És máris a második könyvnél járunk… Megy ez, ha viszik! Kezdjünk talán egy kis átvezetéssel, hogy miért is pont ez jön Marcus Aurelius után. Ott ugye könyékig gázoltunk a sztoikus filozófiában, ami… mondjuk úgy, hogy nálam nagyon betalált.

Ilyen “szerelem első látásra” esetekben viszont általában az az első reakcióm, – nevezzük mondjuk hiszékenység elleni védőhálónak – hogy utánanézek az ellenérveknek és kritikáknak, nehogy véletlen rossz irányba csábuljak. Hát most szerencsére nem találtam erre utaló jeleket. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lett volna bőven negatívum is a pozitívumok mellett, de érdekes módon nem ez volt az érdekes.

Inkább az, hogy milyen sok mindenben hasonlították más filozófiai irányzatokhoz. Befelé fordulásában épp olyan, mint a zen/buddhizmus, az élvezetekhez való hozzáállása pont ellentétes az hedonizmussal, ebben-és-abban egyetért ugyan az epikureizmussal, de az ikszipszilon… Ez természetesen nálam rögtön elindította a bogarat: minden filozófiai irányzat igazából ugyanazt a valóságot igyekszik lefedni és magyarázni. És a javuk már nem kimondottabban mai csirke. Tehát biztosan volt már valaki, aki írt ezeknek az irányzatoknak az összehasonlításáról; és akinek a segítségével talán gyorsabban kaphatok átfogóbb képet.

Csodák csodája, tényleg. Minden anti-szociális hajlamomat legyűrve kérdeztem egy filozófia csoportban – igazi emberektől! – hogy mit ajánlanának, és így kötöttem ki Simon Blackburn – Think című könyvénél, ami az alcíme alapján egy “lenyűgöző bevezetés a filozófiába”.

Hát… nem olyan volt, mint amire számítottam! Mármint ne értsetek félre, nagyon tanulságos, rengeteg fogalmat letisztáz, és jól megalapoz bármilyen további filozófiai kutakodást; szóval mindenképp érdemes végigmenni a jegyzeteimen. De aki itt egy tipikus önsegítő könyvre számít pár mondatban összegezhető tanulsággal, azt most vegye a nagy levegőt, mert ez kemény menet lesz.

Bevezetés

Az “élet nagy dolgain” gondolkozni nem csak a specialisták dolga, ezért próbál a könyv egy olyan eszközkészletet adni, ami már magában is hasznos, és általa más is könnyebben megérthető. Hiszen egy filozófus tulajdonképpen nem más, mint egy “fogalom mérnök”, aki a hétköznapokban használt mentális szerkezeteket próbálja megérteni. A vizsgálat módja pedig a hosszú, intelligensnek hangzó szavak ellenére lényegében annyi, hogy 2 éves kisgyerek módjára minden után odateszik, hogy “Miért?”.

A mély filozófiai kérdésekkel van viszont egy kis probléma: nem hogy nem tudjuk a válaszokat, de még csak azt sem tudjuk, hogyan kellene megkeresni őket – vagy akár megérteni őket, ha valaki meg is mondaná. Szóval itt nem annyira arról van szó, hogy többet tudjunk, hanem hogy hogyan tudnánk jobban gondolkozni arról, amit már tudunk.

Elmondanám ezt még egyszer, a hangsúly kedvéért: itt nincsenek válaszok, csak új csapások, amik mentén agyalhatunk! És hogy ez miért hasznos? Na erre viszont három különálló választ is kapunk már az elején.

A magas szintű, kissé talán leereszkedő, “a kisujjunk kiáll miközben fogjuk a teáscsészét” jellegű válasz a következő: mit is értünk az alatt, hogy “hasznos”? (Én mondtam, hogy mindent megkérdőjeleznek…) Ehhez azért hozzáteszi a szerző, hogy ez – mint magas szinten űzve kb. bármi – önmagáért való is lehet. De ez ugye nem olyan hatásos érv, kivéve ha már alapból szinte meg vagy győzve.

A közepes szintű válasz az, hogy az önvizsgálatnak egyenes hatása van a gyakorlatra. Hogy hogyan gondolkodsz valamiről, az drasztikusan megváltoztathatja mind a hozzáállásod, mind a konkrét tetteidet. A filozófia végső soron gyakorlatias!

Az alacsony szintű válasz pedig a “legcsúnyább”, de ettől talán a legmeggyőzőbb is: filozófia nélkül katasztrófa lehet (mint ahogy már volt, és sajnos valószínűleg lesz is). Az olyan szörnyűségek mint a szegregáció, az elnyomás, a háború és a népirtás mind olyan embercsoportokkal kezdődnek, akik nem hajlandóak eltűrni, hogy bárki is megkérdőjelezze az életmódjukat. De ennél személyesebb vetülete is van a dolognak, hiszen a saját szabadságunk is bizonyos szemszögből az önelemzésen múlik. Ha nem tudjuk, kik vagyunk, vagy hogy hol állunk, honnan a fenéből tudnánk, hogy merre menjünk, és hogy mennyit haladtunk?

Kellő motivációval felvértezve nekiállhatunk tehát 8 igencsak húsos téma boncolgatásának:

Tudás

Intró az episztemológiába, ahol is megkérdőjelezzük, hogy tudhatunk-e egyáltalán valamit is. Egy olyan korszakban kezdünk, ahol a tudomány épp kezdte “kinőni” a katolikus világnézetet; ami ugye nem kicsit volt csak veszélyes. Descartes (“Dékárt”, tudod, a koordináta-rendszeres krapek) ezt az ellentétet próbálta feloldani híres “Elmélkedéseiben”. (Marcus Aurelius, és most Descartes is… van valaki, akinek az elmélkedései nem híresek manapság?)

Találkozunk a “Gondolkozom, tehát vagyok” állítással, amivel addig eljut a nagy bizalmatlan semmiben, hogy ő maga legalább létezik. Van persze, aki ebben is talál kivetnivalót, de ennyit most adjunk meg neki. A gond viszont csak itt kezdődik, ugyanis feltételezzük, hogy egy képzeletbeli Gonosz Démon minden érzékünket meg tudja téveszteni. Szóval magunkon kívül mi más is lehet még egyáltalán. Ő eljut (a korszellemnek megfelelően) Istenig, és onnan már sima ügy, de ahogy eljut Istenig, az még inkább támadható. Nemes a cél, hogy mindent logikusan, matematikailag bizonyíthatón akar felépíteni a nulláról, de az ötlet elég hamar kifingott.

Az ellen-vélemények közül egy például a természetes fundácionalizmus. Itt még mindig kell egy biztos alap, amelyre építhetünk (érted, mert Fundamenta… hagyjuk), de legalább már az érzékszerveinkben bízhatunk, mert azok is részei az alapnak. Mint ebben a könyvben gyakorlatilag mindenbe, ebbe is bele lehet kötni, de fő az optimizmus: a természet formálta az érzékeinket is. Ha nem a valóságot jeleznék, valószínűleg már nem élnénk.

A harmónia az elménk és a világ között annak köszönhető, hogy a világ felelős az elménkért is.

The harmony between our minds and the world is due to the fact that the world is responsible for our minds.

Egy másik ellenvélemény a koherentizmus, ahol nem is kell semmiféle alap, a lényeg csak az önálló tudásmorzsák hálóba rendeződése. Így mindent, amit tudni vélünk, támogathat sok egyéb ismeret, de nincs egy sem, ami mindent támogatna. Ez megint nem túl meggyőző, hiszen Descartes Démonja kitalálhatja az egész hazugságát koherensre is. Sőt, a mai világban dívó buborék effektus jól mutatja, hogy még a Démon se kell, ha mi magunk csak egy igen hiányos (de legalább konzisztens) részhalmazban hiszünk.

Az utolsó nagy megközelítés pedig a szkepticizmus, ami szerint “biztosra” nem tudhatunk semmit. Lényegében csak hinnünk kell benne, hogy amit érzékelünk, annak tényleg van valami köze a valósághoz (és nem csak befőttes üvegekben úszkáló agyak vagyunk a mátrixban).

A konklúzió természetesen az, hogy nincs konklúzió – ehhez már most nyugodtan hozzászokhatunk. De legalább tisztában vagyunk a legelterjedtebb ötletekkel, és ezután tudatosan gondolkozhatunk róla, hogy mit is tudunk.

Elme

Metafizika gyorstalpaló arról, hogy az elménk hogy is kapcsolódik a testünkhöz, de csak vázlatosan…

Egy megközelítés a dualizmus, vagyis hogy az elme és a test különbözik (akár anyagában is, vagy csak a tulajdonságaiban). Ez gyakorlatilag a “páncélba zárt szellem” analógia. Lehetséges kritikái például a “zombi” elmélet (testileg hozzánk hasonlóak, de nincs elméjük… honnan tudnánk?) illetve a “mutáns” elmélet (testileg hozzánk hasonlóak, és elméjük is van, de az nagyon máshogy működik, mint a miénk… honnan tudnánk?). Egyiknél sincs semmi módszer annak a bizonyítására, hogy nem léteznek (vagy hogy akár csak azok léteznek rajtunk kívül). És arra sincs semmi konkrétum, hogy ha már az “elme-anyag” különböző, mint a fizikai, akkor hogy is jutnak el odáig az ingerek? Isten netán nagy jó szándékában csak pont odavarázsolja a megfelelő mentális fájdalmat, amikor bebaszom a lábujjam az ajtófélfába?

A spektrum másik végén a Leibniz-i felfogás, miszerint létezik egy teljesen racionális magyarázat az elme működésére. Attól, hogy a kapcsolat nem triviálisan észlelhető, attól még ott van az, és megérthetnénk akár magunktól is. Példának az ellipszist hozza fel, aminek egy bizonyos ferde síkra vetítése csak egy sima kör, és a körből nehéz lenne megmondani, hogy az pont egy ellipszis vetülete. Annak a két embernek, akinek ez a magyarázat segített: szívesen!

Volt még valami középút, hogy van kapcsolat, de vizsgálnunk kell a jelenségeket és csak utána jöhetünk rá… Meg hogy hogyan látjuk a színeket, ami inkább Leibniz felé hajlik megint… Khm! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindent tökéletesen megértettem ebben a fejezetben. Szerintem maradjunk a két végletnél, azok még elég tiszták voltak.

Szabad akarat

A fejezet témája, hogy egyáltalán létezik-e szabad akarat, számítanak-e a tetteink, és hogy felelősek vagyunk-e értük. Az egyszerű válasz sajnos az, hogy nem. Ez az ún. kemény determinizmus, vagyis hogy minden egyes pillanat egyenes következménye az azt megelőző végtelen sok pillanatnak, mint egy hatalmas automata. De habár ez logikailag egyszerű, teljesen inkompatibilis a szabadságról alkotott felfogásunkkal, ezért nem kimondottabban hasznos. Van viszont róla egy vicces versike (limerick), amit mindenképp meg szeretnék osztani:

Egy srác egyszer azt mondta, “Nos,
Ez nekem most lett világos:
Olyan lény vagyok,
Ki sínen mozog –
Nem is busz, hanem villamos.”

There was a young man who said, “Damn,
It is borne upon me that I am
A creature that moves
In predestinate grooves –
Not even a bus, but a tram.”

A spektrum másik vége az intervencionalizmus, ami szerint az “Igazi Én” irányít a gépen belülről (szó szerint “közbeavatkozik”). De ez nehezen védhető, mert ha a világ körülöttünk determinisztikus, akkor a “szellemünk” miért nem az? Amivel vissza is kanyarodunk a dualizmus problémájához fentebbről. Ez sem túl nyerő…

Úgyhogy célozzunk meg itt is egy középutat, ami a kompatibilizmus névre hallgat. Ott elfogadják a determinizmust (vagyis hogy minden előre elrendeltetett), de finomítják kicsit. Szerintük ugyanis nem muszáj, hogy kizárják egymást a felelősségre vonhatósággal, mert mi magunk vagyunk azok, akiken keresztül a múlt befolyásolja a jövőt. A mentális modell a következő: az alany szabadon cselekedett, ha cselekedhetett volna másként is. A “cselekedhetett volna másként” rész értelmezésén viszont igencsak sok múlik!

Első nekifutásra próbáljuk így: máshogy cselekedett volna, ha máshogy döntött volna.
Kritika: és mi van, ha mondjuk mini-Marslakók agymosással kényszerítették? Nem az ő hibája!

Második nekifutás: máshogy cselekedett volna, ha máshogy döntött volna, és más elmeállapot/gondolatok hatására máshogy is döntött volna.
Kritika: és honnan is kellett volna szegénynek tudnia ezekről a más elmeállapotbeli gondolatokról? Nem ivott volna ő a mérgezett kávéból, de miből gondolta volna, hogy mérgezett? Nem az ő hibája!

Jó, akkor három a magyar igazság: máshogy cselekedett volna, ha máshogy döntött volna, és más valós és rendelkezésére álló elmeállapot/gondolatok hatására máshogy is döntött volna. Na, ez már nem is olyan rossz! Itt is kötözködhetünk persze, hogy ezzel meg már mennyire hidegen eltárgyiasítjuk az embereket, de ha ez az információ nem lecseréli az emberségünket, csak kiegészíti egy teljesebb megértés felé, akkor nem lehet nagy baj. Illetve a flexibilitás továbbra is nagyon fontos, mert egy rossz mentális modell többet árt, mint használ.

Önmagunk

Ebben a fejezetben áttérünk arra, hogy ki is az az “én”, illetve hogy “én” vajon túlélhetem-e a testem halálát? Ha a “lelkünk” egyszerű (értsd, nem összetett), akkor nincs minek lebomlania/szétesnie (vagyis, meghalnia), így a lelkünk megmaradhat a következő körre is. Ez ott is szemöldök-emelgető, hogy a lelkünk nem összetett, meg tulajdonképpen az sem bizonyított, hogy a szétesés egyenlő lenne a halállal, szóval maradjunk annyiban, hogy eddig egyből semmi.

És mi van, ha a lelkünk eleve nem is fizikai anyag, hanem lélekanyag, ami nem is halhat meg (megint az a fránya dualitás). A válasz továbbra is hasonló, mint az eddigi dualitás próbálkozásoknál: igen, ez lehet, viszont ebben az esetben semmi továbbit nem tudunk, és nem is tudhatunk. Így pedig nem sok értelme van az egésznek.

Kössük akkor az identitást az élethez, ami persze sokkal logikusabb és könnyebben védhető. Még az is belefér, hogy fizikailag a sejtjeink 7 évente lecserélődnek, akkor is mi maradunk azok. Viszont a halál utáni életet lehúzhatjuk a WC-n. Van, akinek ez belefér; van, akinek nem… De azért mi csak gondolkozzunk tovább.

Kössük mondjuk a öntudathoz, leginkább csak azért, hogy még több legyen a baj. Például akkor egy amnézia már elég is ahhoz, hogy én ne én maradjak? Vagy ha (1) felnőttként még emlékszem a gyerekkoromra, és (2) öregként is emlékszem a felnőttkoromra, de (3) az öregnek már nincs meg a gyerekkor, akkor ő már nem ugyanaz, aki gyerekként volt? Szóval most nemhogy halál utáni élet nincs, de már az élet közben sem garantált a folytonosság. (Mondhatnám, hogy a baj az ekvivalencia reláció tranzitivitásának hiánya. De ki mondana önszántából ilyet?!)

És mi van, ha az “én” csak egy tapasztalat csomag? Az megint nem túl jó, mert akkor tetszőleges tapasztalat csomag létezhetne, mondjuk horpadás is a kocsi nélkül. Jó, akkor mi van ha a tapasztalataink nézőpontja vagyunk? Valakinek csak meg kellett élni őket. Ez meglepően jó. De attól, hogy fejben meg tudunk élni sok másik élményt is a saját nézőpontunkból, még nem jelenti, hogy végtelen életet is élünk ezáltal. Na ezekre kössön valaki csomót…

Isten

A fejezet gyakorlatilag egy képzeletbeli vita, ahol egy hívő megpróbálja bebizonyítani Isten létezését, és egy ateista pedig igyekszik megcáfolni (súgok, a hívő csúnyán kikap).

Első próbálkozás az ontológiai érvelés: el tudod képzelni Istent, mint a leghatalmasabb lényt, tehát a fejedben létezik. De annál csak még hatalmasabb lenne, ha tényleg létezne, ami ellentmondás ⇒ tehát Isten tényleg létezik.
Cáfolat: a valós és a képzeletbeli dolgok “hatalmassága” összehasonlíthatatlan. Én például el tudok képzelni egy 500 kilós pulykát is, ami egyszerre könnyebb egy átlagos pulykánál (mert képzeletbeli), de nehezebb is (mert 500 kiló). Szóval mi van?!

Akkor kozmológiai érvelés: mindennek van egy eredete. Kell, hogy legyen egy kezdet, mert különben végtelen a lánc ⇒ tehát Isten tényleg létezik.
Cáfolat: az volt az eredeti feltevés, hogy mindennek van eredete, de aztán belenyugszunk, hogy Istennek nincs? Ha muszáj az eredet, akkor Istent mi teremtette? Ha nem muszáj az eredet, akkor meg minek Isten? Miért nem lehet a világ maga az, aminek nincs?

Jó, akkor értelmes tervezés: a világ is olyan, mint amiket az ember tervez, csak sokkal nagyobb skálán. Akkor azt is kellett, hogy tervezze valaki ⇒ tehát Isten tényleg létezik.
Cáfolat: ha tapasztalati alapon akarunk példát venni, akkor sokkal valószínűbb, hogy a világunk valami generatív, fokozatosan fejlődő rendszer eredménye; nem pedig egy intelligenciáé, ami a megismerhető világunkon belül is nagyon ritka. De még ha fel is tesszük, hogy tervezés, utána már semmi mást nem tudunk. Lehet, hogy ez Isten első próbálkozása világépítésből, amire kapott egy kegyelem kettest, és azóta a sarokban porosodik.

Sőt, menjünk tovább: egy Isten még nem lesz túl hasznos csak attól, hogy létezik. Hol a feltétel nélküli szeretet? Honnan van ennyi rossz a világon? Ez már Epicurus-t is zavarta:

Isten el akarná törölni a gonoszt, de nem képes? Akkor nem mindenható.
Képes lenne, de nem akarja? Akkor ő maga is gonosz.
Képes is lenne, és akarná is? Akkor miért van még gonosz?
Se nem képes, se nem akarná? Akkor miért hívjuk Istennek?

Is God willing to prevent evil, but not able? Then he is not omnipotent.
Is he able, but not willing? Then he is malevolent.
Is he both able and willing? Then whence cometh evil?
Is he neither able nor willing? Then why call him God?

Különben is, ha Isten annyira “kifürkészhetetlen” (és ezért a jóról alkotott fogalma is teljesen más, mint a miénk), akkor mire megyünk vele? Úgysem tudhatunk róla semmit… Wittgenstein szerint:

A semmi pont olyan jól megteszi, mint egy valami, amiről semmit nem tudunk mondani.

A nothing will serve just as well as a something about which nothing could be said.

Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a rossz emberi eredetű, mert egyrészt nem minden rossz emberi, másrészt egy “jó” Istennek az emberi rosszakat is illene kordában tartani.

Maradt még a csodákkal való érvelés, ami tulajdonképpen nem más, mint hogy “És EZT hogy magyarázod?!”
Cáfolat: a hazugság, a csalás, a tévedés, és a hiszékenység mind kicsit hihetőbbek, mint a csodák.

Mikor reggelente munkába indulok, a feleségem gyakran figyelmeztet a hideggel, a forgalommal, vagy a kollégáimmal kapcsolatban. De érdekes módon a repülő elefántokkal, a marsi szexrabszolgasággal, vagy az élő Elvis-szel való társalgással kapcsolatban soha.

When I leave for the office in the morning, my wife might warn me against the cold, or the traffic, or my colleagues. But she doesn’t warn me against flying elephants, being taken into sexual slavery by Martians, or conversations with the living Elvis.

És végül a “Miért ne?!” érvelés, hiszen csak jól járhatunk, ha hiszünk benne…
Cáfolat: nem biztos. Mi van mondjuk, ha végül pont azért kerülsz pokolra, mert életedben elég gyenge elméjű voltál, hogy ilyenekben higgy?

Talán hasznosabb lenne a vallásokra olyan szemüveggel tekinteni, hogy milyen lelkiállapotokat okoznak, illetve azok mennyire csodálandóak és követendőek. Értem én, hogy az embereknek évezredek óta ceremóniákra, történetekre, és zenére volt szükségük ahhoz, hogy megvakarhassanak egy bizonyos szociális viszketést. De a vallásnál… mondjuk úgy: nem hallatlan eset, hogy gyűlölet és erőszak a vége. Nem lehetne a szociális dózisunkat valami veszélytelenebb forrásból beszerezni?

Logika

Kevesen gondolnák alapból, hogy ez is a filozófia része… pedig bizonyos szemszögből minden a filozófia része. Szóval az érveléseink megizmozásához és az ellentmondások elkerüléséhez itt kapunk egy gyors áttekintést logikából.

Alapnak az ítéletlogika, mik is azok a logikai (kétértékű, igaz vagy hamis) változók, milyen műveletek lehetnek közöttük (és, vagy, ha/akkor), és hogy ezeket hogy értelmezzük (igazságtáblákkal). És alapnak ez jó is, de az állításokon belül (amik ugye csak igazak vagy hamisak lehetnek) már nem tudunk különbséget tenni a “van olyan, aki filozófus” és a “mindenki filozófus” között.

Itt jönnek be a predikátumok és a változók (legyen F(x) igaz csak akkor, ha x filozófus), és mellé már olyat is tudunk majd mondani, hogy “van olyan, hogy”, és hogy “mindenkire igaz, hogy”. Sőt, megfejeljük még némi valószínűség-számítással is. Ezek mind segíthetnek racionálisan gondolkoznunk (nyilván), de azért nem is ez a könyv lenne, ha nem dörgölné azonnal az orrunk alá, hogy ezek a való világban, valódi nyelvekre és helyzetekre nem ilyen egyszerűen használhatók.

Filozófiai szempontból az a fontos, hogy meglássuk: a legtöbb érvelés és magyarázat igen kellemetlen mennyiségű hitet igényel. A “formálisan leírható és kikezdhetetlen” elvárása túlságosan megkötné a kezünket, és általánosítani sem általánosíthatunk vakon csak azért, mert eddig valami úgy volt, ahogy. Az a dolgunk, hogy lebontsuk a dolgokat, kísérletezzünk, és megpróbáljuk legjobb tudásunk szerint megérteni a világot bizonyítékok nélkül is.

Még egy megjegyzés, hogy a legtöbb áttörés akkor szokott történni, amikor máshogy kezdünk gondolkozni, nem csak mást vagy másról. Hajlamosak vagyunk egyforma sémák mentén próbálkozni, egyforma típusú eredményeket várni, stb. Amikor ez valamiért megváltozik, hirtelen sokkal többet értünk meg.

És ez a “valamiért” nem ritkán akkor adódik, ha a területek keverednek, és mondjuk egy nem fizikus kezd kimondottan nem fizikusosan a fizikáról gondolkozni. Úgyhogy ne féljünk belefogni valamibe csak azért, mert az “nem a mi asztalunk”. Ha úgy tanulmányozzuk, hogy a kitartás és az idő kigyomlálják a rossz ötleteket, akkor csak nyerhetünk.

A világ

Eddig szinte végig a fejünkben jártunk, tekintsünk ki most egy kicsit a világra; mondjuk hogy létezik-e egyáltalán. Egy válasz az elmétől független realizmus elmélete (vagyis hogy “igen, létezik”), ami az elején emlegetett mutánsos-zombis jellegű kifogások miatt nehezen védhető. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor az nagy valószínűséggel valamiféle idealizmus lesz.

Egy verziója a másodlagos jellemzőkön alapuló idealizmus, ahol a tárgyaknak vannak elsődleges, elválaszthatatlan, valódi tulajdonságaik (a tér, amit elfoglalnak; a szilárdságuk), és a többi csak másodlagos, amit az elménk tesz hozzá (színe, szaga, ésatöbbi). A másodlagosak így lehetnek különbözők megfigyelőnként, de ha a megfigyelők egyformán jól alkalmazkodtak a környezetükhöz, akkor mindnek egyformán “helyes” lesz a saját benyomása.

Felmerülhet a kérdés, hogy “és a tér, amit elfoglal, az miért nem az elmémen múlik?!” Örülök, hogy megkérdezted: ilyenkor a dualizmus összeomlik, és a fene se tudja, mi marad. Aki azt mondja “semmi”, az a szubjektív idealista. Minden csak valamiféle erő, és a tárgyak csak különböző térdarabok különféle erőkkel. Egy másik javaslat (transzcendentális idealizmus, ha még esetleg nem unod ezeket a szép szavakat) szerint rosszul állunk hozzá. Kant szerint például nem szimplán benyomásaink vannak a valós dolgokról, hanem a dolgoknak kell alkalmazkodniuk a mi rendszerező elveinkhez (mint például tér és idő), hogy felfoghassuk őket.

Megint mások a szabályok és fogalmak szerint kategorizálnak, amik alapján bármit is megértünk. A realizmus szerint a szabályok valósak, és mi csak valahogy pont tudjuk őket (ki tudja, hogy?). A konceptualizmus szerint mi magunk alkotjuk a szabályokat, hogy segítsenek megérteni, amit tapasztalunk. Középút(szerűség) ez a kettő között a természetes realizmus, ahol az elménk alkotja a szabályokat, de az elménket meg a természet alkotta, ezért biztos van valami valós alapja is azoknak, amiket képzelgünk. A nominalizmus szerint meg nincsenek is szabályok, mindenki csinál, amit akar (kösz a semmit!).

Mit kellene tenni?

A végére pedig egy kis praktikus filozófia, hogy mivel is kellene foglalkoznunk. Első körben talán azzal, amivel akarunk? Hát, nem igazán… Például a füvet is le kell nyírni valakinek, amit nem túlzottan akarunk, mégis az a helyes.

Akkor mondjuk azzal, amit fontosnak tartunk? Sokkal jobb, de persze nem ilyen egyszerű. Például nem állhatunk meg csak annál, ami nekünk személy szerint fontos (egoizmus). Illetve van különbség aközött is, hogy melyik fontos dologgal azonosulunk, és melyiket tudjuk tárgyiasítani. Utóbbi esetben könnyebb rajta változtatni, mert öncélúvá válik, és mindegy, milyen módon érjük el. Ha viszont azonosulunk vele, akkor ott a “tüneti” kezelés már nem lesz elég.

Ilyen kérdéseken agyal az etika. Milyen is egy “jó élet”? Mi felé kellene törekednünk? Milyen dolgokat várhatunk el másoktól? És ők tőlünk? És csak hogy véletlen se legyen egyetértés, itt is (legalább) két nagy vélemény küzd egymással.

A kognitivizmus szerint azért tartunk bizonyos dolgokat fontosnak, mert tudjuk, hogy azok jó okok a cselekvésre. Ehhez ugye szükség lenne egy egyértelmű kódexre (már itt gyanús), és aztán azt nem csak hogy az utolsó betűig követnünk kellene, de illene úgy is éreznünk közben, hogy ezt kell tennünk.

Az ellentéte a non-kognitivizmus, ami szó szerint csak megfordítja a fenti mondatot: azért tartunk bizonyos dolgokat oknak a cselekvésre, mert azok nekünk fontosak. Annyiban logikusabb, hogy így azt tehetjük, amit helyesnek érzünk. Nincs viszont egyértelmű visszacsatolás, hogy mit kellene fontosnak éreznünk. Mi van, ha mondjuk én pont macskákat szeretek rugdosni?!

Még egy megjegyzés a morális együttműködésről: a cél nem a meggyőzés vagy a manipuláció (és főleg nem az átverés)! Ehelyett segítsünk a másiknak jobban megérteni a helyzetet. Vagy ha már “érti”, akkor segítsünk neki felfedni olyan rejtett értékeket és motivációkat, amikkel talán nincs is tisztában. Vagy ha már azok sem rejtettek, akkor csak érveljünk a legjobb tudásunk szerint és törekedjünk a kompromisszumra.

Összefoglalás

A könyv címéhez hűen tényleg volt min gondolkozni. Az episztemológia megingatta, hogy tudhatunk-e egyáltalán valamit is, aztán a metafizika keretein belül foglalkoztunk az elménk és a testünk kapcsolatával, a szabad akarat kérdésével, és azzal is, ki az az “én”. Jött utána némi vallási filozófia Istenről és némi logika a… nos, a logikáról. Levezetésnek pedig egy csipet ontológia a világ létezéséről és egy kis etika arról, hogy mit is kellene tenni.

Őszintén szólva ez az egész nagyjából olyan élmény volt, mint amikor az iskolában magyarázzák a gyereknek, hogy miért is kell matekot tanulnia: nem konkrétan a matek a fontos, hanem ahogy a matek tanulása megtanítja őket gondolkozni. Na persze nem magamra értem, én pont szerettem a matekot – meg itt is a logikát, mert azt már tudtam, és ezért fel lehetett lélegezni kicsit. De összességében kb. úgy éreztem magam, mint ahogy más érzi magát matekórán. Egy mentális harc volt átszenvedni magam mindenen, de felnőtt(ebb) fejjel ennek ellenére – vagy épp ezért? – tudom értékelni, amit formált rajtam.