A Simon Blackburn-féle durván absztrakt filozofálás után úgy gondoltam, kész felüdülés lesz visszakanyarodni kicsit praktikusabb vizekre. De az egy-egy konkrét témát mélyen kiveséző, vagy a meséből tanulságot levonós jellegű könyvek helyett azért még mindig az átfogó, stabil alapot adó műfaj volt a cél. Így kötöttem ki végül Csíkszentmihályi Mihály - Flow című remekénél, ami nem csak egy általánosan nagyra tartott “alapmű”, de az egyik legöregebb elem a “na ezt egyszer biztos el kell olvasni” listámon. Szóval ha valamikor úgyis, akkor miért ne most?

A könyv több évtizednyi pszichológiai – és kapcsolódó – kutatás eredményeit foglalja össze 10 (általam szabadon átcímkézett nevű) fejezetben:

  1. Boldogság
  2. Tudat
  3. Élvezet
  4. Előfeltételek
  5. Test
  6. Elme
  7. Munka
  8. Társaság
  9. Káosz
  10. Élet

Az első négy egy szép fokozatos bemutató a szerző álláspontjához, a fogalmakhoz, és az “alappillérekhez”. Aztán 5-től 9-ig egy-egy fejezet, hogy az élet megfelelő területén hogyan lehet alkalmazni az addig tanultakat. Végül a 10-es egy útmutató, hogy hogy érdemes ezeket a területeket úgy összegyúrni, hogy minden kb. konzisztens legyen egy átfogóan boldog élet érdekében.

Könnyen olvasható, sok példát tartalmaz, és nekem személy szerint több “ahaaa” pillanatot is okozott azzal, ahogy új összefüggéseket mutatott, vagy új megvilágításba helyezett dolgokat. Úgyhogy nézzük, mit sikerült kijegyzetelnem…

Boldogság

A boldogságról alkotott képünk igazából Arisztotelész óta nem változott jelentősen. Ez pedig vagy azt jelenti, hogy a lényeget már akkor is tudtuk; vagy azt, hogy még most sem. Reméljük az előbbi!

Ettől persze a boldogság alapvető kérdését a modern pszichológia tovább vizsgálja… A jó hír, hogy minden jel szerint rajtunk múlik, így mindenkinek lehetősége van boldognak lenni. A rossz hír, hogy minden jel szerint rajtunk múlik, így mindenki csak a tükörnek reklamálhat, ha nem az!

[A boldogság] nem a külső eseményeken múlik, hanem azon, hogy hogy értelmezzük őket.

[Happiness] does not depend on outside events, but, rather, on how we interpret them.

Akinek itt most bejelzett a rendkívül kifinomult “sztoicizmus érzéke”, annak jár a pacsi. Igen, most is ez lesz a lényeg, csak egy kicsit más megközelítésben.

A “flow” (vagyis “áramlat”) tulajdonképpen azt az érzést próbálja megfogni, amikor “nagyon el vagyunk merülve” valamiben; amikor “nagyon jól jön a lépés”. Flow közben tehát annyira belefeledkezünk egy adott tevékenységbe, hogy minden külső zavaró tényező elhalványul. Minden további tartalom ennek a jelenségnek a tudományos vizsgálatán, és a levont következtetéseken alapul.

Nem kapunk például lépésről lépésre utasításokat semmihez, inkább helyesen gondolkozni próbálnak megtanítani. Nem burkolnak semmit misztikus lepelbe, ezért a fő tanulságok relatíve egyszerűek és érthetőek. Nem mondják viszont azt sem, hogy betartani könnyű, mert nem az. (Ugye mondanom sem kell, hogy az egyszerű és a könnyű mennyire nem ugyanaz!) Ha ezeket a “hiányosságokat” elfogadjuk, nem fogunk csalódni.


A stressz, a frusztráció, és a mindig többre vágyakozás természetes emberi érzések. Ezek elleni védelmi mechanizmusnak fejlődtek ki a vallás, a filozófia, a művészet, a hagyományok, és a társadalmi normák is. A baj csak annyi, hogy ezek a boldogtalanság-gátló “tervrajzok” se nem tökéletesek, se nem állandóak. Igaz, hogy tervrajzok nélkül még rosszabb lenne a helyzet – a vak élvhajhászat hosszú távon nem lehet válasz semmire. De az is veszélyes, ha túlzottan rájuk hagyatkozunk és biztonságba ringatjuk magunkat, mert attól az elkerülhetetlen pofonok csak még jobban fognak fájni.

Az univerzum nem ellenséges, de nem is barátságos. Egyszerűen csak közömbös.

– J. H. Holmes

The universe is not hostile, nor yet is it friendly. It is simply indifferent.

A világ tehát (jó esetben is csak) szarik ránk; bármiféle külső irányíthatóság csak illúzió. De nem is volt ez soha másként. Az igazi probléma az, ha a fejünkön belül nincs rend. Szemléletes példa, hogy egyszerre vagyunk a valaha élt leggazdagabb, legfejlettebb, és mégis legboldogtalanabb civilizáció.

Manapság minden “első világbeli” háztartás hozzáfér a múlt császárainak receptjeihez és lakomáihoz. És ettől vajon elégedettebbek vagyunk?

These days every household in the “first world” has access to the recipes of the feasts of past emperors. But does this make us more satisfied?

A külső előrehaladás egyszerűen nem tud minket boldoggá tenni. Rengeteg statisztika támasztja alá, hogy ilyen szempontból hanyatlunk. De cserébe felismerhetjük, hogy a külső nehézségeknek viszont nem muszáj nyomorulttá tennie.

Ami fontos, hogy kitörjünk a társadalmi normák szorításából, és vállaljuk a felelősséget a saját életünkért. A fejezet sok példát hoz arra, hogy az élvezetek keresésén és a fájdalom elkerülésén keresztül a társadalom is ugyanolyan erősen irányít minket, mint a vallás – csak a misztikus rész nélkül. És a legnagyobb baj még nem is a készen tálalt értékekkel van, hanem azzal, hogy korunk készen tálalt értékei undorítóak. Félreértés ne essék, semmilyen esetben nem támogatom a “vakon követést”… De mennyivel egyszerűbb lenne már, ha nem ekkora szembe szélben kellene hugyozni.

[…] az egyénnek függetlenednie kell a társadalmi környezetétől legalább annyira, hogy már ne kizárólag annak jutalmai és büntetései motiválják.

[…] individuals must become independent of the social environment to the degree that they no longer respond exclusively in terms of its rewards and punishments.

Hogy azért ne csak a társadalmat okoljuk, szögezzük le gyorsan, hogy a saját testi és lelki impulzusaink elnyomása alól is ugyanúgy ki kellene szabadulnunk.

Hogy irányítani tudjuk a saját világképünket, először egy drasztikus hozzáállásbeli változás kell azzal kapcsolatban, hogy mi fontos és mi nem.

Achieving control over experience requires a drastic change in attitude about what is important and what is not.

A kulcs egy megfelelően súlyozott értékrend, ahol tényleg az van elöl, aminek elöl is kell lennie. És a saját elménk tudatos irányítása bizony nagyon sok irányzat szerint a lista élére való. Sztoicizmus, Kereszténység, Pszichoanalízis, Yoga, Taoizmus, Zen, és még sorolhatnánk.

“Jó, jó”, tehetnéd fel joggal a kérdést, “de ha az összefüggés ilyen köztudott, akkor miért nem elterjedtebb ez a hozzáállás?” Örülök, hogy megkérdezted… Ennek két oka is van. Egyrészt ez a tudás nem kumulatív – vagyis nem halmozódik fel a generációk múlásával, ezt mindenkinek magának kell megtanulnia. Gondoljunk például egy olimpikonra, aki azon felül, hogy fejben technikailag tud úszni, azért nem kevés munkát és gyakorlást is belerakott mellé, hogy jól is tudjon úszni.

A másik ok pedig az, hogy egy ilyen “hozzáállás rendszer” mindig helyzettől függ. Lehet, hogy a sztoikusok például ráéreztek egy csomó jó dologra már olyan korán, de azért tettek mellé egy jó adag metafizikai katyvaszt is, ami miatt a mai emberek számára egészében elég nehezen fogyasztható. Ha viszont vesszük a fáradságot, hogy az alapelveket a saját korunk és igényeink szerint testre szabjuk, akkor nagyot léphetünk előre. És szerencsére ezen a blogon pont ezzel foglalkozunk… Nahát, micsoda egybeesés!

Tudat

A tudatunk tulajdonképpen nem más, mint egy szűrő az érzékszerveinktől kapott jelekhez, ami képes a beáramló információt tudatosan rendszerezni. És mivel a tudatunk véges – különben végtelen sok életet élhetnénk másodpercenként – ezért nagyon nem ártana odafigyelni, hogy mit is engedünk be!

A figyelmünk mondja meg azt, hogy mit kezdünk a tudat által megszűrt információval. Leginkább az határozza meg az életminőségünket, hogy hogyan gazdálkodunk a figyelmünkkel. Mint az időre, a figyelemre is tekinthetünk olyan limitált erőforrásként, ami csak úgy elvész, ha nem használjuk fel. De persze ha fel is használjuk, az sem garantálja, hogy jól használtuk fel.

Az énünk pedig szimplán az eddigi tapasztalataink és tudatállapotaink összessége. Hé, álljunk csak meg! Ha az énem irányítja a figyelmemet, a figyelmem formálja a tudatomat, és a tudatom pedig hat az énemre, akkor az egy kör… Így van, és pont ez a jó benne, mert ettől lesz a folyamat vezérelhető!

Ha a valami a céljainkat fenyegeti, akkor valamennyi mentális energiát mindenképp muszáj a veszélyforrásra fordítani, ami zavarhoz vezet. De fontos felismerni, hogy egy külső esemény is csak plusz információ, amit úgy szűrünk és értelmezünk, ahogy akarunk. A külső tényezők önmagukban se nem jók, se nem rosszak; és különböző embereknek ugyanaz az esemény nagyon mást is jelenthet.

Másrészt viszont ha a bejövő infó jól illeszkedik a céljainkhoz, abból lesz a flow állapot. Az énünk magabiztosabb és erősebb lesz, ha úgy tudtuk “elkölteni” a mentális energiáinkat, ahogy szerettük volna. Ha ez gyakran előfordul, boldogok leszünk – még akár a külső körülmények ellenére is. Úgyhogy a saját magunk “elleni” küzdelem igazából saját magunkért történik; hogy tudatosan ebbe az irányba terelgethessük magunkat.

Élvezet

Két módon lehetünk boldogok: 1) alakítsuk a külső körülményeket úgy, hogy azok pont illeszkedjenek a céljainkhoz; vagy 2) alakítsuk a látásmódunkat olyanra, hogy a már eleve létező külső körülmények is illeszkedhessenek a céljainkhoz. Aki figyel, az szerintem érzi, hogy ezekből melyik a reálisabb…

Kutatások csak nagyon gyenge összefüggést mutatnak a vagyoni állapot és a boldogság között. Még a puszta élvezet is csak arra jó, hogy helyreállítsa a rendet a fejünkben, de fejlődést előidézni nem képes. Ezért lenne fontosabb az önmegvalósítás – a szerző itt a “pleasure” és az “enjoyment” szavakat használja, ami magyarul mindkét esetben élvezet… úgyhogy az utóbbit én önmegvalósításnak címkézem.

Az egyik leglényegesebb különbség az, hogy az önmegvalósítás menet közben nem feltétlen élvezetes, viszont utána egy “jobb” énhez vezet. A másik pedig az, hogy amíg az élvezet nem igényel figyelmet és koncentrációt, az önmegvalósítás nagyon is sokat követel. Hasonlíthatjuk ezt akár a szórakozásból olvasás és az alapos jegyzetelésen alapuló blog írás közti ellentéthez is. Nahát, mennyi párhuzam!

Érdekes módon az önmegvalósítás közbeni élményeket az emberek hajlamosak szinte ugyanúgy jellemezni. Még akkor is, ha nagyon különbözők tevékenységekről, vagy nagyon eltérő szociális hátterű emberekről is van szó. Érdemes ezért ezeket a gyanús hasonlóságokat közelebbről is megvizsgálni:

  1. egy kihívást jelentő tevékenység, amihez szakértelem kell
    • lehetőleg valahol a képességek határa körüli szinten
    • ha túl könnyű, akkor unalmas lesz, de ha túl nehéz, akkor meg csak frusztráló
  2. a tett és a gondolatok egybeolvadása
  3. egyértelmű célok
  4. azonnali visszajelzés
  5. kizárólagos koncentráció
    • ez bizonyos értelemben a 2. pont következménye
    • nem marad felesleges mentális energia, hogy bármi mással foglalkozhassunk
  6. a tudat, hogy a kezünkben van az irányítás
  7. az öntudat ideiglenes elvesztése
    • nem tűnik el sem az “én”, sem a tudatunk
    • csak nem leszünk tudatában az “énnek”
    • a visszatérő “én” már erősebb és fejlettebb, mint amivel indultunk
  8. módosult időérzék

Előfeltételek

Először azt nézzük meg, milyen tevékenységek is vezetnek gyakran a flow élményhez. Kézenfekvő példák a különböző játékok, művészetek, ceremóniák, és sportok, mert ezekben gyakorlatilag beépített a flow-ra törekvés. És ha mondjuk az erősebb ellenfél fejlődésre késztet, a fejlődés után pedig már még erősebb ellenfél kell az élmény fenntartásához, akkor az énünk fokozatosan egyre komplexebb lesz. A vallás, a filozófia, vagy egyéb hasonló “kozmikus skálán mozgó” tudatformáló megközelítések viszont a mai túlspecializált világban sajnos közel sem kapnak annyi figyelmet, mint amennyit érdemelnének.

Az sem mindegy persze, hogy milyen társadalmi háttérrel rendelkezünk. A kultúrák összehasonlítása manapság nem igazán divat, – és jogosan, tekintve hogy a múltban mennyi borzalmat elkövettünk másokkal a saját felsőbbrendűségünk ürügyén – de talán a flow itt is egy használható új mértéket adhat. Ha egy kultúra támogatja az olyan elmeállapotokat előidéző helyzeteket, hogy a tagjai gyakran tapasztalhatják meg a flow élményt, akkor ott az élet tulajdonképpen egy nagy játék. De ha a mi kultúránk épp nem ilyen, ne feledjük, hogy semmi nem állíthat meg minket abban, hogy átformáljuk!

A személyiségünk is megkönnyítheti vagy megnehezítheti a dolgunkat. Ha valaki például skizofréniában vagy figyelemzavarban szenved (vagyis a figyelme túl laza), vagy a kelleténél jobban önközpontú és egoista (vagyis a figyelme túl merev), nehezen talál be az arany középútra. Ez valamilyen szinten tükrözi a külső hatásokat, ahol ha túl lazák a szabályok, vagy épp túl szorosan vagyunk megkötve, megint hátrányból indulunk.

A teljesen egészséges, jó társadalmi háttérrel rendelkező, és flow-szerű tevékenységet végző emberek között is van azonban, aki jobban tud koncentrálni – és emiatt gyakrabban “kerül be a zónába”. Ez sokszor a családi háttérre vezethető vissza. De amit fontos megértenünk, hogy ez csak egy kiindulási pont, ami fejleszthető! Ha keresel magadnak egy célt amibe beleölheted a mentális energiádat, találsz benne irányítható szempontokat, és aztán irányítod is őket… akár egy börtönben is “szabad” lehetsz.

Test

Az egyik legkézenfekvőbb út a flow-hoz talán az lenne, ha rendesen megtanulnánk használni a testünket. És ez alatt most nem feltétlen a fitnesst értem… egy részletes példán keresztül láthatjuk, hogy elég lehet csak simán sétálni, ha megfelelően állunk hozzá!

Minden érzékszerv és minden motor funkció felhasználható a flow előállítására.

Each sensory organ, each motor function can be harnessed to the production of flow.

A keleti kultúrák ebben a test-szellem egységben messze a nyugat előtt járnak. A yoga például tekinthető az egyik legöregebb szisztematikusan flow-t előidéző tevékenységek egyikének. A végcél ott mondjuk teljesen más, mint amit itt szeretnénk – az énünk teljes “feladása” – de mindkettőhöz ugyanaz a szintű tudat-irányítási képesség kell. És ha az megvan, onnan már mi döntjük el, hogy mire is akarjuk használni.

De nem feltétlen kell aktív testi dolgokra gondolni. Az érzékeink használata önmagában is elég lehet, ha azok elég fejlettek – értsd, elég munkát fektettünk már a fejlesztésükbe. Ha igazán látjuk a szemünk elé táruló látványokat, igazán hallgatjuk a zenét, ha odafigyelünk az ételeink ízére, stb. Rengeteg mentális energiát bele lehet süllyeszteni az analitikus figyelembe, hogy a nézésből látás vagy a hallásból hallgatás legyen.

Az önmegvalósítás, mint látjuk, nem annyira azon múlik, hogy mit csinálsz, hanem hogy hogy csinálod.

Enjoyment, as we have seen, does not depend on what you do, but rather on how you do it.

Nehéz szakértővé válni bármelyik fent felsorolt területen – és amúgy is csak egy-kettőre lenne elég egy egész élet – de amatőrök lehetünk! És már a korlátozott figyelem is végtelenszer több lesz, mint az eddigi nulla.

Elme

Mint már láthattuk, valamilyen szinten mindennél az elménk dönti el, hogy igazán élvezhető lesz-e. De itt most olyan tevékenységekre koncentrálunk, amik (szinte) teljesen mentálisak. Ehhez pedig az kell, hogy képesek legyünk szimbolikusan gondolkozni, és fejben fogalmakat “gyúrni”. A legegyszerűbb példa erre az olvasás – ahol igazából fapépre festett (vagy színes pöttyök által kirajzolt) jeleket bámulva hallucinálunk… Hát nem menő?

Az elme alapállapota sajnos a káosz. Amikor nincsenek ingerek, hogy irányítsák a gondolatainkat, azok elkezdenek mindenfelé cikázni. Ezért is lehetnek olyan népszerűek az olcsó figyelemelterelések, mint például a TV – kívülről vezénylik a figyelmünket, és így nem kell sem szembenézni magunkkal, sem erőfeszítést tenni, hogy rend legyen.

Bármi mentálisnak a memória az alapja, hiszen először tárolni kellene valahol az információkat. Manapság nagyon el vagyunk kényeztetve az internettel, de pár évszázaddal ezelőttig kb. mindennek a kulcsa az volt, hogy mire emlékeztél. És attól, hogy most már nem (csak) erre kell alapozni a tanulást, továbbra is nagyon fontos.

Ezután jöhet az absztrakt, szimbolikus gondolkozás, ami a letárolt információban összefüggéseket talál. És kell is jönnie, mert egy ilyen rendszerező elv nélkül semennyi memória nem fog rendet tenni a mentális káoszban. Elvégre a világ fogalmi alapú értelmezése és a mentális modelljeink komplexitása választ el minket az állatoktól. Emellett a gondolkozás, a rossz hírneve ellenére, élvezetes tevékenység is lehet.

Azzal, hogy gondolatban összekapcsolunk különböző ötleteket, új módokat teremtünk a valóság leírására. Ezek a kapcsolati rendszerek pedig idővel önálló, hordozható kis “világokat” hozhatnak létre a fejünkben, amikre mindig támaszkodhatunk (ezt vegye el tőlünk valaki). Még tovább mehetünk, ha ez így kialakult tudást valamilyen úton ki is fejezzük mások felé.

Innentől csak rajtunk múlik, hogy milyen irányba fordítjuk a figyelmünket. A könyv hosszasan kitér a történelem tanulmányozásának érdemeire (“Historia est magistra vitae”, vagy mi a szösz), a természettudományokra, és a filozófiára. Persze megint nem lehetünk mesterei mindnek, de ez ne riasszon vissza minket attól, hogy legalább egy amatőr szintet belőjünk! A jó pap holtig tanul, még ha nem is pap…

Munka

Ha olyan munkát találsz, amit amúgy is csinálnál, megkülönböztethetetlenné válik a szabadidőtől. A munka csak akkor rossz, ha külső kényszer… de sajnos sokaknak az. A könyv a vidéki életet hozza példának a munka és a szabadidő összeolvadására, és valahogy nekem is mindig ilyen sztereotípiák motoszkáltak a fejemben. Ha valaki “farmer”, akkor annak erről szól az élete, az nem egy modern értelemben vett foglalkozás, hanem egy életforma.

De jól kapcsolódik a városi környezetes, gyári munkásos példa is, ami bemutatja, hogy ez nem csak a tanyán lehet így. A megfelelő hozzáállással a futószalag mellett is lehet találni olyan apróságokat, amiken változtathatunk; és ha változtatunk is, akkor komplexebb és élvezhetőbbek lesznek az élményeink. Nem mellesleg ha tudatosan “költjük” a mentális energiánkat, sokkal inkább úgy fogjuk érezni, hogy mi választottunk (még ha csak a “hogyant” is, nem a “mit”).

Persze a munkás flow esélyeinket úgy is növelhetjük, ha állást váltunk. Vagy legalábbis áttervezzük a munkánkat, hogy jobban hajazzon a flow jellemzőire. De ez, habár néha segíthet, egy passzoló személyiség és látásmód nélkül valószínűleg nem fog működni; szóval továbbra is inkább magunkban keressük a választ!

Ellentmondásosnak tűnhet, de sokak véleménye szerint a flow-t generáló munka is rosszabb, mint a nem flow generáló szabadidő. Feltehetőleg mert a munkára mindig úgy gondolunk, hogy azt “muszáj”, így még azt is lenézzük, ha sikerélményt okoz – mert az úgyis más javát szolgálja, nem a miénket. De ez helyrebillenthető kellene, hogy legyen egy egyszerű (de nem könnyű) mentális átkattanással.

Még nagyobb probléma, hogy a szabadidő jellegéből adódóan rendszerezetlen, ezért többségében nem flow-kompatibilis. Nyilván ezt is megoldhatnánk, ha önként rendszert erőltetnénk a szabadidőnkre, ami viszont csak nagyon keveseknek megy. Tartozzunk ebbe a kisebbségbe!

A jövő nem csak a tanult emberé, hanem azé is, aki megtanulta bölcsen használni a szabadidejét.

– C. K. Brightbill

The future will belong not only to the educated man, but to the man who is educated to use his leisure wisely.

Társaság

A munka mellett a boldogságunkat talán a másokkal való kapcsolataink befolyásolják leginkább. A szociális hajlamainknak egyértelműen evolúciós gyökerei vannak. Tanulmányok konzisztensen kimutatják, hogy boldogabbak vagyunk egy közösség részeként. De általában a kapcsolatainknak köszönhetjük a legmélyebb depresszióinkat is, szóval azért nem veszélytelen a terület. És emellett fontos, hogy hatékonyan tudjunk egyedül lenni is – kinek melyik fele a nehezebb… Khmm, introvertáltak, ugye?

Az egyedüllét leginkább azért nehéz, mert a belső rend önmagában nehéz. Ha ennek ellenére a “magányt” unalom vagy mentális káosz nélkül tudjuk viselni, az jól mutatja, hogy tényleg a mi kezünkben van az irányítás.

Ha valaki örömét leli az egyedüllétben, az vagy egy vadállat, vagy egy isten.

– Francis Bacon

Whosoever is delighted in solitude is either a wild beast or a god.

De az sem mindegy persze, hogy hogyan kezeljük az egyedüllétet. Mint ahogy az Elme szekcióban már néztük, a külső rendet ránk kényszerítő ingerekkel (TV, drogok) sokkal könnyebb a dolgunk. Ezekkel szemben az olvasás vagy a szigorú napirend viszont önkéntes, komplex, és pozitív megítélésű, így segíthet fejlődni… csak hát egy metrikus tonnányi meló van vele. A legtöbb ember megelégszik tehát a lehető legminimálisabb belső renddel. Még úgy is, ha ez sokszor az jelenti, hogy a hátralévő életük nagy részét robotpilótán fogják leélni.

Bővítve a kört, a következő szint a család, ami napjainkban egyre inkább olyan lehet, amilyennek csak akarjuk. És habár a külső megkötések fokozatosan eltűnnek (és ez jó), a belső kompromisszumok köszönik szépen, jól vannak (és ez nem jó). Csak akkor remélhetünk bármi pozitívat, ha a “muszájból tűrés” helyett tudatosan döntünk, hogy ezt akarjuk – amivel mellesleg egy csomó mentális energiát is felszabadítunk.

Általánosan igaz, hogy azt kapod, amit beleteszel. Ha időt és energiát áldozol a másik megismerésére, közös célok és elfoglaltságok kialakítására, a kapcsolatotok jobb lesz. Ha példát mutatsz a gyerekeidnek és nem várod el, hogy csak úgy maguktól varázsütésre rendben lesznek, akkor sokkal nagyobb az esélye, hogy tényleg rendben lesznek.

A barátságok természetüknél fogva szórakoztatóbbak, mert általában eleve közös célokon vagy ízléseken alapulnak. Nincs elvárás, hogy egy bizonyos módon viselkedjünk, ezért nyugodtan “leereszthetünk” és adhatjuk magunkat. De ha igazi örömre és önmegvalósításra vágyunk a laza meló utáni sörözgetések helyett, akkor azért itt is bele kell tenni a munkát és a figyelmet. Gondoljunk csak arra, mennyire ritka, ha az ember felnőtt korára is meg tudja tartani a gyerekkori barátait.

Ami pedig a szélesebb értelemben vett közösséget illeti, számtalan lehetőség van a komplexitásra – és ezáltal az önfejlesztésre. Ha a céljaink önzetlenek (mondjuk segíteni szeretnénk másoknak, vagy példát szeretnénk mutatni), akkor szinte bármennyit “nőhetünk”.

Káosz

A nézőpontváltás és az élményeink fejlesztése nem csak a hab a tortán; ez az egész torta. A külső körülmények ritkán lesznek ideálisak, de ez nem jelenti, hogy nem saját magunk irányítása a legfontosabb cél, ami felé törekedhetünk. A nehézségek – habár tagadhatatlanul negatívak – később mégis sokszor pozitív fényben látszanak mert megmutatták, mi az igazán fontos.

Nem mindegy tehát, hogyan kezeljük a stresszes helyzeteket; nevezzük ezt a megbirkózási stílusunknak. Lehet, hogy kapunk mellé külső segítséget is a családtól/barátoktól, de nem érdemes teljesen erre támaszkodni, mert ezeket ugye nem mi irányítjuk. A könyv két szélsőséges példája az “érett”, átalakulás alapú védekezés (khmm… “Az lesz az út, ami az útban áll”), és a “neurotikus”, visszahúzódás alapú védekezés. Szabad tippelni, melyik az ajánlott…

Az élet által osztogatott sallerekből is ugyanúgy lehet felállni, ahogy általában élni kellene. Tűzzük ki a saját céljainkat, fejlesszük a kapcsolódó készségeinket, tanuljunk meg koncentrálni, győzzük le a félénkségünket, legyünk nyitottak a világ visszajelzéseire, és vessük bele magunkat! Mindegy, hogy hol kezdjük, mind egymást erősítik, és minden út a flow-hoz vezet.

Az, hogy az elme uralja a testet – annak ellenére hogy ezt a biológia és az orvostudomány hajlamos figyelmen kívül hagyni – az egyik legalapvetőbb tény, amit az életről tudunk.

– Dr. Franz Alexander

The fact that the mind rules the body is, in spite of its neglect by biology and medicine, the most fundamental fact which we know about the process of life.

A fő tanulság nekem itt az, hogy nem feltétlen kell megvárni, amíg a sors pofán nem töröl minket valami katasztrófával; felébredhetnénk akár most is. Rázzuk helyre az értékrendünket, törekedjünk a belső rendre a külső helyett, és zsebeljük be azt a jobb életet, ami ezzel jár!

Élet

A legmagasabb szint az lenne, ha az egész életünket egy nagy flow élménnyé tudnánk alakítani. Ahelyett, hogy bolyonganánk egyik kis, elkülönült flow tevékenységtől a másikig – már ha egyáltalán sikerül is elérnünk a flow-t – találnunk kellene egy harmonikus, átfogó célt, ami kb. minden tettünket összefoghatná. Az életnek nincs egy beépített, egy kaptafára készült “értelme”, de ettől mi még adhatunk értelmet a sajátunknak!

Ha találunk egy ilyen átívelő célt, és annak érdekében szándékos lépéseket teszünk, akkor akár lótuszpózban hümmögés nélkül is rálelhetünk a belső békénkre. Nem lesz több kognitív disszonancia – vagyis amikor mást csinálunk, mint amit amúgy helyesnek tartanánk – és ez meglepő mértékű erőhöz és nyugalomhoz vezet.

A társadalomnak is vannak ilyen alapértelmezett “élet értelme” rendszerei, amik egyes kutatások szerint körkörösen váltogatják egymást. Az “érzéki” kultúrák csak a kézzel fogható, konkrét igényekre fókuszálnak, míg az “eszmei” kultúrák az absztrakt elvekre, az aszketizmusra és a “megvilágosodásra”. A kettő között pedig az “idealisztikus” próbálja belőni az arany középutat – és jogosan, mert sem a túl materialista, sem a túl fanatikus önsanyargatás nem ideális.

Egy másik csoportosítás is lehetséges a komplexitás mentén, ahol megoszlik a befelé irányuló specializáció és a kifelé irányuló integráció bonyolultsága. Ezek segítségével az ember fejlődése leírható egy spirállal, ahol váltakozik a be- vagy kifelé forduló figyelem. Először a túlélésért küzd (be), aztán a közösséggel együtt fejlődik tovább (ki); majd visszafordul az önfejlesztés felé (be), hogy végül újra a másokkal való egység felé haladhasson (ki). Megjegyezném, hogy az elmúlt pár száz év problémái szépen összefoglalhatók úgy, hogy túl sok a specializáció (ipari forradalom, űrutazás, elektromos konzervnyitó!), és túl kevés az integráció (nem csak emberek léteznek, vigyázni kellene az egyetlen bolygónkra, ne dögöljön már meg a szomszéd tehene is!).

Ha megvan az irány, két úton is elindulhatunk felé. Az aktív élet során olyan csőlátással haladunk a célba, hogy minden más szinte értelmét veszti. Ez a közvetett módja a káosz kordában tartásának, és az elhalasztott vagy figyelmen kívül hagyott dolgok később még visszajöhetnek kísérteni. A másik az elmélkedő élet, ahol befelé fordulunk, illetve lehetőségeket és következményeket mérlegelünk. És habár ez a közvetlen módja a káosz “menedzselésének”, akció nélkül nem sokat fog érni…

A tett önmagában vak, az önvizsgálat viszont impotens.

Action by itself is blind, reflection impotent.

Felmerülhet, hogy “De miért ilyen nehéz ez?!” Hát, sajnos ezt “nyertük” a fejlődéssel. Lehet, hogy a bennszülött törzsek tagjainak nem kell ilyeneken agyalniuk két vadászat között, de nekünk már nincs visszaút.

A komplex tudatunkat óhatatlanul is nehezebb rendben tartani, de ez nem ment fel minket az alól, hogy megpróbáljuk. Szerencsére ezzel a témával az elmúlt néhány ezer évben már elég sokan foglalkoztak – ezekről nem tudomást venni kb. olyan lenne, mint a kereket újra feltalálni. Szóval ha már annyi forrás (tanárok, könyvek, mentális modellek) létezik arról, hogy hogy is teremtsünk harmóniát a káoszban, használjuk őket!

Összefoglalás

Ha egy idézetben akarnám összefoglalni a könyvet, akkor az valószínűleg ez lenne:

Az önuralom a legnagyobb uralom.

– Seneca

Imperare sibi, maximum imperium est.

Láthattuk, hogy mitől lehetünk igazán boldogok, és hogy az milyen hozzáállást, lépéseket, és körülményeket igényel. Láthattuk utána azt is, hogy ezeket az elveket hogy alkalmazhatjuk a testünkre, az elménkre, a munkánkra, a társasági életünkre, vagy akár a nehézségekkel való megbirkózásra. Végül összefontuk mindezt egy koherens egésszé, hogy szaggatott rend-foszlányok helyett általános rend legyen. Ennyi információval felvértezve viszont már tényleg nálunk pattog a labda, mert:

Kevés szomorúbb látvány van, mint egy ember, aki pontosan tudja, mit kellene tennie, és mégsem képes rávenni magát, hogy azt tegye.

Few things are sadder than encountering a person who knows exactly what he should do, yet cannot muster enough energy to do it.