Ezen a héten a változatosság kedvéért az életrajz kategóriában kezdtem nézelődni, és gyakorlatilag azonnal meg is akadtam a Ryan Holiday ajánlások között az egyik kedvencnél. A “Totto-chan – Kislány az ablaknál” furcsa, gyermekkönyvnek álcázott visszaemlékezés, amiben Tetsuko “Totto” Kuroyanagi híres japán televíziós és rádiós személyiség mesél az általános iskolai élményeiről. Főként Kobayashi igazgató úr különleges oktatási módszereiről esik szó, amiknek a későbbi sikerei nagy részét tulajdonítja. És tekintve, hogy a blog eddigi bejegyzései során is gyakran felmerültek a modern oktatás hiányosságai, úgy gondolom a téma kimondottan helyénvaló.

A könyv nem igazán struktúrált, de én igyekeztem az egymástól nagyrészt független anekdotákat a következőképp csoportosítani:

Bekerülés

Totto egy kis csapongó, jó kedélyű lányka, aki napi szinten váltogatja, hogy mi szeretne lenni. Amikor megismerkedünk vele, még épp kém, de a vonatozás élményei miatt a következő pillanatban már jegyellenőr. Az anyja viszont aggódik, hogy ezzel a természetével befogadják-e majd az új iskolájába. Mert habár még csak elsős, már kicsapták az előző iskolájából – amit Totto persze nem így tud.

Folyamatosan zavarta az órát, nyitogatta az asztala fedelét, az ablaknál állva leste az utcai zenészeket, a madarakhoz beszélt, a papíron kívül rajzolt a zsírkrétájával… Egyszóval rövid úton tönkre vágta a tanára idegeit. Ezért az anyja olyan új iskolát keresett, ahol Totto talán majd megtanul együttműködni, és be tud illeszkedni. Amit pedig így talált, az egy elég szürreális, elhagyatottnak tűnő, vasúti kocsikból álló “iskola” volt.

Kobayashi igazgató úr jó humorral fogadta a kislányt, azonnal hazaküldte az anyját, és tipikus felvételi “interjú” helyett azt kérte, hogy meséljen. Totto kb. itt találkozott életében először olyan hallgatósággal, aki hagyta beszélni. Sőt, biztatta, hogy kibontakozzon! Nem ásított, nem unatkozott, hanem érdeklődve figyelt – egész délelőtt! Vagy 4 óráig tartott, mire elfogyott a kislány mondanivalója. Utána pedig szimplán megegyeztek, hogy Totto most már a Tomoe általános iskola tanulója.


Hétköznapok

Az első szembeötlő dolog (mármint nyilván azon felül, hogy vasúti kocsik voltak a tantermek), hogy összesen kb. 50-en járnak ide, míg máshol egy osztály szokott ennyi lenni. Nem voltak konkrét “órák” sem, csak napi feladatok, amikkel mindenki olyan sorrendben haladt, ahogy akart. A saját tempó miatt ami gyorsan ment, azt gyorsan le lehetett tudni; nem kellett a többiekre várni. Cserébe ami nem ment, arra több idő jutott. Az egyéni, párhuzamos munka miatt soha nem volt csak néma hallgatás, amíg a tanár magyarázott. De folyamatosan lehetett segítséget kérni, ha valakinek szüksége volt rá. Az első osztályban persze még nem voltak teljesen az önálló tanulás szintjén, de a sorrendet akkor is ők választhatták.

A menza sem mondható épp hagyományosnak! Az igazgató egyik alapszabálya volt, hogy mindenki ebédjében legyen “Valami az óceánból és valami a dombokról” – vagyis tengeri kaját illetve zöldséget/húst is egyenek a (Japánban szinte kötelező) rizs mellé. Akinek pedig valamelyik kategória esetleg nem volt (mert mondjuk a családjának nem mindig tellett rá), az kapott az igazgató feleségétől az iskolai kiegészítő serpenyőkből. Senki nem irigyelte – vagy épp nézte le – a másik ételét. Csak teljesüljön az óceános és a dombos feltétel is, és akkor minden rendben…

Ha a diákok rendesen dolgoztak délelőtt, akkor délután lehetett választani, hogy mit szeretnének csinálni. Gyakran sétálni mentek, amit Totto is nagyon szeretett, de hát ugye ki gondolta volna, hogy ilyet az iskolában is lehet?! Persze a háttérben fondorlatos módon itt is elhangzottak biológia, történelem és hasonló leckék, de ezeket a gyerekek csak érdekességnek élték meg, mert nekik ez “szabadság” volt.

Nagy hangsúlyt kapott a zeneoktatás, méghozzá nem is akárhogy. Az “euritmika” módszertanát Kobayashi igazgató úr egyenesen a feltalálójától tanulhatta Európai tanulmányútjai során. Az alapfelvetés, hogy a zenére mozgás megtanítja összhangban kezelni a testet és az elmét, és megnyitni a kreativitást – ezzel ellensúlyozva az írás alapú, “steril” oktatást. Hasonlattal alátámasztva: szeme mindenkinek van, de csak néhányan látnak; van fülünk, de nem halljuk a zenét; van elménk, de nem értjük az igazságot; van szívünk, de nem érzünk vele. Szintén említésre méltó, hogy a zeneórák keretén belül lehetett krétával a padlóra rajzolni, de azt utána a gyerekeknek kellett feltakarítani. Így egyrészt kiélhették magukat, másrészt pedig azt is megtudták, hogy mekkora munka van vele, és így másfelé nem csinálták.

A közönség előtti nyilvános beszédhez is minél hamarabb szoktatták őket. Ebéd szünetekben (az óceános és dombos ellenőrzéssel párhuzamosan) mindig kijelöltek egy “előadót”, akit egy tetszőleges történettel szórakoztatta a hallgatóságot. Ezzel mellesleg arra is biztatták a tanulókat, hogy – a manapság szokásos “bedobok valamit”, vagy akár “be sem dobok valamit” helyett – nyugodtan nyújtsák el a kaját, beszélgessenek, élvezzék ki! Amikor pedig valakinek nem annyira ment a beszéd, akkor is kihozták belőle a legjobbat. Semmi lenézés, kicsúfolás, osztályozás, türelmetlenség; csak egy biztató, pozitív, növekedést segítő környezet!

A szünetek szempontjából nyugodtan lehetett a legszarabb ruhájukban iskolába járni, hogy ne kelljen az elkoszolódástól vagy a szakadásoktól félni. Így sokkal önfeledtebben lehetett ugyanis játszani, amit sokra becsültek. És habár még erősen olyan korban jártunk (1940-es évek), ahol a fiúk egyértelmű elsőbbséget élveztek, az igazgató már itt is azt hangsúlyozta, hogy bánjanak szépen a lányokkal és vigyázzanak rájuk.

Voltak szülők, akiknek (egy felületes megítélés után) sok volt ez a különös oktatási módszer, ezért inkább kivették a gyerekeiket. Szerencsére Totto esetében erről szó sem volt! Folyamatosan dicséretet kapott, hogy ő “igazából milyen jó kislány”, annak ellenére, hogy hányszor ilyen-olyan csíntalanságokba keveredett… A lényeg az volt, hogy meglátták benne, hogy a személyisége magja milyen jóindulatú, és hogy csak a kíváncsisága viszi mindig bele az ilyenekbe. Voltak ugyan bajok, de nem úgy nőtt fel, mint egy “bajkeverő” – és ez nagyon sokat számított a személyiségfejlődésében!


Kalandok

Természetesen az normális “meder” mellett az alkalmi események is jól mutatják, hogy mennyire nem átlagosan mentek itt a dolgok. Egyszer például Totto az akkor még “pottyantós” wc-be ejtette (pottyantotta?) a kedvenc tárcáját. Ennek örömére pedig – karakteréhez illően – elkezdte egy kis merőkanállal kilapátolni a szart a pöcegödörből, hogy márpedig ő azt megtalálja. A furcsa rész ott jön, amikor ezt az igazgató meglátta: nem lebaszta vagy leállította, de nem is segített vagy ugatott bele. Csak annyit mondott, hogy “Ugye azért majd vissza is teszed, ha végeztél?”

Bizonyos szemszögből hasonló szituáció, amikor egy több napos osztálykirándulás során annyi volt az összes instrukció a gyerekek számára, hogy “Vonattal és hajóval is utazunk, nem szeretném, ha bárki is elveszne!” Ennyi. És ennek ellenére érdekes módon mindenki tudott viselkedni, mert olyan környezetben nőttek fel, ahol a személyes felelősségvállalás a természetes. Ez aztán magán a kiránduláson sem volt másként, ahol például felváltva voltak bevásárlási feladataik is.

Amikor egy új vasúti kocsi érkezett – ami ugye ebben a kontextusban kb. egy új tanterem – mindenki látni akarta, hogy hogyan érkezik. A baj csak az volt, hogy ez az egész éjszaka/hajnalban történt. Viszont mivel itt a gyerekek vágyait komolyan vették, így sem elutasítás lett belőle, csak “Kérjetek engedélyt a szüleitektől!”, és aztán pizsamás ott alvás.

Máskor még meztelen fürdőzés is volt – ami a mai, politikailag korrekt világban talán szemöldököket emelget és vasvillákat éleztet. De mégis gondoljunk bele egy pillanatra, mennyi pozitív hatással járhat, ha már ilyen korán azt tanítják a gyerekeknek, hogy nincs semmi szégyellnivaló a testükön. Illetve hogy semmi “morbid kíváncsiságot” sem érdemes táplálni a másik nem irányába. Voltak gyermekbénulásos és egyéb, különböző szintű fizikai fogyatékossággal élő iskolatársaik, de emiatt ők is hamar leszoktak a szégyenlősségről.

Akadtak persze kevésbé különc programok is, mint mondjuk ebédlőben sátorozásos “kemping”, fára mászás, bátorságpróba, vagy évenkénti sportnap. De természetesen nem is ez az iskola lenne, ha ezekbe be nem csempészte volna a sajátos értékrendjét. Vegyük például azt, hogy a sportnap azért került mindig pont november 3-ra, mert a statisztikák szerint azon a napon esett a legritkábban. Vagy hogy a díjazás zöldségekkel történt. Ez a gyerekeknek először nem annyira volt szimpatikus, de az igazgató úgy állította be, hogy “Milyen büszkék lehettek, hogy most ti szereztétek az ételt a családi asztalra!” És így nézve mindjárt beindult a fantáziájuk, hogy mit is kérjenek belőle, mit csináljon anyu… Vegyük észre, hogy habár objektíven nem változott semmi, egy másféle hozzáállás mennyit számíthat! Hát nem lenne hasznos egy ilyen sztoikus-szerű filozófiát ennyire korán elsajátítani?

A “könyvtárkocsi” megnyitása is tanulságos. Egyrészt a szabad használata miatt: semmi kötelező olvasmány, viszont maga az olvasás hirdetése. Másrészt mivel mindenki eddig is önállóan dolgozott az órákon, itt sem terelte el a figyelmet, ha mások mást olvastak akár hangosan. Kérdem én: nem készít ez jobban fel egy tartalmas életre, mint amikor a kényszerrel szinte kitapossák belőlünk az olvasás szeretetét?

Az igazgatót nehéz volt kihozni a sodrából, de egyszer egy tanárnak mégis sikerült. Meggondolatlanul valami olyat mondott az egyik mozgáskorlátozott diáknak, ami hátráltathatta a komplexusai levetkőzését, és ezt Kobayashi igazgató úr nem hagyta szó nélkül. De a fejmosás még így is csak privátban történt (amit pár gyerek kihallgatott), hogy ne szégyenítse meg a többi tanár előtt – de azért mégis egyenesbe tegye.

A furcsaságokat persze tanítás közben sem kellett a nélkülözni. Volt, hogy az igazgató meghívott egy közelben lakó farmert, hogy ő mutassa meg, hogyan kell növényeket ültetni. Nem kellett tanári diploma, csak hadd lássák a gyerekek első kézből, amiről szó van. Aztán felváltva mindig követték is a fejlődését annak a kis kertnek, ahol ők maguk ültettek. Így nem csak láthatták, hogy a saját munkájuk “gyümölcsöt hoz”, de megtanulták megbecsülni a farmerek munkáját is. Hasonlóan egy “piknikezésnél” a gyerekeknek kellett megfőzni a saját kajájukat, ahol még a részfeladatokat is önszervezésben csinálhatták.

Szociális szempontból az az eset is említésre méltó, amikor az egyik lánynak nagyon megtetszett Totto különleges masnija. Erre az igazgatónak természetesen az volt a reakciója, hogy megpróbált keresni neki is egyet – ki gondolná, hogy nem ezt csinálja egy igazgató a diákjáért. Minden esetre nem talált, mert az valami egzotikus, import cucc volt. Ezért megbeszélte inkább Totto-val: nem lehetne, hogy azt ne hordja az iskolába? Egyrészt lássuk meg a mély törődést, másrészt pedig azt, hogy egymás megértése, segítése és az együttműködés milyen alapvető értékként szerepeltek már a kezdetektől.

Az eddigiek vonzata, hogy amikor bármilyen jellegű keveredés van az iskolák között, akkor ott hamar előjöttek az eltérések. Például egy kórházi katona látogatás során Totto (mint az iskolája képviselője) nem tudott egyetlen dalt sem, amit a többiek – az egyen-oktatásuknak köszönhetően – automatikusan énekeltek. Viszont a bátorsága és a kiállása rendben volt annyira, hogy a többiek után énekelt egyet ő maga!


Összefoglalás

Totto megfogadta – az addig napjában változó kém és jegyellenőr és táncos és még sok száz opció után – hogy ha nagy lesz, a Tomoe általános iskolában fog tanítani. Ez “hivatalosan” sajnos nem sikerülhetett, ugyanis a 2. világháború közbeszólt, és az iskola hamarosan leégett. De ez a könyv tekinthető valamilyen szinten a fogadalom teljesítésének, hiszen Kobayashi igazgató úr előtt tiszteleg, illetve az ő ötleteit és tanítási módszereit terjeszti tovább. Az iskola tragikusan rövid életű volt, de annál mélyebb nyomot hagyott. Remélem a könyvön keresztül minket is elgondolkodtat egy kicsit a következő generációk felnevelésével kapcsolatban.