Az “Olvassunk mindent is!” projekt lekerekítéseként ez a hét alkalmat adott, hogy – mint a Bevezetőben is említettem – egy “jelentősebb (de eddig valahogy kimaradt) fikció irányába is nyissak”. Sokat nem kellett keresgélni mert (szégyen szemre) sorban állnak az olyan művek, amiket már régóta tervezgetek. Ezek között is első Gerge Orwell – 1984 című könyve, ami egy 2. világháború utáni klímában (1948-ban) íródott, igencsak sötét előrevetítés (1984-re).

Hősünk, Winston Smith életén keresztül kapunk betekintést ebbe a disztópikus világba, ami igazából majdnem egy karikatúra, annyira túlzó elnyomás alatt él mindenki. És mégis nem az a pár, komikusan túllógó dolog tűnik fel annyira, hanem az a rengeteg, ami napjainkban szinte egy az egyben megtalálható. Amikor Goldstein-t és a mögötte menetelő “ázsiai arcú férfiakat” említik például, mint az első számú közellenségeket, nem tudok nem a hazai “Soros”-ozásra vagy az Amerikai “Kínázásra” gondolni. Diktátor tanfolyam, első lecke: legyen egy közös ellenség!

Szóval ha azt mondom, hogy aktuális, az (sajnos) gyenge kifejezés. Illetve részemről amúgy is nagyon ideje – ezzel szeretném hivatalosan is jóvá tenni azt az évekkel ezelőtti esetet, amikor egy kollégám/felettesem előtt nem kicsit beégtem azzal, hogy nem tudtam, mi az a duplagondol.

Orvosoltam hát ezt “akiss” hiányosságot, és most már tudom. Más kérdés, hogy ez nekem mennyire jó dolog… Persze a könyv kiváló! És szinte rögtön a befejezése után a (szerintem szintén kiváló) megfilmesítését is megnéztem. De mondjuk úgy, hogy azért utána fel kellett dolgoznom azt a mély űrt, amit hagyott. Az egyik legkifejezőbb “kritika”, amit a reddit-en láttam: “A legjobb könyv, amit valaha utáltam!”

Szerkezetileg 4 (egyelőre névtelen) szekcióra bontottam a jegyzeteimet: #1, #2, #3, #4. Ja, és természetesen Spoiler warning! van érvényben az egész bejegyzés területén. Aki még nem olvasta, annak csak annyi a spoiler-mentes értékelésem, hogy olvassa el! Utána itt találkozunk.












Mondtam, hogy Spoiler warning? Ja igen? Akkor jó.










Fakó hétköznapok

Megismerkedünk a lepukkant, panelnak is alig nevezhető lakásban élő főhősünkkel, Winston Smith-szel. Winstonon keresztül pedig megismerkedünk egy totalitárius, teljes elnyomáson alapuló rendszerrel, ami gyakorlatilag a szovjet kommunizmus 11-re felcsavart továbbgondolása. A párthűség az egyetlen erkölcsi iránytű, nem létezik “magánélet” vagy személyes biztonság, a háborús uszítás folyamatos, a megfigyelés pedig már szinte a gondolatokra is kiterjed.

Jól mutatja az általános hangulatot, hogy Winston szomszédja többek között “spontán megmozdulások szervezésével foglalkozott” – csak hogy érezzük, mennyire lehet itt bármi is spontán. Vagy hogy naponta kötelező a “2 perc gyűlölet”, ahol frissen tartják a közös ellenség (Goldstein + valamelyik Ázsia) elleni utálatot és a Nagy Testvér (az állam fiktív vezetője) iránti szeretetet. Egy ilyen során találkozunk “a” fekete hajú lánnyal is, akire még visszatérünk.

Winston munka közben a múlt tényeit hamisítja meg – khhm, elnézést, “helyesbíti”. Az egyszerű rutin szám és tényhamisításokon felül néha komplexebb, egész cikkeket érintő átírásokkal is foglalkozik. Példánkban épp egy kitalált “Ogilvy” elvtársat magasztal – mivel a cikkben eredetileg említett személy már nem létezik, és ezért soha nem is létezett. Egy módosítást még kiemelnék, mert nagyon jót nevettem rajta:

A Bőség-minisztérium jelentése például a szóban forgó negyedévben száznegyvenötmillió párra becsülte a cipőtermelést. A tényleges termelést viszont most hatvanhétmillió párban jelölték meg. Winston, miközben átírta a jelentést, még ezt a számot is lecsökkentette ötvenhétmillióra, hogy lehetővé váljék a megszokott propaganda: az irányzatot túlteljesítették. Kétségtelen, hogy a hatvanhétmillió sem állt közelebb az igazsághoz, mint az ötvenhétmillió vagy a száznegyvenötmillió. Lehetséges, hogy egyáltalán nem is gyártottak cipőt.

Nem más ez, mint valóságszabályozás; itt a megváltoztathatatlan múlt mégis megváltoztatható. Ehhez pedig nem árt a “duplagondol”, ami két, egymásnak ellentmondó vélemény egyidejű elfogadása. Hiszen a párttagoknak ugye hinnie illene az átírt múlt valósságában, annak ellenére, hogy épp velük írattuk át. Kognitív disszonancia szteroidokon!

Ebédszünetben újra fellángol a fekete hajú lány iránti paranoia, illetve egy “baráttal” folytatott beszélgetés során betekintést kapunk egy másik durva elnyomási eszköz, az “újbeszél” részleteibe is. A cél, hogy már a beszéddel irányítsák a gondolkozást. Már pedig ha valamit nem lehet megfelelően kifejezni, akkor azt nem is lehet gondolni, és ezzel már csírájában elfojthatják az eretnekséget. Itt van egyedül, hogy a szótárak évről évre kisebbek a szavak eltörlése miatt! Minden kétértelműséget üldözni kell, és a végén akár gége-hörgések is elegek lesznek a kommunikációhoz – hiszen úgyis mindenki ugyanazt gondolja…

De Winston nem hagyja magát! Gyorsan kiderül, hogy a világnak mutatott álarca mögött pártellenes nézeteket vall. A háttérben elkezd naplót vezetni, talán egy olyan jövőnek, ahol már szabad gondolkozni. Napló írás és privát gondolkodás közben szó esik:

  • A (volt?) feleségéről – aki a párt nemiségellenes propagandája miatt csak “gyereklétrehozás” céljára volt kapható, ezért “elváltak”;
  • A prolikról – a “nem párttagokról”, akiket állat módjára kezelnek, és előbb vagy utóbb fel kell(ene) lázadniuk;
  • A kapitalizmusról – hogy milyen cilinderes urak tartották rabszolga sorban a népet, amíg a párt “fel nem szabadította őket”;
  • Az élet sivárságáról – ami mutatja, hogy valahogy csak nem lehet így rendben a dolgok menete (mert akkor nem tiltakozna ennyire ellene az ember szervezete); és
  • A valóságészlelésről – hogy már annyiszor átírták a múltat, hogy a fene sem tudja, mi az igaz.

A rutin akkor borul fel, amikor Winston egy – már önmagában veszélyesnek számító – séta közben visszatéved ahhoz az ócskásbolthoz, ahol eredetileg a naplónak való könyvét vette. Innen kilépve pedig újra találkozik a fekete hajú lánnyal, aki most már biztos, hogy követi!


A fekete hajú lány

Meglepetés: a fekete hajú lány – akit mellesleg Julia-nak hívnak – egy titkos kis papírfecnin szerelmet vall Winstonnak. Hősünk pár napja még azon aggódott, hogy kém és a vesztét akarja, most meg már azon aggódik, hogy kiszeret belőle, mire felvehetné vele a kapcsolatot. Kicsit “félig üres a pohár”.

Végül a menzán csak tudnak pár szót váltani, és munka után (nyilvános helyen, tömegben) még egy találkát is megbeszélnek. Össze is jön a vidéki randi, ahol kiderül, hogy a Julia elég gyakran csinál ilyet… és ez Winstonnak csak imponál. A vad, állatias együttlétük már önmagában egy politikai csapás a párt nemtelen ideológiája ellen.

Ez az egész ide-oda menetelés, éljenzés és zászlólobogtatás mind csak besavanyodott szexualitás.

Kapcsolatuk folytatódik az utcákon “részletekben való beszélgetésekkel”, még egy harangtornyos összejövetellel, majd Winston konkrétan kibérel az ócskásbolt fölött egy szobát maguknak, mint egy titkos búvóhelyet. A lány ide már hozhat mindenféle csempész árut is (kenyér, lekvár, igazi kávé), és rövid időre még ki is festheti magát, hogy elvtárs helyett nő lehessen.

A szoba szinte szokássá válik, és majdhogynem a biztonság érzetét adja nekik – de már persze itt is érződik, hogy nem épp a “happy end” van készülőben. Látványos az ellentét Winston pesszimizmusa és Julia optimizmusa között. Egyre jobban kiütközik emellett az is, hogy a lányt csak az olyan dolgok érdeklik, amik az ő életét is befolyásolják; egyáltalán nem osztja Winston elvi felháborodásait a hamisításokon. Winston ezt elmésen úgy fogalmazza meg, hogy:

Maga csak a derekától lefelé lázadó.

Témát váltva a kis idilljükről, munkahelyi kontextusban előkerül a nagy “fejes” O’Brien, akiről Winston valamiért azt hiszi, hogy a barátja. Sőt, hivatalosan neki íródik a napló is… Felnéz rá, és azt sejti, hogy ő is “lázadó”. Na most az újbeszél szótár egy új kiadása kapcsán O’Brien megadta neki a címét, hogy keresse fel. Ezt Winston pedig nyilván egy titkos utalásnak veszi, hogy talán mégis létezik az Ellenállás.

Ezt az esélyt nem hagyhatja ki. Megbeszélik Julia-val, hogy ha el is árulják egymást az elkerülhetetlennek tűnő lebukás és vallatások során, az nem számít; akkor is belemennek. Az lenne csak igazi árulás, ha az érzéseiket is meg tudnák változtatni egymás iránt, amihez viszont nincs hatalmuk…

És lássunk csodát, O’Brien tényleg egy Ellenállásbeli vezető, akihez Winston és Julia (elég meggondolatlanul) rögtön egyszerre látogatnak el. Egy elég hálátlan szolgálati lehetőség képét vázolja fel nekik, de mindketten beleegyeznek a csalástól, hazugságtól, és gyilkosságtól kezdve az öngyilkosságig mindenbe – csak szét ne válasszák őket.


A Goldstein manifesto

Winston (nyakatekert módon) végül kézhez kapja a Goldstein könyvét, ami kb. a lázadók Bibliája. Itt egy kiterjedt, “könyv a könyvben” felolvasás következik az 1984 világának szociális/politikai magyarázatáról. És csak figyeljük meg, esetleg nem találunk-e valamit benne, ami a mi valóságunkra utalhat…

A háború: béke

Az ipari forradalommal egyre nagyobb termelés, egyre nagyobb mennyiségű anyagi javak és szinte általános gazdagság jár. Ennek köszönhetően idővel egyre nő az általános műveltség is, ami már nem engedné, hogy emberek kis “elit” csoportja elnyomja a többit. Az elit fennmaradásához tehát szegénység és tudatlanság kell!

Na most ha egy földművelő parasztsággal akarunk tudatlanságot fenntartani (mint régen), az ellenkezik a gépiesedéssel, és mellesleg az ipari elmaradás miatt katonai kiszolgáltatottságot is okoz más államokkal szemben. Ha pedig a gépiesedés mellett egy mesterségesen csökkentett termeléssel akarunk szegénységet fenntartani, akkor a láthatóan szükségtelen nélkülözés miatt lázadásra lehet számítani – illetve megint csak ott a katonai kiszolgáltatottság.

A cél tehát úgy fenntartani a folyamatos termelést, hogy mellette az életszínvonal ne növekedjen. Erre pedig az ideális megoldás az állandó háború! Mindig igény lesz a még több fegyverre, amikkel még többet lehet háborúzni még több területért, erőforrásért és munkaerőért – amikkel még több fegyvert lehet gyártani. A javak értelmetlen pusztítása és a munkaerő “helytelen” felhasználása pont azt a gazdasági pörgést adja, ami mellett az átlag életszínvonal nem jut sehova.

Emellett fontos, hogy a háború a megfelelő ideológiai hátteret is megteremti! Mert ugye ezzel az erővel akár lyukakat is lehetne ásatni, és aztán betömetni őket; vagy szimplán felgyújtani azt, amit termeltünk. De egy háború közepén az embernek könnyebben beveszi a gyomra, hogy egy kis elit irányító réteg kezében van az aránytalanul sok hatalom. A gyűlölet és a fanatizmus pedig szorgalmas munkára bírja a parasztságot.

Ide tartozik persze az elszigeteltség is. Hiszen ha bármelyik hatalom lakói tudnák, hogy az idegenek is ugyanolyan emberek, mint ők, akkor hirtelen nem lehetne olyan könnyen őrjöngeni az arctalan ellenséggel szemben. A három nagyhatalom (Óceánia, Eurázsia, és Kelet Ázsia) márpedig gyakorlatilag ugyanazt a politikát követi, csak más néven (angszoc vs. neobolsevizmus vs. halálimádat). És mivel mindnek ugyanúgy érdeke, hogy a háborúnak soha ne legyen vége, ezért kimondatlanul abban is megegyeztek, hogy a színjátékot valódi tétek nélkül tartják fenn.

A minden eddiginél nagyobb mértékű valóságtorzítás lehetősége is abból fakad, hogy a háború folyamatos. Amíg el lehetett veszteni, addig volt kockázat, és oda kellett figyelni. Az ideológiában és a vallásban 2 + 2 akkor is lehetett 5, de a repülők tervezésénél 4 kellett, hogy legyen – különben kikaptak. Most azonban ugye kimondatlan egyensúlyban vannak egymással, nincs valódi veszély. Ezért csak olyan minimális dolgokat kell fenntartani, hogy például ne legyen “kellemetlenül sok” az éhhalálok száma. Ezen felül pedig tényleg azt csinálnak, amit akarnak.

A tudatlanság: erő

A világtörténelem során a társadalom mindig alsó, közép és felső rétegre tagolódik. A felső természetesen arra hajt, hogy minden úgy maradjon, ahogy épp van. A közép arra, hogy ő lehessen a felső. Az alsó pedig arra, hogy mindenki egyenlő legyen – már amikor épp öntudatára ébred a napi robot közben.

A közép és a felső réteg helycseréjére van bőven példa, de eddig az alsó soha nem nyert – mert nem is nyerhetett! Az egyenlőtlenség volt ugyanis a civilizáció ára. Valakiknek dolgozni kellett a földeken, hogy közben néhány kiváltságos agytröszt matekkal vagy filozófiával foglalkozhasson. De a gépiesedéssel már pont megvalósítható lett volna az egyenlőség. Csak ez persze az aktuális közép és felső kategóriának sem volt kóser!

A földi paradicsom pontosan abban a pillanatban vesztette hitelét, amikor megvalósíthatóvá vált.

Ezért jöttek az olyan ideológiák, amik már eleve az egyenlőtlenséget hirdették, és megpróbálták befagyasztani a jelenlegi rendet a szokásos történelmi körforgás helyett. Persze a mindenkori felsőbb rétegnek eddig is az volt a szándéka, hogy befagyassza az épp aktuális rendet, de ezt nagyon nem hatékonyan végezte. Az itteni rendszerhez képest például még a középkori inkvizíció sem nevezhető hatékonynak! A nyomtatás / rádió / TV lehetővé tette ugyanis, hogy az emberek folyamatos propaganda áramlatban éljenek; és amint ez szimpla vevő helyett adó/vevő lehet, már ott is az állandó megfigyelés.

Egy rendszer 4 módon bukhat meg: külső hódítás, belső lázadás, egy hataloméhes és kompetens középréteg kialakulása, vagy a vezető felső réteg saját “elbizonytalanodása”. Az első nem játszik a fent felvázolt háborús helyzet miatt. A második sem, mert az emberek addig nem is tudják, hogy el vannak nyomva, amíg nincs összehasonlítási alapjuk. Ide kapcsolható a múlt változtatása, ami részben azért sem árt, hogy soha ne is legyen meg ez az összehasonlítási alap. De a fontosabb a párt csalhatatlanságának illúziója, amit fent kell tartani.

Potenciális veszélyként marad tehát a 3. és a 4. pont, amik tulajdonképpen “nevelési problémák”. És épp ez a nagy felismerés szükséges a totalitárius rendszer fenntartásához: egy modern nevelési módszertan! A prolik nem kapnak oktatást, ezért nem érik fel ésszel, hogy mi a helyzet; őket nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni. A párttagokat viszont folyamatosan figyelni kell, még álmukban is! A neveltetés lépései a bűnstop (oltalmazó butaság), a feketefehér és a duplagondol. Szabályozott őrület – csak így tartható meg örökre a hatalom.

Ez eddig egy elég részletes beszámoló arról, hogy “hogyan” szerezhették meg a hatalmat, de a “miért”-re már pont nem marad idő. Ezen a ponton ugyanis Winstonékat elkapják – az ócskásról pedig kiderül, hogy a Gondolatrendőrség tagja.


A Szeretet-minisztérium

Winston egy Szeretet-minisztériumbeli cellában parázik, hogy vajon mi lesz vele. Kezdeti éhezése közben mindenféle emberrel találkozik a közös cellában, akikről leszűrheti (ha eddig nem tudta volna), hogy semmi jóra nem számíthat. Még a szomszédja is előkerül, akit a lánya jelentett fel, hogy állítólag álmában bűnözött – és ezért a szomszéd még hálás is! Végül O’Brien is felbukkan, aki most pedig nagyon úgy tűnik, hogy mégsem lázadó…

Részletes leírások következnek a fizikai kínzásokról, amiken elkerülhetetlenül át kellett esnie. O’Brien mindig ott van valahol a közelben, és mintha egyszer azt is mondaná Winstonnak, hogy már évek óta figyeli. Hogy itt a fordulópont, és hogy most majd “tökéletessé teszi”.

És ha az eddigieket kínzásnak hittük, akkor most jön csak az igazi kínzás. Egészen addig, amíg tényleg, önszántából közéjük nem áll.

Inkvivíció = Ne tedd!
Totalitárius rendszer = Tedd!
AngSzoc = Legyél!

Üres leszel. Üresre facsarunk, aztán megtöltünk önmagunkkal.

Nem kell szeretetre és élvezetekre építő utópia, ha tökéletes a hatalom. A hatalom érzését pedig csak úgy lehet örökkévalóvá tenni, ha folyamatos az elnyomás.

A hatalom nem eszköz; a hatalom cél.

Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.

Kellenek Goldstein és “követői”, hogy mindig legyen kit megtaposni, a többiek pedig a Pártba történő teljes beleolvadáson keresztül lesznek mindenhatók és örökké diadalmasak.

Pár hét (hónap?) ilyen után Winston tükörbe néz és látja, milyen emberi roncs lett belőle – és kb. a lelke is hasonló állapotban van. De Julia-t nem árulta el! Mármint persze, elárulta (mint ahogy mindent), de belül még mindig szereti, ezért az “igazi” árulás (még?) nem történt meg.

A látszólagos mélypont után elkezdenek “jobbra” fordulni a dolgok. Winston kezd erőre kapni, etetik és békén is hagyják. Közben kezd “megtérni” is, fejben már gyakorolja a 2 + 2 = 5 jellegű tanokat. De a szívében még mindig nem sikerül elfogadnia őket, és ezt egy álomból való ébredése során el is árulja, ahogy “Julia”-t kiált! Itt elhatározza, hogy még “maga elől is rejtve kell tartania” a valós gondolatait. És amikor majd jön a golyó, akkor hirtelen előengedi a gyűlöletét, amit csak azért is megtartott!

Őket gyűlölve halni meg: ez a szabadság.

Sajnos azonban hiába csökkennek egyre mélyebbre Winston elvárásai, még ennyi sem sikerülhet. Következik ugyanis a rettegett (és sokszor előre beharangozott) 101-es szoba, ami után már szeretni kell Nagy Testvért. A Harry Potter-es Mumus mintájára mindenkinek a személyre szabott legrosszabb rémálmát szolgáltatják – csak itt nem kimondottabban komikusan. Winston esetében ezek a patkányok, amiket legvégső elkeseredésében Julia-ra akar hárítani. És ahogy végül mégis elköveti az egyetlen “igazi” árulást, megtörik minden megmaradt ellenállása.

Kinti, minisztérium utáni életét kiégetten, de mégis teljesen kondicionáltan éli. Julia-val egyszer találkozott, akkor is véletlenül, de egyikük sem érdeklődött már a másik iránt. És mire végül elérkezett a beígért fejlövése, Winston tényleg szerette Nagy Testvért.


Összefoglalás

Hát mit mondjak, nem az a tipikus “Happy End”. A legfájóbb talán az egész elkerülhetetlensége. Hiába sugallják az elejétől fogva, hogy milyen értelmetlen a rendszerrel szembeszállni… Hogy milyen biztosan a megtörés és a halál vár minden gondolatbűnözőre… Mi mégis remélni merünk, hogy Winstonon keresztül azért valahogy csak arathatunk egy kisebb diadalt – ha mást nem, legalább az “őket gyűlölve halni meg” fronton. De nem.

Azért is durva egy ilyen világba belegondolni, mert ez egy több mint 70 (!) éves előrevetítés. Vagyis már akkoriban olyan tendenciák látszottak, amik egy ilyen disztópiához vezethetnek. És ezek a tendenciák azóta nem hogy javultak volna…

De csak hogy ne ilyen búval baszva zárjuk a témát: érdemes felismerni, hogy ez első sorban egy figyelmeztetés! A könyv nem azért mutatja meg Winstonék tehetetlenségét, hogy ezzel a mi tehetetlenségünket szemléltesse. Inkább azért, hogy ébredjünk fel, és ne hagyjuk, hogy nálunk idáig fajuljanak a dolgok! Addig tegyünk ellene, amíg még tehetünk!

Ez pedig nekem személy szerint újra az oktatás fontosságát húzza alá. Minden szörnyűségnek a tömegek tudatlanságban tartása volt az egyik alapköve. Ha azt sikerül megingatni, akkor remélhetőleg soha nem jutunk el egy igazi 1984-ig!