A múlt héten Lucius Annaeus Seneca sztoikus jótanácsait szedtük csokorba önfejlesztés, fókusz, tanítás és elfogadás témakörökben. Ezekhez szeretném most hozzátenni a kimaradt négy területet:

Akinek esetleg újként hat a sztoikus filozófia, az nyugodtan lapozzon vissza – akár a blogot “felavató” Marcus Aurelius-ig is. A többieknek viszont előre!


Minimalizmus

Nagyon egyszerűen: ne akarjunk többet, mint ami elég. Ideális esetben a kajánk, a ruhánk és a házunk is legyen olyan, ami megteszi – de ne jobb. Akkor lehetünk csak “szabadok”, ha a dolgok és az élvezetek helyett a filozófiánk (az elveink?) szolgálatába állítjuk az életünket. Legyünk hát hálásak azért, amink van, és ne idegeskedjünk azon, amink (még) nincs!

Nem az a szegény, akinek túl kevés jut, hanem az, aki még többet akar.

It is not the man who has too little who is poor, but the one who hankers after more.

Nézd meg, mennyi mindent veszünk csak azért, mert másoknak is van.

Look at the number of things we buy because others have bought them or because they’re in most people’s houses.

Minden, ami igazán kell, az relatíve könnyen elérhető, és nem igényel nagy idő/energia befektetést. Mi tesszük a saját dolgunkat nehezebbé. Régen még sokkal inkább úgy éltek az emberek, mint ahogy ma is kellene – közel a természethez, minimalistán, egyszerűen.

Ha a természethez igazítod az életedet, soha nem leszel szegény; ha mások véleményéhez, akkor soha nem leszel gazdag.

– Epicurus

If you shape your life according to nature, you will never be poor; if according to people’s opinions, you will never be rich.

De nagy különbség van aközött, hogy úgy döntünk, nem teszünk rosszat; és aközött, hogy nem is tudjuk, hogy kellene rosszat tenni. Az őseink érdemeit azért nem illik túlbecsülni, mert ők még nem is voltak képesek ilyen pofátlan pazarlásra, amit manapság láthatunk. A mai emberek pedig már jócskán tudnak rosszat tenni, viszont sajnos teszik is. Az igazi bölcsesség onnan jönne, hogy habár tudnánk, tudatosan mégis az választjuk, hogy nem tesszük.

Senkinek nem lehet meg mindene, amit akar; viszont mindenkinek hatalmában áll nem vágyni arra, amije nincs, és vidáman kihozni a legtöbbet abból, amije van.

It is in no man’s power to have whatever he wants; but he has it in his power not to wish for what he hasn’t got, and cheerfully make the most of the things that do come his way.

A másik oldalról nézve: olyankor is vigyázni kell a sors ajándékaival, amikor látszólag semmi akadálya a túlzásba esésnek. Érdemes csapdaként tekinteni rá, mert ahogy jött, úgy el is tűnhet. Ha viszont menet közben ráfüggünk, akkor tulajdonképpen a tárgy birtokol minket, és nem fordítva.

Azt gondoljuk, hogy ezek a tárgyak a mieink, pedig igazából azok kaptak el minket.

– Tyler Durden… jha nem is, Seneca.

We think these things are ours when in fact it is we who are caught.

A fentiek fényében igyekezzünk tudatosítani magunkban, hogy a boldogságunk nagyban független a körülményeinktől. Vagy ahogy a szerző mondja:

A legfelsőbb erkölcs nem szorul külső segítségre. Teljesen házi termesztésű. Amint elkezdi bármilyen részét is magán kívül keresni, kiteszi magát a sors szeszélyeinek.

The supreme ideal does not call for any external aids. It is homegrown, wholly self-developed. Once it starts looking outside itself for any part of itself it is on the way to being dominated by fortune.

Ezekből egyenesen következik, hogy a lakhelyünk sem szabad, hogy meghatározza a hangulatunkat. Felemlegetjük (egy látogatás keretein belül) Scipio hadvezért is, aki hírneve és vagyona ellenére egy (Seneca kortársai szemszögéből) lepratelepre vonult vissza. Ha egy olyan nagy embernek az elég volt, akkor most nekünk minek is ez a sok csicsa? Seneca is beköltözött időnként a saját vidéki házából egy zsúfolt, zajos városi lakásba, hogy erre emlékeztesse magát.

Kényszerítem az elmémet, hogy a külső elterelések helyett magával foglalkozzon. Lehet kívül teljes a téboly, ha belül nincs nyugtalanság.

I force my mind to become self-absorbed and not let outside things distract it. There can be absolute bedlam without so long as there is no commotion within.

Mi értelme, hogy csend van a szomszédságban, ha a saját érzelmeink zavarosak?

For what is the good of having silence throughout the neighbourhood if one’s emotions are in turmoil?

Külön kitérünk még a költözködésekre és az utazásra is, amik ugyanazért nem működnek: mi magunk továbbra is ott leszünk. Pont azt nem tudjuk hátrahagyni, ami miatt menekülünk. Lehet, hogy magunktól a vidéket választanánk, de a városban is el kell tudnunk boldogulni! Az utazás tehát önmagában hatástalan, bölcs elmével pedig szükségtelen.

Miért csodálkozol, hogy az utazásaid nem tesznek jót, amikor saját magad továbbra is magaddal viszed? Pont azzal vagy felnyergelve, ami innen is elkergetett.

– Socrates

How can you wonder your travels do you no good, when you carry yourself around with you? You are saddled with the very thing that drove you away.

Nem annyira az számít, hogy hova érkezel, mint hogy milyen emberként érkezel oda.

Where you arrive does not matter so much as what sort of person you are when you arrive there.

Seneca “mérsékelt” szigora miatt megjegyezzük azért: nagy a különbség, hogy milyen körülmények között tudnánk boldogok lenni, és milyen körülményeket választanánk, ha tehetnénk. Az igazi sztoikus bölcs akkor is teljesnek érezné magát, ha levágnák egy kezét – de attól még persze preferálná, ha nem vágnák le. Ugyanígy a bármi más külső tényezőre is: nem arról van szó, hogy az embernek ne legyen valamije, vagy hogy ne is akarjon valamit. A lényeg az, hogy ne legyen szüksége rá, és tudjon nélküle is boldog lenni!


Beilleszkedés

Ha saját magunkkal és az anyagi világgal már (nagyjából) rendben vagyunk, akkor ideje a másokkal való kapcsolatainkra is kitérni egy kicsit. Mert az önfejlesztés szép és jó, de csak akkor, ha tényleg önmagunk fejlesztéséért csináljuk. Ha ebbe bármilyen formában belekeveredik a külső megbecsülés és visszajelzés igénye, az már rég rossz.

Dicsérjenek persze, ha felnéznek ránk, de mi ne a dicséretért csináljuk. Visszafelé pedig mi is nézzük meg, hogy miért dicsérünk másokat. A házuk, a földjük, a pénzük nem igazán az övék, csak ott vannak körülöttük… A jellemük az övék, semmi más; az pedig akkor tökéletes, ha úgy élnek, ahogy azt a “természet követeli”.

Aki ló vásárlás közben a nyerget és a kantárt vizsgálgatja az állat helyett, az egy idióta.

A man who examines the saddle and bridle and not the animal itself when he is out to buy a horse is a fool.

Persze elég nehéz olyankor is helyesen élni, ha körülöttünk a többség nem úgy él. Nem hogy csak nem fognak vissza a természetellenes hajlamainktól, még biztatnak is! Mondhatjuk, hogy a tömegek könnyen “megrontják” az ember fejét. Megingathatnak olyan elhatározások, amiket stabilnak hittünk, és előjöhetnek olyan dolgok is, amikről azt hittük, hogy már sikeresen “száműztük” az életünkből. Vigyázzunk tehát, hogy milyen körökben mozgunk! Legrosszabb esetben pedig tekintsünk a többség véleményére úgy, mint egy szirén énekére – “kössük ki magunkat a filozófia árbócához”!

A legegyszerűbben úgy védhetjük meg magunkat mások ellen, ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Ne legyen nagy vagyonunk – és azzal se dicsekedjünk, amink van – és akkor a kapzsik és az irigyek is elkerülnek majd. Ne bántsunk meg másokat – és nézeteltérések esetén legyen könnyű velünk kibékülni! Félelem ügyében pedig leginkább arra figyeljünk, hogy éljünk helyesen, és ne adjunk okot, hogy másnak félnie kelljen tőlünk!

A tömeg kerülése természetesen nem azt jelenti, hogy legyünk teljesen antiszociálisak. Csak azt, hogy ha nem ront meg a tömeg, akkor hosszú távon talán jobban az emberek hasznára lehetünk. Vigyázzunk azonban: attól, hogy nyilvánosan elfordulunk valamitől, még nem biztos, hogy magunkban is “kiirtottuk”. Egy adott gyengeség belülről is bármikor felütheti a fejét – ami csak rosszabb lesz, mert rejtett. Seneca kioszt például egy visszavonult remetét, akire szintén bölcsként tekintettek, mert visszavonultan élt. Viszont az nagyon nem mindegy, hogy valaki a filozófia miatt vonul vissza és megtanulja, hogy hogy kell élni, vagy csak elmenekül mások elől (vagy akár a saját kudarcai elől), hogy aztán otthon élhessen az élvezeteknek. Sőt, még feltétlen elmenekülni sem fontos – saját magunk agyatlan elfoglalásával is elfedhető, hogy belül nincs rend…

A könyv arra is felhívja a figyelmünket, hogy egy társadalom nyelvezete mennyire az értékrendjét tükrözi. A túlzott, stilisztikus kifejezések például a hasonlóan túlzó anyagiasságot tükrözhetik. És ez egyéni szinten is látszódik. Igyekezzünk ezért nem elnézni magunknak azokat a konkrét hibákat sem, amiket a korunk társadalma épp kollektíven elnézne! Vigyázzunk az elménk épségére, mert a gondolataink, a szavaink, de még a járásunk is onnan fakad.

Kellően megdorgálva érezzük magunkat? Akkor jó, jöhet a Seneca-i mértékletesség: lehet úgy is tökéletes a belső ideálunk, hogy kívülről nem vagyunk tökéletesek. Mellesleg ugye ha túlzottan eltérünk másoktól, akkor vonakodnak majd bármiben is követni.

Célozzunk meg egy olyan életvitelt, ami nem szöges ellentéte a csőcselékének, de azért jobb. Különben pont azokat fogjuk visszataszítani és elidegeníteni, akiket meg szeretnénk reformálni.

Let our aim be a way of life not diametrically opposed to, but better than that of the mob. Otherwise we shall repel and alienate the very people whose reform we desire.

Illetve világos, hogy nem kell kulináris ínyencségekkel megtölteni az asztalt, ha egyszer az egyszerűségre és a természetességre törekszünk… De ugyanakkora hülyeség lenne a hétköznapi sztenderdnél is lejjebb adni csak azért, hogy azzal villogjunk.

A filozófia egyszerű életet követel, nem vezeklést.

Philosophy calls for simple living, not for doing penance.

Különösen ünnepekkor próbáljunk nem annyira másnak lenni, hogy kilógjunk! Annyira viszont azért legyünk mások, hogy nem vakon és mértéktelenül hajszoljuk az élvezeteket!


Barátok

Az első, barátokra vonatkozó tanács, hogy vigyázzunk, kiket nevezünk barátnak:

Mindenkiben megbízni ugyanolyan hiba, mint senkiben sem bízni.

Trusting everyone is as much a fault as trusting no one.

Ha viszont egyszer valaki barát, akkor onnantól bánjunk vele nyíltan és beszéljünk meg vele mindent! A bizalom és a bizalmatlanság között is kell egyféle egyensúly, de legyen ez inkább a mennyiségben, ne a minőségben!

A barátságok ápolásának üzenete is elhangzik tömören – aminek a technikai részleteit a Dale Carnegie bejegyzésben boncolgattuk:

Ha azt akarod, hogy szeressenek, szeress!

– Hecato

If you wish to be loved, love.

A barátok nem arra valók, hogy kaphass, hanem hogy adhass. Fontos, hogy a másik érdekeit is ugyanúgy szem előtt tudjuk tartani, mint a sajátjainkat. Ha a barátságban nem maga a barátság a célunk, akkor az egy üzleti kapcsolat…

Ezek az úgy nevezett érdekbarátságok.

These are what are commonly called fair-weather friendships.

Ebből a szemszögből nem teszünk különbséget a barátság és a szerelem között, hiszen a szerelem is igazából csak egy őrült fajta barátság.


Öregkor és halál

Hát igen, sztoicizmus kapcsán nem elkerülhető ez a téma… És nem is kerülendő, mert valószínűleg bőven van mit helyretenni a gondolkodásunkban. Kezdjük mondjuk azzal, ahogy a kultúránk az öregkort kezeli. Pedig (az öreg!) Seneca szerint az a fázis is lehet ugyanolyan élvezetes, ha az ember tudja megfelelően élvezni! Vagy akár az is lehet, hogy addigra már kinőjük az élvezetek iráni vágyainkat – és az is jó!

A testi öregség elkerülhetetlen, de a lényeg, hogy fejben továbbra is ugyanolyan frissek tudjunk maradni! És mivel jó esetben a testhez való kapcsolatunkat eddig is szándékosan gyengítettük, akkoriban sem lesz annyira zavaró. Hiába mondja a test, hogy a vénség nem jó, ha a fej szerint (a sok tapasztalat miatt) pont akkor a legjobb. Seneca hajlamosabb a fejére hallgatni – én pedig hajlamos vagyok egyetérteni.

A betegségek tűrésére is a filozófia a legalkalmasabb. Vagy letisztázza előttünk, hogy hogyan tűrjünk, és hogy miért tűrjünk (ha tűrjünk) – vagy megnyugtat azzal kapcsolatban, hogy miért ne tűrjünk, és hogy nézzünk szembe a halállal. Hiszen nem a halállal van a baj, csak a halálfélelemmel.

Félsz meghalni – és mondd csak, az életmódod mennyiben más attól, mintha halott lennél?

You are scared of dying – and, tell me, is the kind of life you lead really any different from being dead?

A halálfélelem mellett pedig csak a fájdalom és az élvezeteink megtörése a kellemetlen a betegségekben. Ami a fájdalmat illeti: az vagy tűrhető, vagy rövid. Folyamatosan tűrhetetlen fájdalom nincs, mert belezsibbadunk. Megint előkerül, hogy szét kell választani az elménket a testünktől, és akkor a test “kellemetlenkedései” esetén az elménkbe visszavonulhatunk.

Itt (is) a köznéptől vesszük a fájdalomról alkotott képünket, és azért tűnik annyira rossznak. Ha triviálisként tekintenénk rá, akkor sokkal inkább az is lenne! Gondoljunk mondjuk a bokszolókra, akik durva fájdalmakat állnak ki – nem is csak a meccseken, hanem már az edzés során is. De nem tekintik kibírhatatlannak, ezért ki is bírják. Tegyünk mi is így a saját fájdalmainkkal! Nem a címért vagy a dicsőségért, hanem a morális életért.

Ha pedig az zavar a betegségben, hogy mennyire beleszól a dolgunkba, akkor gondoljunk erre: a legfontosabb dolgunk amúgy is az elménkkel van. És azt ugye menet közben is használhatjuk. Már maga az értékes, hogy méltósággal és ép ésszel viseljük a velünk történteket – mint ahogy ezt Dr. Frankl is biztosan megerősítené.

Intézd úgy, hogy a hibáid hamarabb haljanak meg, mint te magad.

Make sure that your faults die before you do.

Persze nyafoghatunk tovább, hogy “De hát a halállal szembenézni csak nem kellemes!” Na igen ám, de ennek semmi köze nem kellene, hogy legyen az idős korhoz! A “mindenre felkészülés” elve alapján ugye már fiatalon is figyelembe kellene venni, hogy bármi megtörténhet. Ezért kell minden nap úgy lefeküdni, hogy megtettük, amit meg kellett tennünk – ha ott a vége, hát ott a vége. Aki képes úgy hozzáállni, hogy már eddig is “leélte a jussát”, annak minden reggel egy lottó ötös pusztán azért, mert újra felébredt!

A halállal kapcsolatban nincs olyan, hogy “nem időben jön”. Mindig akkor jön, amikor jönnie kell. És ha erkölcsösen éltünk, akkor semmi nem is lesz “befejezetlen”.

Maga az élet egy rabszolgaság, ha félünk meghalni.

Life itself is slavery if the courage to die be absent.

De mi van, ha azért nem akarunk meghalni, mert tesszük a kötelességünket és nem akarjuk félbehagyni? Egyrészt: meghalni is az élet egyik kötelessége. Másrészt: a kötelességeinknek soha nincs vége, ezért olyan sem lehet, hogy “félbehagytuk”. Az életünk is olyan, mint egy színdarab: nem az a lényeg, hogy milyen hosszú, hanem hogy milyen “jó”, és hogy hogyan lesz vége.

Ahogy mindenre, erre is lehet készülni: “gyakoroljuk a halált”! Éljünk úgy, hogy bármikor jöhessen! Másrészt pedig ne ragaszkodjunk annyira az életünkhöz, hogy majd képtelenek legyünk elengedni – mert egyszer úgyis el kell. Nézzük úgy, hogy a halál szimplán csak “nem létezés”, amiben a születésünk előtt is volt részünk bőven. Töröljük ki belőle a kényszert: döntsük el, hogy azt akarjuk, amit a sors úgyis ránk kényszerítene! Mennyivel elegánsabb lesz kisétálni a bárból zárórakor ahelyett, hogy ki kellene minket dobni…

Senkinek nem lesz hatalma felettünk ha megbékélünk a halállal.

No one has power over us when death is within our own power.

Hogy ne csak a mi halálunkról legyen szó: másé sem muszáj, hogy akkora törést jelentsen. A túlgyászolás például hiba. Persze, lehet gyászolni, de csak mértékkel. A gyász mennyiségének ugyanis (jó esetben) semmi köze ahhoz, hogy mennyire volt fontos a másik. Nem túl méltó egy bölcs emberhez, ha nem ő vet véget a gyásznak, hanem csak a gyász “un rá”. Hiszen amúgy is a szívünkben fogjuk tartani az elhunytat utána is, nem? Na ugye!

A túlzó gyász sokszor csak a közönségnek szól. Ha pedig őszinte, akkor az azt jelenti, hogy az eset annyira váratlanul ért minket. De hát az megint a mi hibánk – miért is nem készültünk rá? Amíg itt vannak a szeretteink, gondoljunk arra, hogy egyszer majd nem lesznek! És amikor már nincsenek, gondoljunk arra, amikor még itt voltak!


Összefoglalás

Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de folyton leesik az állam, hogy már 2000 (!!) éve is voltak, akik így gondolkodtak. Ez alapján valahogy azt várná az ember, hogy manapság már nagyon nem itt kellene tartunk… Nem?

Viszont sajnos még itt tartunk. Ugyanúgy hajszoljuk az értelmetlen materialista javakat, ugyanolyan nehezen (és rosszul) kezeljük az embereket, és ugyanúgy nem tudunk mit kezdeni az öregség, a betegség vagy a halál gondolatával.

Na de majd az ókori bölcsesség helyreteszi a fejünket! Remélem, hogy ez a pár jótanács – és a sztoikus filozófia úgy általánosságban – nektek is legalább annyira hasznos lesz, mint nekem. Ki tudja… Még a végén megtanulunk élni.