A nyári “szabadságról” visszatérvén folytatjuk a szokásos olvasgatásunkat. Mai célpontunk (Steven Pressfield – A művészet háborúja ajánlása alapján) Joseph Campbell életművének legjava. A hős útja Campbell életén keresztül mutatja be munkássága főbb eredményeit – és hogy a meglátásait alkalmazva hogyan kormányozhatjuk mi is egy autentikusabb irányba az életünket. Joseph barátunk pedig nekem személy szerint annyira inspirálóan hatott, hogy kiegészítésként még egy-két dokumentumfilmet és interjút is néztem a könyv mellé. Nem is mondok róla többet, menet közben úgyis kiderül…

A tartalom a következőképp alakul:


A monomítosz

Korábbi olvasmányokhoz hasonlóan itt is megint előjön, hogy minden kornak a “sajátjává kell tennie” és újra el kell mondania a régi történeteket, hogy azok relevánsak maradhassanak, és tanulhassunk belőlük. De a hozzáállásunk igenis sokat nyom a latba! A mítoszoknál az az igazán fontos, hogy ne csak fantáziaként, hanem potenciális életformálóként tekintsünk rájuk. Etikai és gyakorlati, a saját életünkre alkalmazható tanulságokat vonhatunk le belőlük, ha megfelelő szemmel nézzük őket.

Ezt a folyamatot igyekezett Campbell jelentősen megkönnyíteni és népszerűsíteni. Mint ahogy Einstein relativitás elmélete a fizikai, “külső” dolgokat próbálta egységesíteni, ő úgy igyekezett egy egységes belső elméletet kialakítani. Számtalan ókori/újkori, nyugati/keleti, primitív/civilizált származású mítosz elemzése során pedig pont egy ilyen egységes sémát – mondhatni, egy legkisebb közös többszöröst – talált: A hős útját.

Mivel állítása szerint igazából ez minden vallás, mítosz és történet alapja, ezért monomítosznak, avagy az egyetlen mítosznak is nevezte. Ez pedig nekünk azért lehet fontos, mert egy “megoldókulcsot” adhat rengeteg tanulság forrásához. Ha ezt megértjük, akkor sokkal jobban átláthatjuk vele a saját “sztorinkat” – vagy akár jobban átérezhetjük másokét is.

A hős útja igazából egy körutazás az ismert világból az ismeretlenbe és vissza. Egy kalandra hívással kezdődik, ahol a hős akar valamit, de azt az ismert világa határain belül nem kaphatja meg. És emiatt általában vonakodik is az útra lépni. Sokszor a megindításához külső segítség vagy rákényszerítés is kell – egy mentor, egy tragikus esemény – de előbb vagy utóbb csak nekivág, és hamar az ismert világ határához ér.

Innen indul az igazi “alámerülés”, hiszen egyre furcsább lényekkel és élményekkel találkozunk. Nehézségek és próbatételek, barátok és ellenségek hemzsegnek az úton, míg végül el nem ér a nagy konfliktusig. Itt legtöbbször magával a halállal kell szembenézni, és a hősünk gyakran meg is hal… De csak azért, hogy aztán újra feltámadhasson, és megszerezze méltó jutalmát.

Ha az megvan, akkor jöhet a harmadik fázis: hősünk visszatér a hétköznapi világba, hogy megoszthassa a kincset a többiekkel. Ha az istenség/sors/stb. hozzájárulásával kapta a jutalmat, akkor ez mehet támogatással is. Ha viszont nem, akkor marad a kergetés… De elkerülni akkor sem tudja majd! A sztori vége egy új “normalitás”, ahol a hős, tanulva a tapasztalataiból, már mindkét világ ura.

A “hős” persze lehet a lovagi babérokra aspiráló parasztfiú, a megvilágosodást kereső zarándok, vagy az épp kapuzárási pánikját élő 40-es adójogász. Ugyanígy lehet a főellenség egy sárkány, a belső démonaink, vagy egy elviselhetetlen főnök; a halál/újjászületés pedig a Bibliás szó szerinti értelmezésen felül lehet csak egy új munkahely vagy egy új szemléletmód. A részletek lényegtelenek, mert a külső világ folyamatosan változik – de az “emberség” állandó. Ezért is vannak ilyen visszatérő minták a mítoszokban: változnak ugyan az időkkel, de azért minden formájukban valahogy visszatükrözik az állandó emberi értékrendet.


Kalandra fel!

Ezek után stílszerű a hős útjának szemszögéből vizsgálnunk jelenlegi hősünk, Joseph Campbell életét is. Kalandra hívásnak tekinthető gyerekkori fantáziája, a rengeteg olvasás, és az indiánok iránti megszállott érdeklődése. És már itt, az indián történetekből és szokásokból leszűri, milyen fontos, hogy összeegyeztessük az életünket a környezetünkkel.

Minden pont a világ közepe.

Mostanában kezdünk mi is “faj szinten” rájönni, hogy ha nem bánunk körültekintően a természettel, azzal igazából a saját energiaforrásunkat iktatjuk ki. De hát ez ugye nem kimondottabban újszerű gondolat – csak nem figyelünk a leckére.

Egyetemi évei alatt komolyan futott, és visszatekintve itt is megkapjuk, hogy a fizikai mozgás és a mentális tanulás között erős az összefüggés. Campbell szerint érdemes kifárasztani magunkat, hogy a fejünk is egy bizonyos “transzba” kerüljön. Intellektuális vonalon viszont soha nem akart specializáltan haladni – mert az dehumanizáló! Azért is Leonardo da Vinci volt a példakép: a reneszánsz ember, a széles tudás.

Az életét “megrengető” könyveiként egy Leonardo és egy Buddha életrajzot említ – amikre biztosan visszatérünk majd. A Buddha résznél pedig elkezdte azt is meglátni, hogy nahát, milyen ismerős motívumok… És mégis milyen máshogy vannak értelmezve! Az Upanishadokban is nagyon hasonló dolgokat talál, csak “intellektuális szemszögből”. Vagyis nem szó szerint vették a metaforát, hanem magyarázták, és magunkra vonatkoztatták. Egy ilyen élmény pedig igencsak erősen tud hatni az emberre – pláne egy katolikus neveltetés után.


Az alámerülés

Alámerülése Európai tanulmányútjával indul, ahol gyakorlatilag fejest ugrik az ismeretlenbe. Hivatalosan Artúri legendákat vizsgált, de közben már itt is azon volt, hogy a sokféle irodalomból meglássa a közös szálakat. Mann-t és Joyce-t, Freud-ot és Jung-ot, és persze a köztük húzódó párhuzamokat magyarázza. Freud szerint a tudatalattink izolált és csak a saját életünk eseményei alapján telik tartalommal, Jung szerint pedig van egy nagy közös (biológiai alapú, emberi) tudatalatti, ahonnan ezek a közös szimbólumok és mítoszok származnak. Tippelhetünk, hogy Campbell melyik verziót részesítette előnyben… Főleg miután Jung is felismerte, hogy milyen fontos a saját mítoszunkat megtalálni – és amint rájött, hogy ő maga sem ismeri a sajátját, onnantól ennek szentelte az életét.

Egy másik nagy hatás Karlfried Graf Dürckheim mottója volt, miszerint:

Legyünk átlátszóak a megvilágosodásra!

Be transparent to transcendence!

Ez alatt (részben Buddhistás, részben Jung-ias szemlélettel) azt érti, hogy mindannyiunkban megvan a lehetőség az igazi nagyságra – de nem a forrásai vagyunk, hanem “csak” a csatornái. Engedjük hát, hogy a átlátszódjon rajtunk a megvilágosodás. Feltételezem ez alapján kapcsolódunk főleg A művészet háborújához…

Európai “ébredése” után Campbell sajnos pont az USA nagy depressziójába érkezik haza – de ebből is igyekszik a legtöbbet kihozni. További PhD helyett inkább visszavonul egy erdei kabinba, ahol 5 évig kb. megállás nélkül csak olvas. Erről már korábban más forrásból is hallottam, és olyan nagy hatással volt rám ez a mentális kép, hogy a részletek elhomályosodása után kérdeztem is róla (bevallom, elfelejtettem, kiről volt szó).

Érdekes meglátás emellett, hogy a PhD-telenségnek is igencsak megvan az előnye, pláne a humánabb területeken: nem hagyta magát beleerőltetni a létező társadalmi kategóriákba. Később az egyetemi tanítás is csak azért vonzotta be, mert új volt az iskola, tele “kitaposatlan ösvényekkel”. Hivatalosan “összehasonlító mitológiát” tanított, de legfőképp a tanulók érdeklődését követve! És nem csak arra koncentrálva, hogy mi és hogy történt… Hanem hogy ez hogyan hathat konkrétan a tanulói életére? Miért fontos ez? Kicsit Totto-chan visszhangokat vélek felfedezni, mivel ugye megint épp az a tanulási folyamat lenne a lényeges, ami napjainkra nem jellemző!

A megvilágosodást nem lehet tanítani. Különböző módokon persze lehet rá utalni. De ha a másik nem hajlandó evezni a saját kenuját, akkor bizony nem jut át a túlpartra.

You can’t teach illumination. You can give different clues to how to get it. But if a person isn’t willing to paddle his own canoe he’s not going to get across the river.

Itt találkozott későbbi feleségével is, akin keresztül a házassággal kapcsolatos tapasztalatai is előkerülnek – ezek pedig kísértetiesen az 5 szeretetnyelvet idézik.

A házasság fő nehézsége az, ahogy a szenvedély együttérzéssé válik.

The conversion of passion into compassion is the whole problem of marriage.

Megvan ugye egy kivetülés, amibe szerelmesek leszünk, de idővel a másik igazi énje is “átlátszik” a kivetülésen. Ilyenkor lehet menekülni, vagy szembenézni vele. De jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy csak ez a szembenézés után jöhet az “igazi” házassági fázis.


A visszatérés

A sok olvasás/olvasás/olvasás után végül elkezdett írni is, hogy (a tipikus hős útja minta szerint) megossza a “másvilágon” tanultakat. Tette mindezt értünk, hogy megfelelően tudjuk értelmezni az életünk sztoriját. Az ugyanis meglepően hasonló szálakat fog mutatni rengeteg mindennel – ha tudunk a sorok között olvasni.

Ez az előnye, ha mitológiailag beavatottak vagyunk. Tudni fogjuk, mi is a helyzet, miközben ezek a sztorik megtörténnek. És megtörténnek! Ne úgy olvassuk hát őket, mintha ezek régen történtek volna valaki mással – inkább úgy, mintha velünk is megtörténhetnének. Így lesz ebből a nyers alapanyagból spirituális táplálék.

That’s the advantage of being mythologically indoctrinated. You know where you are when these stories take place. And they do. Read them not as something that happened out there but as something that is going to happen to you and is happening to you. That’s translating this material into spiritual food.

És ahogy párhuzamosan egy Joyce elemzést, az indiános dolgait, és egy megbízatás miatti hindu anyagait írta, akkor esett le végképp, hogy gyakorlatilag egy projekten dolgozik. Mindegyik kultúra a saját történelméhez, etikájához és szociális körülményeihez szabja, de attól még ugyanaz a magja mindnek.

A megszemélyesítés népi; az energia emberi.

The personification is folk; the energy is human.

Ebből született Az ezerarcú hős című, áttörést hozó könyve, illetve számos más publikációja, előadása és tanítási módszere is. Sőt, ezt a tudást használta fel egy pszichológussal való együttműködése során is. Az alapfelvetés egyszerű: a kurkász kitalálja, hogy mi a baj a páciensekkel, Campbell pedig hoz rá egy odaillő mitológiai példát, amin keresztül (remélhetőleg) szemlélteti az alanynak, hogy hogyan is kellene viselkednie az adott helyzetben. Ez egyszerűsége ellenére igen hatásosnak bizonyult.

Idősebb fejjel visszagondolva az életművére, Campbell számos kézzel fogható tanulságot megfogalmaz. A (szerintem) két nagyobbat a következő két szekcióban vesézzük ki, de előbb még azért fussuk át a többit is:

  • Nem baj, ha a társadalom nem igazodik ahhoz az értékrendhez, amit mi belül helyesnek érzünk. Ha ők nem is jó irányba haladnak, mi csak menjünk arra – hátha majd pont mi leszünk a példa!

    Nem a társadalomnak kell vezetnie és megmentenie a kreatív hőst, hanem pont fordítva.

    It is not society that is to guide and save the creative hero, but precisely the reverse.

    Nem kell megvárnunk, amíg a társadalom felébred. Az a fontos, hogy az egyén megtalálja a saját útját.

    We don’t have to wait for the society to wake up. The important thing is for the individual to find his or her own way.

  • Az időskor a hátrányai mellett jelentős kompenzációval is jár. Nincs annyi jövő, ezért tényleg a jelen lesz a fontos. És ha már úgyis csak lábjegyzeteket tehetnénk az életünk történetéhez, akkor ahelyett érdemesebb a mostra (és az eddig megéltek felidézésére) koncentrálni.

    […] A jövő már nem annyira fontos, és a jelen olyan vitalitással jön át, ahogy fiatal korunkban nem tudott.

    […] The future is no longer so important and the present comes through with the vitality it doesn’t have in youth.

  • Nagy baj a rétegződés, és hogy senki nem tekinti az egész emberiséget a törzsének vagy a nemzetének. Meglehetnének a rituálék és a szimbólumok, amik összefogják az ember életét – és nem is lenne ekkora káosz. De nem tudunk egységesen élni, mert mindenki egyre inkább csak a saját érdekét nézi.

  • Mindannyian egy mítosz-szerű sztorit élünk meg az életünk során. De az nagyon nem mindegy, hogy ezt tudatosan tesszük, vagy a mítosz csak úgy a háttérben kel életre rajtunk keresztül. Szóval jobban tennénk, ha tanulmányoznánk a “lehetőségeket”, kiválasztanánk, amivel szimpatizálunk, és aztán tudatosan kormányoznánk abba az irányba…

    Nagy különbség, hogy tudatosan megélünk valamit, vagy hogy az él meg minket.

    There’s a very big difference between living something consciously and being lived by it.

  • Az ego nem feltétlen az ellenség! Az egónk a “valóságfüggvényünk”, ami az itthez és a mosthoz kapcsol, értékeli az élményeinket, stb. Szemben a lényünkkel, ami a lehetőségeinket, a potenciálunkat tartalmazza. Szóval a cél nem az, hogy eldobjuk az egót – mert akkor elszakadunk a valóságunktól. A cél az, hogy az egónkat állítsuk a lényünk szolgálatába, és ne fordítva!


A vallási tanulság

Campbell szerint minden mítosz igazából egy isten-metafora. Isten az, amit nem tudunk megmagyarázni – és soha nem is fogunk tudni. Ezért mi magunk választunk egy magyarázatot, amit vele azonosítunk. Innentől pedig tiszta haszonelvűség: az a lényeg, hogy az a bizonyos nézet segít-e nekünk? Mondhatjuk, hogy minden metafora szimplán csak egy hazugság, de attól még segíthet valamit átérezni (ha megérteni nem is).

De hiába segít úgy, ha közben máshol pedig komolyan árt. Ezért is fontos a tudomány és a vallás összeegyeztethetősége. Nem jó teljesen szárazon, csak tudományosan szemlélni a dolgokat, mert akkor bizonyos szemszögből üres lesz az élet. Oké, hogy nem tudunk mindent, de ha azzal nem foglalkozunk, amit nem is tudhatunk, akkor egy csomó meglátásból és élményből kimaradunk. Az sem jó viszont, ha a nem tudható helyére képzelt verziónkat véletlen annyira elhisszük, hogy elkezdjük tényként kezelni. Az ilyenből lesz a sötét középkor, az inkvizíció, és a még napjainkban is igencsak jelen lévő intolerancia.

A nagy csúszás tulajdonképpen nem is a tudomány és a vallás között van, hanem a régi és az új tudomány között. A nagy vallások régiek, és ezért nyilván az akkori tudományhoz alkalmazkodva töltötték ki az ismeretlen réseket. Azóta viszont nem nagyon hajlandó senki frissíteni őket… Illetve maguk a metaforák is annyira elavulnak, hogy már magyarázni kell őket – ez pedig ugye, akár csak a vicceknél, nem túl biztató.

A legnagyobb probléma azonban mégsem az összeegyeztetés, hanem hogy mindent szó szerint kell venni. A nyugat kontra kelet ellentét tulajdonképp nem más, mint a történelmi helyesség (tényleg így volt) kontra önfejlesztés/átalakulás. Már pedig lehetne a keresztény (és bármelyik egyéb nyugati) vonalat is mitikusan olvasni és egy teljesen más, személyre szabott jelentést kiszedni belőle. Csak hát ott az nem javasolt, mert nyugaton a pontosság a divat, nem az egyéni értelmezés.

A direkt jelentés egyszerűen nem működik, ennyi az egész. És szerintem a vallásos emberek tudják is, hogy nem működik, ezért is annyira átkozottul megfontoltak és dogmatikusak azzal kapcsolatban, hogy neked is pont azt kell hinned, mint nekik; mert ha nem, akkor talán lehet, hogy ők is tévednek. Egyszerűen nem tudnak a sorok között olvasni.

The denotations just don’t work, that’s all. And I think religious people know that they don’t work and that’s why they’re so damned deliberate and dogmatic about you having to believe what I believe because if you don’t then perhaps I’m wrong. They just don’t know how to read symbols.

A zarándoklatokat is sokan szó szerint értelmezik, és fizikailag megteszik a nagy távolságokat – pedig mindezt a lelkükön belül kellene… Meditálni, gondolkozni, felismerni dolgokat. A zarándoklat is akkor sikeres, ha a fizikai “zarándulás” közben azért befelé is fordulunk egy kicsit. Az már más kérdés, hogy ha tudnánk rendesen befelé fordulni, akkor közben fizikailag akár maradhatnánk egy helyben is!

A nyugat kontra kelet végső vetülete, hogy kövessük istent, vagy mi magunk vagyunk az istenek (csak nem tudunk róla). De az utóbbi jó hír lehet, mert “csak” a megfelelő látásmód kell, hogy észrevehessük! És ha a menny sem egy hely, hanem egy metafora, akkor akár a Földön is megteremthetnénk magunknak…

A világi tanulság

A vallási/spirituális/mentális vonatkozások természetesen nagyot dobhatnak az életmódunkon, de Campbellnek ennél még konkrétabb javaslatai is akadnak. Sokat tárgyalja például a (magyarul kapuzárási pániknak csúfolt) mid-life crisis-t. Kedvenc hasonlatom a témában, amikor “felérsz a létra tetejére, és akkor veszed észre, hogy rossz falhoz volt támasztva”.

[A szükségletek és a vágyak] belülről kell, hogy fakadjanak, és abban a percben, hogy ezt elengedjük és a kor előírásait vesszük a sajátunk elé, megadtuk magunkat az ördögnek.

[Needs and wants] have to come from one’s own inside, and the minute you let that drop and take what the dictation of the time is instead of the dictation of your own eternity, you have capitulated to the devil.

Lehet, hogy a Bibliai bálna gyomra (vagy akár a Star Wars-os szemét kompaktáló) nem valós veszélyek, de napjainkban a “rendszer” is hasonlóan fenyegeti az emberségünket, az egyéniségünket, és a kibontakozásunkat – kb. mint ahogy John Stuart Mill is mondta. És ennek vagy hagyhatjuk, hogy “bedaráljon”, vagy hősként keresztülvihetjük a saját emberségünket, és megtalálhatjuk, hogy hogyan lehetünk a rendszeren belül is önmagunk.

Ha erőltetetten egy olyan programot próbálunk futtatni, amivel a szívünk/lelkünk nem ért egyet, az kvázi egy skizofréniás repedéshez (avagy kognitív disszonanciához) fog vezetni. Tegyük inkább úgy jobbá a világot, hogy magunkat jobbá tesszük. Találjuk meg, hogy mit tennénk magunktól, és tegyük azt.

A leglényegesebb üzenet, hogy aktívan kövessük a saját boldogságunkat (“Follow your bliss!”). És ezt a szerző egészen konkrétan, a szakmaválasztással, a pénzzel, a hétköznapokkal kapcsolatban mondja! Csináljuk azt, amit csinálni akarunk, és szó szerint majd lesz valahogy.

Ami látszólag egy biztonságosabb választás (egy kitaposottabb ösvény), az is csak az az értékrend mellett tűnik biztonságosnak, amivel a jelenlegi társadalomban kiértékelünk dolgokat. Na de mi van, ha minket például pont nem az tesz boldoggá, aminek a társadalom szerint kellene? Lehet, hogy lesz elég pénz, de mire megyünk majd vele, ha mellette utáljuk az életünket?! Kövessük hát a belső késztetéseinket a külső parancsok helyett, találjuk meg a helyünket a világban, és olyan ajtók fognak megnyílni, ahol azt sem tudtuk, hogy van ajtó!


Összefoglalás

Campbell üzenete tele van emlékezetes morzsákkal, de legfőképp két “tartóoszlopot” emelnék ki:

  1. Egyrészt inspirál és bátorságot ad, hogy tényleg a saját utunkat járjuk. Ne süppedjünk csak úgy bele a társadalmi alapértelmezésbe; merjünk önmagunk lenni. Ebben erős a kapcsolata A művészet háborújával, miszerint a múzsa/sors/stb. úgyis megjutalmaz, ha őszintén beletesszük valamibe a megfelelő mennyiségű energiát. Nem baj, ha az elején még nem látjuk, hogy mi lesz belőle, mert nem is az a fontos – olyan kell, aminek a folyamatát is élvezni tudjuk, nem csak a végcélját!

  2. Másrészt ahhoz is eszközt ad a kezünkbe, hogy erre az autentikus viselkedésre hogy találhatnánk rá. Ugyanis ha szándékosan mitologikus szemlélettel tekintünk szinte bármilyen történetre – és azt tudatosan próbáljuk a saját életünkre vetíteni – akkor gyakorlatilag korlátlan számú példa-forrás tárul elénk. Itt a blogon eredetileg ugye inkább a non-fiction, ismeretterjesztő vonalon mozgunk, mert az a konkrét… De az ide húzásomnak lehet az is az (egyik) oka, hogy nem tudom megfelelően értelmezni a fikciós üzeneteket és szimbólumokat. Na de majd ezután!

Megjegyezném még, hogy szerintem ezt a “Mit taníthat nekünk a fikció?” élményt valószínűleg az iskolai irodalomnak kellett volna adnia – kb. mint ahogy a Sapiens-es “Aha!” pillanatokat a történelemnek. Kellett volna… Minden esetre jobb későn, mint soha.