Simon Blackburn – Think című könyve egy elég meredek fejes volt a filozófia témakörbe. Kapcsolódó irodalomnak egyszerűen annyit írtam fel, hogy “további neves filozófusoknak utánanézni”, amibe beletartozik Descartes, Hume, Kant, stb. Az egyetlen konkrét, szerző-cím páros ami többször felmerült és megmaradt, az John Stuart Mill – A szabadságról című esszéje. Ezért talán nem meglepő, hogy a héten pont ezzel folytatjuk a második körös szaglászásunkat.

John Stuart Mill – mint kiderült – kb. mindenről írt a filozófiai problémák területén belül, és a tetejébe mindegyikhez értett is. Alapfilozófiája a haszonelvűség, vagyis hogy úgy kell élni és cselekedni, hogy az a legtöbb élőlénynek a legnagyobb boldogságot hozza. Viszont kortársai (az 1800-as évek első felében, kb. mint Thoreau Amerikában) igencsak be voltak ragadva a szokás hatalmába: mindenki legyen egyforma, és mindenki akarjon is egyforma lenni. Ehelyett ő arra biztat, hogy merjünk kísérletezni az életünkkel – hogy objektíven megláthassuk, mitől is lennénk igazán boldogok.

Jelen esszé témája a civil, szociális szabadság; vagyis hogy milyen hatalmat gyakorolhat a társadalom az egyén felett. Ezen a téren Mill az elsők között hangsúlyozza, hogy a szubjektív vélemények helyett valami szisztematikus, logikailag védhető megközelítésre lenne szükség. Ez pedig (többek között) azért nagyon fontos, mert a kormányok mellett az egyéneket is ráébresztheti a szabadságaikra – és az azokkal járó felelősségekre.

Írási stílusában érződik, hogy nem mai csirke; nagyon ékesszóló, érvelései viszont mégis teljesen logikusak és könnyen követhetők. Téziseit öt szekcióban fejti ki, amiből (az utolsó kettő összevonásával) én a következő négyet szűrtem le:


Bevezetés

A hatalom és a szabadság harca nagyon nem új keletű, úgyhogy kezdjünk megint egy gyors történelem leckével. A őskori, vezértelen társadalmakban az erős élősködött a gyengébbeken, ezért a népesebb “gyengék” szerint kellett egy “fő erős”, aki majd mindenkit a helyén tart a tornasorban. Viszont ilyenkor meg a “fő erőst” nem tartja vissza semmi, hogy ő élősködjön a gyengéken is… Ezért kellettek határok a hatalmának – ez az egyének “szabadsága”.

Ilyet két módon szerezhettek:

  • Vagy “jogokat” harcoltak ki maguknak, amik sérthetetlenek (és a megsértésük esetén, hogy úgy mondjam, “jogos” a lázadás);

  • Vagy ellenőrzést tettek a főnök fölé, hogy csak a nép (vagy annak valamilyen képviselete) engedélyével lehessen bizonyos dolgokat csinálni.

Idővel azonban rájöttünk, hogy mi lenne, ha az uralkodót is a nép választaná? Akkor nem lennének szemben az érdekei a mieinkkel! Ezért pedig talán nem is lenne olyan fontos azon agyalni, hogy hogy kössük meg a kezét. És ez a gondolat addig szép is, amíg csak a fejünkben létezik… Vagy valami régi rendszerre gondolunk vissza… Vagy esetleg a rövid és hirtelen forradalmakon keresztül csak a pozitívumai látszanak.

Nem meglepő tehát, hogy hamarosan ez lett az alapértelmezett rendszer. Ez magában persze nem baj, csak hirtelen megláttuk, hogy így meg a többségnek van szava – vagy akik elhitetik magukról, hogy ők a többség. Vagyis továbbra is akadhatnak bőven olyan érdekellentétek, amik miatt ugyanúgy szükség lenne azokra a régi hatalom-korlátozó eszközökre. Ez a “többség általi elnyomás”.

És ez még hagyján: ha a társadalom irányítja magát, akkor azt nem csak a képviselőkön keresztül teszi, hanem a közvélemény által is! Igaz ugyan, hogy azt nem lehet “lefejeztetni”, aki a közvélemény ellen sért… Viszont cserébe az életünk sokkal privátabb és részletesebb irányítását teszi lehetővé! Ezért nem csak a törvények, hanem a közvélemény elnyomása ellen is védeni kell az egyéneket.

Tegyük fel, hogy eddig még egyetértünk – kell húzni valahova egy határt a “népuralom” esetében is. De hova? Na ezt még nem tudjuk. Abszolút semmi egyetértés senki és senki között. Minden kor és ország máshogy oldotta meg a saját határait. És a lakosaiknak ez annyira természetes (ugye a szokás hatalma megint), hogy fel sem tűnik, hogy ez igazából nem természetes. Vagyis semmi alapvető nincs benne, hogy náluk úgy van – csak ők épp úgy döntöttek.

Ha nem adunk értelmes okokat egy szabályozásra, csak az érzéseinkre hagyatkozunk, akkor az egy vélemény. És ez nem lesz megalapozottabb attól, hogy többen mondják, nem csak egy ember. A társadalmi osztályok mindig a saját hitük, vágyaik, félelmeik és értékrendjük alapján tartanak helyesnek vagy helytelennek bizonyos dolgokat.

Eddig ha valaki a kisebbségi (tilos?) oldalon találta magát, az is csak azzal foglalkozott, hogy meggyőzze a többieket, hogy az adott dologban az ő véleménye a jobb. Azzal leginkább senki nem foglalkozik, hogy mi az, amit egyáltalán szabályozni lehetne. És ha lehetne is, akkor milyen logikus érvek alapján – nem pedig a többségi vélemény jogán!

Az egyetlen jelentős kivétel a vallás, ahol sikerült az egyén jogait fenntartani a társadalommal szemben, és következetesen kijelenteni, hogy ehhez bizony senki másnak semmi köze! És ha ez törvényileg már megy is, a közvélemény szemszögéből még itt sem igazán tudunk toleránsak lenni.

A jogtalan beleszólásokkal szemben létezhetnek azonban jogos, de hiányzó beleszólások is. Csak ugye amiben eddig nem irányított a kormány, azt utólag már nagyon nehezen akarja bevenni a gyomrunk. Ezzel pedig megint az a baj, hogy miért nem akarjuk?! Ha mindössze a személyes ízlésünknek nem megfelelő, akkor az továbbra is csak egy vélemény! Kellene tudni érvelni, hogy az irányítandó kellene-e hogy legyen. Ha nem, akkor tessék, ott a válasz, hogy miért nem. Ha viszont igen, akkor be kell vállalni – akkor is, ha szar!

A legnagyobb hiányosság, hogy egyszerűen nem is nagyon létezik olyan rendszer, ami alapján objektíven ítélhetnénk meg, hogy valamit helyes-e szabályozni vagy nem. Mindenki csak a saját véleményét szajkózza, és az nyer, aki hangosabb (vagy akik többen vannak). Ez gáz, nem? És ennek a katyvasznak köszönhetően szinte véletlenszerű, hogy egy adott helyzetben a helyes utat választjuk-e. Egyszer olyan hatalmat akarunk elvenni a kormányoktól, aminek tényleg náluk lenne a helye – máskor meg olyanokat adunk nekik, amikhez semmi közük…

Mill fő célja egy egyetlen kérdésből álló tesztet adni arra, hogy a kormánynak vagy a közvéleménynek vajon van-e köze valamihez. Ez pedig a következő: Érint ez mást is? Szerinte csak akkor korlátozhatjuk mások szabadságát, ha a viselkedésük veszélyt jelentene a társadalomra. Vagyis az nem elég, hogy szerintünk úgy kellene viselkednie, ahogy mi gondoljuk. Persze, lehet érvelni neki, kérni, megpróbálni meggyőzni, stb. De kényszeríteni nem lehet addig, amíg úgy viselkedik, hogy az másra nem veszélyes. Csak azért vagyunk a társadalomnak felelősek, amivel valamilyen módon árthatnánk a neki. A saját testünk és elménk felett korlátlan hatalmunk kell, hogy legyen!

Csak ránk tartozik például:

  1. Minden befelé forduló: gondolatok, érzések, vélemények, tudományos/vallási/morális megfontolások, önkifejezés, szólásszabadság;
  2. Az életmódunk: ízlés, foglalkozás, hobbi (még ha ökörségnek vagy konkrétan helytelennek is tartják);
  3. A párválasztásunk: bárkivel bármilyen közös megegyezésen alapuló célból összeállhatunk, amíg az másoknak nem árt, mindenki nagykorú, és senki nincs megtévesztve.

Ha ezek nem teljesülnek, akkor egy társadalom nem szabad, nevezzük is akármilyen néven a kormányzati rendszerét.

Mindenkinek természetes hajlama, hogy azt szeretné, ha mások is olyanok lennének, mint ő. Ezért nem várhatjuk el, hogy a társadalom egyénekre “telepedése” magától csökkenjen… Hacsak nem állunk ki ellene erős morális meggyőződéssel, hogy miben szabad hatalmat gyakorolni!


A szólásszabadságról

Habár ez már a könyv írásakor is relatíve elterjedt volt, fontos kitérni rá, hogy ez miért jó, hogy így van. Mint ugye mondtuk, nem az a lényeg, hogy mi van, hanem hogy mi kellene hogy legyen. Ezért lehet olyan eset is, ami elterjedt és a közvélemény szerint helyes, de mégsem kéne, hogy úgy legyen. Na a szólásszabadság persze pont nem ide tartozik! Csak azért beszéljük meg, hogy miért nem…

Ha egy kivételével az egész emberiség teljesen egyetértene, és csak egy ember lenne más véleményen, az emberiségnek akkor sem lenne nagyobb joga elhallgattatni azt az egy embert, mint annak az egy embernek lenne joga (ha tudná) elhallgattatni az egész emberiséget.

If all mankind minus one, were of one opinion, and only one person were of the contrary opinion, mankind would be no more justified in silencing that one person, than he, if he had the power, would be justified in silencing mankind.

Először is gondoljunk bele: van rá esély, hogy pont az az “ellenzéki” vélemény az igaz, amit el akarnánk hallgattatni. Vagyis az elhallgattatás csak akkor lenne jogos, ha tévedhetetlenek lennénk – amik ugye nem vagyunk. Ezt talán még el is ismernénk, ha egyenesen rákérdeznének, de ettől persze hajlamosak vagyunk teljesen “biztosak” lenni a véleményeinkben. Más kérdés, hogy a véleményeink nagyja is mennyire véletlen. Például hogy pont ebbe az országba, vagy társadalmi osztályba születtünk… És nyilván az országok és a társadalmi osztályok is ugyanúgy tévedhetnek, mint az egyének – ahogy a történelem bőségesen mutatja.

Az ember csak úgy tanulhat, ha kiteszi a véleményeit mindenki más véleményének, érvelésének, és mindenféle tapasztalatnak. Majd akkor lesz megbízható az ítélete, ha ezeket a próbákat mind kiállta! Minden, amit biztosnak hiszünk, szó szerint egy kihívás bárki számára, hogy “Na gyere, bizonyítsd be, hogy nem így van!” Ha nem megy, akkor sem biztos – de legalább megpróbáltuk. Csak így lehetünk bármennyire is “biztosak” abban, amit hiszünk. És csak az ilyen nyitott elmével leszünk képesek megérteni a “még jobb igazságot”, ha majd egyszer eljutunk arra a szintre, hogy megérthessük.

Bizonyos esetekben nem is csak arról van szó, hogy egy vélemény igaz-e. Van, aki azzal nyugtatja magát, hogy “hasznos”; ha igaz, ha nem. Ezért a társadalomnak kötelessége fenntartani, és csak a rossz emberek akarnák ezt eltörölni. Így próbálnának menekülni a tévedhetetlenség vádja alól… De hiába, mert helyette csak egyet hátrébb léptünk. Az is csak egy vélemény ugyanis, hogy egy gondolat hasznos-e! Ezt ki döntötte el? És erről miért ne lehetne beszélni?

Mások azzal védenék a szólás korlátozását, hogy “Az igazságnak úgysem árt, ha büntetjük, előbb vagy utóbb úgyis győz.Viszont a rosszat meg vissza lehet így fojtani. Szóval miért baj?” Hát, mondjuk azért, mert eléggé kibaszunk vele azzal, aki az igazat elénk tárja. Ha nem látunk kifogásolnivalót abban, hogy bűnözőként bánunk ezekkel a felfedezőkkel, az leginkább arra utal, hogy köszönjük, de nem nagyon kérünk már több új igazságot!

Mellesleg az sem igaz, hogy “az igazság úgyis túléli az üldöztetést”, mert nem feltétlen. A történelem tele van példákkal, hogy hányat kitapostak. Az igazságnak legfeljebb annyi előnye van a téves nézetekkel szemben, hogy mások máskor is felfedezhetik. Hátha akkor majd egy megértőbb közegben elterjedhet annyira, ahonnan már nem lehet kitaposni… Kiemeljük még, hogy “üldözés” alatt nem csak a jogi vonalra kell gondolni. Rengeteget lehet lassítani az emberi fejlődésen azzal is, ha biztatás helyett inkább közvélemény általi lenézésben részesítjük a “hitetleneket”. Vagy el sem mondják a véleményüket, vagy ha elmondják, akkor is legalább valamennyire a közvéleményhez szabva – ami úgy már nem a tiszta meggyőződésük.


Eddig arról volt szó, hogy talán a közvélemény hamis, ezért hallgassuk meg az új dolgokat. De akkor sincs ez másként, ha a tényleg a közvélemény az igaz! Mert ha ezt az “igazat” nem tudják alátámasztani és vitában megvédeni, akkor tulajdonképpen az is csak egy vélemény (ami véletlenül épp igaz). Sőt, önmagában még az alátámasztás sem elég, hiszen látszólag a geocentrikus világnézet is “demonstrálható” volt. Ha az ellenérvek nem hangozhatnak el, akkor mindenképp baj van!

Nem elég tehát tudni a saját nézetünk érvelését, azt ütköztetni is kell minden ellenkező nézettel, és úgy belátni, hogy nekünk van igazunk. A véleményeink csak úgy erősödhetnek meg, ha túlélik az ellentétes véleményekkel való összecsapást. Ehhez természetesen valódi ellenfelek lennének a legjobbak, akik tényleg hisznek is a másik oldalban. Ha nincsenek, akkor viszont minimum elképzelni el kell(ene) az érveiket, és úgy megcáfolni őket. Ha ezt nem tesszük meg és csak úgy “hiszünk” az igazunkban, az (mint mondtuk) nem más, mint egy vélemény!

Nyilván az sem frankó, ha csak egy bizonyos rétegnek szabad/illik adott témákról beszélni. Ez legfeljebb arra való, hogy mondjuk a papság ismerje az ellenfél nézeteinek cáfolatát is, de azért más viszont ne olvashasson olyat, amiben az ő vallásukat cáfolják. Ha belátjuk, hogy meg kell beszélni a dolgokat, akkor onnan már nem mondhatjuk azt, hogy “de csak bizonyos emberekkel!”

Egy másik (esetleg meglepő) észrevétel, hogy az érvek és a miért-ek nélkül nagyon gyorsan eltompul bármilyen doktrína. Ha csak úgy kaptuk a hitet, akkor nem igazán vagyunk tisztában vele, hogy miért épp így van, miért ne lenne jó amúgy – és ebből fakadóan nem is érdekel annyira, hogy valós változást hozhasson a karakterünkbe és az életünkbe. Szóval átérzés hiányában a hitünk nem tesz értünk semmit, viszont azt azért szépen meggátolja, hogy valami mást beengedjünk a helyére, ami esetleg tehetne… Ez jó üzlet?

Ilyen helyzet könnyen kialakul, ha valamilyen hit elfogadottá válik, és már nem kell folyamatosan külső támadások ellen védeni. Példának azokat a keresztényeket vesszük, akik “vallanak” egy csomó dolgot az Új Testamentumból, de eszük ágában nincs a hétköznapi életüket is azok az etikai irányelvek szerint alakítani. A Római Birodalom ideje alatt elhihetjük, hogy nem így viselkedtek.

Azt persze nem mondjuk, hogy egy képzeletbeli “teljes globális egyetértés” során kevésbé lenne igaz az igazság! De akkor majd találni kell valami olyan tanítási módot, ami megköveteli, hogy a végeredmény helyett az odáig vezető utat is ki kelljen taposni minden diáknak (lásd Szókrátészi vitamódszer, megint). Szóval ha valaki lenne, aki önként vitába szállna valami ellen, akkor nehogy elhallgattassuk már! Inkább köszönjük meg neki, hogy megteszi helyettünk, amit amúgy nekünk kellene – már ha egy kicsit is értékeljük a hiteink valóságtartalmát és/vagy ránk gyakorolt hatását.


Egy harmadik eset, amiről még nem volt szó: mi van, ha mindkét oldalon van egy kis igazság, de egyik sem teljes? Na ilyenkor meg aztán főleg kell a vita, hogy kiszortírozzuk, melyikből melyik az igazság és melyik a sallang! Ezért kell(ene?) a több párt rendszer is, hogy legyen vita, és hogy minden oldal észnél tartsa a többit. Rengeteg ellentét között kell folyamatosan ingáznunk a mindennapi létezés során:

  • magántulajdon ⇔ egyenlőség
  • együttműködés ⇔ szabad verseny
  • luxus ⇔ önmegtartóztatás
  • konformitás ⇔ egyéniség
  • szabadság ⇔ szabályozás

Ha nem vitatjuk folyamatosan ezeknek az előnyeit/hátrányait, akkor soha nem lesz középen a mérleg!

Szóval, összefoglalva a szólásszabadság melletti érveket:

  1. Lehet, hogy a másiknak van igaza, ezért ha nem hallgatjuk meg, azzal azt állítjuk, hogy tévedhetetlenek vagyunk – amik tuti nem vagyunk!
  2. Lehet, hogy nincs teljesen igaza, de van a mondandójában igazság darabka, és ezért meg kell vitatni.
  3. Ha semennyire nincs igaza, akkor is jól jön az érvelése, mert:
    1. Segít nekünk jobban megérteni, hogy miért igaz az, amit igaznak hiszünk, és
    2. Segít élénken tartani a hitünk igazságtartalmát a fejünkben, ami miatt mélyebbre jut, és jobban hathat az életünkre.

QED.


Az egyéniségről

Amíg másoknak nem ártunk vele (és ez persze egy nagyon fontos kikötés), addig a vélemény és szólás szabadsága mellett felhozott érvek ugyanúgy vonatkoznak a véleményeinkből fakadó tettekre is! Kb. mindenki szabadon csinálhasson, amit csak akar, amíg ebben mást sem korlátoz. Ha ehelyett hagyjuk, hogy a társadalmi normák és szokások diktáljanak, akkor az nem “szabadság”, és hiányozni fog egy fontos összetevő a személyes és társadalmi haladáshoz. Persze az egyéniség is egy skála, és senki nem mondja, hogy legyünk teljesen olyanok, mint mások. De azt sem mondja senki, hogy csináljunk úgy, mintha mi lennénk az első emberek. Tanuljunk az előttünk lévők bölcsességéből, de aztán viszont legyen szabadságunk (és felelősségünk!), hogy onnantól a tapasztalatainkat a saját értékrendünk és személyiségünk szerint értelmezzük.

Mások szokásai csak azt mutatják, hogy az ő tapasztalataik mit tanítottak nekik. Na most ezek az élmények lehetnek korlátozottak; vagy a következtetések hibásak. Vagy lehetnek helyesek, de az a mi esetünkre/személyiségünkre nem vonatkoznak. Ilyenkor pedig nyilván rajtunk a sor, hogy testre szabjuk őket. Sőt, még ha helyesek és helyénvalók is mások szokásai, akkor sem jó, ha csak “megszokásból” követjük őket! Ha nem mi választottuk, csak vakon úszunk az árral, az rohasztja az agyat. Mint az izmoknál is: ha nem használjuk a fejünket, hogy saját döntéseket hozzunk, akkor “leépül”. A szokások intelligens, szándékos követése, és az azoktól való szándékos eltérés is jobb, mint a vak követés. A szándék a lényeg!

Az erős impulzusokra való hajlam nem baj, ha megfelelő irányítás is társul mellé. Régen persze lehet, hogy az volt nehéz, hogy az erős “karaktereket” kordában tartsák. De manapság ennek annyira nem áll fenn a veszélye, hogy inkább a hiányától kell félni. Mindenki csak azt kérdezi, hogy az ő helyzetében mit illik, mi a szokás, mit csinálnak mások? Azt viszont nagyon kevesen, hogy ők mit akarnának, mi illene hozzájuk, vagy hogy mitől tudnának még jobban kibontakozni. Ne elnyomni, hanem előhívni próbáljuk az egyéniségünket; az egész emberiség javára!

Lehet, hogy nem sokan tudnak hozzáadni a világ jelenlegi tudásához, de akik igen, azok elengedhetetlenek! Különben az egész emberi fejlődés egyszerűen megállna. És nem is kell feltétlen hozzátenni, mert már az is érték, ha valaki “csak” fenntartja az érdeklődést valami olyan iránt, ami már létezik. Ilyen szemszögből a megfelelő igazságok népszerűsítése is érhet annyit, mint egy új igazság felfedezése. (Khmm, Preprocessor Blog… khmm!) És habár az ilyen emberek ritkák, a “kinevelésükhöz” mégis fenn kell tartani egy magas szabadság-tartalmú környezetet. Különben nem tudnak majd megfelelően kibontakozni, és “ártalmas tömörítésen” kell átmenniük, hogy beleférjenek a társadalom valamelyik sztenderd szerepkörébe. Szóval ha valaki nem is szeretne élni a saját egyéniségével, a többieknek azért hagyja már, legyen olyan kedves!

A régi királyságokkal vagy arisztokráciákkal szemben manapság szinte kizárólag a közvéleménynek (vagy a közből választott kormánynak) van hatalma. Ebből adódik viszont, hogy a minden hajlamos “középszerű” lenni. Ilyenkor pedig pont nem elnyomni kellene az esetleges egyéniségeket, akik talán példával vagy jobb alternatívával szolgálhatnának! Erre csak rájön a globalizáció, ami miatt maga a politika nem támogat(hat)ja a többség véleményétől való eltérést. Kulturálisan is egyre inkább mindenki ugyanazt nézi/olvassa, ugyanazokat reméli vagy ugyanazoktól fél. Mondjuk úgy, hogy sok oldalról folyik az egyéniség támadása. Ezért hangoztatja a könyv ilyen erősen, hogy az egyéniség egy jó és fontos dolog, amit nem irtani kellene!


Az irányítás határairól

Ott tartunk tehát, hogy az egyén gondolhat, mondhat, és tehet bármit, amíg az mást szabadságát nem sérti. Ha valami csak őt érinti (vagy legalábbis más nyugodtan figyelmen kívül hagyhatná!), akkor ott semmi szabályozásról szó sem lehet(ne). Ez persze nem jelenti, hogy akkor önzően mindenki csak a saját dolgával törődjön. Csak azt, hogy a saját dolgán belül mindenki a maga ura. Lehet neki tanácsot adni, érvelni, vitatkozni – de akkor is az egyéné a végső szó!

Ilyen esetekben fontos, hogy az egyén ne számíthasson rosszabbra, mint a tettei elengedhetetlen következményei. Nyilván meg fogják ítélni, ha állandóan részeg vagy soha nem adja meg az adósságát, és ez nem is baj… De ezeknek csak legfeljebb a velejáróit kelljen elszenvednie, extra “büntetést” ne! Ahogy én értelmezem (egy relatíve friss, korunkbeli példával): nem muszáj egyetérteni a meleg házassággal, de azért ha tortát rendelnek, akkor süssük már meg nekik. Szánni vagy “nem kedvelni” lehet őket, de haragudni vagy megveti nem. Amíg a mi életünkbe nem piszkál bele, addig elvi alapon nem tehetjük kényelmetlenebbé más életét csak azért, mert olyat csinál, amivel mi személyesen nem értünk egyet! Ha nem segítünk neki, akkor a legrosszabb az lehet, hogy békén hagyjuk.

Ha ezt az alapelvet elfogadjuk, akkor az alkalmazásával később minden specifikus területen a “helyes” határhoz juthatunk el. De itt nyilván nem cél, hogy a részleteket is kifejtsük – az esszé csak egy-két alkalmazás-mintát mutat. Ezek azonban remélhetőleg segítenek majd abban, hogy a többi határt hogyan szuszakolja ki mindenki magának.


Pár konkrét példa arra, ahol ne szóljon bele a társadalom:

  • Van, aki a vallási intolerancia vádjára is úgy válaszol, hogy “A vallásos ember is intoleráns velem, mert olyan hitet vall, ami engem sért!” Ez viszont kb. olyan, mintha a pénztárca tulajdonosának jogait vetnénk össze a tolvajéval… “Nem ér, elvette!”, mire a tolvaj: “Az nem ér, hogy nálad volt!”

  • Mi lenne, ha mondjuk az iszlám sertés-ellenes berögződés miatt egy államban betiltanák a sertés fogyasztást? Azt érezzük, hogy ez szar, de miért? Vallási intolerancia nem lehet, mert habár nekik nem szabad, olyan nincs, akinek kötelező. Vagyis megint oda jutunk, hogy egyszerűen azért, mert a személyes dolgainkba ne ugasson bele senki!

  • Van, aki szerint a szeszes italok árusítását is be kell tiltani, mert az neki társadalmi joga, hogy ne veszélyeztessék a biztonságát, ne rombolják a társadalom szerkezetét, ne profitáljanak “helytelen” dolgokból, stb. Itt ugye azzal próbálnának takarózni, hogy maga a kereskedelem mást is érintő tevékenység. De világos, hogy nem azzal van a baj, hanem az ivással. Tehát újra ugyanaz a lényeg: ne legyen semmi szabadság, csak amivel ők is egyetértenek…

  • Egy sémára megy az is, amikor megpróbálják betiltani a vasárnapi munkát (ami akkoriban eléggé éles téma volt). Lehet rizsálni erről-arról, de ez igazából szintén csak vallásos nézetek rákényszerítése másokra. Nyilván nem olyan kegyetlen, mint amikor az Inkvizíció kerékbe törte az eretnekeket, de a mögötte rejlő mentalitás sajnos ugyanaz.


Pár konkrét példa, ahol igenis van beleszólása a társadalomnak:

  • A kereskedelem több felet is érint, szóval általános esetben fair play lehet. Megint más kérdés, hogy érdemes-e. A szabad piac lehet, hogy jobban szabályozza a keresletet/kínálatot, mint az állam. De itt most nem is ez a fontos, hanem hogy elvileg sok esetben szabályozható lenne. A tiltásnál is inkább azért nem, mert az nem az eladó, hanem a vevő szabadságát sérti.

  • Hasonló a veszélyes anyagok (“mérgek”) eladása eset: ha nem állítjuk, hogy csak gyilkosságra való (márpedig nem), akkor korlátozni nem lehet – ugye a vevő jogai miatt. De arra nyugodtan kényszeríthetjük az eladót, hogy bizonyos figyelmeztetéseket helyezzen el a csomagoláson. Vagy mondjuk vezessen valamilyen nyilvántartást, ami a vásárlást nem gátolja, viszont a jogtalan használatot nagyban megnehezítené.

  • Ha elég biztos, hogy bűncselekmény vagy baleset készül, akkor persze nem kell megvárni a bajt, hogy közbeavatkozhassanak. Ez ilyenkor nem annyira a szabadság korlátozása, mert bűn esetén eleve nem volt szabad, hogy azt csinálja; balesetnél pedig nem tudta, hogy mi történne, ha azt csinálná, amit csinálni készült. Ha viszont csak “veszély” van, akkor jobb a figyelmeztetés, és majd az egyén eldönti, hogy mit kezd azzal az információval.

  • Ha tenni szabad, akkor javasolni, hirdetni, vagy “felbujtani” szabad-e rá? És ha nem szabadna tenni? Ilyen értelemen hol van a szólásszabadság “határa”, és mi nevezhető közvetetten bűnnek? Itt már sokkal zavarosabb lesz a víz, van érvelés mindkét oldalon… Úgy általában hevesen vitatott terület lesz, hogy mit jelent az “ártás” része annak a kikötésnek, hogy “ne ártsunk másoknak”.

  • Ha az életstílus szerint nem is ítélhetünk, bűn esetén mégis figyelembe vehetjük. Például részegség esetén alapból ugye semmi közük hozzá. De ha mondjuk egy amúgy ártatlan illető valami bűnt követ el részegen, akkor nyugodtan felkerülhet valami listára, ami miatt neki már korlátozottabb lehet az “alkoholfogyasztási engedélye”, és visszaeséskor súlyosabb büntetésre is számíthat – mert ilyenkor az állam már a másokra is kiható ügyeket szabályozza, nem a személyes szabadságát.

  • Van, amit nyilvánosan nem szabad – de ez nem a tettet korlátozza, csak a nyilvánosságát, ami ugye másokat is érint, ezért fair play.

  • Illetve kb. az egyetlen, amit még a “csak magunkat érintő szabadság” jegyében sem szabad tenni, az az, hogy lemondunk a szabadságunkról – mert azzal megfosztjuk magunkat a visszavonás jogától. Ez valamilyen szinten vonatkozik egyéb, több embert izoláltan érintő egyezményre (például a házasságra) is. Fontos, hogy valamilyen módon azért ki lehessen szállni belőle a körülmények változása miatt.


Arra is kapunk pár konkrét példát, ahol a társadalom nem szól bele, pedig kellene:

  • Érdekes mondjuk, hogy bizonyos helyzetekben mennyi hatalmat ad egy egyénnek egy másik felett. A férj hatalma a felesége felett (akkoriban, de azért most sem teljesen fényes még a helyzet), vagy a szülő hatalma a gyereke felett jóval nagyobb, mint kellene! Friss esettanulmányért csak nézzük meg azt a sok oltás-ellenes idiótát…

  • Mill kitér a taníttatásra is, ami manapság szerencsére már sokkal jobban gatyába van rázva – legalábbis bizonyos szemszögből. Mert habár igaz, hogy legalább a taníttatás már kötelező, de emellett az állam elég erősen beleszól abba is, hogy mit tanítsanak a gyereknek és hogyan! Ez pedig megint az egybeolvasztásnak kedvez az egyéniségek helyett.

  • És a (szerintem) legfontosabb: egy gyerek világra hozása kötelezettségekkel jár, és itt igenis lenne joga beleszólni az államnak, hogy ez legalább egy szintet megüssön! Lehet, hogy ezzel most nem leszek túl népszerű, de miért vállalhat bárki csak úgy gyereket? A vezetéshez jogosítvány kell, egy kölcsönhöz 96-féle igazolás, de a gyerek csak úgy “becsúszhat”?!


És végül egy gondolat arról, hogy mikor segítsen az állam az egyénnek egy bizonyos dologban (ahelyett, hogy csak úgy hagyná, hogy magától csinálja). A lényeg, hogy amíg az informálásról vagy tanácsadásról van szó, addig csak bátran – mert ezzel az egyéneket erősítik, az ő önálló képességeiket “hívják elő”, hogy jól csinálhassák meg maguknak a saját dolgukat. A baj ott kezdődik, ha megpróbálják kivenni az egyének kezéből a munkát, hogy az államra kelljen hagyatkozniuk. A hozzáértés hiányában nem hogy nem fognak érteni a dolgukhoz, de még arra sem lesznek rendesen képesek, hogy megítéljék és kritizálják a kormány munkáját (amivel elszámoltathatnák őket).


Összefoglalás

És miért is fontos ez az egyén szemszögéből, hogy mit tegyen vagy tehet az állam? Egyrészt azért, hogy kordában tudjuk tartani a kormányt, ha túl akar nyúlni a hatáskörén. Másrészt pedig azért, hogy mi egyének tudjuk, hogy mi az, amiben választhatunk. Sőt, ha elfogadjuk a fenti “kapott hitek vakon követése kontra döntés” érvelést, akkor nem is csak választhatunk, hanem választanunk kellene.

Lehet, hogy az esszé sok politikai leckét is tartalmaz, de a mi oldalunkról az egyéni tanulságok a legfontosabbak. Mondjuk hogy merjünk kibontakozni, és legyen az egyéniségünk a mi személyes “életkísérletünk”! Vállaljunk felelősséget a saját sorsunkért! Tanuljunk, tapasztaljunk, mérlegeljünk… És aztán döntsünk magunknak!