Vicki Robin pénzügyi intrója után már megalapozottan következhet egy régebbi kedvencem az anyagi függetlenség témakörében. Ezúttal pedig az “extrém” végletekig is elmegyünk, mint ahogy arra talán a cím is utal. Jacob Lund Fisker blogból összetömörült könyve ugyanis szigorú elvi és személyes filozófiai alapokra helyezi a pénzhez való hozzáállását. Nem kötelező természetesen mindenkinek rögtön “aktivista” üzemmódba kapcsolni! De mint ahogy Thoreau esetében, szerintem itt is hasznos relatíve korán látni a végleteket – hogy aztán már a teljes skála ismeretében tudja magát belőni az ember.

Ha nagyon magas szintről nézzük, akkor tulajdonképpen Fisker könyve is “csak” arról szól, hogy “Költs kevesebbet, keress többet, és fektesd be a különbözetet!”. És persze, ez alap. Ha viszont egy kicsit is részletesebben beleásunk – és nem hagyjuk, hogy a sok, fizikus PhD-től szinte elvárható nyelvezet, képlet és grafikon megriasszon – akkor rengeteg hasznos meglátással gazdagodhatunk a fő tanulság mellett! Olyan sokkal, ami azt illeti, hogy a mindössze 240 oldalas terjedelem ellenére én két részletben tárgyalnám a tanultakat. Az első körös tartalom:

A kimaradó részekre – stratégiák/taktikák/irányelvek, konkrét(abb) életmód illusztrációk, és pénzügyi alapok – pedig a jövő héten visszatérünk.


Hal helyett halászat

A könyv szándékosan nem tartalmaz ilyen tipikus “how-to” lépéssorozatokat, hanem igyekszik egy absztrakciós szinttel feljebbről áttekinteni a dolgokat. Következésképpen a szerző nem a saját példáját mondja el, és nem is ad konkrét tervrajzot – hanem inkább megtanít magunktól navigálni. Ahhoz pedig először fel kellene mérnünk a valós helyzetet…

A modern fogyasztói társadalom sajnos jobban hasonlít Platón barlangjára, mint illene. A legtöbben mereven kapaszkodnak a falon látott árnyékokba vetett hitükbe, és csak nagyon kevesen jutnak ki (vagy egyáltalán néznek körül). És ha a “rabok” valahonnan mégis megkapják az infót, hogy ezek csak árnyékok, akkor még ők nézik hülyének a másikat… Ha valami annyira idegen, hogy teljesen kívül esik a (megkövült) világképükön, azt egyszerűen fel sem fogják. Ezért is fontos előre tisztázni: az itt leírtak első sorban egy nyitott elmét igényelnek!

Fisker ígérete nem más, mint hogy specializált, függő fogyasztókból széles ismeretekkel rendelkező, független “Reneszánsz” emberré válhatunk. Olyan emberré, aki csak más (jobb, kreatívabb) megoldás hiányában használ pénzt. Ez az egész viszont egy filozófiai, életmód és szemléletmódbeli hanyatt-homlok változás. Pont ezért nincsenek tippek. Aki csak gyors tippeket akar, az még mindig a régi játékot játssza. És lehet, hogy a tippek következtében már egy kicsit hatékonyabban tud majd egy új adag értelmetlenségre költeni, de attól nem menekül, hogy költenie (és emiatt dolgoznia) kelljen.

A siker tehát leginkább azon múlik, hogy mennyire vagyunk hajlandóak megkérdőjelezni “alapvető” dolgokat a világgal kapcsolatban. Ha mondjuk képesek vagyunk arról gondolkozni, hogy “Miért kell egyáltalán dolgozni?”, nem csak arról, hogy “Hol is kellene dolgozni?” vagy hogy “Mennyit kellene keresni?”. Ha belátjuk, hogy a szeretteinkkel is lehetnénk a robot helyett; vagy a saját céljainkat is kergethetnénk valaki másé helyett. Ha vesszük a fáradságot, hogy rájöjjünk, mi is tenne igazán boldoggá minket – és aztán felismerjük, hogy ahhoz mennyire kevés pénz is kellene.

Persze továbbra is lehet a kitaposott ösvényen is járni. A veszély csak az benne, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít. Vagyis attól, hogy nem vagyunk tisztában az egyéb lehetőségeinkkel, mégis minket terhel majd a felelősség, ha belemegyünk az általános társadalmi egyezségekbe. Egyetem-hitel-kocsi-hitel-lakás-munka-feleség-gyerek-hitel-ház-munka-hitel-nagyobbház-munka-mégegygyerek-munka-jobbkocsi-munka-munka-munka, és egy-kettőre ott leszünk a halál kapujában, egy “ránk erőltetett” út végén. Ha élveztük, akkor szuper! De ha ott jut eszünkbe, hogy nem ezt akartuk volna, akkor nincs “restart” gomb. Vagy ahogy Bagdy Emőke mondta: “A számla nekünk lesz benyújtva!”

Illetve egy gyors anekdota: épp a “non-konformitásról” olvastam ebben a fejezetben, amikor ezt a számot sorsolta nekem a SoundCloud algoritmusa, és a hangeffekt utasított, hogy “Conform!”. Hát csakazértse! Non-konformitásra fel!


A “begyöpösödés”

A Platóni barlang felemlegetés után gondolom nem lesz meglepő, hogy itt egy elég fájdalmasan ébresztő jellegű leírás következik arról, hogyan is működik a modern társadalom. Már persze ha egy percre nem csak azzal a szemmel nézzük, hogy “Hát persze, ez a természetes”. Amint egy kicsit belegondolunk, megláthatjuk, hogy:

  • Az oktatásunk nem a tudásra vagy a tapasztalatokra, hanem az ún. “benevelésre” (indoktrinációra) való;

  • Memorizálásra és engedelmességre pazaroljuk a gyerekkorunkat, beáldozzuk a szabadidőnket, hogy cserébe jó egyetemre kerüljünk, amivel jó munkánk lehet;

  • A diploma az intelligencia helyett sokkal inkább a konformitás jelképe, ezért már sok olyan álláshoz is kérik, amihez nem kellene;

  • Csak arra az életre vagyunk felkészítve, amit a társadalom nekünk szán, minden más ösvény kitaposatlan (és ezért kevesen veszik a fáradságot, hogy arra próbálkozzanak);

  • Mindezt azért, hogy pénzért dolgozhassunk – és aztán pénzzel váltsuk ki azt a sok dolgot, amire a munka miatt nincs már időnk;

  • Vagy ha épp lenne is időnk, gyakran akkor sem lenne máshoz elég képességünk – mert túlságosan elspecializálódtunk;

  • Viszont mivel ezekért fizetnünk kell, így még többet dolgozunk… Kedves kis ördögi kör!

Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy a saját szűk kis területünket valószínűleg jobban tudjuk, mint a történelem során bárki. De azon kívül viszont annyira keveset, mint eddig még valószínűleg senki. Már pedig ahogy változik a világ, ez a specializált tudás könnyen “arrébb sodródhat”. Ilyenkor a specializált dolgozóknak nagyon jelentős változásokat kell produkálni, hogy relevánsak tudjanak maradni. Szemben a “Reneszánsz emberekkel” (avagy a generalistákkal), akiknek sokkal szélesebb tudás-alapja lesz, bármit is dob az élet.

A specializálódás a rendszernek jó (termelékenység, hatékonyság, pótolhatóság), az egyénnek viszont nem (kiégés, szűkülő lehetőségek a ranglétra teteje felé, erős verseny, sok újratanulás és “lépés tartás”). És ha már úgyis dolgozni kell, akkor cserébe legalább vegyünk magunknak valami kis apróságot… Innen (is) indul az életszínvonal inflációja, ami csak még tovább erősíti az ördögi kört. A sok kicsi sokra megy, vagy ahogy a szerző zseniálisan megfogalmazta:

[Sok ember] ezernyi csipkedő kacsa által hal pénzügyi halált.

[People] slowly die a financial death by a thousand nibbling ducks.

Itt jön a képbe a hitel, amire sokan kiútként tekintenek. Pedig a hitel igazából nem csinál mást, csak meggyorsítja a haladásunkat abba az irányba, amerre amúgy is haladtunk. Eredetileg a vállalkozások fejlődésére találták ki, mert a jelenlegi helyzetről a jövőbelire hárítja a pénz előállításának felelősségét – ami akkorra már (remélhetőleg) jobban fog nekik menni. Viszont ezt a fogyasztók nem befektetésre, hanem extra fogyasztásra fordítják, így még a kamat is rájön a termékeik árára. Nem a termelést, hanem a fogyasztást növelték, és ezzel gyakorlatilag magukat zárták be a munka világába (ha eddig nem lettek volna).

Jó, tegyük fel, hogy ez nekünk nem kell. Ki akarunk törni. Mi a teendő? Hát, először is elfogadni, hogy szinte garantáltan árral szemben fogunk úszni egész életünkben.

  • Csak nem akarod egy panelban leélni az életed?!
  • Hogy érted, hogy nem voltatok nyaralni?
  • Én biztos nem nyomorgatnám magam!
  • És mit csinálsz egész nap?

Nem fogja senki a szánkba rágni, hogy kerülhetjük ki a költési csapdákat saját kreativitással. Senki nem tart majd “az úton”; sőt, inkább lecsalni akarnak majd róla. Nem fog támogatni az adótörvény sem, ami a 70 körüli nyugdíjra van csak felkészülve, a 30-40 körülire semmiképp. De ha kellően elöl van a fontossági sorrendünkben a szabadság, akkor meg lehet csinálni!

A hogyan-t pedig ugye már mondtuk: “Költs kevesebbet, keress többet, és fektesd be a különbözetet!”. Ez továbbra is alap. Ami kiemeli Fisker hozzáállását, az talán annyi, hogy mekkora hangsúlyt fektet a “költs kevesebbet” részre, mivel (állítólag) az átlag költés negyedéből – bőven az Amerikai “létminimum” alatt – is jól elvan. Szerintem ez azért fontos, mert a lejjebb adás kétszer hatékonyabb a bevétel növelésénél. Nem csak hamarabb érjük el a függetlenséghez elég nagy megtakarítást, hanem végül kisebb megtakarítást is kell elérnünk a lecsökkent havi költésünk miatt. Mondhatni itt két irányból is gyorsíthatjuk a folyamatot, míg az extra bevétellel csak az egyikből.

Ha pedig a hangsúlyos rész megvan, akkor a többi már “sablon”. A bevételhez a tőkénk kamatain + egyéb (diverzifikált) bevételi forrásokon keresztül jutunk hozzá. És az új életmódunkhoz szükséges kevéskét összekapargatni nem is lenne olyan nehéz akkor sem, ha véletlen egy válság miatt onnan nem jönne elég. Illetve külön hangsúly kap, hogy megtaláljuk, mit is csinálnánk a munka helyett! Mert ugye nem csak a megszokott “pálmafák alatt koktél szürcsöléses” nyaralgatás a cél. Kell valami jelentőségteljes – és akinek ez a munka, az csak dolgozzon! De dolgozni sem lesz ugyanolyan, ha már nem kell dolgozni.


Gazdasági szabadságfokok

A jelen gazdasági helyzetét nem tudjuk egyik napról a másikra megváltoztatni. De – jó sztoikus módjára – a hozzáállásunkon mindig változtathatunk! A könyv egyik fő mondanivalója (szerintem) a következő két dimenzió, amik mentén kategorizálhatjuk az emberek életmódját:

  • Csatolás, ami lehet szoros vagy laza; és
  • Linearitás, ami (nyilván) lehet lineáris vagy nem lineáris.

Csatolás alatt itt annyit értünk, hogy a rendszer mennyire ellenálló a külső hatásokkal szemben – vagyis mennyire szorosan “csatolt” a környezetéhez. A szoros azt jelenti, hogy a hétköznapjaink fenntartása erősen függ attól, hogy minden úgy marad, ahogy most is van (különben baj lehet). Ezzel szemben a laza csatolás legalább valamilyen szinten hibatűrő. Nem bánja, ha nincs változás, de szélesebb eszközkészlettel és szélesebb határokon belül képes válaszolni, ha mégis borul valami.

Linearitás alatt pedig azt értjük, hogy mennyire erősen függ össze az eredményességünk a befektetett munka mennyiségével. A lineáris (hű, hogy is volt ez matek órán?) egyenesen arányos; vagyis amennyi energiát beleteszünk, annyi eredményt veszünk ki belőle. A nem-lineárisnál viszont nincs ilyen megkötés. És habár ez jelenthetné azt is, hogy sok munkával sem érünk el semmit, általában inkább arra utal, hogy akár relatíve kevés munkával is sokat érhetünk el.

Ez a két dimenzió mentén (2 × 2 =) 4 embertípust különböztetünk meg:

  • Fizetéses ember: lineáris, szorosan kapcsolt. Vagyis a fizetése (legfeljebb) a befektetett munkájával arányos, és cserébe még függ is tőle. Mindkét világból a rosszabbik, mégis ezt a típust tekintjük alapértelmezettnek…

  • Dolgozó ember: lineáris, de már lazán kapcsolt. A bevétel még mindig csak a befektetett energiától függ, de emellé legalább már nem egy adott munkahely rabszolgája. Sokszor lenézett(ebb), mert ritkán tud látványosan annyit költeni, mint a “stabil” fizetésből élők. Cserébe több szálon folyik neki a pénz, és a bizonytalan alkalmi munkák miatt alapból sokkal ellenállóbbra van beállítva az élete.

  • Üzletember: nem-lineáris, szorosan kapcsolt. Ez a szerepkör már nem lineáris, mert mások pénzét/idejét/energiáját is tudja használni a saját javára. Viszont még mindig szorosan kapcsolt, mert ahhoz, hogy versenyképes lehessen, nagyon szoros a függés a pénz áramlásában. A vevők jó áron akarják a terméket, a részvényesek pedig minél több profitot várnak. Vagyis ha valami “beüt”, akkor a kettőjük közé beékelődött üzletember szemszögéből hirtelen nagy gond lehet – hiszen elapad a pénz, és ő is leginkább pénzből él.

  • Reneszánsz ember: nem-lineáris, lazán kapcsolt. Az ilyen generalista gondolkodásmódú ember minden képességét kiegyensúlyozottan fejleszti – legyen szó intellektuális, kétkezi “szakmai”, de akár fitness vagy művészi vonalakról is. Már nem függ annyira (vagy akár egyáltalán) a piactól, mert saját, kreatív megoldásokat is tud a saját problémáira, vásárlás nélkül. Ez egyrészt ellenálló képességet ad neki a változó körülményekkel szemben, másrészt az így megspórolt pénzzel mások idejét/energiáját is a saját javára fordíthatja a hozamai formájában. Látható viszont, hogy ez nem egy anyagi helyzet, hanem egy átfogó életmód.

    A függetlenséget nem lehet birtokolni; függetlennek lenni lehet.

    Independence is not something one has; rather, it is something that one is.


Ha egy saját, közlekedési hasonlattal akarnék élni, azt mondanám, hogy:

  • A fizetésből élő ember gyalog van. (Saját energia, nincs B terv);
  • A dolgozó ember is gyalog, de hátizsákkal, benne pedig váltó ruha/cipő, esőkabát, kulacs, rágcsa, miegymás. (Saját energia, van B terv);
  • Az üzletember kocsival van, de legfeljebb a sárga angyalt tudja hívni, ha lerobban. (Mások energiája, nincs B terv);
  • A Reneszánsz ember pedig úgy megy kocsival, hogy közben van hátul egy szerszámos láda és olaj az útszéli javításhoz, vagy a tetőcsomagtartón egy bicikli ha mégis ott kell hagyni. Vagy tudna menni gyalog is, amihez persze szintén ott a hátizsák. Vagy stoppol. (Mások energiája is, van B terv).

Innentől az a kérdés, hogy melyik módon a legbiztosabb a célba érés? Persze senki nem tartozik tisztán az egyik kategóriába – ezek inkább csak archetípusok, és egyáltalán nem átjárhatatlanok. De mindenkinek megvan az, amelyik felé a leginkább hajlik. És talán most már az is látszik, hogy melyik felé lenne érdemes hajlani.

A gazdasági és társadalmi rendszerek ciklikusak. Kb. mint a közismert “nehéz idők ⇒ erős emberek ⇒ jó idők ⇒ gyenge emberek ⇒ nehéz idők” körforgás. Ezen belül kialakulhat egy stabilnak tűnő “klimax” állapot, de a külső/belső behatások azt is megboríthatják. Egy ilyenbe vagyunk most beragadva – a legutóbbi a sötét középkor volt, amit (meglepetés) a Reneszánsz borított meg. El vagyunk szakadva a természettől és a technológia nagyjától is. Csak csináljuk, amit magunk körül látunk: szociális interakciók, majd azok megoldanak mindent. Ezt a klímaváltozás, az erőforrások elfogyása, a piaci ingadozások, és hasonszőrű társaik persze úgyis megváltoztatják előbb-utóbb. És az alkalmazkodásra (is, ahogy a mostani körülmények navigálására is) a Reneszánsz ember lesz a legalkalmasabb.


A Reneszánsz ideál

A legfontosabb hozzáállásbeli eltérés a manapság átlagossal szemben, hogy a mester-ség helyett a kompetenciát kellene megcélozni. A területek idővel úgyis egyre jobban segíteni fogják egymást – korlátozott számú mentális modell létezik, ezért az új területeken egyre gyakrabban lesznek “ismerős” gondolatok. Illetve egy idő után már nem éri meg még mélyebben tudni valamit, ha cserébe valami mást még alapszinten sem tudunk. Itt nem is az a fő cél, hogy ezekből az új kompetenciáinkból pénzt keressünk, hanem inkább az, hogy ne kelljen rájuk költenünk (így megszüntetve a függésünket).

A könyv a következő 7 fő területet jelöli meg, amiben érdemes legalább kompetens szintre hozni magunkat. A szemfüles olvasó pedig észreveheti majd a kísérteties hasonlóságot a blog célkitűzéseivel és tanulási filozófiájával…

  1. Fiziológiai: optimális fizikai és mentális egészség; helyes edzési és táplálkozás szokások; sport; regenerálódás.

  2. Intellektuális: kritikus gondolkodási készség; laterális gondolkodás; önálló tanulás (és az erre való igény!); alternatívák objektív kiértékelése és rangsorolása.
    • Szélesség > mélység, ha a tudásról van szó.
    • Laterális = “interdiszciplináris” = egy bizonyos területen már megszerzett tapasztalatot egy új területen is alkalmazni tudjuk.

    • Ha csak a mások által már feltárt opciókat (és az ezekkel járó megkötéseket) vesszük figyelembe, akkor egy csomó olyan megoldásról lemaradhatunk, amik nekünk jobbak lehettek volna.

  3. Gazdasági: érték kontra ár különbség felismerése; hatékonyság; stratégikus és hosszútávú gondolkodás; mások motivációjának (és esetleges hátsó szándékának) felismerése; pénzügyi ismeretek; kereslet/kínálat; befektetési formák működése; önálló adó ügyintézés és elszámolás.

  4. Érzelmi: értékek (nem árak!) helyes felbecsülése; erőforrások helyes beosztása; objektivitás; ellenállás a manipulációnak; nyugodtság és stressztűrés; érzékletesség és kifinomult ízlés; empátia és szociális kapcsolatok.
    • A döntéseink helyessége és a hosszútávú céljaink jelenlegi tetteinkkel való hatékony összehangolása leginkább azon múlik, hogy mennyire vagyunk tisztában a saját értékrendünkkel (és mennyire következetesen ragaszkodunk hozzá).
    • Belső érzelmi kontroll: tudjuk, hogy mit kellene.

    • Külső érzelmi kontroll: képesek is vagyunk tenni, amiről tudjuk, hogy kellene.

  5. Szociális: emberek megismerése a munkán/hobbin/lakhelyen/stb. kívülről; közösségépítés; osztozkodás; eladás és cserélés; esetleg akár politika (valamilyen szinten).

  6. Technikai: alapszintű szakmai tudás (hogy legalább kritikus szemmel tudjuk felmérni más munkáját); ismerjük a technológiákat, amiket használunk; legyünk képesek megfelelő eszközöket választani (és aztán karbantartani/javítani őket); akár tanuljunk szakmát.
    • A használt technológiák nagy részét nem értjük, ezért nem tudjuk őket kellően felmérni (vásárlásnál) vagy karbantartani – és ez baj!

    • Egy csomó pénz a zsebben maradhatna, ha magunk oldanánk meg a dolgainkat.

  7. Ökológiai: szisztematikus gondolkodás (az egész és a részek megértése); alapvető növény és állatismeret; étel-szezonok; alapvető kertészet; egyensúlyi állapot; különböző kimenetekre való optimalizáció.

Az utolsó pontot külön kiemelném: a rendszer-szemléletű gondolkodásmód nem csak arra vonatkozik, hogy “Jajj, védjük a természetet!”. Sokkal inkább arra, hogy egy szituáció minden következményével tisztában vagyunk, és ezért megfelelő szempontot választunk a “siker” mérésére. Ha csak a pénzre optimalizálunk, akkor egy többet fizető, de lélekölő és stresszes állás is jobbnak fog tűnni (egészen a 40-es éveinkre várható szívrohamig). Igyekezzünk tehát a részek helyett az egésszel foglalkozni – ahhoz pedig a legtöbbünknek elég sokat kell még tanulni.

A formális oktatásunk elvileg csak arra lenne egy alap, hogy onnantól majd mi magunk csináljuk tovább. És mint látjuk, bőven lenne mit! (Aki “kész” a fentiekből mindennel, az legyen szíves írjon, lenne pár kérdésem…) Ha az iskola után megállunk, az elég nagy baj, mert addig csak épp annyit tanultunk, hogy agyatlan fogaskerekek lehessünk a gépben. Tanuljunk tehát aktívan – és ne csak lássuk/halljuk, hanem mondjuk és csináljuk is!


Összefoglalás

Az első és legfontosabb tanulság már kétszer is elhangzott, szó szerint ugyanabban a megfogalmazásban, de én azért harmadszor is leírom: “Költs kevesebbet, keress többet, és fektesd be a különbözetet!”. Ez azért nagyon jó, mert a személyes pénzügyek világában minden erre épül. Nem baj, ha még nem tudjuk a részleteket, nincs még kitaposva a rendszer, stb. Majd menet közben finomítgatjuk a spórolási szokásainkat, találunk magunknak másod-harmad bevételi forrást, kitanuljuk a tőzsdét vagy az ingatlanpiacot… De már addig is ahhoz szoktatjuk magunkat, ami a legfontosabb: “Költs kevesebbet, keress többet, és fektesd be a különbözetet!”. Basszus, leírtam negyedszer is! Mindegy, ránk fér.

Ezen a “közhelyen” felül viszont ne feledjük, hogy ott van még a Reneszánsz ember fogalma és az azzal járó általános oktatás – ami rajtam személy szerint rengeteget formált. Az olvasási szokásom szigorúan science-fiction és fantasy berkekre korlátozódott egészen a (szégyenletesen kései) pénzügyi ébredezésemig, amikor is elkezdtem az ismeretterjesztő köteteket falni. De amíg ezek többségükben tényleg csak a pénzügyi dolgokra koncentráltak, addig Fisker egy kicsit jobban kitágította a látókört. Ez a könyv nélkül valószínűleg a Preprocessor blog sem lenne – csak remélni tudom, hogy másra is ilyen erős hatással lesz a mondanivaló.

Node nem eresztem bő lére. Átnéztük az elvi/elméleti alapokat, jövő héten a gyakorlati(asabb) részekkel folytatjuk!