Habár Gary Chapman szeretetnyelvei önmagukban is sokat segítenek, a konfliktusok kezelésére nem igazán térnek ki. Ezért párjukként igyekeztem egy kicsit általánosabb kapcsolati útmutatót keresni a hétre. Erre a célra pedig John Gottman – A jól működő házasság 7 alapelve című könyve tűnt a logikus választásnak – ami legalább olyan népszerű és megbecsült, mint amennyire egyes Marsról illetve Vénuszról származó alternatívái komolytalanok.

Az egyik legfontosabb tényező (legalábbis számomra), hogy itt sokszor objektív, fiziológiai adatokra támaszkodunk a tanulságok leszűréséhez. Nem csak kérdőíveket töltetünk ki az emberekkel, mert ott igen komoly torzítások is jelentkezhetnek. Gondoljunk csak bele, hogy a háztartáson belüli erőszak ellenére is milyen sok bántalmazott nő vallja magát boldognak az ilyen teszteken – mert hát ugye merné nem azt tenni szegény…

De nem, Gottman az objektivitás jegyében über-Big Brother jellegű megfigyelésekre épít, ahol a párok a lehető “legtermészetesebben” viselkednek. Közben viszont monitorozzák a szívüket, kamerával veszik az arcukat, mikrofonnal a hangokat, előtte/utána vérvétellel a hormonokat – amit csak el tudunk képzelni. És talán meglepő, de ilyen nyers, gépiesnek tűnő adatokból voltak képesek 90% pontossággal megbecsülni, hogy kik fognak elválni bizonyos időn belül, és kik nem! Persze mindez nem partitrükknek való, hanem hogy megértsük, milyen elvek alapján működhetnének a kapcsolataink. Az itt tárgyalt 7 alapelv pedig pontosan ezt fogja nyújtani.

Lehet, hogy jó ideig meglesz velük a “házi feladat”, de megéri befektetni az energiát – statisztikailag akár 4-8 évvel is tovább élhet az, aki boldog házasságban él! Ez nyilván lehet a kevesebb stressz és az abból fakadó fizikai tünetek csökkenése miatt, de emellett a “mindketten vigyáznak a másikra” effekt sem elhanyagolható. Sőt, kutatások kimutatták, hogy még konkrétan az immunrendszerünk is erősebb, ha boldog kapcsolatban élünk. Ehhez viszont az akadémiai tudás helyett inkább az érzelmi intelligenciánkat kell tornáztatni – amit most meg is teszünk.

A tartalom a következőképp alakul:


Hogyan jelezhető előre a válás?

Mivel mi nem akarunk erre a sorsra jutni, érdemes lehet a leggyakoribb buktatókkal kezdeni. Nézzük hát, hogy Gottmanék milyen jeleket találtak kiemelten beszédesnek a válás előrejelzésében:

  • Ha durván/élesen/negatívan kezdődik a vita. Azokat a vitákat is gyorsan inkább felfüggeszteni kellene, amik hosszas fokozódás után kalandoznak negatív(abb) területekre – de ami eleve ott indít, abból semmi jó nem fog kisülni!

  • Ha gyakori a “4 lovas” a hétköznapokban: a kritizálás, a megvetés, a mentegetőzés és az elzárkózás.

    1. Kritizálás: Persze soha nem leszünk teljesen elégedettek a párunkkal, de fontos, hogy a panaszainkat tényleg panaszként, és ne kritikaként fogalmazzuk meg! Nem általános, személyiségjegyekre utaló, sértő megjegyzésekkel kell támadnunk, hanem a saját érzéseinkkel, konkrétumokkal és megoldási javaslatokkal.

    2. Megvetés: Ha felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat a másiknál, mert természetesen nekünk van igazunk, akkor könnyen fogalmazhatunk tiszteletlenül és lenézően. Ahol pedig rendszeres a szemforgatás, a cinizmus és a csúfolódás, ott változás nem sok várható.

    3. Mentegetőzés: A lenézéssel szemben gyakran előjön a mentegetőzés, a kifogások keresése, a hárítás. De ez sajnos meggátolja, hogy őszintén szembenézzünk a problémával – és a tetejébe sokszor csak tovább erősíti a másik oldal támadását.

    4. Elzárkózás: Egy idő után az egyik fél könnyen beleunhat a folyamatos nyaggatásba, és egyszerűen elfordul. Ettől persze a problémák nem tűnnek el, csak ő onnantól már nem is próbálja megoldani őket…

  • Ha nem tudjuk kezelni az “áradást” – vagyis amikor az ingerek egyszerűen túlterhelnek, és inkább ki akarnánk szállni. Nyilván ez erősen összefügg a negyedik lovassal, de az első háromból is ide köthető az “olyat mondunk, amit utána megbánunk” esete. Sokan “üss vagy fuss” jellegű stressznek élik meg ezeket a vitákat, amiből a kritizálás/megvetés/mentegetőzés az ütés, az elzárkózás pedig a futás. És ez látszik a testbeszédükön, a vérnyomásukon, a pulzusukon, stb.

  • Ha a “javítási kísérletek” csak ritkán sikerülnek. Ezek olyan békülési vagy feszültségcsökkentő próbálkozások, amik még a kiborulás előtt megállítják a beszélgetés negatív ívét. Vagy legalábbis megpróbálják visszacsinálni a négy lovas által addig okozott károkat. Mindenhol termelődik “házassági szemét”, de csótányok csak akkor lesznek, ha ezt hagyjuk felgyülemleni. A javítási kísérletek mondhatni kiviszik a szemetet – de csak ha sikerülnek!

  • Ha már a múltat is felülírja az ember, és negatív fényben tünteti fel a régen még pozitívként megélt emlékeit. Ha ez megkövül (vagyis a jelen, a múlt, és következésképpen a jövő is csupa negativitás), akkor előbb-utóbb nem csak a vitában, hanem úgy általában is egyre jobban elfordul majd az ember a másiktól.

A vég jelei, amikor mi magunk is súlyosnak véljük a saját kapcsolati problémáinkat, de ennek ellenére sem beszélünk róluk. Amikor külön életet élünk, és egymás mellett is magányosak tudunk lenni. De nem kell, hogy idáig fajuljon a helyzet!


Mitől működik egy kapcsolat?

Mindennek az alapja egy mély barátság. Magától értetődőnek hangozhat, de azért mégsem árt egy kicsit kihangsúlyozni: egy párkapcsolat résztvevői jó esetben barátok is! Ezért első sorban ezt szeretnénk majd erősíteni (illetve erre szeretnénk majd építeni) a 7 alapelv segítségével.

Az általános kapcsolati klíma nyilván összefügg a 4 lovas hiányával, de ezen felül a párok fő titkos fegyvere a békülés! Az összeveszés elkerülhetetlen, de megfelelő kezelési stratégiák mellett nem muszáj maradandó károkat okoznia.

Illetve amire már most jó felkészülni, az a kompromisszumkészség! El kell fogadnunk, hogy a legtöbb párkapcsolati ellentétnek nincs megoldása. Vagyis hát végül is van, ha azt is idevesszük, hogy “el kell fogadni a másikat”… A lényeg, hogy a jól működő esetek nem a feloldhatatlan ellentétek hiányában, hanem azok ellenére működnek jól!

Az erős barátságon alapuló, könnyen békülő, kompromisszumokra nyitott kapcsolatok egy általánosan pozitív érzelmi töltethez (PSO – Positive Sentiment Override) vezetnek, amivel az apróbb kilengések egyszerűen átvészelhetők. Kb. mint az inzulinérzékenységnél tárgyalt termosztátos hasonlat, csak itt a testünk alapsúlya helyett a kapcsolatunk alaphangulatára vonatkozik. Nézzük tehát, milyen lépések vezetnek ide…


1 – Ismerjük a másikat!

Könnyű annyira mélyen elveszni a saját világunkban, hogy emiatt a párunk világát már csak felületesen sem ismerjük. Példának egy orvost hoz fel a könyv, aki még a kutyájuk nevét sem tudta otthon – ami talán sarkalatos, de szemléltetésre tökéletes. Hiszen képzelhetjük, hogy egy ilyen szintű figyelem milyen minőségű barátságot takar a háttérben a feleségével.

A barátság egyik előfeltétele, hogy tudatosan fel kell szabadítanunk egy nagy valag kognitív helyet a kapcsolatunkhoz tartozó információknak. Igenis “képben kell lenni”, ez a minimum. Ha ez nincs meg elég mélyen, akkor a könyv javasol jó pár gyakorlatot, amikkel megismerhetjük a párunkat (és akár menet közben magunkat is). Én minden esetre nem szaporítom a szót, értjük.


2 – Fejezzük ki a szeretetünket!

Amíg van némi szeretet és csodálat a háttérben (akár a nagy-nagy adag negativitás alatt!), addig minden menthető. Erre a legjobb teszt a válás előrejelzésnél vett “múlt beszennyeződés” – olyankor már nagy a baj. Durva hasonlattal élve: ilyenkor “a jelen rákja már áttéteket képzett a múlt felé is”.

De ha a sok jelenlegi nehézség mellett a múltra még mindig pozitívan emlékszünk vissza, akkor van remény! Legkönnyebben úgy fejleszthető, ha tudatosan figyelünk a másik hétköznapi tetteire, és aktívan észrevesszük bennük azt, amiért felnézhetünk rá vagy megbecsülhetjük. Gondoljunk ezekre akkor is, amikor külön vagyunk; esősítsük a pozitívumokat, és közben gyengítsük a negatívumokat! Ez egyből más megvilágításba helyez majd egy csomó dolgot.

Ha pedig már kellően érezzük ezt a szeretetet, mutassuk is ki! Itt jöhetnek képbe a Chapman-féle szeretetnyelvek…


3 – Forduljunk egymás felé!

Amikor a másik felénk fordul – például segítségkérésekkel, figyelemfelhívásokkal, kapcsolódási “indítványokkal” – olyankor választhatunk, hogy mi is felé fordulunk, vagy inkább el. Mondjuk vesszük-e a fáradságot, hogy válaszoljunk egy üzenetére; segítünk-e, ha kéri; figyelünk-e, ha beszél hozzánk; érdeklődünk-e iránta, amikor mesél, stb. Jó kapcsolatoknál a másik fél 80% körüli arányban partner volt az ilyesmiben, míg a rosszaknál ez csak 30% körül alakult…

Az első lépés egyáltalán tudatába kerülni, hogy ezek az apróságok mennyit számítanak hosszú távon! Onnantól viszont egy pozitív feedback loop (vagy nevezzük “angyali körnek”, az ördögi mintájára?).

Két lehetséges akadályozó tényező:

  1. Nem ismerjük fel a másik segélyhívását, mert túl sok negativitásba van csomagolva.
  2. Nem is vesszük észre a másik segélyhívását, mert az egyéb figyelemelterelések miatt pont a fontos dolgokra nem marad kapacitásunk.

A legtöbb pár a figyelmetlenség vagy az elvakultság miatt nem reagál a másik felhívásaira, nem rosszindulatból. Figyeljük meg, hogy a másik hogyan fordul felénk, és amiatt talán majd mi is jobban tudunk felé fordulni. Beszéljünk naponta a kapcsolaton kívüli dolgainkról, ami az 1-es pontban említett szerelmi térkép mellett a “felé fordulás”-ban is számít.

Ha nehezen viseljük a másik “nyafogását” és negativitását akkor is, ha az nem ránk irányul, az baj – ez is egy elfordulási forma! Nekem ez személy szerint egy nagy “tantusz leesési” pillanat volt, mert visszagondolva nagyon hajlamos vagyok (voltam?) rá, hogy a feleségem hangulata engem is kiakasszon. A lényeg: meg kell tanulnunk szomorúság/sírás/harag/félelem/stressz közben is meghallgatni a másikat, ítélkezés vagy problémamegoldási próbálkozások nélkül! A boldog kapcsolatokban a túlnyomó többség azt az elvet vallja, hogy ha a másiknak fáj valami, akkor minden egyéb várhat.


4 – Hagyjuk, hogy a másik befolyásoljon!

Ez természetesen nem csak a férfiakra vonatkozik, de azért főleg. A nők még a szarabb kapcsolatokban is gyakrabban hagyják, hogy a férfi befolyásolja a döntéseiket, de fordítva nem igazán jellemző, csak a jobb kapcsolatokban. Én például egy netes vásárlásnál futottam ilyenbe, amikor közöltem egy ismerőssel, hogy ezt még meg kell beszélnem az asszonnyal. Egyből jött, hogy hány éves vagyok, meg hogy “anyuci nem engedi” a költséget… De én véletlenül sem szégyelltem magam – inkább őt sajnáltam, hogy ilyen primitíven áll a kapcsolatokhoz.

A másik (ez esetben inkább a nő) “bunkósága” is sokszor abból fakadhat, ha az a norma, hogy őt nem hallgatják meg. Idővel kialakul benne az a kép, hogy csak egy “cirkusz” mellett juthat talán szóhoz. Ilyen esetekben igyekezzünk csillapítani a kedélyeket, de legrosszabb esetben is csak “tartsuk a szintet” – semmiképp ne tegyünk még a tűzre.

A férjek nagyja sokat tanulhatna a feleségektől érzelmi téren. Főleg, ha ez nem lenne annyira társadalmilag lenézett és elnyomott a férfiaknál. Még az erre nyitott hím egyedeknél is tovább tart az érzelmi fejlődés – talán mert először el kell jutni egy olyan érettségi szintre, ahol már nem hat meg, ha jobbról-balról papucsnak vagy buzinak csúfolnak. Emellett a lányok gyerekkori játékai is sokkal jobban a későbbi házas életre készítenek, míg a fiúké a versenyre és a problémamegoldásra. Ilyen előny mellett nem is csoda, hogy nem egy szinten van az átlagunk. Azt persze senki nem mondja, hogy akkor fordítva legyen a behódolás, de legalább a kompromisszumok felé törekedjünk, ne álljunk ki minden áron a saját oldalunk mellett.

A cél tehát, hogy érzelmileg intelligens párjai legyünk a másiknak. Direkt nem azt mondom, hogy “érzelmileg intelligens férjei legyünk a feleségeinknek”, de azért lássuk be fiúk, ez a gyakoribb hiányosság. Lehet hőbörögni, hogy ez régen nem így volt, meg hogy jogok és illem és hagyományos értékek… Vagy lehet “osztozni a hatalmon” és emberszámba venni a másikat, egyenrangú társként. Aztán pedig majd lehet meglepődni, hogy ez milyen váratlan pozitívumokhoz vezet majd.


5 – Oldjuk meg a megoldható problémáinkat!

Kezdjük a témát azzal, hogy a házassági problémákat (legyen ez bármilyen széles kör is) érdemes a következő két kategóriába sorolni: vagy 1) megoldhatóak, vagy 2) folytonosak/örökzöldek/megoldhatatlanok. És talán furcsán hangozhat, de a megoldhatatlanból van a több. Viszont ez nem kell, hogy baj legyen! Csak az nem mindegy, hogyan állunk hozzájuk.

A megkülönböztetés leginkább arra épül, hogy a hozzájuk kapcsolódó viták mennyire nyúlnak vissza az alapokig – és ezáltal az is jó előrejelző, hogy mennyire tudnak bántók lenni vagy hogy milyen mély sebet hagynak. A szituációs dolgok általában megoldhatóak, amikor valami félresiklik, ütemezési gondok vannak, vagy egy nagyon konkrét és specifikus dologról van szó.

De amikor már a másik alapvető személyisége (és annak hibái), vagy nagy témák mint bizalom/biztonság/önzés kerülnek elő… Amikor a másik a “gonosz” vagy az “ellenség” szerepében van feltüntetve… Amikor a kompromisszum lehetetlennek tűnik… Amikor ugyanazok a beszélgetések mennek évek óta, egyre begyöpösödöttebb álláspontokkal, egyre humortalanabbul… Hát az valószínűleg egy megoldhatatlan probléma. De ne feledjük, mindenki csomaggal érkezik! Az nem választás, hogy lesz-e visszatérő probléma. Csak az a választás, hogy mi lesz adott esetben a visszatérő probléma.

A megoldhatatlan konfliktusok kezelésére a következő szekcióban visszatérünk, de egyelőre oldjuk meg azt, amit lehet. Mert habár azok jóval egyszerűbbek, de attól idővel ők is elfertőződhetnek. Indításnak nézzünk pár általános problémamegoldási tippet:

  • A negatív érzelmek fontosak, mert sokat tanulhatunk belőlük – ha van gyomrunk figyelni rájuk.
  • Senkinek nincs “igaza” – mindannyiunk valósága szubjektív, ezeket kell összecsiszolni.
  • Az elfogadás mindennek az alapja – persze hogy a mi párunknak is lesznek bibircsókjai, de mi azokkal együtt is szeretjük.
  • Koncentráljunk a másik jó tulajdonságaira – hogy könnyebben átbillenjünk a rosszakon is.

Ezek ismeretében pedig nekiállhatunk szép módszeresen kiiktatni a “válási tényezőket” a vitáinkból:

  1. Lágyítsuk a viták kezdetét! Ehhez egyrészt vállaljuk (legalább részben) a felelősséget. Másrészt mondjuk el, mit érzünk a konkrét szituációval kapcsolatban, illetve hogy mit szeretnénk (ne azt, hogy mit nem szeretnénk!). Ha nem megy nyugodtan, akkor inkább halasszuk, mert az erőltetéssel inkább csak kárt okozunk. De vég nélkül azért nyilván ne halasztgassuk, mert abból meg előbb-utóbb robbanás lesz.

  2. Tanuljunk meg javítási kísérleteket küldeni és fogadni! És nem az számít, hogy milyen profik ezek a lassítási/békítési próbálkozások, hanem hogy átmennek-e. Ezért ne hagyjuk, hogy a hangsúly miatt maradjon észrevétlen az alatta lévő üzenetet! Akár használjunk előre egyeztetett “jelszavakat”, hogy a másik biztos ne érthesse félre a szándékunkat. Sőt, akár mondjuk bele a másik képébe, hogy “BÉKÜLÉS!”, vagy hogy “patakopogás” (mert jönnek a lovasok)…

  3. Nyugtassuk magunkat és a másikat is! Magyarán mondva: igyekezzünk nem hagyni, hogy elöntse az agyunkat a fos. Ha mégis megtörténik, akkor hagyjuk abba a vitát, és azonnal! Ne gondoljuk, hogy “majd szünetet tartunk, amint ezt az érvemet kifejtettem”, mert abból soha nem lesz szünet. Emellett tudatosan kerülni kell a “jogosnak vélt felháborodást” és az “ártatlan áldozat” szerepkört. Gondoljunk arra, hogy egy csapatban vagyunk, nem egymás ellen!

  4. Legyünk nyitottak a kompromisszumokra! Ha már tudjuk, hogy el kell fogadni a másik befolyását, akkor onnantól nem akarhatjuk, hogy csak nekünk legyen igazunk. Akinek a kompromisszum “szitokszó”, az nagy hátrányból indul, mert anélkül semmi nem fog menni.

  5. Legyünk toleránsak és bocsássunk meg! A régi sérelmeket el kell temetni, különben erősen tudnak hatni a jelenre. Érdemes lehet őket akár utólagosan is átbeszélni, és “tisztába tenni”. A jövőre vonatkozóan pedig egyszerűen legyünk elfogadóbbak a másik tökéletlenségeivel szemben.

Egy mondatban összefoglalva mondhatnánk azt is, hogy “legyünk udvariasak a párunkkal”! Próbáljuk vele legalább úgy bánni, mint ahogy egy vendéggel bánnánk. Ha már egy akárki is érdemel annyit, akkor a párunk miért nem?

Példaként pár gyakori megoldható probléma:

  • Internet-hajtotta figyelemelterelések ⇒ legyen használati etikett;
  • Stresszkezelés ⇒ legyen én idő vagy valamilyen “leeresztési” rituálé, hogy ne a másik kapja a nagyját;
  • Rokonság ⇒ a párunk mellé kell állni mindenki mással szemben;
  • Pénz ⇒ csapatként, kompromisszumokat kötve, költségvetést írva… De az ilyesmiről máshol már úgyis részletesebben beszéltünk;
  • Házimunka ⇒ mindenkinek ki kell vennie a részét (és igen, ez legtöbbször azt jelenti, hogy a férfiaknak is többet kellene);
  • Szülőség ⇒ el kell fogadni, hogy a régi életnek vége, és nem azt visszasírni, hanem az újba lelkesen beleszokni;
  • Szex ⇒ ha prioritás, akkor tegyük prioritássá, illetve tanuljunk meg tisztán és érthetően beszélni róla.

Az utolsóhoz egy bónusz tipp: ne definiáljuk olyan szigorúan, hogy mi is számít szexnek!

Minden pozitív dolog előjátéknak minősül, amit a kapcsolatodért teszel.

Every Positive Thing You Do in Your Relationship Is Foreplay.


6 – Kezeljük a megoldhatatlan problémáinkat!

Ha követjük az előző pont javaslatait (és persze megalapozzuk az első néggyel), akkor a problémáink nagy része záros határidőn belül el fog tűnni. Viszont ez nem jelenti sajnos, hogy nem lesz, ami megmarad! Az ilyen “holtpontokat” általában valami mélyre elásott (akár magunk elől is titokban tartott) álom vagy vágy váltja ki. Ezeket pedig fontos visszakeresni, mert az nem lesz produktív, ha hetvenedszerre is valami kis tüneti dolgon veszünk össze a párunkkal az igazi ok helyett.

Kérdezhetnénk, hogy “Hádde minek, ha egyszer megoldhatatlan”?! És persze, ettől csak napvilágra kerül az igazi ok, de nem fog hirtelen megváltozni a véleményünk. Viszont fel kell ismernünk, hogy a másik álmait több szinten is támogathatjuk:

  1. Megértjük, elfogadjuk, és legalább érdeklődünk iránta;
  2. Segítjük vagy lehetővé tesszük számára; vagy akár
  3. Részt is veszünk benne.

Nyilván a 2-3 nem fog mindig menni (ezért megoldhatatlan), de attól ez nem jelenti, hogy legalább az 1-es szintre eljutni nem jelentene nagyon sokat! Ekkor ugyanis talán már nem fenyegetésnek élnénk meg a másik miénkkel ellentétes álmait, hanem csak szimplán egy olyan ember álmainak, akit szeretünk. Így könnyebb lesz (ideiglenes?) kompromisszumot találni, mert akarjuk is majd, hogy ne a másik kárára nyerjünk.

Láthatjuk, hogy megint a kompromisszum a kulcsszó – így válik egy megoldhatatlan probléma “kezelhetővé”. Kb. mint egy allergia, vagy egy fájós térd… Soha nem fog eltűnni, de megtanulhatunk úgy élni, hogy még vele együtt is boldogok lehessünk. Vagyis habár maga a probléma nem oldható meg, a kapcsolatunkra gyakorolt hatása minimalizálható – és igazából ez a lényeg, nem?


7 – Adjunk közösen értelmet az életünknek!

Ha már jól elvagyunk a hétköznapokban, de azért “hiányzik valami”, akkor esetleg ideje, hogy némi “élet értelme” jellegű, spirituális dimenziót is csempésszünk a kapcsolatunkba. Ezzel igazából létrehozhatunk egy kis belső világot, ami csak a miénk. És attól, hogy itt csak ketten leszünk (vagy legalábbis kevesen, ha gyerekekkel együtt számoljuk), még nem lesz semmivel kevésbé érvényes “kultúra”, mint a nemzeteké. Lehet saját nyelvezetünk, szimbólumrendszerünk, szokásaink, rituáléink, mítoszaink (lásd Campbell), stb. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy mit mesélünk magunkról magunknak.

Gottman a következő négy alappillért említi:

  1. Kapcsolódási rituálék: Ilyen mondjuk a közös vacsora és beszélgetés, egy bizonyos Karácsonyi ünneplési mód, vagy egy évente ismételt “nászút”… Ahogy tetszik. A lényeg, hogy szándékos, tervezett, és jelentőségteljes legyen. Hogy mindkét fél tudja, mi ez, miért van, és hogy mennyire fontos.

  2. Egymás szerepkörének támogatása: Legyünk nyitottak azzal kapcsolatban, hogy melyikünk milyen szerepet tölt be, milyet szeretne betölteni, és hogy a másik ehhez hogy áll hozzá. Ha azt csináljuk, amit hiszünk, hogy csinálnunk kellene, akkor minden olajozottabban fog menni.

  3. Közös célok: Ehhez persze kell, hogy egyáltalán mi magunk tisztában legyünk a saját céljainkkal. Viszont ha tisztában vagyunk, akkor ez fölé már az is sokat ad, ha csak megosztjuk őket a másikkal. Ha pedig még valami olyan is kiesik a dologból, amiben majd ő is részt vehet, az a közös jelentés jackpot-ja.

  4. Közös értékek és szimbólumok: Különleges jelentéssel felruházott konkrét tárgyak, vagy akár absztrakt családi értékek, mondások, mesék… A lényeg a mögöttes jelentés, és hogy ezen osztozunk a párunkkal.


Összefoglalás

Köznépi “bölcsesség”, hogy nem szabad túl nagy elvárásokat támasztanunk a másikkal szemben, és akkor elkerülhetjük a csalódásokat. De kutatások ennek pont az ellenkezőjét mutatták ki – akik elvárták, hogy a kapcsolatuk egy magas szintet ugorjon meg, azok hosszú távon sokkal boldogabbak voltak. Lehet persze, hogy nem minden jött össze nekik pont úgy, ahogy elképzelték. De legalább dolgoztak rajta, és nem gyülemlett fel sok minden a szőnyeg alatt! Vagyis érdemes elhinni, hogy nekünk is lehet ilyen kapcsolatunk.

[Minden utazás] a hitetlenség felfüggesztésével kezdődik…

[Every journey] begins by suspending disbelief…

Fő tanulságokként a következőket emelném ki:

  • Igyekezzünk a másik üzenetére figyelni a hangneme helyett!
  • Tudjuk viselni a negativitást – főleg ha nem is ránk irányul!
  • Legyünk nyitottak a kompromisszumokra!
  • Koncentráljunk arra, amink van, ne arra, amink nincs!
  • Nem vagyunk tökéletesek, ezért legyünk képesek megbocsátani magunknak, és persze a párunknak is!

Összességében nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a könyvre, mert még 17 évnyi együttélés után is bőven tudott újat (és jót!) mondani. Egy biztos: minden friss házaspár sokkal jobban járna, ha egy ilyen fejtágítást kapna nászajándékba a negyedik kristály pohárkészlet helyett…