A héten Yuval Noah Harari – Sapienséhez kellett “társat” választanom, ami nem volt túl nehéz. Mivel nagyon bejött a szerző stílusa és meglátásai, ezért most nyilván (a Sapiens kvázi folytatásaként kikiáltott) Homo Deus kerül górcső alá.

“Folytatás” mivoltából eredően nem meglepő, hogy sok ismerős összefüggés újra előkerül – rosszmájúan azt mondhatnám, hogy a Sapiens-ből újrahasznosítva. Ezekre nem térnék ki részletesebben, viszont melegen ajánlom a visszaolvasást, ha ráértek. Ami pedig ide marad, az a múltból egy kicsit a jövő felé fordul. Ettől természetesen még mindig inkább történelem mint sci-fi, és a leghangsúlyosabb nem titkoltan a jelen. Most kell ugyanis azokat a döntéseket meghoznunk, egyéni és faji szinten, amik egy bizonyos jövőképhez (vagy esetleg pont hogy nem oda) vezetnek majd.

A tartalom a következőképp alakul:


Egy új emberi napirend

Évezredekig kb. 3 fő dolog foglalkoztatta az emberiséget: az éhínség, a járványok és a háborúk.

  1. Az éhínség nagyon sokáig egy igen gyakori és valós veszély volt. Manapság már többségünkben elképzelni sem nagyon tudjuk, hogy milyen több napi koplalás után is bizonytalannak lenni a következő étkezést illetően. És habár még mindig vannak éhesek, “régi” mércével mérve szinte hihetetlenül kevesen.

  2. A fertőzésekkel és járványokkal kapcsolatban érdekes pont most (a COVID-19 idején) olvasni ezt a sok pozitívumot, de attól még természetesen igaza van a szerzőnek a hatalmas statisztikai javulásokban. Sőt, szerintem a COVID-19 is azért tűnik ennyire nagynak és halálosnak, mert már túlságosan elszoktunk azoktól a régiektől, amik tényleg annyira halálosak voltak. És habár egy ilyen hirtelen és véletlen állatról emberre ugrás bármikor beüthet, a lényeg az átfogóbb trend: az orvosok gyorsabban haladnak, mint a betegségek. Illetve ha nyakig ér is a szar, manapság már akkor sem természeti csapásként, hanem emberi mulasztásként tekintünk rá – és pont ettől lesz kezelhető!

  3. Háború tekintetében pedig ismétlés a Sapiensből: most van először esély a tartós békére, nem csak a háborúk közti szünetekre. Egyrészt már nincs is annyi értelme vagy haszna, mint régen. Másrészt az atombombák miatt az viszont eléggé indokolt, hogy ne csináljunk ilyet. Már nem a “dzsungel törvénye” uralkodik. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lesz baj… Csak azt, hogy ha lesz, az a mi hibánk lesz, nem pedig elkerülhetetlen.

Összegezve, ez a három terület napjainkra már szinte menedzselhetővé vált! Na nincsenek “megoldva”, de azért nem is olyan a helyzet, mint eddig. És ezért is jöhetett egyáltalán fel a kérdés, hogy “Na, akkor most mit is akarunk kezdeni magunkkal?”

Lesznek rövidebb távú teendők – első sorban az ökológiai helyzet kezelése. Pont attól tudjuk a régi hármat irányítani, mert akkorára nőttünk. Csak ez a nagy növekedés ugye nem fenntartható! De tegyük fel, hogy még ezt is rendbe tesszük… Akkor sem fogunk a seggünkön ülni, mert az embernek mindig valami több/jobb kell. A valószínű célpontok pedig a halhatatlanság, a boldogság és az “istenség” elérése.

  1. Halhatatlanság ügyben elég nagy az optimizmus, mert a régi metafizikai nézetek helyett már minden “csak” egy technikai probléma. Nem Isten szólította magához, hanem csak elzáródtak a koszorúerei. Ha pedig az összes ilyen technikai malőrt megoldjuk, akkor elvileg semmi akadálya a halhatatlanságnak, nem? Egyelőre azért nyugalom: az eddigi élettartam “hosszabbítások” igazából nem hosszabbítottak semmit, csak megakadályozták az idő előtti halált. De előbb vagy utóbb valószínűleg úgyis lesz belőle valami.

    Ha azt hiszed, hogy az égő szemű, lobogó szakállú vallási fanatikusok kegyetlenek, akkor várd csak ki, hogy mire lesznek képesek a vén kereskelmi mogulok és az idősödő Hollywoodi sztárocskák, amikor azt hiszik, hogy az örök élet elixírje elérhetővé vált.

    If you think that religious fanatics with burning eyes and flowing beards are ruthless, just wait and see what elderly retail moguls and ageing Hollywood starlets will do when they think the elixir of life is within reach.

  2. Boldogság ügyben a legnagyobb áttörés, hogy már most boldogok akarunk lenni, nem csak a túlvilágon. A Bentham és Mill-féle utilitárius szemlélet is felmerül, de ezt eddig nem nagyon használták mérőszámnak. Mindenkit csak a gazdasági növekedés, a terület és a hatalom érdekelt. A munkások legyenek engedelmesek, és tegyék erőssé a nemzetet… Azt meg ki nem szarja le, hogy egyénileg boldogok-e?

    De most már egyre jobban jön a “bruttó nemzeti boldogság” (GDH, Gross Dometric Happiness) ötlete is az anyagiak mellé. Csak hát ahhoz meg ugye nem elég ám hogy jobbak az anyagi viszonylatok! Ha lenne kapcsolat az anyagiak és a boldogság között, akkor felismerhetetlenül boldogabbnak kellene lennünk, mint akár csak az 50-100 évvel ezelőttieknek (mert az anyagi körülményeink között felismerhetetlen a különbség). Az ókoriakról nem is beszélve! De hát ugye nem… Epicurus átfogalmazásával azt is mondhatnánk, hogy boldognak lenni bizony kemény munka.

  3. Ha pedig eljutunk arra a szintre, hogy a halállal és a boldogsággal is meg tudunk küzdeni, akkor onnan már az istenség elérése sem lesz akadály. Az organikus dolgoktól eltolódhatunk a cyborg, vagy akár a teljesen mesterséges élet irányába, és egyelőre elképzelhetetlen képességekre tehetünk szert. Pont ezért is nehéz előre bármit mondani – mert rengeteg ajtót nyílik majd ott is, ahol most még ajtó sincs. A biotechnológia például nagy valószínűséggel arra is használható lesz, hogy az agyunkat megváltoztassuk. És azt a mostani agyunkkal hogy is tudnánk felfogni, hogy majd egy olyan agy milyen lesz vagy mit tart majd fontosnak?

    Nincs éles határ a gyógyítás és a továbbfejlesztés között.

    No clear line separates healing from upgrading.

Szembetűnő lehet az igazságtalanság – hiszen még vannak azért bőven, akik a háborúval, az éhínséggel és a betegséggel küszködnek, miközben az elit réteg már az istenség felé nyújtózkodik. De hát ha egyszer így működik a faj… Az arisztokratáknak eddig is nagyon más volt az értékrendje, mint a parasztságnak. Most csak ezeket a különbségeket húzzuk szét még jobban.

Illetve egy kis kitérő: a jóslatoknak csak akkor van értelmük, ha hatnak az emberek viselkedésére (különben minek). Ha viszont hatnak, akkor az új viselkedés gyorsan okafogyottá vagy pontatlanná teheti a jóslatot. De ez nem azt jelenti, hogy nem működött… Hanem valószínűleg pont azt, hogy működött! Szóval itt nem mondjuk, hogy ez az egész halhatatlanságosdi és társai így lesznek. Azt mondjuk, hogy az eddigiek fényében az emberiség valószínűleg ebbe az irányba indul.


Hogy jutottunk idáig?

Az állatokkal szemben már rég istenek vagyunk. Csak ezen nem szeretünk nagyon gondolkozni, mert nem voltunk épp (az Irány Eldorádó szavaival élve) “kegyes istenek”. Már mostanáig is majdnem olyan hatással voltunk, mint egy aszteroida…

A nagy előnyünk a rugalmas és nagy mértékű együttműködés. A hangyák és a méhek is sokan vannak, de merev rendszerben. A csimpánzok pedig hiába rugalmasak, ha van egy felső korlát a csapataik létszámában. Mi vagyunk az egyetlenek, akik (a közös hiteink és fikcióink miatt) sokan és flexibilisen működünk együtt.

Az állatok látványos lehagyása után viszont kellett valaki, akire továbbra is “fogni lehetett” a rossz termést vagy kérni a jó időjárást. És többségében innen jönnek az istenek (vagy akár a nagy I betűs Isten), akik szerint ez a világ rendje és jól van ez így. Ebből viszont szépen látszik, hogy nem az istenek voltak itt (sem) a lényegesek, hanem az emberek! Addig csak egy voltunk a sok közül, utána viszont már egyértelműen mi voltunk a főszereplők.

Napjainkban még tovább megyünk, hiszen a tudomány dominanciája miatt látszólag már nincs is szükség a mítoszokra. De valójában inkább az történik, hogy a tudomány adta képességeinkkel egyre teljesebben tudjuk olyanra formálni a környezetünket, amilyennek a mítoszaink alapján hisszük, hogy lennie kellene. Vagyis igenis vannak mítoszaink – csak nem tűnnek annak, mert túl hihetően tesszük őket valósággá. Ennek fényében pedig igazából könnyen összefoglalható a modern élet “szerződése”:

Az emberek feladják a jelentőségteljes életet a hatalomért cserébe.

Humans agree to give up meaning in exchange for power.

Sokáig elfogadtuk, hogy csak szereplők vagyunk Isten színpadán. Ezért aztán el is kellett viselnünk mindent, amit a sors dobott. És habár ez korlátozta a hatalmunkat, cserébe viszont jelentőségteljesnek éreztük a létezésünket. Manapság már nem fogadjuk el a szerepünket; azt csinálunk, amit akarunk! A sok fejlődés egyre több hatalmat ad, ami miatt már nem kell elviselnünk azt a sok szart, amit a sors dob – ezért Istent is “elhallgattattuk”, és csak mi maradtunk. Így viszont “értelme” sincs annak, amit itt molyolgatunk… Csak porszemek vagyunk az univerzumban, és semmi nem számít.

Pontosan erre “találtuk fel” a humanizmust, az ember-központúságot: hogy kibújhassunk a hatalmunk árának megfizetése alól. Manapság már nem az univerzumnak kell értelmet adnia az életünknek, hanem a mi tetteink adnak értelmet a saját életünkön felül az univerzumnak is! És ebben nem is az a fontosabb, hogy már nem Isten a jó és rossz forrása. Hanem hogy szép fokozatosan el tudtuk hinni magunkról, hogy mi is lehetünk azok.

Régen még a papok tolmácsolták, hogy Isten szerint mi a helyes, most viszont a pszichológusok segítenek. De ők is csak annyiban, hogy kapcsolatba (és egyenesbe) kerüljünk a saját érzéseinkkel. Hiszen elvégre mi magunk vagyunk a forrása annak, hogy mi a helyes, nem? Sőt, már az etikában, a politikában és az esztétikában sem objektív, felsőbbrendű ideálokat kell követnünk:

  • Etika = “ha jól érzed magad tőle, csináld”,
  • Politika = “a szavazó jobban tudja, mi jó neki”,
  • Esztétika = “a szépség szubjektív”,
  • Gazdaság = “a vásárlónak van igaza”,
  • Oktatás = “tanulj meg önálló véleményt formálni”.

Na persze nem teljesen egységes mozgalom ez a humanizmus, sokkal inkább egy mozgalom-csoport. A fontosabb ágazatokra a könyv a következő három példát hozza:

  • Liberalizmus (ami kb. az “ortodox” humanizmus): mindenki egyedi, és az egyéniségével teszi színesebbé a világot. Ezért nem is szabad korlátozni (lásd John Stuart Mill). A nacionalizmus is ebből nőtt ki, de ott már nem csak az emberek, hanem az államok is “egyedek”, ezért tisztelni és ünnepelni kell a különbségeiket. Viszont ha az egyszer átbillen, onnantól nem csak “mások” vagyunk, hanem “jobbak” – és mindenki más mehet a koncentrációs táborba…

  • Szocializmus: ne annyira a saját belső élményeinkre figyeljünk, hanem mindenkiére. Eleve a belső dolgaink nagyban a környezetünk következményei, úgyhogy tessék a köz érdekére kellő hangsúlyt fektetni. Az etika persze továbbra is emberi értékekből fakad – csak a pártéból, nem az egyénekéből. És aztán ha a párt az egyének érdekén tapos, akkor nem biztos, hogy jó vége lesz…

  • Evolúciós humanizmus (amire a leghíresebb példa a nácik voltak): éljen a dzsungel törvény! A háború és a konfliktus jó, mert az csak előhozza és felgyorsítja a Darwinista természetes szelekciót. Az megint más kérdés, hogy ezt ők egy erős faji alapú megkülönböztetéssel és ultra-nacionalizmussal keverték, illetve hogy konkrétan mit hoztak ki belőle (lásd Frankl)…

Szóval remélhetőleg látjuk, hogy extrém esetekben mindenből lehet gond – de azért az alapötletekből van mit tanulni. A közös szál pedig végig jelen van: az ember az élet jelentésének forrása.


Mi baj lehet?

Az egész modern liberalizmusos-demokratikus-szabadpiacos rendszer arra épül, hogy mindenki tényleg tudja, mi a jó neki. És ez még csak nem is arról szól, hogy valóban tisztában vagyunk-e a saját érdekeinkkel – hanem hogy van-e egyáltalán olyan, hogy “szabad akarat”? És ha agyi stimulációval szimulálni lehet majd bármit, akkor meg aztán pláne hova lesz a “szabadság” része?

Mondhatnánk, hogy “De hát akkor majd pont hogy erősödik a szabadság, mert segítünk magunkat az igazi vágyaink irányába terelni”. De ez azért megtévesztő, mert belül sem egy igaz személyiségünk van – csak különböző hangok, vélemények, ingerek és reakciók. Ezekből próbálunk valahogy összegyúrni egyet, ami legalább valamennyire konzisztensnek tűnik a külvilág felé. Van tehát egy “tapasztaló én”, aki megéli a dolgokat, és egy “narráló én”, aki pedig a krónikát írja a megéltekről.

Habár legtöbbször a narráló énnel azonosítjuk “magunkat”, érdemes tudni, hogy itt azért elég 1984-es kreativitással megy az élményeink vágása, szerkesztése, és átértelmezése napról-napra. Szó szerint mi magunk adunk értelmet a szenvedésünknek, még akkor is, ha objektíven nem volt neki… Uhh!

Összességében tehát az is csak egy sztori, hogy kik vagyunk. Ez egyrészről kicsit lehangoló – másrészt viszont legyen vigasz, hogy a bemesélés átköltésével teljesen meg tudjuk változtatni az életünket bármiféle külső változtatás nélkül is. Pont mint ahogy a sztoicizmus is hirdeti már egy kis ideje!

Na jó, de ha ezt már évezredek óta tudjuk, akkor mi ebben az újdonság? És főleg hol a probléma? Ott, hogy ugye lassan ezekbe az agyi folyamatokba is bele tudunk majd piszkálni. Már most is sokan serkentőkön, nyugtatókon, antidepresszánsokon és fájdalomcsillapítókon élünk – és mi lesz itt még!

Ez a piszkálódás viszont egyáltalán nem biztos, hogy a “jó” irányba megy majd. Elvégre nincs egy szánkba rágott térkép, hogy merre menjünk. Másrészt valószínűleg itt is a gazdasági és politikai érdekek fognak szerepet kapni az emberi érdekek felett. Figyelj jobban és dolgozz gyorsabban! Ja, hogy közben már nem érzel olyan mélyen és szürkébbek lettek a napjaid? Az mellékes…

A talán még nagyobb probléma pedig az, hogy az egész humanista vallásunk megborul. Aszerint az “egy igaz belső hangunk” az isten, azt kell követni. De mi lesz vajon, ha már azt is állítgatni tudjuk, mit mondjon a belső hang? Akkor onnantól kinek a kezében van a morális felelősség?



Ha a laborokról a gépekre fordítjuk a tekintetünket, akkor sem rózsás a helyzet. Mondjuk úgy, hogy az ember igencsak “veszti az értékét”. Eddig az intelligencia és az öntudat kéz a kézben jártak, ezért mindegy is volt, hogy melyik a fontosabb – úgyis csak az ember tudta mindkettőt produkálni. De manapság a gépek behoznak, és lassan le is hagynak minket intelligencia téren. Lehet, hogy öntudatuk még ugyanúgy nincs (mint ahogy eddig se volt), de az extra intelligencia miatt meglátszik, hogy öntudatra a hadseregnek vagy a szabad piacnak nincs is igazán szüksége!

Ha ezt előrevetítjük a jövőre, három kimenet elképzelhető:

  1. Ott kötünk ki, hogy mi a fenét is kezdjünk majd azzal a sok felesleges emberrel. Szép fokozatosan a mezőgazdasági, az ipari, és most már a szolgáltatási szektor is gépiesítés “áldozata” lesz. Sőt, a gépi tanulás friss áttörései miatt igazából már a művészetet sem tekinthetjük egyedülállóan “emberi” tevékenységnek. A lényeg, hogy a tudomány jelenlegi tendenciái alapján a biomechanikus (értsd, emberi) és az elektronikus (értsd, gépi) “algoritmusok” igazából ugyanolyan algoritmusok, csak más kivitelben… És ha az elektronikusak valaha is teljesen ki tudják váltani az emberieket, akkor onnantól bizony könnyen haszontalanná válhatunk…

  2. Tegyük fel, hogy nem leszünk haszontalanok – mert mondjuk valamiért továbbra is kellenek majd emberek. Sajnos akkor is lehet, hogy az egyéniség közben elveszik. A liberalizmus szerint (ismétlésként) van egy oszthatatlan belső hangom ami szabad, ezért én ismerem magam a legjobban. De a modern tudományok szerint igenis osztható a belső hangom, ami vagy determinisztikusan vagy véletlenszerűen dönt (de nem szabadon). Ebből viszont következik, hogy egy gépi algoritmus akár sokkal jobban is ismerhetne, mint én magam – ha meglenne a megfelelő eszközkészlete és adatmennyisége. Na, hát mostanában pont efelé haladunk.

    Így lesz a filozófia, a meditáció és a pszichoanalízis helyett biometrikus adatgyűjtés és automatikus kiértékelés. És így olvad majd össze az ember egy nagy katyvasznyi elektromechanikus jelbe és biológiai génhalmazba, amit algoritmusok vezérelnek. De hát ha egyszer gyakrabban lesz igazuk, mint nekünk, akkor hülyék lennénk nem hallgatni rájuk. Szóval ez nem feltétlen lenne “rossz”… csak már egyáltalán nem liberális, ahol az ember a szent.

    A rendszer soha nem ismer majd tökéletesen, és soha nem lesz tévedhetetlen. De arra nincs is szükség. A liberalizmus már aznap elbukik, amint a rendszer jobban ismer, mint én magamat. Ami nem is lesz olyan nehéz mint ahogy hangzik, tekintve hogy a legtöbb ember nem igazán ismeri magát.

    The system will never know me perfectly, and will never be infallible. But there is no need for that. Liberalism will collapse on the day the system knows me better than I know myself. Which is less difficult than it may sound, given that most people don’t really know themselves well.

  3. Tegyük fel, hogy tényleg lesznek emberek, akik “kiismerhetetlenek” a gépek számára, és így megmaradhat az egyéniségük. Ez viszont csak ahhoz fog hozzásegíteni, hogy a társadalmi egyenlőtlenség még jobban szétnyíljon. Oké, gazdaságilag valamennyire a liberalizmusba is be van építve az egyenlőtlenség… De ott azért “igazi” biológiai különbségek nincsenek az emberek között. Ez viszont nincs kőbe vésve, és idővel megváltozhat!

    Eddig inkább a mínuszból akartuk felhozni a betegeket a nullára. De mostanában egyre inkább az egészségeseket akarjuk még tovább fejleszteni. És ha már a hadipar és a gazdaság sem a tömegeken, hanem a felső réteg teljesítményén múlik, akkor miért is fáradozzunk azzal, hogy azt a sok mínuszost felhozzuk a nullára – ha cserébe egy pár embert a nulláról a “pluszba” emelhetünk? Akár egy teljesen új “faj” is létrejöhet így, ami legalább annyira a mostani képességeink felett lesz, mint amennyire a Neander völgyi alatta volt. És nekünk többieknek ez valószínűleg nem lesz kellemes.


Összefoglalás

Gyorsan átfutottuk tehát, hogy mi is emelt minket az állatok (és az istenek!) fölé, illetve hogy ez az új hatalom milyen hátulütőkkel járhat számunkra a jövőben. De itt nem is főleg jósolni próbálunk, hanem inkább az eddigieket számba véve meglátni, hogy egyáltalán mik a lehetőségeink.

A történészek nem azért tanulják a múltat, hogy megismételjék, hanem hogy megszabadulhassanak tőle.

Historians study the past not in order to repeat it, but in order to be liberated from it.

Vagyis egy ilyen áttekintés haszna az, hogy utána talán jobban sikerülhet kitörni abból a mederből, amibe születtünk. Elvégre mindannyian természetesnek vesszük a körülményeinket. De ha emellé (egy valag tanulás/olvasás/utazás/stb. árán) nem keresünk alternatívákat, akkor úgy is maradunk. Ezt nevezzük útfüggőségnek, amire a szerző a pázsitokon keresztül hoz egy szemléletes példát.

A pázsit ugye objektív szempontból egy teljesen haszontalan dolog. Sok vele a munka, jelentős költségekkel járhat, és cserébe a kinézetén felül semmit nem ad. De a régi királyi/főúri rétegeknek pont ez volt a lényeg! Így tudták a világ felé közölni, hogy nekik annyi pénzük és hatalmuk van, hogy még ezt is megtehetik egy kis plusz esztétika érdekében.

Na de ha a királynak ilyen van, akkor a kisebb uraknak is ilyen kell, mert státusz szimbólum. Aztán már a tehetősebb polgároknak is ez lett, mert az uraknak kell utánozni… És végül (kiszámíthatóan) így került zöld téglalap a középosztály kertvárosi házai elé. Erről (és az ilyen dolgokról) pedig nagyon is fontos beszélni. Na persze nem azért, hogy utána ne legyen pázsitunk – az senkit nem érdekel. Hanem azért, hogy tisztában legyünk vele: a pázsit nem kötelező!

Ettől még csinálhatod ugyanúgy, mint eddig. De emellett le is rázhatod a kulturális terhet, amit örököltél…

You are of course still free to do it. But you are also free to shake off the cultural cargo bequeathed to you…

Tanuljunk hát az eddigiekből; ismerjük a lehetőségeinket. És csak akkor legyen pázsitunk, ha tényleg szeretnénk!