Nem is kérdés, hogy az eddig olvasott könyvek közül Marcus Aurelius volt rám a legnagyobb hatással. Mármint nem a blogon – ahol az eddigi kemény háromból ez annyira nem nagy teljesítmény – hanem úgy általában. Ezért ahonnan az az ajánlás jött, az komoly prioritást élvez.

Ryan Holiday listája tehát egy nagyszerű kezdőpont a csemegézésre, amit igény szerint nyilván továbbra is bármikor, bármivel kibővíthetünk. Itt indult ezért a szűrés, és Viktor Frankl - …mégis mondj igent az életre! című könyve (újra) szemet szúrt. Sokszor láttam már “legfontosabb” könyvek között, önfejlesztés válogatásokban; és most a prioritást élvező helyen is. Hát akkor mondom ne hezitáljunk, inkább “mégis mondjunk igent az életre!”

Ezután jutottam csak odáig, hogy egyáltalán megnézzem, miről is szól, és jött a meglepődés. Viktor Frankl egy bécsi származású pszichiáter, aki ‘42 és ‘45 között megjárta a koncentrációs táborokat. Na most nem tudom, ki mennyire van tisztában a témával, de én például kb. pont annyit tudtam róluk, hogy léteztek ilyenek. Mondhatjuk, hogy idáig szimplán “absztrakt rosszként” voltak iktatva a fejemben, de itt nagyjából kifújt. Hát… hogy is mondjam… most egy picit élesebb képet kaptam.

A könyv két része:

  1. egy önéletrajzi jellegű beszámoló a koncentrációs táborokról hétköznapjairól, és
  2. egy praktikus életfilozófia, ami alapján még az is túlélhető volt.

A felek kölcsönösen támogatják egymást, hiszen a filozófia nélkül valószínűleg már a lágeren sem jutnánk túl, a láger nélkül viszont nem éreznénk igazán, milyen hatásos is lehet ez a filozófia. Érdemes tehát az érem mindkét oldalára egyformán figyelni.

Az előszó gyakorlatilag előre leszűri a(z egyik) tanulságot – amitől persze a könyv kicsit sem lesz kevésbé érdekes. Inkább csak segít, hogy már elsőre is “második olvasat” érzésünk legyen, és jobban meg tudjuk figyelni a lényeget. A lényeg pedig ez: A külső körülményeket nem irányíthatod; de még ha a világ mindent el is vesz tőled, akkor is szabadon megválaszthatod, hogy hogyan reagálsz. Ebben a megvilágításban pedig egy az egyben hajaz Marcus Aurelius sztoikus filozófiájára, vagy a legutóbbi Flow bejegyzés nehézségekről szóló részére. Szóval még mindig jó ösvényen haladunk…

Érdekes megjegyzés, hogy jelen esetben a szerző majdnem névtelenül publikált, mert a leckét akarta átadni, nem hírnevet szerezni. És ennek ellenére – vagy talán inkább pont emiatt – nem kis hírnevet szerzett. Ahogy az előszóban említi, a sikert és a boldogságot nem szabad üldözni, mert annál jobban mellélövünk. Ha azonban valami nálunk nagyobbnak szenteljük az erőfeszítéseinket, idővel jönnek majd azok maguktól.

Azt kérem, figyelj arra, amit a lelkiismereted kér tőled, és aztán menj, és csináld azt a legjobb tudásod szerint. Így hosszú távon meglátod […], hogy a siker pont azért fog követni, mert még csak nem is gondoltál rá.

I want you to listen to what your conscience commands you to do and go on to carry it out to the best of your knowledge. Then you will live to see that in the long run […] success will follow you precisely because you had forgotten to think of it.

De eddig a hozzáállásig – és ezekig az eredményekig – el is kellett jutni. Az odáig vezető út pedig nem volt éppen gyalog galopp… Úgyhogy ennyi bevezető után talán lássuk, milyen is volt az élet a szó szerinti pokolban.

Tapasztalatok egy koncentrációs táborból

A szerző hangsúlyosan azzal indít, hogy ezek csak az ő személyes tapasztalatai, a saját szemszögéből, és az átlag, hétköznapi életet szeretné megragadni. Nekem az jött le, hogy ezt egyfajta védekezésként említi, de nekem külön pozitívum volt, hogy nem tankönyvi szárazsággal tárgyaltunk egy olyan témát, amihez az a hangnem eleve nagyon nem illik. És az ilyen hiteles beszámolók talán azért is ritkák, mert:

Nem szeretünk beszélni a tapasztalatainkról. Aki ott volt, annak nem kell magyarázat, a többiek meg úgysem fogják érteni, hogy mit éreztünk – vagy hogy most mit érzünk.

We dislike talking about our experiences. No explanations are needed for those who have been inside, and the others will understand neither how we felt then nor how we feel now.

A szintbeli különbség üt meg először, amit a katonák véltek érezni a rabokkal szemben. Szó szerint mintha azok állatok lennének, akiket (amiket?) módszeresen és embertelenül ki lehet használni. Szemléletes példa, ahogy a munkára képteleneket csak egy laza kézmozdulattal küldték balra a “fürdőbe”…

Még meglepőbb volt számomra a “capo” réteg, akik tulajdonképpen “rab elöljárók” voltak, és gyakran kegyetlenebbül bántak a többi rabbal, mint az igazi börtönőrök. Jól mutatja némelyiknél a vékony civilizáció-réteg alatt meghúzódó sötét mocskot, hogy szinte büszke volt az új világrendben betöltött szerepére – amire a szerző humorosan rá is világít.

Képzeljétek! Én ismertem azt az embert korábban, amikor még csak egy nagy bank elnöke volt. Hát nem szerencsés, hogy ilyen sokra vitte az életben?

Imagine! I knew that man when he was only the president of a large bank. Isn’t it fortunate that he has risen so far in the world?

Nevezzük szakmai ártalomnak, de pszichológus főhősünk igyekezett külső szemlélőként figyelni saját reakcióit az eseményekre. Ez első fázisban óhatatlanul is a horror, amire talán a legtöbben számítanánk is. Végig kellett néznie, ahogy mindene elveszik, ami lépcsősen (de elkerülhetetlenül) ölte ki belőle azokat a remény morzsákat, amiket addig még valami csoda folytán sikerült megőriznie.

Amire talán kevesebben gondolnánk, hogy a horror relatíve milyen gyorsan kiégeti az embert. Ekkor következett az apátia, vagyis a teljes érzelemmentesség kora. Pár hét után – amikor az éhezés és annak minden velejárója már igazán az előtérbe kerültek – akár levesszürcsölés közben is lazán végignézi az ember mások szenvedését.

Ez a folyamat lényegében a következetes lecsúszás a Maslow-piramis legaljára, ahol csak az alapvető biológiai szükségletek léteznek. Munka, verés, éhezés; munka, verés, éhezés; néha egy kis betegséggel és halállal megfűszerezve. Érdekes észrevétel azonban, hogy a műveltebb rabok – a satnyább fizikumuk ellenére – mintha jobban viselték volna a tábori éveket. A szerző ezt úgy magyarázza, hogy egy aktív, komplex belső élet, ahova visszavonulhatnak, többet jelentett, mint az extra izom és zsírtartalék.

Hoz is néhány példát a belső visszavonulásra, egészen hétköznapi semmiségektől (buszozás, villany felkapcsolása) részletes ábrándozásig a feleségéről, akivel képzeletben akár beszélgetett is. Ekkora szürkeségben még egy színes naplemente is egyből feltűnik. A negativitás elleni teljes érzéketlenségnek mintegy párjaként, pozitívumból már bármilyen kicsi meg tudta ugrani az ingerküszöböt. De kicsi apró pozitívumok viszont még egy kurva koncentrációs táborban is voltak! Hagyok időt, hogy összehasonlítsd, ezzel szemben egy “normális” életben mennyi hihetetlen dolog és élmény mellett sétálunk el napi szinten.

Persze nem muszáj csak a külvilágra hagyatkozni pozitívumokért, teremteni is lehet. És bizonyos torz, morbid formában, de mégis volt művészet, kultúra, és humor a lágerekben. A kiváltságosak időnként fél-komoly szeánszokat tartottak, verseket olvastak fel, előadásokat tartottak. Szóval mégsem teljesen érvényesült a Maslow-piramis… annak, aki ember tudott maradni.

Mert bármilyen nagy is legyen a külső nyomás és a szenvedés, az, hogy valaki a túlélés érdekében “állattá válik”, végső soron egy döntés. Az ő döntése! Jó, persze, tényleg nem sok olyan rab volt, aki végig megtartotta önmagát… De ha már egy volt, az is elég bizonyíték arra, hogy lehet úgy is.

Senki nem mondta, hogy könnyű. De ha a többséggel ellentétben valaki úgy gondolta, hogy a börtön ellenére is – vagyis épp a börtön miatt – van még lehetőség valamilyen emberi “nagyságot” elérni, akkor lehet.

Akinek van egy miértje amiért élhet, az szinte bármilyen hogyant elvisel.

– Nietzsche

He who has a why to live for can bear with almost any how.

Végül keveseknek ugyan, de eljött a felszabadulás, ami egyben a harmadik pszichológiai fázis. És amit a legfontosabb ezzel kapcsolatban megértenünk, hogy ez nem egy “egyről a kettőre” átkapcsolás volt, hanem egy folyamat!

Szó szerint elfelejtettük, hogyan is kell örömöt érezni, és szépen lassan újra meg kellett tanulnunk.

We had literally lost the ability to feel pleased and had to relearn it slowly.

Egy ekkora adag (és ilyen durva) mentális nyomás alól hirtelen megszabadulni gyakran komoly morális torzuláshoz is vezetett. Ha már eddig rajtam tapostak, akkor most már én fogok másokon taposni! Fokozatosan kellett visszaszoktatni az ilyen – egyébként teljesen “rendes” – embereket a normális kerékvágásba.

Lépésről lépésre haladtam, amíg újra emberré nem váltam.

Step for step I progressed, until I again became a human being.

Persze még innentől sem volt minden leányálom; nagyon sok felszabadult rabot tovább kínzott a megkeseredés és a kiábrándulás. A megkeseredés jelen esetben leginkább azt takarja, hogy az “átlag” emberek kb. le sem szarták, hogy min ment keresztül egy rab. Na nem mintha a sajnálatuk érne valamit; de hogy még az sem volt, az azért egy elég erős pofon minden addigi után. A kiábrándulás pedig arra utal, hogy a sors még a koncentrációs tábor után is sokaknak tartogatott további szenvedést. Lerombolt otthon, elvesztett családtagok… csak hogy a hazatérés se lehessen pozitív.

Ha már emberi pszichológia, tegyünk egy gyors kitérőt az őrök irányába is. Például hogy hogy tehették ezt?! Amit látnunk kell, hogy az elkerülhetetlen szadisták mellett voltak köztük relatíve emberségesek is. Ugyanúgy, mint ahogy a rabok között is voltak brutális vadállatok. Szóval itt sem az az igazi vízválasztó, hogy őr vagy rab, hanem hogy kedves vagy kegyetlen, jó vagy rossz. Az életben mindenhol megtalálható mind a kettő, ezért itt sem kell ennyire meglepődni…

Logoterápia dióhéjban

Oké, megjártuk a tábort. A vázlat tömörsége nyilván nem adja hűen vissza a borzalmakat, de maradjunk annyiban, hogy ennél mélyebbre nehéz lenne süllyedni. Most lássuk kicsit részletesebben, milyen hozzáállás is kellett ennek a túléléséhez? Kezdjük talán azzal, hogy mi is az a “logoterápia” Frankl úr dióhéjában.

Amikor egy pszichoanalitikus kolléga egy egy mondatos összefoglalót kért erről az új megközelítésről, a jó doktor előbb ugyanezt kérte a “hagyományos” módszertanról. Íme a hagyományos: “A páciens lefekszik egy kanapéra és olyan dolgokat mond el, amiket néha nagyon nehéz elmondania”. És ezzel szemben a szerző elmés válasza: “Hát, a logoterápia alatt a páciens tőlem ülve is maradhat, viszont olyan dolgokat hall, amiket néha nagyon nehéz hallania”. Persze gyorsan hozzáteszi azt is, hogy elég komoly túlegyszerűsítés 20 kötetnyi kutatást ilyen tömören összefoglalni… de hát hülye kérdésre hülye válasz.

A logoterápia lényege tehát a túlzott vissza- vagy befordulás helyett az előre tekintés. Az én értelmezésemben itt nem azt piszkáljuk, ami miatt eddig is szar volt a helyzet, hanem kitűzünk egy célt, és az afelé törekvés lesz majd az, ami rendet tesz. Nem mindig egyértelmű persze, hogy az a bizonyos cél mi is kellene, hogy legyen. És ilyenkor természetesen “szabad” a múltban vagy belül turkálni, de szigorúan csak addig, amíg muszáj. Ha utána tovább ásunk, hogy vajon anyu vagy apu nem szeretett eléggé ahhoz, hogy ide juss… na az már fölös.

Egy másik megközelítés (nem kicsit sztoikus módon) az élet távlatba helyezése, és az átfogó döntések előnyben részesítése. Kategorikusan követendő például, hogy:

Élj úgy, mintha már másodszor élnél, és először is pont olyan helytelenül viselkedtél volna, mint ahogy épp most készülsz viselkedni!

Live as if you were living already for the second time and as if you had acted the first time as wrongly as you are about to act now!

Nevezik a logoterápiát a hagyományos (mély) technikákkal szemben “magaslati pszichológiának” is, mert az ásás helyett a feltörés a lényeg. És habár konkrét neurózisok kezelésére – vagy más kezelések kiegészítésére – is alkalmas, gyakran “csak” a mai világ spirituális útmutatásának hiányát tölti be.

A manapság pszichiátert felkereső emberek egy része korábbi időkben paphoz vagy rabbihoz ment volna.

Some of the people who nowadays call on a psychiatrist would have seen a pastor, priest or rabbi in former days.

Az “áskálódás” mellett a másik nagy klasszikus hiba a mindenben egyensúlyra, homeosztázisra törekvés. Frankl szerint egyáltalán nem baj az a feszültség, ha jó féle feszültség – mondjuk ha egy kitűzött életcél és a jelenlegi állapot közötti űr kelti. De ehhez persze kell valami cél, mert ha nincs, akkor lesz helyette “egzisztenciális vákuum”.

Az ösztönöket már hátrahagytuk az állat-sággal, a tradicionális élet-mintákat és útjelzőket meg a modern kor beköszöntével dobtuk el. És ekkora nagy “szabadságban” kevesen tudják, hogy akkor most mi is van?! Két gyakori megoldás utánozni, hogy valaki más mit csinál, vagy azt csinálni, amit valaki más mond. És ez egy darabig működhet is, viszont akkor maradjunk szorgosak, mert ha egy pillanatra is megállunk, még a végén tükörbe kell nézni… azt meg ugye ki akar? (Ezen a területen megint nagyon hasonlít a mondanivaló a Flow-ra.)

Ez egzisztenciális vákuum korunk tömeges lelki betegsége. Egy privát, személyes nihilizmus, vagyis kb. “jó, lehet, hogy nem minden élet értelmetlen, de az enyém biztos”. A legyőzéséhez a kulcsszó: felelősségvállalás! Mindegy, hogy miért, vagy kiért, vagy hogy hogyan…

Nagyon jó példa a szemész ellentéte a festővel: a szemészek nem azt akarják megmutatni, hogy mit láss, hanem csak segíteni próbálnak, hogy egyáltalán láthass. És mellette nem ártana ráébredni, hogy onnantól már a te felelősséged látni!

Az élet értelme végső soron minden embernek az, hogy felelősséget vállaljon az útjába kerülő problémák megoldásáért, és a feladatai folyamatos elvégzéséért.

Life ultimately means taking the responsibility to find the right answer to its problems and to fulfill the tasks which it constantly sets for each individual.

A könyv filozófiája szerint az élet értelme jöhet:

  1. valamilyen munkából vagy cselekedetből,
  2. valami (vagy valaki) mély megtapasztalásából, vagy
  3. abból, ahogyan az elkerülhetetlen szenvedést tűrjük.

Az első kettő elég magától értetődő, a fő “adalék” a harmadik pontban rejlik.

Ha boldogtalanok vagyunk, akkor először is meg kell róla bizonyosodnunk, hogy ez elkerülhető-e. Ha igen, akkor miről beszélünk?! Ilyenkor morális felelősségünk a helyzet megoldása, úgyhogy munkára! Ha viszont tényleg nem, akkor a boldogtalanság mellé az hiányzik a legkevésbé, hogy még a boldogtalanságunk miatt is boldogtalanok legyünk. Igenis van mélyebb jelentés és értelem abban, hogy hogyan viseljük azt, ami elkerülhetetlen.

A legjobb példa erre Frankl egy idős páciense. Az öregúr elvesztette a feleségét, akivel az egész életét leélte, és egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával a párja nélkül.

Frankl: És mondja csak, a felesége hogy érezne az Ön helyében?
Öregúr: Ó, hát ő is kimondhatatlanul szenvedne, ha nélkülem maradt volna itt…
Frankl: Na látja… Akkor miért nem gondol arra, hogy pont ettől a szenvedéstől kímélte meg a feleségét azzal, hogy Ön maradt itt tovább!

Változott a helyzet? Nem. Ami változott, az az Öregúr hozzáállása. Az új nézőpont pedig értelmet adott az elkerülhetetlen szenvedésének.

Az élet mulandóságával mindenkinek dűlőre kell jutni valahogy. És akinek Marcus Aurelius megközelítése nem tetszett annyira, azoknak a jó doktor egy szebb élet metaforát ajánl. Képzeljük, hogy az előttünk lebegő számtalan lehetőségből mindig a döntéseinkkel választjuk ki, hogy melyiket “mentjük meg a nemlétezéstől”, váltjuk valósággá, és iktatjuk a múltba. Lehet, hogy a pesszimista azt látja, ahogy fogynak a napjai, de az optimista azt, ahogy gyarapodnak a leélt napjai, a valósággá váltott lehetőségei, és nem irigyli más fiatalságát.

Ezekért a döntésekért viszont akkor felelősséggel tartozunk. Nem adhatjuk a szüleink, a génjeink, a gyerekkorunk kezébe a jövőnket, hiába magyaráz a modern pszichológia mindent gépies ok-okozati viszonyokkal. Az egzisztenciális vákuumot okozó túl sok szabadságot nincs értelme úgy gyógyítani, hogy túl keveset hagyunk belőle!

A döntés, a választás, és a változás joga mindenkinek adott. Ha ez nem társul felelősségvállalással, akkor a marha nagy szabadságunk valószínűleg csak véletlenszerű összevisszaságba fog fulladni. Ha viszont igen, akkor még egy koncentrációs táborban is lehet szentként viselkedni!

Összefoglalás

Hát mit mondjak, ez a rövid kis könyv igen tömörre sikeredett. Az első részben jól szíven ütött a koncentrációs táborok mindennapjaival, a másodikban pedig… öö… agyon ütött?… az ott levont tanulságokat magába foglaló pszichoterápiás megközelítésével.

Mindkettőnek megvan a maga önálló értéke és jelentősége – a lágeres résznek a sztoikus elvek “éles” tesztelése, a logoterápiának pedig a turkálás helyetti előre tekintése – de amit külön kihangsúlyoznék, az a felelősségvállalás!

Két, az utóiratból kiemelt idézettel zárnám a bejegyzést, amikhez talán nem is kell extra kommentár:

Csak annyit tehetünk, hogy az olyan emberek életét tanulmányozzuk, akik látszólag választ találtak az életük nagy kérdéseire; és nem azokét, akik nem.

– Charlotte Bühler

All we can do is study the lives of people who seem to have found their answers to the questions of what ultimately human life is about as against those who have not.

[…] talán tényleg létezik olyan, hogy autobiblioterápia – olvasás általi gyógyulás.

[…] there may be such a thing as autobibliotherapy – healing through reading.