Ezen a héten Csíkszentmihályi Mihály – Flow című könyvének hivatkozásai alapján haladunk tovább. És mivel ott többször is utaltak etikai filozófusokra (Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás, Spinoza, Nietzsche) – illetve az etika amúgy is egy kiugró érdeklődési terület az eddig olvasottak alapján – ezért igyekeztem őket is érintő könyvet választani. Szerencsémre Bertrand Russel Nobel-díjra érdemes A nyugati filozófia története című összefoglalója mindegyiküket tárgyalja. Az már csak hab a tortán, hogy a Flow őt is kimondottan ajánlja, mint olvasandó szerzőt…

Russel meglátása szerint vallási/etikai és tudományos szemlélet is kellett a filozófia kialakulásához. Amit biztosan tudunk, az tudomány; ami teljesen bizonytalan, az teológia. A filozófia pedig tulajdonképpen a kettő közötti “senki földje”. Ha csak arra figyelünk, amit tudunk, akkor könnyen elfelejthetjük, hogy mi mindent nem tudunk és akár nem is tudhatunk – úgy pedig lazán elmegyünk az élet fontos dolgai mellett. Ha viszont csak valamilyen dogmára hagyatkozunk, akkor ál-tudással fedjük el a tudatlanságunkat. Szóval ez a bizonyos senki földje fontos lehet az egyszerű földi halandók számára is.

Az élénk remények és félelmek jelenlétében fájdalmas a bizonytalanság, de el kell viselnünk, ha vigasztaló tündérmesék nélkül szeretnénk élni.

Uncertainty, in the presence of vivid hopes and fears, is painful, but must be endured if we wish to live without the support of comforting fairy tales.

Russel – maga is jelentős filozófusként – azt vallja, hogy a filozófusok a későbbi hatásuk mellett ugyanúgy “következményei” is a körülményeiknek. Ezért a megértésükhöz nem elég ismerni a nézeteiket, hanem bele is kell helyeznünk magunkat az adott korba. Ez a könyv pedig pont ebben segít, és a filozófiai irányzatok áttekintése mellett az azokat megalapozó történelmi háttereket is megfesti. Nyilván szubjektív az egész (amint azt számos kritika a szemére is veti), de ezt soha nem is tagadtuk. Ettől viszont még (sok forrás szerint) a legjobb áttekintés az egész nyugati filozófiáról, amit kaphatunk.

A 900 oldalas monstrum 3 részre oszlik: ókori, középkori, és modern filozófiára. Ebből ma az ókori dolgokkal foglalkozunk – azon belül is leginkább csak a praktikusabb részletekkel – a másik kettőre pedig a közeljövőben visszatérünk. Az ókoron belüli tartalom tanulságosabb részei a következőképpen alakulnak:


A filozófia bölcsője

A mi modern szemszögünkből mondhatjuk, hogy a görögöknél “indult” a civilizáció. Volt persze előtte Egyiptom és Mezopotámia, de az igazi robbanás a görögöknél kezdődött – amikor az előre gondolkozás által kinőttünk a barbárságból. Elterjedt nézetek voltak a hidegfejűség, a józanság és a vágyak helyén való kezelése – ami az ilyen arisztokrata rétegekre, Homéroszokra, Arisztotelészekre igazak is lehettek. De hát az előrelátás nem annyira kellemes, mint amikor elragadja az embert a szenvedély, ezért a Bacchus/Dionüszosz jellegű szertartásos, misztikus irányzatok is megragadtak a háttérben. A lényeg talán az, hogy innentől létezett valamiféle egyensúly a vallás és a tudomány között. Mondhatjuk, hogy a vallásból nőtt ki a filozófia, amikor a tudomány valamilyen szinten visszafogta…

A legkorábbi eredmények nem is magukban fontosak, hanem hogy egyáltalán milyen kérdéseket tettek fel már akkoriban. Miből áll a világ? Hogyan keletkezett? Milyen alakú? Mi benne a rend? Relatíve vallástalan, kereskedővárosi elmék találkozása volt ez Egyiptomi és Babilóniai eszmékkel. És amilyen komolysággal kergették a válaszokat, az az utókort is nagyban motiválta.

A görögöket manapság vagy túlmagasztalják, vagy le se szarják. Mindkét véglet helytelen – az igazság szokás szerint valahol félúton van. A világképeik például már önmagukban nagyszerűek a belső konzisztenciájuk miatt (még ha egyik sem igaz). Lehet, hogy az ő korukban még nagyon kezdetlegesek voltak, de finomításokkal valahogy csak túlélték a következő 2000 évet. Ami viszont az “egyoldalúságukat” illeti, ott tényleg kijárhat a negatív megítélés. Csak a kezdeti és megkérdőjelezhetetlen feltételezésekből induló “deduktív” levezetés volt terítéken – ellenben a megfigyeléseken alapuló induktív levezetéssel, ami napjaink tudományos módszere, és a legnagyobb modern áttöréseket hozta. A félút: próbáljunk szimpatikusak lenni a nézetekkel, de kezeljük őket a helyükön.

Sok látszólagos ellentmondással találkozhatunk, mint például Heraclitus “minden változik” állítása kontra Parmenides “semmi nem változik” nézete. Heraclitus oldalán már itt feljön, hogy “nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”, vagy hogy “minden nap új”. Ezzel elég sokaknak baja lesz, hiszen kb. a filozófiák és vallások nagyja az állandóság kereséséről szól. És habár a tudomány egyelőre tényleg nem talált semmi igazán állandót, a filozófia azóta sem adja fel.

Egy másik meglepetés, hogy az atomistákon keresztül már ilyen korán találkozunk a modern tudományos szemlélet nagyjával is: atomok, amik oszthatatlanok, de elválaszthatók; köztük sok üres hely; állandó mozgásban vannak… Ettől persze megjegyezzük, hogy ennek a nézetnek nem sok kézzel fogható “alapja” volt. Szóval attól, hogy épp igazuk volt (vagy legalábbis jobban igazuk volt, mint a többieknek), ezt akkoriban még nem nagyon tudták alátámasztani semmivel.

Ahogy egyre jobban közeledünk a “nagy nevekhez”, úgy fordul a filozófia érdeklődése is az univerzumról egyre inkább az emberek felé. Amikor a demokrácia miatt mindenkinek személyesen kell előadnia az ügyét a bíróságon, akkor a logikai érvelések valahogy hirtelen fontosabbak lesznek, mint hogy kerek-e a világ vagy lapos. Ezt az űrt a szofisták (kb. magántanárok, felkészítők), és az ő szkeptikus hozzáállásuk töltötte be. A nézőpontok kifacsarása miatt eléggé negatív a későbbi megítélésük, de van mit tanulnunk tőlük: képesek voltak amorálisan, a “helyes” következtetéseket figyelmen kívül hagyva, minden állítás mellett és ellen is érvelni. Ez pedig, habár esetenként felháborító, nagyban segít megküzdeni az előítéletekkel. Platón (és azóta kb. mindenki) úgy érvel dolgok mellett/ellen, hogy előre megvan, mit akar kihozni belőle – és ezért elfogult. Főleg etikai dolgoknál veszélyes úgy érvelni, hogy közben már azt hisszük, hogy tudják a konklúziót, amihez el kell jutni. Erre majd érdemes lesz figyelni a későbbiekben…


Szókratész

Első “dedikált” állomásunk Szókratész, aki tekinthető a nyugati morális filozófia atyjának. Közvetlenül tőle nem maradt ránk semmi, de tanítványain (Platón és Xenophon) keresztül igencsak hízelgő képet kapunk róla. Amit biztosan tudunk, hogy Athénban tanított, és kb. 70 éves korában halálra ítélték “eretnekségért” és a fiatalság “megrontásáért”.

Egyik fő vesszőparipája az volt, hogy kompetens emberek kerüljenek hatalmi pozícióba – milyen radikális, nem? Ezért viszont valószínűleg könnyebb volt elhallgattatni, mint egy véletlen választáson alapuló rendszert ilyen jelentősen megreformálni. Mentségeként (Platón szerint) azt hozza fel, hogy ő csak a Delphi jóst akarta megcáfolni, aki szerint “ő a legbölcsebb ember”.

Elkezdett ezért körbe járni, keresni a nála bölcsebb embereket – politikusokat, költőket, művészeket. Csak hát nem talált. És amikor ráébredt “áldozatai” bölcs-telenségére, azt szépen közölte is velük. A végső következtetése, hogy ő csak annyiban bölcsebb, mint mások, hogy legalább tisztában van vele, hogy nem bölcs. Még nagyobb baj talán, hogy ezeket a tapasztalatait nyilvánosan is megosztotta. Sőt, ebbe a bizniszbe később a tanítványai is beszálltak. Mondhatni ő volt a rezidens Athéni bögöly, aki a csipkelődésével felébreszti a népet.

Nyilvánvaló tehát, hogy az így megalázottak saját bölcsnek tettetésük érdekében ellene fordulnak. Koholt vádakkal rövid úton halálra ítélték – amit a kapcsolatain keresztül még mindig könnyen megúszhatott volna, de nem tette. Mint mikor katona volt és parancsra a posztján maradt, most is azt teszi. Csak most “Isten” parancsa van érvényben, hogy a filozófia útját kövesse. Az pedig azt követeli tőle, hogy soha ne hagyja abba a tudás keresését és tanítását. És különben is, a bölcs ember nem fél a haláltól – hiszen honnan tudjuk, hogy nem az a jobb döntés?

A lelke teljesen uralkodott a teste felett. Számos beszámoló alapján tudjuk, milyen rezzenéstelenül (sztoikusan?) viselte az éhséget vagy a hideget, illetve a szerelmi kapcsolatai is csak “Plátóiak” voltak – ha hihetünk Platónnak… Végül pedig a halál “lenézésével” is ezt bizonyította.

Érdeklődése főként az etika felé húzott – mértékletesség, barátság, bátorság… Nincs konkrét következtetés, de az hangsúlyos, hogy szerinte ezekről mindenkinek gondolkoznia kellene! Állítja továbbá azt is, hogy senki nem bűnözik úgy, hogy tudatában lenne. Ezért a tökéletes erkölcsösséghez “csak” tudásra van szükség!

Nem feltalálója, de erős népszerűsítője a dealektikának, vagyis a “vitatkozás művészetének”. Ez nyilván nem mindenre alkalmas (lásd empirikus tudomány). De amire igen – mondjuk ahol már eleget tudunk ahhoz, hogy eljuthassunk vele a konklúzióig, csak hát még nem jutottunk el oda – arra viszont igencsak hatásos és szemléletes tud lenni. Nagyon is képesek vagyunk egymásnak erősen ellentmondó véleményen lenni sok dologgal kapcsolatban, hogy az álláspontunk minden esetben épp az legyen, ami nekünk kényelmes. Ezzel pedig hasznos lehet tisztában lenni – és némi logikus dialógussal orvosolni. Lehet, hogy itt-ott bejön majd vele egy kis fájdalom, de legalább konzisztens lesz a vélemény-rendszerünk, és ez nem lebecsülendő!


Platón

Athéni nemes, Szókratész tanítványa, és kb. mindenben is benne volt a keze. Van, aki az egész nyugati filozófiát egy sor Platónhoz fűzött lábjegyzetnek nevezi. A könyv is nyilván sokkal részletesebben tárgyalja, de itt csak két főbb (és híresebb) ötletét emelném ki: az ideális államot, és az ideák elméletét.

Platón utópiája

Arisztokrata származása (és Szókratész elvesztése) miatt gyűlölte a demokráciát. Valószínűleg ezért is fordulhatott az otthoni dolgok helyett Spárta felé az ideális rendszert keresve. Persze Spártában sem volt minden fenékig tejfel – Arisztotelész például elég rossz színben tünteti fel őket, hogy a nőkre nem terjedt ki a szigor (akik ezért fényűzően élhettek), nem egyenlően oszlott el a vagyon, korrupt volt a politikai rendszer, mindenki megvásárolható volt, és a háttérben az élvezeteknek is élt, stb. De nem ez maradt meg róluk az emberekben, hanem a mítosz, miszerint Spárta az egyszerűségen és a haza szolgálatán alapult. Ahol mindenkit egyenlően “megkeményítettek”, közösen éltek és ettek, a bátorságot és a háborús sikereket tartották mindennél többre.

Ez a modell és hangulat inspirálta (legalább részben) az elképzelt utópiát. A társadalom szigorúan rétegezett: közemberekből, katonákból, és védelmezőkből állna – a “lényeg” pedig nyilván a védelmezők, és hogy az ő kezükben legyen a hatalom. Arra is megvolt a stratégia, hogy ezek a védelmezők a jóféle “jót” tartassák be:

  • Oktatás. Először “csak” zene és gimnasztika, de ez ne tévesszen meg senkit. Zene = music = mindenféle “Múzsai”, vagyis kb. minden mentális; a gimnasztika pedig minden fizikai. Vagyis lefedtünk mindent, de csak szigorú keretek között, cenzúrával, irányítottan! Elég lesz majd később látni a “visszataszító dolgokat” és a háborút, illetve ellen kell állni a csábításoknak, mielőtt felnőtté válnának.

  • Gazdasági tényezők. Erős kommunizmus, mitikus Spárta módra… De még az asszonyok és gyerekek tekintetében is osztozkodás – szinte törzsi, “minden gyerek mindenki gyereke” módra.

  • Vallás. A kasztrendszert vallási alapra kell emelni, és így az első generáció utántól kezdve mindenki alapértelmezetten hinni fog benne. Mint látható, nagyon is a “cél szentesíti az eszközt” vonalon gondolkozunk.

Az igazságot kergetjük ugyan, de ennek semmi “egyenlőség” kicsengése nincs, mint amit a demokratikus rendszerekből megszokhattunk. Az például nem igazságtalan, hogy csak a védelmezők kezében van a hatalom, mert ők a legbölcsebbek. Az lenne csak igazságtalan, ha lennének náluk bölcsebbek a másik osztályokban, de arra meg ott a kasztok közti átjárhatóság (felemelés és letaszítás). Láthatjuk tehát, hogy habár nemes gondolat a “bölcsek” kezébe adni a hatalmat, vannak szemöldök-emelgetős részek…

Az ideák elmélete

A másik fontos terület az ideák megalapozása, amihez Platón trükkösen összeolvasztja:

  • Parmenides-t (innen veszi a világ örökségét/időtlenségét/változatlanságát, miszerint minden, amit változásnak látunk, csak illúzió); és
  • Heraclitus-t (akit úgy értelmezett, hogy az észlelt valóság van állandó változásban, de a háttérben lévő igazi, érzékelhetetlen világ örök).

Az ideákat képzeljük el így: sok élőlényt hívunk macskának, de ez csak egy halmaz. Vagyis létezik egy eredeti “prototípus”, egy macska ideál, amit Isten teremtett, és minden macskaszerű élőlény csak valamilyen szinten részt vesz annak a macskaságában. A látszólagos macskák (amiket fizikailag érzékelünk) csak illúziók, ezekről csak véleményeink lehetnek; de ha az ötlettel magával foglalkozunk, ott van az abszolút igazság. Vagyis mivel az igazi valóság állandó, ezért az érzékeinkből nem vonhatunk le semmilyen valós következtetést, csak az intellektusunk alapján. Ennyit az empirikus tudásról. Hasonló okok miatt nem kellenek a művészetek és az anyagiasság sem, mert nem fontos a különbség az illúziók között… Foglalkozzunk az ötletekkel!

Az ideák kontra látszólagos valóság szemléltetésére jön fel a híres barlang hasonlat is, ahol leláncolt emberek egész életükben egy mögöttük égő tűz segítségével megelevenített árnyjátékot néznek. Még a fejüket sem tudják elfordítani, hogy egymást (vagy a barlangot) tudomásul vehessék. Akik csak az árnyékokat látják, azoknak elképzelhetetlen, hogy ez csak egy illúzió és nem a valóság. Aki pedig esetleg kiszabadul, azt először elvakítja majd kint a fény, de utána rájön az igazságra. Ha igazi “védelmező”, akkor ezután visszamegy majd a barlangba, hogy a többieknek is elmesélje, mit tanult kint. De a fény miatt már nem fog olyan jól látni a sötétben – és ezért a többiek szemében még hülyébbnek tűnhet, mint előtte.

Innentől logikus az is, hogy Platón miért egy totalitárius rendszert tekint “jó” választásnak. Hiszen megvan A jó, ami örök és változatlan, ezért a kormány is örök és változatlan kellene, hogy legyen – méghozzá olyan irányítás alatt, ami a leginkább mintázza a jót. A politikában csak olyan vehet részt, aki tudja és éli az elveket, különben megronthatná a rendszert belülről. És persze sok oktatás kell, mire pár kiválasztottat “megmenekítünk a barlangból” és egy megfelelően bölcs uralkodó réteget kinevelünk.

Ebbe az érvelésbe sok helyen bele lehet kötni (mert ugye utólag könnyen okos az ember). Mondjuk ha a látszatot látjuk, akkor valahogy az is a valóság része! Vagy ha egy ideát Isten teremtett, azt hogy? Kellett, hogy legyen egy ötlete, hogy mit teremt – ami pedig pont ez az idea! Minden esetre akkor is jelentős mérföldkő, ami kellett a fejlődéshez. Az általános igazságok azóta is nagyon sok helyen felbukkannak, mint befolyásoló tényező. És én így is próbálom (egyelőre) tekinteni: lehet, hogy sem az állammal, sem a barlanggal nem értünk teljesen egyet, de vonhatunk le belőle olyan praktikus következtetéseket, amik előrébb visznek.


Arisztotelész

Arisztotelész a másik “nagy név”, aki szinte minden területen jelentőset tett le az asztalra – bizonyos szempontokból talán túl sokat is. Akkorát ütött, hogy az elődjeit nézve egy rocksztár, az utódok szempontjából viszont pfujj, mert a hibáit majd csak közel 2000 évvel később kezdték észrevenni. Annyira jókat mondott, hogy sokáig mindenki csak úgy feltételezte, hogy mindenben igaza van. Ez pedig végső soron visszafogta a tudomány ütemét. Ez úgy általánosságban is igaz volt a görög matematikai, fizikai, és csillagászati tudásra valamilyen szinten, de Arisztotelészre kimondottan. Tudományos felfedezéseinek túlnyomó többsége manapság már teljesen felesleges – de azért sokat elmond, hogy a modern kor áttöréseinek a nagyja onnan jött, hogy megkérdőjeleztünk egy-egy Arisztotelészi alapelvet. Mi viszont (Platónhoz hasonlóan) inkább az etikai és politikai nézeteivel foglalkozunk, amik még a mai korban is tanulságosak lehetnek.

Arisztotelész etikája

Etikája igazából “csak” kifejezi idejének nézeteit – legalábbis a tapasztalt, művelt emberek szemszögéből. Leginkább a középszerű, középkorú átlagpolgárnak szól, hogy hogyan viselkedjen helyes átlagpolgárként. Célunk természetesen a boldogság, amit intellektuális vagy morális jó cselekedetekkel tudunk erősíteni.

Legfontosabb az “arany középút”, mert szerinte kb. minden erkölcsi vonás leírható két helytelen véglet közti optimális állapotként:

  • Bátorság a gyávaság és az elhamarkodottság között,
  • Bőkezűség a zsugoriság és a pazarlás között,
  • Büszkeség az alázat és a hiúság között,
  • Erényesség a szégyenlősség és a szégyentelenség között…

Az igazságosságra mondjuk nem nagyon illik… de értjük a mintát. Sok vonatkozásában annyira passzol, hogy érdemes megszívlelni (még ha nem is univerzális).

Emellett viszont nem nagyon tér el kora (legalább részben arisztokrata) nézeteitől, ezért az igazság nem feltétlen jár együtt az egyenlőséggel. Férj/feleség között, szülő/gyerek között, uralkodó/alattvaló között arányosan jár ki a tisztelet és a szeretet. És ezzel a különböző “polc-rendszerrel” jogos lenézés és megvetés is jár, még a mintapélda jó ember esetében is. Ilyen közegben még az őszinteség is furcsán hangzik:

Soha ne takarjuk el sem a szeretetünket sem a gyűlöletünket, mert azzal kevesebbre becsülnénk az igazságot, mint hogy mások mit gondolnak rólunk.

Az ideális ember emellett semmibe veszi mások dicséretét, lassan jár, kimérten beszél. Nem baj, ha lenézi az alatta lévőt, mert az csak olyan, mintha az “erős erősebbnek tartaná magát a gyengénél”. Milyen lehet vajon a hiú ember, ha ez a példakép?!

Minden esetre feltűnik, hogy ilyenből nem lehet sok. Mármint még ha sok erkölcsös ember is lenne, ilyen mintakép-szerű nem lehet sok, mert egy elég magas és kiemelt társadalmi pozíciót követel. Khmm… Arisztokrácia megint, aminek mai szemmel nem biztos, hogy túlzottan örülünk.

A későbbi etikában majd eléggé elhagyjuk az intelligencia és a társadalmi rang fontosságát, hiszen az idióta paraszt is kell, hogy erkölcsös lehessen a keresztény rendszerben. De például a sztoikusok is úgy oldják meg a társadalmi egyenlőtlenséget, hogy az egyszerűen nem számít bele az erkölcsbe.

Az is változó lesz majd, hogy ki minek tekinti az erkölcsös tetteket. Van, aki szerint már magában ez a jó (cél), de van, aki csak azért csinálja, hogy amiatt majd valami jó érje (eszköz). Arisztotelész szerint minden esetre etika = mi a jó?, és erkölcsös cselekvés = törekvés a jó felé. A legmagasabb élvezet pedig az elmélkedés, ezért minél inkább erre kell törekedni (mert szerinte így osztozhatunk valami felsőbbrendűben).

Mivel az etikáról tudományos értelemben semmit nem tudunk, ezért a régi is lehet ugyanolyan jó, mint az új. Három kérdés, amivel megítélhetünk egy nézetrendszert:

  1. Önmagában ellentmondástalan-e?
  2. Konzisztens-e a szerző többi nézetével?
  3. Egyetértünk-e vele?

És fontos, hogy itt csak az első kettő miatt mondhatunk “tévedést”, a harmadik miatt csak annyit, hogy nekünk ez konkrétan nem tetszik. Az első kettő már pedig itt pipa. A harmadiknál szembe jövő egyenlőtlenségről meg mindenki alkosson saját véleményt.

Arisztotelész politikája

Korához hűen azt vallja, hogy az állam a társadalom “kiteljesedett” formája. De ez a politikán felül az etikához is kapcsolódik: az állam célja nem csak az együtt élés és a törvény, hanem a “jó élet”.

Platón utópiáját viszont eléggé kritizálja. Arisztotelész szerint egy “rendes” családban jobb lenne még unokatestvérnek is lenni, mint Platón közös rendszerében fiúnak. És nem kellene eltörölni a házastársi hűséget sem. Kommunizmus helyett pedig megtenné a közösségi jóindulat a javak használata és élvezete iránt. Szóval legyen azért magántulajdon, de a légkör ne legyen annyira görcsösen privát körülötte. Értsd “tessék kölcsönadni azt a fűnyírót a szomszédnak”, csak ókori analógiával…

A családi gazdaság szempontjából a legfontosabb a háztartás és a föld helyes menedzselése. A kereskedés már természetellenes(ebb), és az uzsora (vagyis a pénzzel pénzt keresni) pedig egyenesen megvetendő. A kamat kérdését leginkább mindenki úgy kezelte, ahogy a kornak épp megfelelő. A görögök (és később a kereszténység) is inkább a földbirtokos oldalán álltak, akik inkább voltak adósok, tehát rossz. A reformáció óta sokkal inkább kereskedésből és kamatból él a filozófus réteg, ezért azóta jó. Érdekes lehet ezzel kapcsolatban elgondolkozni, hogy napjaink “természetes” értékei honnan jönnek, és hogy nem lenne-e érdemes egy-két dolgot megkérdőjelezni.

Az állam szervezetét tekintve Arisztotelész egy nagyon logikus, két kérdés mentén értelmezett kategorizálást mutat be:

  1. Ki irányít? Egy fő, kevesen, vagy sokan?
  2. Mi a cél? A köz érdeke, vagy az önérdek?

Ezeknek megfelelően pedig a következő államformák létezhetnek (jóság szerint csökkenő sorrendben):

  • Monarchia (egy fő, közérdek)
  • Arisztokrácia (kevesen, közérdek)
  • Alkotmányos kormány (sokan, közérdek)
  • Demokrácia (sokan, önérdek)
  • Oligarchia (kevesen, önérdek)
  • Diktatúra (egy fő, önérdek)

Ezzel kapcsolatban pedig arra biztatnálak, kedves Olvasó, hogy nézz egy kicsit a címkék mögé, és döntsd el magadban, milyen rendszerben is élünk. Mert habár papíron alkotmányos kormány ugyan kis hazánk, a valóságban eléggé (diktatúrába hajló!) oligarchia szaga van itt a dolgoknak…


A megsavanyodás

Hiába tűntek előtte az evolúció csúcsának, Nagy Sándor hódításai mégis véget vetettek a városállamok korszakának. És ezzel a birodalmasítással eltűnt az “én városom a világ ellen”, de még a “görögök a világ ellen” nézőpont is, és valamennyire elindult a “mi mind egyek vagyunk”, mint egy új nézet. A nagy tumultus közepette egyre inkább a specializáció dívott, nem a görög általános műveltség. Aki jól helyezkedett, az jól élhetett… De semmi biztonság nem volt, stabilitásra csak fejben számíthatott az ember.

Az elme önmagában való, s képes a poklot mennyé, a mennyet pedig pokollá tenni.

– John Milton

És mint ahogy Frankl esetében is láthattuk, az ilyen helyzetek (habár néhány ember számára alkalmat adnak a magasztos viselkedésre) leginkább a morális korrupciót vonzzák.

[Ilyen időkben] a filozófia nem a tűz oszlopa többé, ami az igazság keresőinek mutatja az utat; inkább egy mentő, ami a létezésért folytatott küzdelem nyomában szedi fel a gyengéket és a sebesülteket.

– C. F. Angus

Philosophy is no longer the pillar of fire going before a few intrepid seekers after truth: it is rather an ambulance following in the wake of the struggle for existence and picking up the weak and wounded.

Ez a lelki szituáció a római birodalom instabilitása és igazságtalansága alatt sem lett sokkal fényesebb. A “történelmi turbulencia” miatt érthető tehát, hogy miért fordultak Arisztotelész után a filozófusok a “Hogyan alkothatnánk meg az ideális államot?” kérdéstől a “Hogyan élhetnénk helyesen egy helytelen világban?” kérdés irányába. Talán ennek is köszönhető, hogy a keleti babonák is egyre jobban felütötték a fejüket. Feltételezzük, hogy a görög/római irányzatok azért “fáradtak ki”, mert leginkább még ebben az életben szerettek volna valamit elérni, és nem voltak hozzászokva a káoszhoz és a reménytelenséghez. Mivel a keletieknek ezekben nagyobb tapasztalatuk volt, ezért képesek voltak készen kínálni a jobb megoldásokat és vigaszokat. Így nyert később a kereszténység is, de egyelőre más megbirkózási mechanizmusokra volt szükség.

A cinikusok válasza az volt, hogy agresszíven elfordultak minden világitól. Le a kormánnyal, a házassággal, a magántulajdonnal, a vallással… Extrémebb formájában úgy éltek, mint a kutyák (cynic = canine = kutyaszerű). Semmi köze a modern “cinikus” szóhasználathoz – itt nagyon is a tényleges erkölcsi jóságot kergetjük. Csak épp úgy, hogy minden világiról önként mondunk le.

Egy másik irány a szkepticizmus, ami gyakorlatilag dogmatikus kétely. Nem csak nem tudunk semmit, de nem is tudhatunk semmit, szóval úgyis mindegy. Állításuk szerint semmilyen tettről nem látható be sehogyan, hogy jobb lenne-e, mint bármelyik másik. A korszellemnek megfelelően népszerű volt úgy vélekedni, hogy “Á, az összes többi okoskodó csak megjátssza magát, de mi legalább tudjuk, hogy semmit nem tudunk!” Kb. mint ami Szókratészt is bölcsebbé tette mindenki másnál. A baj csak annyi, hogy habár tagadni mindent tudtak, de semmi jobbat nem tudtak adni helyette. Ezért jöhetett később mindenféle egyéb vallás – betölteni az űrt.


Az epikureisták

Epikuroszról és követőiről is elmondható, hogy a külvilágtól függetlenül próbálták megtalálni a “jó” életet. A kortárs sztoikusok igen erősen támadták, és kb. lenézték őket az élvezetekkel kapcsolatos nézeteik miatt, de annyira azért nem szöges ellentétek. Persze van eltérés bőven, de több a közös talapzat, mint a sztoikusok beismerni szerették volna…

Szóval a legfőbb jó az élvezet – de ezen belül nem mindegy, hogy milyen! A legfőbb élvezet például egyszerűen a fájdalom hiánya. A vad bezabálás kifejezetten nem olyan jó, mint amikor épp ettünk, és épp jóllaktunk. Nem a “dinamikus” élvezet az, amit kergetni kell, hanem inkább egy statikus, egyensúlyi állapot.

Nem kell továbbá gazdagságra vagy hírnévre sem törekedni, mert azzal csak annyit érünk el, hogy nyugtalanok leszünk akkor is, amikor elégedettek is lehetnénk. Nem kell a nyilvános élet sem – sem a felelősség, sem az esetleges irigyek miatt. Sőt, még a szexualitás is szinte tiltólistán van, mert az is “dinamikus” élvezet, és semmi haszna (ha épp bajhoz nem vezet). Tömören összefoglalva:

Egyél keveset, nehogy elrontsd a hasad; igyál keveset, nehogy másnapos legyél; hagyd a politikát, a szerelmet, és minden erőszakosan szenvedélyes tevékenységet; ne adj túszokat a sorsnak azzal, hogy megházasodsz vagy gyerekeket vállalsz; fejben tanítsd magad arra, hogy a fájdalmak helyett az élvezeteken gondolkozz.

– Epikurosz

Eat little, for fear of indigestion; drink little, for fear of next morning; eschew politics and love and all violently passionate activities; do not give hostages to fortune by marrying and having children; in your mental life, teach yourself to contemplate pleasures rather than pains.

A fájdalom vagy rövid, vagy pedig megszokható, ha irányítani tudjuk az elménket és közben jó dolgokra gondolunk. Szóval leginkább nem is a fájdalmat, hanem a félelmet akarta “meggyógyítani” – aminek két fő forrása a vallás és a halál. A vallás leginkább azért, mert természetfeletti beavatkozást hirdet az ember életébe, ami a halál után is veszélyeket tartogathat. Ezért itt nincs szükségszerűség/determinizmus, és nincs túlvilág sem. Léteznek ugyan istenek, csak szarnak ránk! Ők is visszavonulva, teljes békében és nyugalomban élnek. Tehát nyugalom, ha meghalunk, akkor a semmi jön, a teljes érzékelhetetlenség – ami viszont a fájdalom teljes hiánya is, ezért az nekünk csak jó lehet.

A tudományokat abszolút lényegtelennek bélyegezzük. Maximum addig hasznosak, amíg olyan magyarázatokat tudnak adni természetes jelenségekhez, amikben nincsenek benne “az istenek”! De csak azért, hogy azzal is a vallás jelentőségét csökkenthessék. Egyébként csak puszta kíváncsiság és felesleges. Én azért megkérdezném, hogy “És ha pont a tudományban leljük meg az örömünket?”

Modern szemmel furcsa lehet az is, hogy itt a halál utáni élet hiánya és a teljes vallástalanság jelenti a “felszabadulást” (már csak mert ez manapság elég depressziósnak bélyegezhető). De egyből érthetőbb lesz, ha figyelembe vesszük, hogy az ő korukban (és a Reneszánsz idején ismét) pont ez jelentette a felszabadulást az egyház elnyomása alól.


A sztoikusok

A sztoikusokat már ugye tárgyaltuk Marcus Aurelius és Seneca szemszögéből is, úgyhogy nagy meglepetés itt már nem fog érni minket. Tudjuk, hogy az etikára fektetik a hangsúlyt, és hogy a külső érzékelés szeretnék elválasztani a belső címkézéstől. Készülnek a rosszra, nem félnek a haláltól, és minden elkerülhetetlent ítélkezés nélkül (sztoikusan?) viselnek. Leginkább Szókratész volt az egyik legkorábbi példakép – ami, visszatekintve, érthető is.

A legfelsőbb hatalom a Természet (nagy T-vel), ami determinisztikusan meghatározza, hogy mi lesz. Emellett van azért szabad akarat is, de az kb. annyiban merül ki, hogy önként és dalolva vagy kényszerből vontatva megyünk a kocsi után. Csak az erkölcs fontos, ami pedig csak a saját irányításunk alatt áll. Bármi külsőtől megfoszthatnak erővel, de az erkölcsünktől nem.

Persze vannak benne logikai bukfencek, mint például a determinizmus és a szabad akarat ellentéte. Ha ne ítéljük el a bűnösöket, mert csak a körülményeik miatt cselekednek így, akkor mi magunk is csak a körülményeink miatt tudjuk, hogy mi lenne a helyes – hol akkor a szabad akaratunk? Ha viszont van szabad akaratunk, akkor a bűnösöknek miért nincs? És ha van, akkor miért választják a rosszat – és miért nem hibásak érte?

Emellett gyakran kritizálják az irányzat érzelmi hidegségét is. Na az oké, hogy nem rogyunk bele, ha például meghal a párunk vagy a gyerekünk, de azért hogy szinte le se szarjuk?! – mert ugye a mi saját erkölcsösségünkbe nem piszkál bele. Illetve a köznek tett szolgálat is csak azért jó, mert alkalmat ad az igazságosságra, nem pedig azért, hogy bármiben más javára váljunk. Hiszen amiben segíthetnénk neki (etetni az éheseket, jobb törvényeket hozni, stb.), az nem igazi segítség, ha egyszer csak az erkölcs számít.

Esetleges magyarázat lehet az utóbbira, ha nem az erkölcsöt nézzük, hanem a másik boldogságát. Arról mi nem tehetünk, hogy ő nem a helyes dolgoktól lesz boldog, de így legalább segíthetünk neki boldognak lenni. Az igazi megoldás viszont nem fennakadni az ilyen logikai dolgokon, mert nem ez a sztoicizmus lényege. Nem akadémikus vitákat kell tudni nyerni vele, hanem a mindennapjainkat boldogabbá és kiegyensúlyozottabbá tenni. Praktikus filozófia!

Az eredeti görög forrásokból minden elveszett, ezért habár a rómaiak leginkább csak “másolták” az elveket, mégis nekik köszönhető a mondanivaló fennmaradása. Marcus Aurelius császárként, Seneca nemesként, és Epictetus rabszolgaként vallották szinte ugyanazokat a nézeteket. Biztató, hogy megfelelően “nyílt” elmével még az ilyen durva egyéni szociális szakadékok sem tudnak különbséget tenni. Marcus és Seneca már megvoltak, Epictetus pedig rajta van a listán…


Összefoglalás

Láthattunk tehát egy “best-of” gyűjteményt a kereszténység elterjedése előtti jelentős filozófiai irányzatokból. Ezekből számomra a három legfontosabb tanulság:

  1. A társadalmi alapértelmezések alattomosan, megkérdőjelezetlenül osonnak be az ember nézetei közé. És ha ez a jelenség még a legnagyobb gondolkodók esetében is ilyen gyakran előfordul, akkor képzelhetjük, hogy a mi fejünk mennyi ilyennel lehet tele. Szóval (mint azt múlt héten is megjegyeztük) a vakon követés helyett igyekezzük erőszakosan szélesíteni a látókörünket, és aztán tudatosan választani.

  2. A belső konzisztencia látványosan többet ér még akár annál is, hogy esetleg igazunk van-e. Vagyis a puszta döntés mellett azért figyeljünk oda, hogy az a döntés a többi hitünkkel és véleményünkkel is összhangban legyen! Időnként tartsunk magunkban vizsgálatot, és kényszerítsük magunkat a következetességre!

  3. A korszak alaphangulata nagyban befolyásolhatja a fő ideológiai irányzatokat. Ha minden mesés, akkor a tökéletességen gondolkozunk. Ha nem, akkor megóvni próbáljuk magunkat a bemocskolódástól. Viszont ha választhatunk, akkor én inkább egy olyan vonalat követnék, ami a mély szarban is vigaszt tud nyújtani. Ha az mellett még napos is az idő, az csak hab a tortán!