Ha a párkapcsolatok témakörét újra általános emberi kapcsolatokká szélesítjük (mint ahogy tettük azt Dale Carnegie könyvével a szeretetnyelvek után), akkor szerintem következőként érdemes lenne az introvertáltság és extrovertáltság közti különbségeket kitárgyalni. Ehhez pedig nem is kérhetnénk jobb áttekintést, mint amit Susan Cain – Csend című könyve nyújt.

Első sorban azért választottam ezt a könyvet a kapcsolatépítés rovatban (és a “Hogyan szerezzünk barátokat” párjaként), mert a cím sugallata ellenére nem csak az introvertáltakra vonatkozik a mondanivaló. Persze nekik is hasznos lesz, ha magukra ismernek és utána jobban mernek majd autentikusan viselkedni. De az extrovertáltaknak sem ártana, ha jobban tudnának kapcsolódni az introvertált társaikhoz – és ha egyáltalán tisztában lennének vele, hogy ilyen személyiségtípus is létezik! Az már csak külön bónusz, hogy maga Cain is épp Dale Carnegie-t hozza példaként a “hangos” kultúra felemelkedésére. Vegyük hát úgy, hogy ott megkaptunk minden magabiztosságos, kézfogós, szociális dolgot – itt pedig megláthatjuk az érem másik oldalát…

A tartalom a következőképp alakul:


Bevezetés

Kezdjünk talán ott, hogy mit is jelentenek ezek a szavak. Az introvertált ember (“intro”) inkább befelé fordul, míg az extrovertált (“extro”) kifelé. Az intro jobban szereti értelmezni az eseményeket, míg az extro inkább beleveti magát az eseményekbe. Az introk elemeit az tölti, ha egyedül lehetnek – az extroknak pedig pont a szocializálódás. Az extro egy asszertív, domináns társasági lény, aki inkább beszél mint hallgat. Ezzel szemben egy intro inkább hallgat; beszéd előtt jobban meggondolja, mint fog mondani; gyakran eleve jobban szeret írásban kommunikálni. A híresen introvertált finnek egyik vicce szerintem jól összefoglalja a lényeget:

Honnan lehet tudni, hogy egy finn kedvel? Onnan, hogy a te cipődet bámulja a sajátja helyett…

How can you tell if a Finn likes you? He’s staring at your shoes instead of his own…

Az introság azonban (a közhiedelemmel ellentétben) nem feltétlen jelenti a szociális képességek hiányát – csak ők hamarabb “lemerülnek”, és inkább lennének otthon a pizsamáikban. Hasonló okokból remetéknek vagy embergyűlölőknek sem feltétlen bélyegezhetők. És nem kötelező a szégyenlősség sem – mert az akkor lenne, ha félnének a társadalmi megítélésétől. De miért ne lehetne valaki büszkén intro?!

Hát, talán azért, mert az egész világ az extrovertáltságra van beállítva. Az iskolák, a karrierek, a társasági élet, a média – mindenhonnan az folyik, hogy magabiztosnak, kifelé fordulónak, beszédesnek (hangosnak?) kell lenni. Olyannyira, hogy még annak is magára kell erőltetnie ezeket a tulajdonságokat, aki amúgy marhára nem ilyen lenne.

Ha expliciten kimondva nem is, de társadalmi szinten mégis azt sugalljuk, hogy aki nem extrovertált, azzal “valami baj van”. És mire egy intro rájöhetne, hogy ez nem így van, addigra már talán olyan mélyen beleivódott a saját kisebbrendűsége, hogy aztán az élete hátralévő részében meg azon dolgozhat szerencsétlen.

Az introvertáltság napjainkban egy másodrangú személyiségjegy, valahol a csalódás és a patológia között.

Introversion is now a second-class personality trait, somewhere between a disappointment and a pathology.

Mindezek ellenére az introvertáltak nem hogy csak ugyanúgy, de bizonyos területeken akár jobban is teljesíthetnek – már ha nem elnyomni, hanem elfogadni próbálják a saját személyiségtípusukat. Ezért sem árt némi “pozitív propaganda”!

Az E=mc² egyenletet és az Elveszett Paradicsomot sem egy “partiállat” firkantotta le.

– Winifred Gallagher

Neither E=mc² nor Paradise Lost was dashed off by a party animal.


Hogy jutottunk ide?

A 20. század hajnalán a Karakter korszakából átléptünk a Személyiség korszakába. Nem annyira az számított már, hogy privátban mit csináltunk vagy hogy milyen az értékrendünk – inkább az, hogy publikusan hogyan viselkedtünk és hogy az emberek hogyan ítéltek meg. A munkamorál, a becsület és az integritás helyett egyre jobban a domináns, energikus, vonzó személyiség lett a cél.

Ez annyira hangsúlyossá vált, hogy az iskolák és a munkahelyek is egyre inkább a személyiségre alapoztak. Nem kellettek a briliáns de introvertált diákok vagy alkalmazottak. Ezért aztán mindenki extro akart lenni – vagyis hát valamilyen szempontból annak kellett lennie. Szóval lehet, hogy a Karakter ⇒ Személyiség átállással a látszat jelentősen javult, de vajon a mögöttes tartalom nem szenvedi-e ezt meg?

100 évvel később egy Tony Robbins szemináriumon és a Harvard Business School-on keresztül kapunk betekintést, hogy állítólag milyen “extra-extro” karakter felé kellene aspirálnunk nekünk is. Nem baj, ha igazából nem vagyunk azok, mert (megint csak, állítólag) megtanulhatunk úgy viselkedni. Hiszen ha úgyis ettől lesz sikeres az ember a munkahelyen, akkor már az iskolában is erre nevelnek. Nekem ebben az egészben az a legfeltűnőbb, hogy mintha tényleg senki nem venné észre, hogy ezek csak kitalált szabályok. “Nincs is ruha a császáron! - rivalgott fel végül a tengernyi tömeg”…

Ez radikálisan hangozhat, de a csendes embereknek is ugyanannyi jó ötletük van, mint a hangosaknak! Csak a hangosak sokszor jobban érvényesítik a sajátjaikat. Pedig komoly károkhoz vezethet, ha a prezentációt értékeljük jobban, mint a tartalmat. Az internet ugyan nagy szerepet játszik abban, hogy az introvertáltak is egységesen szóhoz jussanak a szociális nyomások okozta negatív mellékhatások nélkül. De ebben a nagy extrovertált kultúrában továbbra is elég könnyű kisebbségi komplexust növeszteni, ha egy intro hisz a társadalmi alaphangulatnak.

És hogy miért is ez a nagy extrovertáltság mánia? Mert azt hisszük, hogy ez vezet eredményre. Vége a “Nagy Ember” korának, és eljött a “Nagy Csapat” korszaka! De mint ahogy ezt már a Deep Work-ben is láthattuk, ez azért nem ilyen egyszerű.

Oké, hogy áramoljanak az ötletek, de azért teret kell hagynunk az önálló munkának is, ha igazán jelentős eredményeket szeretnénk. És ezt napjaink kultúrája nem támogatja, hacsak nem tapossuk ki magunknak erőszakkal. Lehet, hogy az internet aszinkron jellege és relatív személytelensége mellett virágzik az együttműködés, de ezt élőben nem feltétlen tanácsos az emberekre erőltetni. A privát szféra hiánya és a gyakori zavaró tényezők károsabbak, mint gondolnánk – csak ezeket (még) nem tudjuk mérni, és ezért nem is vesszük őket komolyan. Nyilván továbbra is van értelme a szemtől szembe interakcióknak, ezt senki nem tagadja. A baj az, ha az egyedüllét rovására megy ez a nagy szocializálódás!


Genetika kontra neveltetés

Vagy másként fogalmazva: ha intro vagyok, akkor az is maradok? Hát, részben legalábbis biztos. Első körben különböztessünk meg két fontos fogalmat:

  • Temperamentum = örökletes, biológiai hajlamok, amik már babakorban is kimutathatók;
  • Személyiség = ami a temperamentumunkból lesz, ha “hozzáadjunk” a neveltetésünket, a kulturális behatásokat, és a személyes tapasztalatainkat.

És amíg a személyiségbe más ösvényeken is beosonhat az introvertáltság, van, akinél már a temperamentuma erre “kárhoztatja”. Egy esetleges szuper érzékenység miatt egyesek egyszerűen nehezebben dolgozzák fel a külvilág ingereit, az újdonságokat, az embereket, és a szociális helyzeteket. De ezzel semmi baj nincs – legalábbis nem kellene, hogy legyen! Hiszen a több beáramló infó mélyebb megértést és megfontoltabb döntéseket eredményezhet. Már ha nem terheljük túl szerencsétleneket olyasmikkel, amik az extrovertáltaknak alap dolgok.

A genetika kontra környezeti hatás továbbra is aktívan kutatott terület, de tippek szerint valahol a fifti-fifti környékén mozog. Szóval nem csak az egyik vagy a másik, hanem a kölcsönhatásuk számít igazán. Mondjuk úgy, hogy a temperamentumunk megad egy “alap irányt”, de aztán a neveltetésünkön is sok múlik, hogy azt milyen formában élhetjük ki. És ha az érzékenység egy pozitív környezettel párosul, akkor még extra pozitívumokhoz is vezethet az “érzéketlenekkel” szemben.

A legfontosabb kérdés azonban talán az, hogy ezek a külső/belső tényezők mellett van-e választásunk? Mert persze, a biológiánk és neveltetésünk egy olyan erős alapot adnak, ami még felnőttkorban is kimutatható különbségekhez vezet. De azért csak van szabad akaratunk, nem?

És természetesen van tudatos befolyásunk, de nem végtelen. Gondoljuk rá úgy, mint egy befőttes gumira: a személyiségünk is “nyújtható” bármelyik irányba, de csak bizonyos határokon belül! A tudatos agyunk (frontális cortex) elnyomhatja a tudattalan agyunkat (amygdala), de attól az érzékenyeknek mindig is ott lesznek azok a vészcsengők – csak megtanulnak együtt élni velük. Például az introkra jellemző nyilvános beszéd fóbia soha nem fog teljesen eltűnni, de annak ellenére is van rengeteg intro, akiről meg nem mondanánk a nyilvános beszédei alapján.

Az intro/extro választóvonalra hasznos lehet inkább úgy gondolni, mint egy környezeti preferenciára. Hogy mennyi stimuláció a pont elég. És ez pedig már könnyebben irányítható – ami által nem csak a határainkat feszegethetjük, hanem a komfort zónánkat is jobban kialakíthatjuk. Ezt persze valószínűleg már eleve csináljuk, öntudatlanul… De mennyivel hatékonyabb lenne, ha még tisztában is lennén vele, mit (és miért) csinálunk!


Gondolkozásmódbeli különbségek

Az alacsony reaktivitásból fakadó nyugalom menő, de túlértékelt. Mármint persze, a magasabb leszarom-pontszámú emberek lehet, hogy dominánsabbak, de az evolúció valamiért mégsem csak őket hagyta az arénában. Az érzékenység jelenthet például magasabb kreativitást vagy alaposabb megfontolást a cselekvés előtt, ami jobb túlélési esélyekhez vezethet. Nincs tehát ilyen, hogy az egyik hozzáállás egyértelműen jobb, mint a másik. Bizonyos szituációkban bizonyos arányú intro-extro elhelyezkedés az optimális, ezért nem is tűnt el soha az intro-hajlam – és ezért található meg rengeteg más faj példányaiban is.

Arról pedig lehet vitatkozni, hogy napjainkban melyik éri meg jobban – mert ez is attól függ, hogy mire optimalizálunk. Sokat akarunk utazni, sok szexpartnert akarunk, és halmozni az élményeket a (várhatóan) rövidebb és gyorsabban kiégő életünk alatt? Extrovertáltak, előre! De ha megelégszünk azzal, hogy szépen lassan, egy helyben, “unalmasan”, de mélyen és valószínűleg tovább csináljuk a kis dolgunkat, akkor az introvertáltság a nyertes stratégia. Ha ennek a tetejére még az együttműködés is megy, akkor kiegészíthetjük egymást – ezért érdemes a fajnak mindkét típusból “tartani”.

Egy másik kérdés a jutalom-érzékenység kontra kockázat-érzékenység, vagy más szavakkal az extro-féle “mi baj lehet” kontra az intro-féle “mi jó sülhet ebből ki”? Sőt, vannak, akik szerint egyenesen ettől lesz valaki extro: mert jobban hallgat a jutalom-érzékenységére, és mindig a nagy nyereséget kergeti. Kutatások szerint az extrok agyi dopamin (“jutalom hormon”) érzékelése erősebb, ezért ők erősebb ingert éreznek arra, hogy így viselkedjenek. Na persze az introknak is jó a szex, a pénz és a státusz, de azért a nyakukat nem fogják kitörni érte – ezért is bírják jobban a “késleltetett kielégülést”, ami sokszor a hasznukra válik.

A kockázatvállalásban szintén szerepet játszhat a sebesség: a sztereotipikus extro csak törtet a célja felé, sokszor anélkül, hogy tanulna a hibáiból. Ha erőszakkal lelassítják, akkor azért ő is tud olyan szinten teljesíteni, mint az alapból agyalósabb introk. De ha magára hagyják, akkor a hibák után nem hogy lassít, hanem inkább gyorsít a tempón. Ezzel szemben az introság általában mélyebb gondolkozást és lassabb kezdést, de kitartóbb hozzáállást eredményez.

Ezzel megvan, hogy az extrokat mi hajtja, és hogy mire vigyázzanak. Az introknak pedig nem nagyon van mire vigyázni, mert eleve óvatosak… De őket akkor vajon mi is hajtja? Erre válasz talán a Flow, ami szerint magából az aktivitásból is leszűrhető a kellő “kompenzáció”. Mondhatni, hogy az introk a mélység iránti tendenciájukat és a külvilági jutalmaktól való függetlenségünket a Flow-s módszerrel a saját javukra használhatják.

Ha szeretsz lassan és biztosan haladni, akkor ne hidd el másoknak, hogy versenyezned kell. Ha élvezed a mélységet, akkor ne erőltesd magadra a “szélességet”. Ha inkább egy dologra koncentrálnál a multitasking helyett, akkor csináld úgy. Ha nem igazán érdekelnek a külső jutalmak, az azt a felbecsülhetetlenül nagy hatalmat adja, hogy a saját utadat járhatod.

If you like to do things in a slow and steady way, don’t let others make you feel as if you have to race. If you enjoy depth, don’t force yourself to seek breadth. If you prefer single-tasking to multitasking, stick to your guns. Being relatively unmoved by rewards gives you the incalculable power to go your own way.


Más kultúrák véleménye

Habár “nyugaton” egyértelmű ez a jelenség, vajon más kultúrákban is ennyire alap az extrovertált ideál? Hát, keleten például nagyon nem. Ott a csend sokkal tiszteletreméltóbb, mint Amerikai módra “faszságokat beszélni” csak azért, hogy beszéljünk. Nem ciki, ha tanul és olvas az ember, nincs hangsúly a szocializálódáson, és nem feltétlen az lesz a népszerű, akinek be nem áll a szája.

Individualitás kontra csoport összetartozás; én érdekem kontra mi érdekünk; hangos és erőszakos törtetés kontra csendes kitartás és következetesség. Ami nekünk nyugaton megalázkodásnak és túlzó önfeláldozásnak tűnik, azt keleten inkább mások tiszteletének és az érzelmeik figyelembevételének veszik. De ahogy a korábban említett Finnek mutatják, nem is muszáj keletre fordulni…

A lényeg: az extrovertáltság nem mindenhol alap, másra is lehet civilizációt építeni! Ettől persze ha valaki egy más típusú közegbe szeretne beilleszkedni, akkor lesz kultúrsokk. De fontos ezt a beilleszkedést abban a tudatban tenni, hogy nem kevesebbek vagy rosszabbak vagyunk, csak mások. Introvertáltként alkalmazkodni próbáljunk az extro kultúrához, ne “felérni hozzá”.


Hogyan legyünk jóban magunkkal?

Vannak, akik vitatják az intro/extro skála állandóságát. Szerintük mindig az adott szituációtól függ, hogy ki milyen irányba (és mennyire) leng ki. A könyv erre “Szabad Tulajdonság Teória” néven utal, de szerintem ez továbbra is leginkább a korábban már említett befőttes gumi hasonlat: van egy alapállapotunk, de belső, mély személyes projektek érdekében ezektől el tudunk térni. És igen, ez első blikkre valamennyire szembemegy a Shakespeare-i “légy hű magadhoz” jellegű gondolkodással. De ha a kilengést pont a “mély személyes projektjeink” és értékeink érdekében tesszük, akkor végül is nem pont így vagyunk a leghűbbek önmagunkhoz?

Morális szempontból is megkérdőjelezhetőnek tűnhet szándékosan más arcot mutatni a világ felé, de megint csak: a moralitás leginkább azon múlik, hogy milyen indíttatásból tesszük ezt. Szép csendben megfelelési és beilleszkedési képességként is alkalmazható, nem muszáj vele másokat kihasználni vagy megtéveszteni. Vagy még jobb, ha a komoly céljaink elérése érdekében hajlítgatjuk mindig egy kicsit a személyiségünket a “jobb” irányba. Viszont ha magunkat is megpróbáljuk átverni vele (mondjuk mert olyan cél érdekében viselkedünk másként, ami szintén nem illik a karakterünkbe), akkor a gyors kiégés borítékolható.

Kiváló személyes példa erre a rövid életű külföldi kutatói “karrierem” szemben ezzel a bloggal. A genetikus lustaságommal és a hőn áhított munka-pihenés egyensúlyommal egyik sem kimondottabban kompatibilis, mert ott is szarrá hajtottam magam, és most sincs ez másképp. Csak ott valami olyan miatt próbáltam nem önmagam lenni, amiben nem hittem igazán. Most pedig azért tuszkolom magam ebbe az irányba, mert ez végre tényleg összhangban van az értékrendemmel.

Szóval igen, lehet ilyet, de nagyon fontos, hogy miért, milyen gyakran, és mennyire hosszan. Munkaválasztásnál például fontos, hogy az intro/extroságunkat külön figyelembe vegyük! Introként gondoljuk végig: tudok-e majd eleget egyedül lenni, a karakteremhez illő dolgokkal mélyen foglalkozni, lesz-e mellette elég időm magamra, stb. Extroként pedig: lesz-e elég stimuláció, utazhatok-e eleget, ismerhetek-e meg új embereket, munka után tudok-e még társaságba járni, stb.

Társadalom szinten az lenne a legjobb, ha megegyeznénk, hogy mindenki megtanul egy kicsit nem maga lenni, ha cserébe az idő nagy százalékában önmaga lehet. És habár ez az egyezség nagyon fontos lenne a családunkkal és a munkahelyi feletteseinkkel is, a legfontosabb, hogy saját magunkkal megkössük! Legyünk tisztában az értékrendünkkel, a céljainkkal, hogy mit miért csinálunk – és aztán csak akkor hajoljunk el az alapállapotunktól, ha megéri!


Hogyan kommunikáljunk másokkal?

A személyiségtípusunk természetesen a konfrontációink stílusára is kihat. Az extrok nyíltan belemásznak a képedbe, míg az introk gyakran inkább kerülik a konfliktust – vagy ha muszáj, akkor is csendesebben. És ha ezek ütköznek (már pedig akár egy kapcsolaton vagy háztartáson belül is sokszor ütközhetnek), akkor nem csak hogy nem haladunk a megértés felé, de idővel akár egyre kevésbé is érthetjük a másikat.

Ilyen vegyes esetben elég “nyilvánvaló”, hogy min kell dolgoznunk (ami ettől sajnos nem könnyű). Introként fontos, hogy képesek legyünk jobban elviselni a másik élénk/hangos/érzelmes kinyilvánulásait. Mondjuk abban a tudatban, hogy az ugatás nem feltétlen jelent harapást. Extroként pedig fogadjuk el, hogy a másik visszahúzódása nem feltétlen jelenti, hogy őt nem érdekli annyira, mint minket – csak ő halkabban szeretne tárgyalni róla.

Segítségnek emlékezzünk a házasság 7 alapelvénél vett tippekre:

  • Extroként tanuljuk meg jobban visszafogni magunkat, hiszen a párunk érdemel legalább annyit, mint egy vendég;
  • Introként pedig tanuljuk meg elkülöníteni az üzenetet a közlési módtól, és a negativitás alatt is meghallani a másikat!

Egy nagyobb tömeg illetve a szociális multitasking fárasztóak lehetnek ugyan az introknak, de ez nem jelenti, hogy ők ne tudnának jól eltrécselni másokkal. Más introkkal nyilván meglesz a téma valami mélyebbről vagy személyesebbről, intro-extro pároknál pedig végre nem lesz verseny, hogy ki irányítja a beszélgetést – amit egyes felmérések szerint az introk nagyra tudnak majd értékelni, még az esetlegesen felületesebb téma ellenére is. Ha viszont az introkat is figyelembe szeretnénk venni, akkor érdemes úgy szervezni az eseményeket, hogy a figyelem középpontja mellett azért bőven legyenek csendes zugok a kis privát konferenciáknak.


Hogyan neveljünk introvertált gyereket?

A könyv sok konkrétumra kitér a játszótéri viselkedéstől kezdve az iskolai tippekig. De én átfogó benyomásként csak annyit emelnék ki, mennyire fontos szülőként tisztában lennünk vele, hogy nem csak a saját viselkedésformánk létezik! Ha például a párunkkal együtt mindketten az intro vagy az extro csoportba tartozunk, attól a gyerek még lehet a “másik” tábor tagja. Ilyenkor pedig nem ráerőltetni kell a saját preferenciáinkat, hanem megpróbálni az ő szemszögéből nézni egy kicsit a világot! Együttérezni vele, amikor valami nem megy, és kifejezni a büszkeségünket, amikor megy – akkor is (sőt, főleg akkor), ha minden lassabb, mint másnál.

Ne feledjük, hogy az introvertáltságnak semmi köze ahhoz, hogy a gyerkőc akar-e majd másokkal barátkozni. Legfeljebb ahhoz, hogy kivel, hogy mennyit, vagy hogy milyen sűrűn. Érdemes szép lassan bevezetni őket az új élményekbe vagy kapcsolatokba, és akkor menni fog az. Hangsúlyozzuk, hogy az esetleges szégyenlősségével semmi baj nincs, és hogy igenis le tudja győzni. Mutassuk meg, milyen jutalmak várnak a túloldalon, de aztán hagyjuk, hogy a saját ütemében érjen oda! Ezzel tanulja majd meg a későbbi félelmeit is egészségesebben kezelni.


Összefoglalás

A könyv alapvető tanulsága, hogy az introvertáltsággal nincs semmi baj! Nem kell szégyellni és nem kell rajta változtatni – elfogadni és alkalmazkodni kell!

Munka és önmegvalósítás fronton a tanács ugyanaz, mint mindenkinek: találjuk ki, hogy mit akarunk kezdeni magunkkal, és aztán kezdjük azt magunkkal! Az introknak csak annyi az extra, hogy akkor sem szabad feladni, ha az álmaikhoz extrovertált tulajdonságok (is) kellenek. Ha tényleg egy mély vágyunkat váltjuk valóra vele, akkor képesek leszünk majd kellően “megjátszani”. Ne feledjük a befőttes gumi hasonlatot, de mindenképp csak a saját értékrendünket követve! Utána pedig gyorsan haza, és ne szégyelljünk regenerálódni olyan dolgok után sem, ami másnak piskóta lett volna!

A szabadidőnket pedig merjük úgy tölteni, ahogy szeretnénk, ne úgy, ahogy hisszük, hogy kellene! Az emberi kapcsolatok mindenkinek jót tesznek, de a minőség sokkal többet számít, mint a mennyiség – és ez az introkra hatványozottan igaz. Szóval legyünk tisztában a preferenciáinkkal, és vállaljuk is fel őket! Alakítsunk ki olyan környezetet és kapcsolatokat, amik a töltődésünket szolgálják ahelyett, hogy merítenének. Ha pedig emellett a másik (pár, barát, gyerek, kolléga) típusával is tisztában vagyunk, akkor a megmaradó kommunikáció is sokkal zökkenőmentesebb lesz majd.