Elő a pezsgőt és a konfettit, máris a második hónapjába lép a blog. Kiment az első hírlevél is a Januári termésről – igaz, hogy kemény 1, azaz egy embernek, de na! Mondanám, hogy “szalad az idő”, de az eddig is szaladt; csak most már közben haladunk is valahova.

Node elég a vállveregetésből, lépjünk inkább elménk kollektív tágításának következő lépcsőfokára – azaz haladjunk. A mai bejegyzés tárgya A művészet háborúja Steven Pressfield-től, ami egy rövid, de annál hatásosabb kis szösszenet a minden kreatív alkotó tevékenységet megtámadó Ellenállásról és annak legyőzéséről. Érdemes megjegyezni, hogy a cím egy szóvicc, hiszen pont a fordítottja Szun-ce híres “A háború művészete” elnevezésű stratégiai kötetének – amit a legutóbb feldolgozott “A Hatalom 48 Törvénye” sokat hivatkozott, és amire előbb vagy utóbb én is vissza fogok térni.

Szun-ce-vel ellentétben azonban itt nem a háborút akarjuk művészi módon vívni, hanem magáért a művészetért vonulunk háborúba. Hogy hogyan, az igazából már rögtön az előszóból kiderül, szóval nem árulunk zsákbamacskát: a három fő szekció az Ellenállásról, a Professzionalizmusról, és az Inspirációról szól. Ha nagyon absztraktak és tömörek akarunk lenni, akkor valószínűleg tényleg “csak” annyi a lényeg, hogy:

  1. van ez az Ellenállás, ilyen-meg-ilyen formákat ölt, és elbassza az életed;
  2. legyél Profi, szard le, csináld akkor is, tedd bele a melót; és
  3. ha rendesen csinálod, még az Ihlet is megszáll majd néha.

Valószínűleg részben pont ez az egyszerűség az oka annak, hogy a kritikák eléggé polarizáltak szoktak lenni az “Ű de jó!” és az “Ennek meg mi értelme?!” táborok között. Hát… szerintem “Ű de jó!”, és sok rejlik a részletekben. Úgyhogy túlegyszerűsítés helyett fussunk inkább kicsit alaposabban végig a jegyzeteimen!

Ellenállás

Nem írni nehéz. Az a nehéz, hogy nekiülj írni.

It’s not the writing part that’s hard. What’s hard is sitting down to write.

Az Ellenállás tulajdonképpen nem más, mint az az “erő”, ami meggátol minket a munkánkban – bármi is legyen az. És hasznos lehet “arcot adni az ellenségnek”, még ha mi magunk is vagyunk azok. Mert – spoiler veszély – mi magunk vagyunk azok.

Eleve nagyon sokan nincsenek tisztában a felelősségükkel, és komolyan elhiszik a saját szarságaikat. Nekik nincs tehetségük, nem olyan szerencsések a körülményeik, nincs idejük, és úgy általában az élet áldozati bárányai. Az ő “ébresztgetésükre” is hasznos lehet a könyv.

Azért persze az is profitálhat, aki ezen a szinten már túl van és magában keresi az okokat, mert habár az okok tényleg ott vannak, önmagunk hibáztatása nem biztos, hogy jóra vezet. Ha viszont úgy tudnánk erre az egészre gondolni, mintha valahogy rajtunk kívülálló lenne, amivel szó szerint megküzdhetünk…

Érdekesen körbeérünk, nem? Eljutunk a “tévesen hisszük külső hatásnak”-tól odáig, hogy tudjuk, hogy belső, de mégis külsőnek képzeljük, hogy könnyebben legyőzhessük… Hát nem fura az emberi elme?

Ezután áttérhetünk az Ellenállás részletes jellemzésére, és itt-ott szerintem mindenki magára fog ismerni. Nem lehelt például érvelni vele! Ha belemész egy vitába, ott eleve már csak veszthetsz. Az egyetlen célja, hogy meggátoljon, és ennek érdekében bármit kitalál! Ha ezt felismered, és nem hiszel neki vakon, néha már viccesnek is találhatod majd, mi mindent képes összehordani. Én személy szerint sokszor csak nevetek magamon, hogy már megint milyen kifogások jutottak volna eszembe, ha hallgatnék magamra.

Egy másik fontos jellemző, hogy soha nem fog elmúlni, ezért hozzá kell szokni, hogy nap mint nap megküzdjünk vele!

Művészként és professzionálisként a mi kötelességünk levezényelni a saját privát forradalmunkat a koponyánkon belül.

As artists and professionals it is our obligation to enact our own internal revolution, a private insurrection inside our own skulls.

Az Ellenállás egy nagyon alattomos formája a Halogatás. Attól lesz erős, mert miatta igazából nem is kell szembenéznünk azzal, hogy valamit nem fogunk megtenni. Egyszerűen csak annyit mondunk magunknak, hogy “majd később megtesszük”. Na ehhez kell a Marcus Aurelius-os Halál fejezet! Ennek a jelenségnek a párja (és az Ellenállás “jobb keze”) a Magyarázkodás, ahol már “szembenézünk” a feladattal, de kitaláljuk, hogy miért is nem jó ötlet.

Ezek mellett természetesen zabálunk, drogozunk, TV-zünk, és ugrálunk ki-be a kapcsolatokba, mert ezek jó figyelem elterelések az azonnali élvezeteikkel. Dráma generálásban is igen profik vagyunk, mert attól pedig egy üres élet is úgy tűnik, mintha tele lenne. És “dráma” alatt nem csak a másokkal való kapcsolatainkra gondolok, megoldjuk mi azt egymagunk, ha kell. Ha rendszeresen “van valami bajunk”, az egy idő után gyanús kellene, hogy legyen!

Mentségünkre szóljon, hogy napjaink túl nagy szabadságában nincs semmi evolúciós támaszunk. A hagyományok és a normák egyre halványodnak, és ha ez mellé nem vállalunk személyes felelősséget, akkor könnyű “elveszni”. Hogy a szerző szavaival foglaljam össze:

Megvolt mindenem az oktatástól kezdve, a vagyonos családi háttéren és az egészségen keresztül a vak szerencséig, hogy Amerikainak születtem, és még így is csak egy hajszálon múlt, hogy önállóan működőképes ember lettem – ha egyáltalán az lettem.

[…] the advantages I’ve had of education, affluence, family support, health, and the blind good luck to be born American, and still I have learned to exist as an autonomous individual, if indeed I have, only by a whisker […]

Érdekes megfigyelés továbbá, hogy leggyakrabban az kritizál jobbra-balra, aki nem az “autentikus” életét éli. Aki belül rendben van, az általában vagy kussol, vagy biztat. És az sem egy rossz ökölszabály, hogy minél jobban félsz valamitől, annál valószínűbb, hogy azzal kellene foglalkoznod. Ha nem érdekelne, nem félnél tőle…

Egy atléta tudja, hogy soha nem lesz olyan reggel, amikor fájdalom nélkül ébred. Sérülten is teljesítenie kell.

The athlete knows the day will never come when he wakes up pain-free. He has to play hurt.

Professzionalizmus

Emlékeztek, amikor a Flow-s bejegyzésben arról volt szó, hogy az “amatőr” az nem egy negatív fogalom? Hát most az – a tetejébe valamilyen szinten jogosan! Itt ugyanis nem az élet vegyes területeiről van szó, hanem a “hivatásunkról”, és aki csak a rendes munkája mellett amatőrködik ahelyett, hogy rááldozná az életét, az nem profi.

Csak akkor írok, amikor belém hasít az ihlet. Ami viszont szerencsére belém hasít minden reggel pontban kilenckor.

– W. Somerset Maugham

I write only when inspiration strikes. Fortunately it strikes every morning at nine o’clock sharp.

Tudnunk kell tűrni – sőt, élvezni – ha szar, mert ha tényleg odatesszük magunkat, akkor elég sokszor lesz az. Gondoljunk csak példaként arra, hogy a “rendes” munkánkban mi van. Akármilyen is, mi profin csináljuk, mert minden nap ott vagyunk, tűrünk, és csak húzzuk az igát. És ezt is kellene csinálni, csak önmagunkért, nem a főnöknek!

Az igazi profi:

  • türelmes (nyúl vs. teknős módra)
  • rendezett, nem tűri a káoszt (mert az csak aggatná a munkában)
  • nem misztifikálja túl a művészetét, csak “kapál” tovább
  • nem várja a félelem végét (ami soha nem jön el), félve is csinálja
  • nem fogad el kifogásokat
  • nem villog a stílusával
  • a technikai tudásra koncentrál (amit irányíthat), hogy amikor jön az ihlet (amit nem irányíthat), annál felkészültebb legyen
  • soha nem gondolja, hogy már mindent tud (vagyis mindig nyitott tanulni)
  • nem veszi magára a kritikát (sem a sikert!)

Az utolsó pont érdemel egy kis extra figyelmet. Mind a siker, mind a kritika szempontjából az a fontos, hogy nem szabad túlzottan azonosulni egy-egy konkrét alkotással! A profi egyszerre számtalan alkotást megtestesít, és ha ez most épp béna, akkor a következő majd jobb lesz. Lehet – és érdemes – tanulni a kritikából, de csak azt szabad hagyni, hogy fejlesszen, azt nem, hogy megállítson!

Egy nagyszerű tipp a profi elvek betartásához, hogy gondolj magadra cégként! Ha Te (a művész) el is szállsz a sikertől, Te (a főnök) majd helyreteszed. Ha Téged (a művészt) agyon is rugdosnak a kritikusok, Te (a főnök) akkor is elvárod majd tőle, hogy dolgozzon. Ha Neked (a művésznek) nem is lenne képed pénzt kérni, majd Te (a főnök) megszabod az árakat…

Inspiráció

Ha van Ellenállás, ami visszatartani próbál minket, akkor vannak “múzsák” is, akik pedig segítenének. Na azért túlzottan ne kényelmesedjünk el, ettől függetlenül továbbra is a munka a legfontosabb! (Nem véletlenül veséztük a profizmust idáig…)

Viszont ha rendesen dolgozunk, akkor a múzsa “megjutalmaz”. Azt ugyan nem értjük, hogy hogyan vagy miért, de nem is feltétlen kell értenünk. Ez is olyan, amit a profi tud és az amatőr nem: ha dolgozunk, majd az ihlet is jön.

Itt következik egy valag spirituális és a logikus elmének nagyon pongyola érvelés, hogy miért vannak angyalok, hogyan hat ránk a kreativitás, hogyan invitáljuk be a múzsát, stb. De ahogy az előszó – és később maga a szerző is – megjegyzi, ezt nem kell ennyire szó szerint venni. Ha mi fejben tudatalattiként, ihletként, vagy Univerzumként szeretnénk erre a jelenségre hivatkozni, szívünk joga.

A lényeg, hogy ha úgy őszintén belekezdünk valamibe, akkor olyan, mintha az élet is megsegítene minket. Miközben csináljuk a dolgunkat, folyamatosan kapjuk egy felsőbb intelligencia tollából a diktálást és a jótanácsokat. Az igazi művész (többek között) ezért szerény: tudja, hogy rajta csak “átfolyik” ez az egész.

A könyv többször az “egy igaz életcél” mellett érvel, amiről én személy szerint (egyelőre) nem vagyok meggyőzve. Szerintem kiteljesedhetünk bármilyen választásunkban, ha úgy állunk hozzá; de ez nem feltétlen kell, hogy ellentmondáshoz vezessen. Higgyük mondjuk azt, hogy mindig is az volt a cél, aminél végül kikötünk. Ügy lezárva.

Tanulságos még, ahogy a szerző pszichológus ismerőse a rákos betegeiről mesél. Általános megfigyelése, hogy a diagnózis után sok dolog – ami addig nagyon fontos volt – hirtelen kit érdekel; és fordítva, hirtelen mennyi minden előtérbe kerül. A kedves ismerős ezt a Jung-i pszichológia mentén próbálja értelmezni, tehát van Ego (a tudatos énünk) és “Mély-Én” (amiben már benne van a tudatalatti is). Az életünk végességével szembesülve pedig tulajdonképpen nem történik más, mint hogy a nézőpontunk átbillen az Ego-ból a Mély-Én-be (ahol nyilván teljesen más az értékrend). A lecke ilyen szempontból továbbra is ugyanaz, mint ami az Elmélkedésekben és a Flow-ban is volt: ehhez a nézőpont váltáshoz nem feltétlen kell megvárni a halálos ítéletet! Hamarabb is kapcsolatba kerülhetünk a saját Mély-Én-ünkkel, amivel jobban is járnánk…

És itt jutunk el a szekció talán legfontosabb témájához: a “hierarchikus” és a “territoriális” nézőpontokhoz. A társadalmilag alapértelmezett hierarchikus látásmód – vagyis hogy próbáljuk magunkat mások fölé vagy alá besorolni – senkinek nem optimális, de egy művésznek meg főleg. Nagyobb csoportokban eleve nem működik, mert a modern világban, és a modern életstílus mellett egyszerűen túl sokan vagyunk ahhoz, hogy értelmes “rangsor” alakulhasson ki. Fogalmazhatnék úgy is, hogy mindenki szarik a Rolexedre. Vagy ahogy egy volt főnököm szokta mondani: “mindig van egy nagyobb BMW!” Ha viszont hozzászokunk a fel és le nézelődéshez a ranglistán, akkor pont csak arra nem fogunk nézni, amerre kellene: befelé.

Ezzel szemben a territoriális, vagy területi látásmóddal úgy tekinthetünk magunkra, hogy megvan a “hazai pályánk”. A területünk, ami ellát minket; de nem ad, csak visszaad! Eleve attól lesz a területünk, hogy milyen sok energiát beletettünk. Ez a gondolkodás jelképezi azt, amikor önmagáért csináljuk, amit csinálunk, és ez megy a “karma számlánkra”. És ha így állunk hozzá – ahelyett, hogy olyat próbálnánk csinálni, amiből majd pénz lesz valahogy – azzal megnyitjuk magunkat a tudatalattink (a múzsa, az angyalok, a felsőbb értelem) irányába. Tulajdonképpen csak közvetítői leszünk az alkotásunknak, nem a forrása – legalábbis, nem tudatos forrása.

Egy jó teszt az igazi indokaink tesztelésére, hogy megkérdezzük magunktól: “Ha én volnék az utolsó ember a földön, akkor is ezt csinálnám?” Ha igen, gratulálok, csináld!

Ezzel pedig szépen átköthetünk az utolsó tanulságba: a fő erény egy “igazi művész” számára az, ha le tudja nézni a kudarcot. A kudarc ugyanis valamilyen szinten mindig mások megítélésén alapul, és ha ez minket érdekel, az hierarchikus gondolkozást tükröz. Ha pedig csak mi magunk nem vagyunk magunkkal elégedettek, azt könnyen lehet még több munkával orvosolni. Kit érdekel, milyen gyorsan “indul be a szekér”? Kit érdekel a szekér egyáltalán? Csináljuk csak önmagáért, amit csinálunk, mert azt irányíthatjuk. A megítélés nem a mi dolgunk, úgyhogy azt bízzuk szépen másokra – ahogyan Frankl bácsi is kérte…

A tetthez jogod van, de annak gyümölcséhez soha; ne a tett gyümölcse legyen indítékod.

– Bhagavad-gíta

You have the right to work, but for the work’s sake only. You have no right to the fruits of work.

Összefoglalás

Az egész könyvet velősen összefoglalhatjuk a következő idézettel:

Az inspiráció amatőröknek való – mi többiek csak leülünk és munkához látunk.

– Chuck Close

Inspiration is for amateurs – the rest of us just show up and get to work.

Vagyis majdnem teljesen bejött az elején tett jóslatom – és mégsem. Annyiban igen, hogy az átívelő szerkezet (és a mondanivaló nagyja) tényleg stimmelt, de hát ezt ugye senki nem rejtette véka alá. Annyiban viszont nem, hogy ezek mellett jó pár olyan meglátásba is belebotlottunk, amiket a túlzott leegyszerűsítés kihagyott volna.

Például az Ellenállás részben a fő jutalmunk szerintem nem az ellenállás jellemzése, hanem a megszemélyesítése. Körvonalazott karakterként – akár gamer szóhasználattal élve “főellenségként” – tekinthetünk rá, ami nagyban megkönnyíti az ellene vívott harcot. A Professzionális elveknél nekem személy szerint a céges hozzáállás és önmagunk “alkalmazása” okozott egy kisebb mentális átrendeződést, amit nagyra értékelek, és igyekszem majd hatékonyan kihasználni. Az Ihlet szekcióban pedig a hierarchikus vs. territoriális metafora ütött erőset. Nem is feltétlen azzal, hogy olyan nagy újat mond, hanem hogy – legalábbis számomra – olyan új megvilágításba helyez ismert dolgokat.

Szóval ja, úgy gondolom, hogy ez egy igazán hasznos kör volt!