olyan aspektus, ahol felérnem kéne valamihez, hanem épp inkább beérnem valamivel. Egy részhalmazzal abból a rengeteg területből, amik érdekelnének, de három emberöltő alatt sem jutnék hozzájuk. Ez, párosítva a specializációból való kiábrándulásommal, gyakorlatilag garantálja, hogy soha nem maradok friss tanulnivaló nélkül.
A formális meditáció sajnos többször nincs, mint van. Ezzel pedig pont az egy szem konkrét meditációs törvényt sértem – miszerint az egyetlen rossz meditáció az, amit nem csinálunk meg. Ha viszont tágítjuk a “meditációt” a formális, törökülős, hangdrum-hallgatós reggeli rituáléból, akkor azért szerencsére egész sokszor ott és akkor találom magam, ahol és amikor vagyok. Konstatálom és értékelem az apró szépségeket, visszaszorítgatom a (folyamatosan ömlő) gondolataimat, és létezek. A megvilágosodás még messze, de a zsibbadt árral úszás meg már messze, úgyhogy – kapjak itt mondjuk egy közepest?
A frissen feldolgozott Albert Camus-féle egzisztencializmus fényében nem nagyon tudom, hova címkézzem magam. Egyrészt abszolút egyetértek a filozófiájukkal, miszerint semminek semmi értelme, csak amit mi tulajdonítunk neki. Ebből viszont ők olyasmi következtetést vonnak le, hogy csak úgy sodródjunk az élet abszurd értelmetlenségében, amivel nem tudnék jobban nem egyetérteni. Szerintem a saját kis szubjektív világunk szemszögéből semmivel nem lesz kevésbé valós az a jelentés, amit mi választunk magunknak. Ezt a bizonyos jelentést pedig lépten-nyomon keresem a legváratlanabb helyeken – és így meg is találom a legváratlanabb helyeken.
A “mi történik” és az “én azt hogy értelmezem” szétválasztása egy állandó karbantartást igénylő mentális folyamat, de szeretném azt hinni, hogy többször csinálom, mint nem. Az pedig pont a napokban jutott eszembe, hogy külső szemlélőként akár morbidnak is tűnhet a blog, tekintve hogy milyen gyakran merül fel a halál. Szóval a címkézés és a memento mori szerintem elég jól kipipálható a Sztoikus alapelvek szem előtt tartásával kapcsolatban.
Mondjuk a magaslati nézőpont (és a “nem kiborulni az emberekre úgy általában”) szál már nem épp az erősségem – bár igyekszem békésebben bringázni a városban, mint amikor még fennhangon basztam le minden szabálytalan/figyelmetlen közlekedőt. A tudatosan rosszra készülés pedig még kevésbé megy – az általános kockázatkerülő hozzáállásom talán beszámít kegyelempontnak, de na. Legyen mondjuk ez is egy közepes körüli. Az alapok stabilak, de bőven nem vagyok az emlegetett “bölcs” sem.
Sokkal kevésbé görcsölök az alkotásom ütemén, hála az égnek. Ami véletlen sem jelenti, hogy nem görcsölök rajta – csak nem annyit, mint tavaly ilyenkor, és ez jó. Ennek örömére a blog tempó kb. stabilizálódott a havi 1 könyv + 1 szösszenet + 1 hírlevél szinten. Viszont ehhez párhuzamosan egy (szerintem egész tisztességes) YouTube kimenet is társul, és időnként még az egyedi billentyűzetes programozásomra is szakítok időt.
Instabilan billegő kis egyensúly ez. Pláne amikor az élet-szagú dolgok belepiszkálnak. De azért én lelkesen zsonglőrködök tovább – élvezve, hogy egyáltalán ilyen problémáim vannak. Innen is pacsi a Szoftverfejlesztés Tanszéknek, akik menet közben nem hajtják ki a belem, és ezért marad kakaó kreatívkodni.
A tavalyi jelentésben így indítottam ezt a szekciót:
Ez nálam sajnos pszichológiai/neveltetési/látásmódbeli beégés (még!), de amint a Mályvacukor szabály megcsúszik, és bármilyen módon előkerülnek az “azonnali élvezetek”, az ott nekem rögtön zabálást jelent.
Ez sajnos továbbra is pont így igaz. A mentális önfegyelem többször vezet jutalomfalatokhoz, mint be szeretném vallani. Rossz kutya!
Nem teljes azért az ön-elhagyás. Személyes higiénia és regeneráció téren igyekszem nem “lelakni” magam, és itt-ott azért mozgolódok kicsit. De messze már a legutóbbi “kipattintott” időszakom. Mondanám, hogy a mentális stabilizálódás után ez lesz a következő prioritás, de ugye semmiféle garancia nincs a mentális stabilizálódásra – vagy hogy akármeddig úgy maradna, ha egyszer véletlen el is érném. Szóval igyekszem az egyéb billegések mellett is visszahozni a dicső napokat!
A tavaly még aktuális felújítási időszakon túllendültünk, szóval ha a “csaló” kajálásokat a fenti 7-es pont számlájára írjuk, akkor attól eltekintve tényleg csak vegetálunk. És itt a vegetálást abszolút pozitív kicsengéssel használom – elvégre megvan mindenünk, ami kell, és boldogan megtehetjük, hogy csak karbantartásra költünk. Szóval egyelőre szépen megtaláltuk a magunk kis elég szintjét, és onnantól annál inkább az önmegvalósítás felé fordulhat a figyelem. Persze idővel lesz itt még változás, de terveim szerint az is a még további letisztulás és egyszerűsödés irányába.
A remeteségem minőségében nem sokat változott. Sőt, egy darabig inkább romlott. Illetve a teljesen vezeték nélküli írói felszerelés is várat még magára, hogy a természet lágy ölén végezhessek érdemi munkát. De a rendszeres szabad levegőn sétát tudatosan próbáljuk tartani, és a mozgásba is egyre gyakrabban iktatok bringázást a benti edzés helyett, szóval a kegyelem kettest azért az analóg kompenzációból is megütöm talán. A relatív közeljövőben pedig várhatóan többet leszünk falun, így év végéig még javíthatok.
A remeteség természetesen ide is kiterjed. Fogalmazzunk úgy, hogy az emberi kapcsolatok nem élveztek prioritást az elmúlt időszakban. Remélhetőleg ezzel nem rontottam az általánosan kitaposott anti-mizantróp pozíciómon, aminek tavaly annyira örültem – csak nem is javítottam tovább. Mindennél egyből az a kifogás ugrik a fejembe, hogy “majd a mentális/produktivitásos stabilizálódás” után, de ugye ez itt sem állja meg a helyét. Maradjunk annyiban, hogy ez továbbra is egy potenciális fejődési terület.
Ahogy haladunk ezen az ön-gatyábarázó utazáson, egyre jobban érzem, hogy jelen függelék nélkül már az elmegyógy bentlakók sorait erősíteném. Próbálkozni és törekedni persze lehet – sőt, kell! De amikor (nem ha, amikor) elbaszom, akkor nagyon fontos a kellő lazaság és tolerancia magammal szemben. Meg hogy úgy egyáltalán ne vegyem túl komolyan ezt az egész élet nevezetű bohóc-fiesztát. Csak így maradnak motiváció morzsák és ép agysejtek a következő újrapróbálkozásra.
Hát na. Nem vagyok egy díszpéldány – de azért egy utolsó szarkupac se. Illetve ami fontosabb szerintem, hogy egyáltalán érdekel, díszpéldány vagyok-e. Ez majd talán tompítja a botladozások mennyiségét miközben slattyogok egy jobb élet felé.
]]>Itt jön azonban a következő probléma: aki tanulni szeretne arról, hogy elméletben hogyan is legyen jobb ember, annak általában marad az etika tankönyv. A jó hír, hogy az etikát tárgyalják már a nagy okosok szó szerint több ezer éve. A rossz hír, hogy az ilyen részletes filozófiai írások mellé szinte kötelezően jár a migrén pár oldal után. Na ezért kell nekünk Michael Schur, aki közérthetően (és nem mellesleg tök viccesen) foglalja össze a nyugati morális filozófia nagyobb pilléreit.
Schur-t a legtöbben az Office vagy a Parks & Recreation kapcsán ismerhetik, de ő alkotta a kriminálisan alulértékelt The Good Place című sorozatot is. A szó szerinti mennyet és poklot megjáró sztori és karakterek olyan abszurdak és viccesek, hogy közben szinte észre sem veszi az ember a háttérben átszivárgó filozófia oktatást. Csak hát ehhez előbb az íróknak is ki kellett gyúrniuk magukat etikából.
A szerző is kb. abszolút a nulláról indult, és onnan szeretett bele az ágazatba. Ez adta az egyedi lehetőséget, hogy még friss ex-újonc fejjel tanítson másokat. Az eredmény a szarkasztikusan “Hogyan legyünk tökéletesek?” címet viselő könyv, ami minden kétséget kizáróan az eddigi legfogyaszthatóbb filozófiai olvasmány, amibe belefutottam. A tartalom a következőképp alakul:
Ööö… Ne! Jó, de miért? Mert az rossz dolog. De mitől lesz rossz dolog? Vagy mitől lesz rossz, aki ilyet csinál? És ha már itt tartunk: ki a jó ember? És mitől lesz jó?
Ez a gondolatmenet remélhetőleg jól szimbolizálja, hogy a filozófiában meglepően kevés lépéssel meglepően mély/általános/meta dolgokig lehet visszajutni. Próbáljunk hát ásni egy kicsit. Első közelítésünk Arisztotelész erény etikája, ahol nem a tetteink, hanem a belső tulajdonságaink alapján vagyunk (vagy épp nem vagyunk) jók.
A nagy B betűs Boldogság a fő cél, ami önmagáért való. Na igen ám, de ehhez erények kellenek. És ebben a kontextusban erény minden, ami segít jobban betölteni a szerepünket. Egy késnél az az erény, ha éles, ha erős a pengéje, ha jó az egyensúlya, stb. Az embereknél ilyen a nagylelkűség, az őszinteség, a bátorság, igazságosság, mértékletesség, stb.
Ezeknek a magvai mindenkiben alapból benne vannak – de csak a magvai, gyakorolni kell őket! Hozzájuk kell szokni és gyakorlatot szerezni az alkalmazásukban. Na meg persze nem ártanak a mentorok – mert hát a görögöknél elég hangsúlyosak voltak a nagy öreg tanítómesterek.
És hogy meddig kéne elmenni velük? Hát az arany középútig! Köszi… Mint amikor egy recept azt mondja, hogy “ahogy érzed”, vagy “ízlés szerint”.
A fontos, hogy minden erényből lehet hiányunk, de túlzásba is vihetjük mindet. Aki nem elég kötelességtudó, az nem tartja be a társadalmi szabályokat, és sorozatgyilkosnak áll (vagy, urambocsá’, tilosban parkol). Aki viszont túl kötelességtudó, abból lesz a háborúban ártatlanokat mészárló katona, aki “csak parancsot teljesített”. Az optimum mindig valahol a két szélsőség között várható.
Nem nagyon lesz pontos definíció, hogy miből mennyi a pont elég – eleve már az baj lenne, hogy hogyan mérjük? Ez az egész rendszer ilyen “majd tudom, ha látom”. De ez nem feltétlen baj, ha folyamatosan figyelünk magunkra. Hogy tényleg tudjuk is, amikor látjuk.
Figyelünk, tanulunk, fejlődünk, és ezáltal lesz egy olyan mély megértésünk az egyes erények terén, hogy testreszabottan tudjuk majd őket alkalmazni mindenféle furcsa és kiszámíthatatlan szituációban. Mert sajnos nem minden helyzet lesz annyira magától értetődő, mint hogy pofán verjük-e a barátunkat csak úgy. Amit ugye ne.
A modern etika egyik legnépszerűbb gondolatkísérlete a “villamos probléma”, amiben egy elszabadult villamos, megölne 5 embert, de ha meghúzunk egy kart, akkor egy másik pályára terelhetjük, ahol csak egy embert öl meg. Alapból szerintem elég “egyértelmű”, hogy meg kéne húzni a kart, mert hát valahogy egy halál csak jobb, mint 5, nem?
De mi van, ha nem mi vezetjük a villamost, csak a sínek mellett állunk és ott a váltó kar? Így is a mi felelősségünk közbeavatkozni?
Vagy ha az egy külön ember a barátunk? Így már meg szabad ölni 5 ismeretlent, hogy a barátunkat védjük?
Vagy ha az egy külön ember épp az esküdt ellenségünk? Ha ilyenkor váltunk, akkor az 5 embert akartunk védeni, vagy az ellenségünket kinyírni?
Vagy ha nem egy kart kell meghúzni, hanem kilökni valakit a villamos elé, hogy így megállítsa, és ezzel mentsük meg az 5 másik embert? Így már mindjárt durvább, nem? Pedig szerkezetileg továbbra is ugyanaz a szitu.
Vaaagy ha orvosként konkrétan megölni és felboncolni kéne valakit, hogy a szerveit másba beültetve megmenthessünk 5 haldokló pácienst? Csak hogy még egy fokkal durvább legyen…
Ezen agyalva érkezünk el a második nagy etikai iskolához, az utilitarizmushoz, avagy haszonelvűséghez (lásd Jeremy Bentham vagy John Stuart Mill). Furcsán egyértelmű választ kapunk tőlük, hiszen szerintük csak a végeredmény számít. Mennyi az össz-boldogság és az össz-szomorúság aránya a tetteink előtt/után? Ha javítunk az arányon, az jó; ha rontunk, az rossz.
Ha feltételezzük, hogy helyesen meg tudjuk ítélni a boldogságot és fájdalmat (ezeken belül is, hogy milyen sokat, hosszan, intenzíven, gyorsan és tartósan okozzuk), akkor azért nem lenne ez egy rossz szemlélet. De nyilván itt szembe jönnek olyan apró problémák, mint hogy hogyan mérjük objektíven a boldogságot? Vagy hogy egyáltalán tudhatjuk-e, hogy az események valóban a mi tetteink következményei (korreláció vs. ok-okozati viszony).
Nem elhanyagolható még, hogy mi magunk hol számítunk bele a képletbe? Mert ha például gyilkosságot kell elkövetnünk (mint a villamos elé lökős esetben), az lehet, hogy az össz-boldogság szempontjából pozitívra jön ki, de belőlünk közben gyilkost csinál… Ami azért nem ideális, na.
Ilyen problémákba ütközünk, ha csak a tetteink kimenetele számít, a mögöttük lévő szándék pedig egyáltalán nem. Mi lenne, ha ezt megfordítanánk?
A harmadik nagy etikai iskola a deontológia – a kötelességek tanulmányozása. Poszterarca Immanuel Kant, aki szerint tisztán elméleti, logikai, értelmi alapon kéne tudni meghatározni, hogy mit kell tennünk egy adott szituációban. Elemezzük a helyzetet, előkeressük az ilyen helyzetekhez tartozó szabályunkat, és annak megfelelően cselekszünk. Pont. Nincs semmi kétértelműség, semmi legális kiskapu, semmi érzelmi/szubjektív befolyásolás.
A lényeg, hogy úgy viselkedjünk, hogy az akár univerzális törvény is lehessen. Vagyis ha mindenki pont úgy viselkedne az egész világon, akkor is minden rózsás maradna. Ezért rossz pl. hazudni – mert ha mindenki hazudna, akkor a kommunikációnak semmi értelme nem lenne, felborulna a társadalom, stb. Ez az ún. “kategorikus imperatív”, mert csak az lehet törvény, ami univerzálisan is lehetne törvény.
Ennek egy másik (talán kicsit praktikusabb) megfogalmazása: úgy kezeljük az embereket (akár magunkat, akár másokat), hogy célok legyenek, ne (csak) eszközök.
Habár ez a haszonelvűség ellentéte (legalábbis a szándék vs. kimenetel szemszögből), időnként mégis ugyanarra a következtetésre jutunk.
A klasszikus villamos problémában mondjuk Mill és Kant is meghúzná a kart.
A haszonelvűség szerint 5 > 1
, téma lezárva.
A deontológia szerint pedig lehet mondjuk az az univerzális szabály, hogy “mindig mentsünk meg annyi ártatlan embert, amennyit csak tudunk”, amiből megint csak jön, hogy 5 > 1
.
Csak ez utóbbinál a megmentési szándék a fontos, nem az, hogy mellékhatásként véletlen plusz egy valaki meghalt.
Ha azért húznánk meg, hogy inkább az a valaki haljon meg, ne ez az öt, az nyilván nem oké!
Viszont ha már valaki mást kéne megölni az 5 megmentéséhez (lásd hídról lelökés, vagy szervekért boncolás), az nem lehet simán 5 > 1
, mert pusztán eszközként használnánk valaki mást.
Szép, ha figyelembe veszünk másokat. Például ha úgy parkolunk, hogy utána más is beférjen mellénk. De mi van, ha a kedvességünknek ára is van? Mert “rendesen” parkolni nem nehezebb, mint bunkón, csak a gondolatba kerül. De ha mondjuk vissza is kéne vinni a bevásárlókocsit – EGÉSZ ODÁIG?! – amikor már nagyon hazafelé mennénk…
Itt jön képbe a T. M. Scanlon kontraktualizmusa, vagyis hogy “mi az a minimum, amivel tartozunk egymásnak”. Ez egy Kant-jellegű filozófia, de sokkal egyszerűbb hétköznapi útmutató változatban. Kb. mint egy Quick Start Guide a teljes 300 oldalas használati utasítással szemben.
A gondolatkísérlet alapja egy tárgyalás, ami során mindkét fél megvétózhatja a másik javaslatait. Így egy olyan kompromisszumhoz jutunk, amit senki nem utasított vissza – vagyis ami mindenki számára elfogadható.
Persze ehhez kell a feltételezés, hogy mindkét oldal észszerű, és kompromisszumra törekszik. A való világban a lábtörlőkre és a seggfejekre is észszerűséget kell vetítenünk – egyrészt hogy mi magunk úgy viselkedjünk (ne használjuk ki a lábtörlőket, és ne hódoljunk be a seggfejeknek), másrészt így hátha ők is felérnek hozzánk.
Mint Kantnál, itt is univerzális szabályokhoz jutunk, csak itt az egymagunkban absztrakt moralizálás helyett másokkal együttműködősebb a szemlélet. De ez csak nagyon alap esetekre fog működni, mert ugye csak akkor van eredmény, ha senki nem vétózik. Szóval ez a minimum – viszont ennél azért illene többre törekedni.
Aki pedig többre vágyik, annak ott az afrikai ubuntu, miszerint mindennek az emberiség, emberségesség, együttműködés, és “szociális síkosítás” az alapja. Az ubuntu-isták a faj szemszögéből nézve felismerik, hogy “azért vagyok, mert mi vagyunk”. Ez Kant helyett az Arisztotelész-es etikára hasonlít, csak itt egyéni helyett kommunális szemszögből. Ha így gondolkozunk, utána elég nehéz lesz önző bunkónak lenni. De még ha nem is így gondolkozunk, akkor se feledjük a Scanlon-féle minimális elvárásokat – legfőképp hogy ilyenek egyáltalán léteznek, mert igenis tartozunk másoknak egy bizonyos alapszinttel.
Kant szerint attól függ, hogy milyen univerzális törvényt eszelünk ki magunknak erre a helyzetre. Ha azt, hogy kockáztatnunk kell a saját épségünket mások megmentéséért, akkor befelé. Ha azt, hogy gyorsan és határozottan értesítenünk kell a hatóságokat, akkor egy segélyhívó telefon elég lehet. És mindezt persze vagy előre kitalálni, vagy kurva gyorsan, mert ott helyben nem lesz sok idő szuttyogni.
Mill szerint ha ezzel növeljük az össz-boldogságot, akkor igen. De ha igen, akkor máskor miért nem keresünk a rendőrségi rádió frekvenciákon égő házakat, ahova berohanhatunk? Valahol határt kell húzni, és minden határ önkényes – így az egésznek nem sok értelme, nem?
Itt segít Susan Wolf morális szentekkel kapcsolatos publikációja. Szerinte egy morális szent csak mások boldogságával lenne elfoglalva, ami:
Nem lenne racionális, mert ha mindenki így viselkedne, akkor csak körbe-körbe várnánk, hogy valaki másnak baja legyen, miközben nem csinálunk semmit; és
Nem lenne haszonelvű sem, mert ha mindenki így viselkedne, akkor a saját boldogtalanságunk miatt konkrétan lefelé mozdítaná a világátlagot.
A morális szentség tehát valamilyen szinten szemben áll az önmegvalósítással és a személyes boldogsággal, úgyhogy mérték nélkül nem lehet cél. Attól, hogy önkényes a határ, még meg kell húznunk valahova.
És Arisztotelész szerint pont az a lényeg: hogy ne essünk túlzásba a “jó” oldalon sem! Valamilyen szinten kötelezőek a rossz tulajdonságok is, a megfelelő mértékben/arányban, mert különben nem találhatnánk meg az arany középutat. De ha valahogy mégis úgy ítéljük meg, hogy számunkra az égő házba berohanás nem túlzás a gyávaság-meggondolatlanság skálán, akkor tulajdonképpen részéről is bevágtázhatunk…
Futó példa, hogy borravaló hagyása közben megvárjuk-e, hogy a pultos lássa, hogy bedobjuk a gyűjtőbe? Kant szerint ejnye-bejnye, mert az univerzális szabály miatt kell hogy adjunk, és nem szabad elismerést várni érte. Mill szerint jó, mert az adás ugyanúgy megtörténik, és pluszban mindketten jól érezzük magunkat az emberi interakciótól, szóval nettó pozitív a boldogság egyenleg. Arisztotelész pedig szándéktól függően foglalna állást:
Ezzel a gondolatmenettel gyakorlatilag William James pragmatizmus-át demonstráltuk, aki szerint mindent sokféleképpen lehet magyarázni. Szerinte fontos tisztában lenni az opcióinkkal, és nem csak szimplán haszonelvűnek vagy Kant-tanoncnak kikiáltani magunkat és vakon követni a választott ösvényt (amire Arisztotelész amúgy is felhúzná a szemöldökét). A pragmatizmus gyakorlatilag “merev-teleníti” a többi elméletet azzal, hogy szituációhoz illő választást enged köztük.
James hozzáteszi azért, hogy a magyarázatokkal csak akkor éri meg időt tölteni, ha praktikus szemszögből is számít, hogy melyik magyarázat az “igazi”. Avagy Robert Pirsig szavait adaptálva: “A filozófiának akkor van értelme, ha javítja a hétköznapi életet; különben felejtsd el”.
Az anyagiakban sem spórolás, ha valamit nem veszünk ugyan meg, de aztán az árát úgy kezeljük, mintha “ingyen” költhetnénk másra, mert már megspóroltuk. Elvégre a nap végén ugyanúgy nem lesz meg az a pénz, nem? Sajnos így van ez a moralitás területén is. Attól, hogy nem teszünk valami rosszat, amit amúgy megtehettünk volna, még nem kapunk szabad kezet, hogy valami másban bűnözhessünk.
Mégis legtöbben ezt tesszük. Ennek az oka Schur szerint a “morális kimerülés” – mert mint a motiváció, a moralitás is egy véges erőforrás. Minden nap minden percében lehetne mérlegelni az aktuális tevékenységünket, és hogy azt hogy lehetne jobban. Találhatnánk jobb bankot a pénzünknek; használhatnánk környezettudatosabb fogkrémmárkát; fogyaszthatnánk csak olyan média tartalmat, ahol rendesen megfizetik az alkalmazottakat; stb.
De ez rengeteg meló! Szóval miután letudtuk a saját szarjainkat (amiből szintén látszólag végtelen mennyiség szakad a nyakunkba nap mint nap), és kb. 5%-on nyomorog az belső akkumulátorunk töltöttségi szintje, még álljunk neki ezeknek is?! Ha úgy általánosságban jó emberek vagyunk, akkor nem lehet pár ilyenen “szundi” gombot nyomni?
Ez mondjuk nem feltétlen rossz. Mert így egyrészt néha megeddzük a szabályszegő izmainkat is egy kicsit (hiszen ugye a teljes vakon követés sem ideális). Másrészt megtartjuk a morális energiáinkat a fontosabb helyzetekre és nem merítjük ki magunkat relatíve jelentéktelen szarságokon. De két feltétel:
Hogy az utóbbi miért fontos, ahhoz ismerkedjünk meg az Overton-ablak fogalmával, ami eredetileg a politikára specializáltan jelképezte az elfogadható viselkedéseket és véleményeket egy-egy szituációban. Az etikára vetítve viszont nekünk is ugyanolyan jól modellezheti, hogy egy-egy helyzetben mit tartunk elfogadható “jó ember viselkedésnek”.
Az ablak veszélye, hogy minden tettünkkel csúszik, és az addigi átlagot teszi középre. Vagyis minél több “rossz” dolgot csinálunk, annál rosszabb dolgok tűnnek majd egyre inkább elképzelhetőnek. Így lesz a szabálytalan gyalogos átkelésekből hipp-hopp szemetelés és tilosban parkolás, ahonnan meg már csak egy köpés az adócsalás és az illegális fegyverkereskedelem.
Jó, ez nyilván költői túlzás. De annak valóban nagy ilyenkor a veszélye, hogy el-önző-södünk. Szóval csak óvatosan, ritkán, és akkor is tettünk teljes tudatában azokkal a dolgokkal, amikről tudjuk, hogy nem kéne, nehogy normalizálódjon – és nehogy most még megengedhetetlennek ítélt dolgokat hozzon a látóterünkbe.
Más megfogalmazásban: szétválaszthatjuk a dolgokat, amiket szeretünk, azoktól, akik készítik őket? Elválhat a mű és a művész? Schur itt sokat foglalkozik azzal a (látszólag mesterséges) elválasztással, miszerint a problémás műnek és/vagy művésznek van-e még esélye változni (mint mondjuk egy rasszista focicsapatnak, akiknek így nem könnyű drukkolni), vagy nincs (mint mondjuk egy könyvnek, ami már megjelent, és mellesleg azóta az írója is halott).
Természetesen itt sincs egyértelmű válasz – mint a filozófiában ezt már kb. megszokhattuk volna. A lényeg szerintem annyi, hogy a “hol húzod meg a határt?!” felkiáltás nem ment fel minket az alól, hogy valahol azért csak meghúzzuk. Lehet, hogy homályos és nehéz és szubjektív és szürke árnyalatos az egész, de ettől még nem lesz jobb megbirkózási stratégia, hogy a homokba dugjuk a fejünket.
Húzzuk meg a határt valahova. És aztán emiatt persze szinte garantálható, hogy ellenmondásokba fogunk ütközni előbb vagy utóbb. De ezek az ellentmondások is a fejlődésre és a határok újrarajzolására adnak alkalmat, nem a feladásra. A fejlődés már csak egy ilyen kellemetlen folyamat.
A fentiek fényében érthető lenne, ha menekülőre fognánk. És első blikkre igencsak kecsegtető alternatíva lehet az egzisztencializmus, ami szerint nincs Isten, csak porszemek vagyunk az űrben, semminek semmi értelme, ezért minden mindegy. Vagyis kb. ugyanannyi értelme van Kant-ra vagy Arisztotelészre hallgatni, mint egy fej-vagy-írás érmefeldobásra. Avagy Kurt Vonnegut megfogalmazásában:
Én mondom neked, csak azért vagyunk itt a Földön, hogy elbasszuk az időt, és soha ne hagyd, hogy bárki mást állítson.
I’m telling you, we are here on Earth to fart around, and don’t let anybody ever tell you any different.
Jó, és akkor mit lehet tenni?
Lehetünk öngyilkosak – egyből nem lesz probléma értelmet keresni egy értelmetlen világban, ha nincs, aki keresi, nem?
Találhatunk értelmet valamiben – legyen az munka, család, vallás, bármi. Ezzel úgy oldjuk meg a problémát, hogy úgy teszünk, mintha nem lenne értelmetlen a világ.
Elfogadhatjuk ezt az alapvető abszurditást, és csak úgy létezhetünk benne. Albert Camus szerint például Sziszifusznak még kb. jobb dolga van, mint nekünk, mert az ő élete annyira látványosan abszurd, hogy legalább tisztában lehet az abszurditással, és nem téveszti meg a jelentés illúziója semmiben.
Egy igazi egzisztencialistának a 3-as a válasz. Az 1-es remélem senkinek. Én pedig személy szerint a 2-es mellett teszem le a voksomat – annak teljes tudatában, hogy azt a jelentést valóban csak én képzelem oda. Nem valódi. Nem univerzális. De nem is kell, hogy az legyen.
Szóval ha az eddigiek nem voltak túl szimpatikusak, akkor maradhatunk abban is, hogy semmi más nem számít, csak a döntéseink. De a felelősség akkor is a miénk, és a nem döntés is döntés.
Az egy szavas válasz: kontextus! Nem mindenki játssza az életet ugyanazon a nehézségi beállításon. És habár az erényre való potenciál mindenkiben ugyanakkora, az erény felé törekvésre fordítható idejük és energiájuk nagyon más lehet.
A meritokrácia (vagyis kb. a tiszta érdem alapján díjazás) csak akkor működik, ha mindenki ugyanarról a startvonalról indul. De több száz évnyi szociális és gazdasági behatás igencsak megszórta a mezőnyt, így manapság leginkább az ér a csúcsra, aki eleve a csúcshoz legközelebb indult neki a versenynek. Ezek fényében hogy lehetne egy adott cselekedet ugyanolyan jó vagy rossz, ha két különböző helyzetben lévő személy követi el? Például ha egy éhező lop a boltból, az tán csak érthetőbb, mintha egy milliárdos tenné ugyanezt, csak úgy brahiból, nem?
Ettől persze létezik a fentebb említett etikai alapszint, amit mindenkinek illene megütni. Viszont innentől ahogy egyre feljebb mászunk az élet mázli-listáján, annál nagyobb lesz a mások felé való felelősségünk is.
A szociális igazságosság belövéséhez hasznos lehet John Rawls gondolatkísérlete, “A Tudatlanság Leple”. Itt előre elosztjuk az életben betölthető szerepekkel járó előnyöket, és csak aztán derül ki, hogy ki milyen szerepet fog kapni, véletlenszerűen. Ezzel gyakorlatilag biztosíthatnánk, hogy nagyjából igazságosan osszuk szét a kompenzációkat a színészeknek/sztársportolóknak és a tanároknak/autószerelőknek egyaránt.
Mert ha tetszik, ha nem, a szerencse és a születésünk körülményei valamilyen szinten pont ezt a véletlenszerű szereposztást szimulálják! Csak ugye a (hatalmas idézőjelbe tett) “meritokrácia” nyertesei szeretik azt gondolni, hogy az eredményeikért csak ők maguk felelősek. Ritka kivételként lásd Arnold beszédét.
A praktikus tanulság itt Schur szerint annyi, hogy ha olyan helyzetben vagyunk, hogy filozófiai kérdéseket tegyünk fel magunknak, akkor nagy-nagy valószínűséggel szerencsésebbek vagyunk, mint a Föld lakosságának 99%-a. Vagyis ha lehetőségünk adódik rá, hogy egy kicsit többet tegyünk a minimumnál, akkor tessék már.
Röviden: igen. Elvégre a hibáink nyilvános beismerése egy fontos lépés a jobb emberré válás ösvényén. Csak ne lenne ilyen szar! Mert a privát bűntudat már ugye magában sem épp kellemes – de hogy utána erre még egy publikus mea culpa-val is rákontrázzunk, az aztán tényleg a rohadt cseresznye a fosfagylalt tetején.
De akkor is muszáj. Arisztotelész szerint is, mert ezzel demonstráljuk, hogy aktívan keressük a középutat. Kant szerint is, mert egyszerűen megfogalmazható egy ilyen univerzális kötelezettség. És Mill szerint is, mert kellően hosszú távon minden irányban növeli az össz-boldogságot.
A bocsánatkérés a kötelező önreflexió az elkerülhetetlen kudarcok után, ahol tanulhatunk a hibákból. És ettől persze legközelebb is hibázni fogunk, csak talán már nem pont ugyanígy, ami fél siker.
Ha egyetlen tanulságot emelhetnék ki, akkor az ez lenne: a morális kudarc elkerülhetetlen. A morális tökéletesség egyrészt lehetetlen, másrészt nem is kéne, hogy cél legyen, mert az már a saját kárunkra menne. A cél, hogy legyen egy eszközkészletünk mérlegelni a szituációkat és stratégikusan reagálni – hogy ne csak úgy random botladozzunk. És hogy aztán megjegyezzük, legutóbb hogy botlottunk meg, és legközelebb már talán ne úgy.
Gondoljunk arra, mielőtt csinálunk valamit, hogy:
És a “mit csinálunk” mellett persze ott van az általános “milyenek legyünk” kérdés is, á lá Arisztotelész. Próbáljuk minden jó tulajdonságból megtalálni az arany középutat; fogadjuk el, hogy ez sokszor nem fog menni; és kérjünk elnézést, amikor nem megy. Kb. ennyit tehetünk.
]]>