Habár Cal Newport Digitális Minimalizmusa egy relatíve szűk és specifikus témát fedett le, mégis kimondottan tetszett, mert annyira érthetően és meggyőzően érvelt. Talán nem meglepő ezért, ha ehhez egy másik Cal Newport művet választottam párnak a hétre. A Deep Work (vagyis Mély Munka) pedig a “szűk” vádra is rácáfol, hiszen itt már sokkal általánosabban (néhol akár filozófiai szemszögekből) tekintünk a koncentrációnkra, és hogy hogyan hozhatnánk ki belőle a legtöbbet.

A tartalom a következőképp alakul:


Bevezetés

Az elmúlt korok jelentős teljesítményeinek a nagyja csak úgy születhetett meg, hogy a megalkotójuk erősen ragaszkodott a rendszeres, zavartalan, mély munkához. Az elmélyült munka kell ahhoz, hogy kihozzuk magunkból a jelenlegi maximumot – és ezzel tolhatjuk a határainkat is egyre tágabbra. A mély munka új értéket hozhat létre, míg a “sekély” során csak adminisztrálunk és kommunikálunk jobbra-balra (miközben fejben esetleg ott sem vagyunk teljesen).

Vannak, akik szerint ez nem is feltétlen rossz. Csak átalakul a társadalom ilyen sekélyesebb irányba, a gépek majd kiváltanak dolgokat, stb. Viszont mi itt nem filozófiai vitát akarunk kezdeményezni, hanem csak teljesen gyakorlatiasan azt mondjuk: mivel a mély munka egyre ritkább manapság, ezért az, aki tud ilyet, az nagy előnyre tehet szert.

A mai piacon gyorsan kell komplex dolgokat megtanulni, amihez mélység kell. Illetve a digitális forradalom miatt nem csak a potenciális közönségünk lett szélesebb, hanem (pont emiatt) a verseny is. Vagyis ha nem a legjobbat hozzuk ki magunkból, akkor a nálunk eggyel jobb is csak egy kattintásnyira van. Úgyhogy kell a mélység, amivel tényleg előcsalhatjuk magunkból ezt az emlegetett maximumot.

[A mély munka] a 21. század szuperereje.

[Deep work is] the superpower of the 21st century.

Szóval a könyv fő feltevése:

A mély munka képessége pont akkor lesz egyre ritkább, amikor egyre értékesebb is lenne a gazdaságunkban. Emiatt azon kevesek, akik kialakítják magukban ezt a készséget, és aztán a munkájuk középpontjává teszik, ki fognak emelkedni.

The ability to perform deep work is becoming increasingly rare at exactly the same time it is becoming increasingly valuable in our economy. As a consequence, the few who cultivate this skill, and then make it the core of their working life, will thrive.

A mély munkára való készség természetesen egy folyamatosan karbantartandó dolog. Newport maga is részben azért öntötte a saját nézeteit és stratégiáit konkrét szavakba, hogy segítsen magában is mélyebbre tunkolni az elveket. Kb. mint amiért első sorban én is írom ezt a blogot.

És hát aki ebből az elvből 10 év alatt kihozott egy doktorit és 4 könyvet – úgy, hogy se este, se hétvégénként nem hajlandó dolgozni – attól én szívesen fogadom a tanácsokat. Lássuk hát, hogyan indokoljuk a mély munka fontosságát (értékes, ritka, jelentőségteljes), illetve hogy hogyan is nevelhetjük erre magunkat…


A mély munka értékes

A “high tech” piacon ami egyszerűen automatizálható, az gyorsan veszti az értékét. Viszont cserébe lesznek olyan dolgok is, amik nem hogy nem vesztik, de még keresettebbek és jutalmazottabbak lesznek, mint valaha. Értékes szereplő lesz a gazdaságban:

  • a magasan képzett munkaerő, aki jól bánik az intelligens gépekkel;
  • a “szupersztár”, akik a szakmája csúcsa (és a távmunka képességek miatt egyre többeknek lesz elérhető); és
  • a “tulaj”, aki finanszírozza ezeket a nagy tech átállásokat.

Na most tulajok nem leszünk hirtelen – sajnos továbbra sincs varázsütésre pénz – de a másik két csoporthoz igenis lehet csatlakozni, ha (mint mondtuk):

  1. gyorsan tudunk komplex dolgokat tanulni, és
  2. gyorsan és jót tudunk magunkból kitermelni.

A gyors/komplex tanuláshoz is kell a deep work – ez az ún. “deliberate practice”, vagyis kb. “szándékos gyakorlás”. Fontos előfeltétel, hogy elfogadjuk: a köznép és a profik közti különbség nem áthidalhatatlan! Csak csinálni kell… És habár idővel mindenkire “ragad valami”, a sebességhez az kell, hogy ezek a neurális pályák izoláltan működjenek – vagyis hogy csak arra figyeljünk, amit csinálunk, másra ne. Tehát: a hatékony tanulás maga is “deep work”, és akinek ez megy, az meg fogja állni a helyét.

A gyors/jó termeléshez pedig még inkább kell a deep work. A szerző ezt a következő egyenlettel magyarázza:

Eredmény = Idő × Intenzitás

Márpedig az idő ugye mindenkinek elég limitált. Szóval ha egy bizonyos szint fölé szeretnénk menni (mondjuk a többiek fölé egy versenyhelyzetben), akkor ott az intenzitásra kell optimalizálni! És ezért tehetik meg a “nagyok” azt is, hogy a szinte hihetetlen termelékenységük mellett sem fulladnak bele a munkába, és van mellette életük. Cserébe viszont amikor dolgoznak, akkor dolgoznak – nincs figyelem elterelés! Kutatások igazolják, hogy a gyakori figyelem váltások miatt jelentősen csökken a koncentrációs képességünk. Ez az a “töredezettség-mentesítés”, amit Drucker is említett. Vagyis ami kell, az az intenzitás és a folytonosság egyszerre… Jé, ez is deep work.


A mély munka ritka

A fentiek ellenére, a világ manapság egyre inkább a véletlenszerű együttműködéseket (nyitott irodai terek), a kommunikációt (chat, e-mail), és a szociális médiát (facebook/twitter jelenlét) részesíti előnyben. És ezek, mindent egybevetve, nem hogy nem segítenek, de aktívan ártanak.

A baj csak az, hogy sajnos nem “látványosan” ártanak. Mert (ahogy Drucker szintén mondta) a tudás-alapú munkánál nagyon nehéz mérni a teljesítményt. Szóval persze, hogy nem hátráltatnánk mi a mély munkát, ha kézzelfogható lenne, hogy ez rossz. De mivel nincs ilyen kézzel fogható mutató, ezért előítéletekre és szubjektív véleményekre hagyatkozunk. Newport szerint pedig nyilván helytelenül – ezért tartunk itt.

  • A konnektivitást azért szeretjük, mert könnyű – vagy legalábbis könnyebb, mint azzal foglalkozni, ami hosszú távon értéket generálna.

  • A látványos elfoglaltságot azért szeretjük (még ha nem is produktív), mert legalább látható. Ha már nem mérhető a hasznosság, akkor azért valahogy hasznosnak kell tűnni. Erre pedig menet közben annyira ráfeküdtünk, hogy az igazi hasznosságot valahol út közben elhagytuk.

  • Az internet-esedést pedig azért szeretjük, mert “jó”. Nincs (és nem is nagyon lenne tolerált) olyan vita, hogy az internet jó-e… Jó, és kész. Pedig ha tweet-ekkel kell megszakítani a mély koncentrációt, az ugye az érték-generálási folyamatban nem kimondottabban áldásos.

Azt kell tehát felismernünk, hogy ennek a sok modern figyelem-elterelési technikának mindenki hajlamos csak a jó oldalára koncentrálni. Márpedig nagy hiba az ár-érték arány helyett csak az értéket nézni. Ehhez persze nagyban hozzájárul, hogy a kommunikáció/elfoglaltság/internet-esedés árát nehéz mérni – de ez nem jelenti, hogy nincs nekik!


A mély munka jelentőségteljes

A mélység nem csak értékes és ritka (vagyis nem csak gazdaságilag éri meg), hanem értelmet is adhat az ember életének. A kétkezi mesteremberek viszont sokkal könnyebben megélik ezt, mint a tudás-alapú munkában dolgozók, mert a kétkezi esetben világos, hogy mit kell csinálni, és világos a visszajelzés is. Ebbe viszont nem kell beletörődni; a tudás-alapú területeken is lehet profitálni a mélységből!

Newport ezt három különböző szemszögből is alátámasztja:

  • Neurológiailag: a világunk abból áll, amire figyelünk. És ha elmélyülünk a munkánkban, akkor azt az agyunk egy gazdag, komplex világnak éli meg – és ez jó neki. Ha viszont a triviális szarságokkal (e-mailek, irodai politika, egyéb negatívumok) foglalkozunk, akkor az agyunk azt fogja hinni, hogy a világunk elég negatív – mert egy olyan képet festünk neki.

    Még az sem jobb, ha “semmi felé” nem fordítjuk a figyelmünket, hiszen egy neurológiai kutatás szerint ha van plusz figyelem, akkor az hajlamos a negatívumok felé kalandozni. Ezekből pedig következik, hogy az elmélyült munka kb. megment minket saját magunktól, és segít, hogy a munkanapunk egy jelentőségteljes szájízt hagyjon maga után.

  • Pszichológiailag: egy-az-egyben visszautalunk Csíkszentmihályi Mihály Flow-jára. Vagyis hogy a közhiedelemmel ellentétben nem a relaxálás, hanem a flow állapot (aminek előfeltétele a mély koncentráció és a kihívás) okozza a jelentőségteljes szájízt. Itt mellesleg nem feltétlen emeljük ki, hogy a pozitív dolgokra kell koncentrálni. Hanem még általánosabban azt mondjuk, hogy már maga a mély koncentráció ilyen hatással jár.

    Persze lehetne kész picsa meleg málé, ha a cégek/vállalkozások már eleve a flow modell alapján szerveznék a munkatevékenységeket. De nem kell rájuk várni! Egyénileg is a kezünkben a “hatalom”, hogy flow-szerűsítsük a napunk minél nagyobb részét – ezáltal pedig minél nagyobb megelégedettséget érezhessünk a munkánkkal kapcsolatban.

  • Filozófiailag: amióta elengedtük a vallási dolgokat, azóta nekünk magunknak kell megtalálni a saját életünk értelmét – kb. ahogy Harari is mondja a Homo Deus-ban. Harari szerint erre a humanizmus a válasz, de itt azzal érvelünk, hogy bármilyen magunkból merített értelem nagyon önkényesnek tűnhet. És a Flow-ban részletezett egzisztenciális vákuum gyakorisága szerint elég sokan ott is kötnek ki, hogy “Mi ennek az egésznek az értelme”?!

    Newport ide megint a kézművességet hozza fel példának, ahol a mester önmagán kívül is találhat valami jelentőségteljeset. És nem az benne a jelentős, amit csinál, hanem ahogy csinálja. Ezt pedig mi, modern tudás-alapú munkások is utánuk tudnánk csinálni, ha mélyen dolgoznánk…

A mély élet egy jó élet, akárhonnan is nézzük.

A deep life is a good life, any way you look at it.


Építsük be a mindennapokba

Na jó, tegyük fel, hogy elfogadtuk: a mély munka a menő. És akkor nem elég, hogy szimplán nekiessünk? Hát, sajnos nem nagyon, mert a fejünk nem ehhez szokott, és ezért folyamatosan el fog terelni minket (még ha a külső tényezők minket szolgálnának is). Ennek pedig a legjobb szándék ellenére sem fogunk tudni ellenállni, mert az akaraterőnk nem állandó, hanem egy nagyon is véges erőforrás. Pontosan ezért kellenek a szokások és a rituálék. Automatizálni kell mindent, amit csak lehet, hogy arra maradjon az akaraterőnk és a mentális “frissességünk”, amire tényleg kell… Néhány tipp:

  1. Válasszunk gyakoriságot!

    Kevesek (mondjuk egy bizonyos szakmai szint, vagy anyagi függetlenség felett) engedhetik meg maguknak, hogy az egész életünk az elmélyülésről szóljon. Itt megjegyezném, hogy szerintem ez volt régebben/idáig az én bajom is. Azt hittem, hogy csak ez a módszer létezik, és mivel ezt (még) nem engedhettem meg magamnak, ezért (a körülmények áldozataként) sokszor nem is próbáltam mást. És persze, hogy ez lenne a legjobb… Csak hát azt ki kell taposni!

    De addig sem kell bánkódni, van alternatíva! A “bimodális” stratégia például nagyobb (legalább 1-2 napos, de akár hetes/hónapos) időnként beszúrt időszakokat ajánl, amikor elmélyülhetünk – amúgy pedig mehetnek a szokásos sekély hétköznapok. Ezeket szoktam én (eddig tudtomon kívül) a téli szünetek alatt csinálni már pár éve, amikor az addig csak halmozódó dolgok hirtelen elkezdenek megtörténni.

    Még elérhetőbb viszont a ritmikus módszer, amikor napi rendszerességgel ütemezünk némi mély munkát. Ez lehet vagy Jerry Seinfeld-féle napi X-elés, vagy adott kezdő/vég időpont… A lényeg, hogy a döntés előre megvan, és ezáltal a napi nekiállás már nem zabál bele az akaraterőnkbe.

  2. Csináljunk rituálét, amiből csak tudunk!

    Ez a lépés kb. a Művészet Háborúja-féle rendszerességet hirdeti. Az majdnem mindegy is, hogy mi a rendszer, csak legyen! Az inspiráció meg kapja be!

    Gondoljuk végig, hogy hol és meddig dolgozunk, pontosan hogyan is dolgozunk, mit kell, mit tilos, hogy mérjük a haladást, stb. Kísérletezzünk, tegyük bele az energiát, ne féljünk “különcöknek” látszani, és meglesz a gyümölcse.

  3. Alkalmazzunk “nagy gesztusokat”!

    Nem feltétlen azért kell a külön írószoba, a hotelben lakosztály bérlés, vagy az erdei kiruccanás, mert feltétlen szükséges a kreativitáshoz. Hanem mert a befektetés rákényszerít minket, hogy aztán tényleg komolyan vegyük a tennivalónkat, és kellően belemélyedjünk.

  4. Ne dolgozzunk egyedül!

    Nem csak a nyílt irodai terek adják a véletlenszerű ötletbőrzét, hanem hogy van egy hely, ahol találkozhatunk másokkal. De ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy nem lehet magányos, bezárkózott “deep work” irodánk/szobánk! Szóval tegyük ki magunkat nyugodtan az ötletek áramlásának, de ne a deep work rovására (nehogy figyelem elterelés legyen belőle)!

  5. Működjünk úgy, mint egy cég!

    Ha tudunk, akár konkrét üzleti végrehajtási stratégiát is alkalmazhatunk saját magunkra, mint egy “biznisszre”. Az elsődleges, hogy egy ambiciózus célt üldözzünk, ne pedig csak kizárni próbáljunk valamit! A kizárás után semmi nem marad, és az űrt újra sallang töltheti ki, míg a cél üldözés magától kitúrja a kitúrnivalót.

    Nagyon nem mindegy az sem, hogy mit mérünk. Mérjünk olyat, amit napi szinten látunk és fejleszthetünk/karbantarthatunk! Oké, hogy mondjuk könyvet akarok írni, de nem lehet az a cél, hogy “idén írok egy könyvet”… Az már csak az eredmény. A mért érték olyasmi legyen inkább, hogy “ma is írtam 1000 szót”. Ha pedig ebből rendszert csinálunk, és mély munkával megtámogatjuk, akkor idővel ott lesz az a könyv is.

    Jó, ha ezeket a mért értékeket látható helyen követjük, hogy fenntartsák a motivációt – és hogy összekössék a fejünkben az értéket az eredményekkel. Illetve tartsunk rendszeres önértékeléseket is az elszámoltathatóság érdekében! Ha jó, akkor ünnepeljük; ha rossz, akkor értsük meg, miért! És közben döngöljük magunkba, hogy ennek az értéknek a felfelé tornázása igenis fontos!

  6. Merjünk kikapcsolni!

    Paradoxonnak hangozhat, de lustálkodás nélkül nem is fogunk tudni mélyen dolgozni. Kell a kikapcsolódás, de teljesen… Munka után már nincs e-mail, nem gondolkozunk rajta, stb. Vannak olyan típusú problémák (általában amik nem szabályokon, hanem inkább sok-sok információn alapulnak), amikre a tudatalattink alkalmasabb, mint a tudatos agyunk. Vagyis ha rendszeresen kikapcsolunk, akkor nem is feltétlen “lustálkodunk”, hanem esélyt adunk egy másik feldolgozási üzemmódunknak. Emellett a tudatos figyelmünknek is töltődnie kell – szóval ha nem kapcsolunk ki, hanem erőltetjük, akkor a végén (a másnapi teljesítmény csökkenések miatt) akár nettó kárt is okozhatunk… Inkább kapcsoljunk ki! Akár legyen ebből a kikapcsolási pontból is egy rituálé (a szerző konkrétan hangosan kimondja, hogy “leállítás kész”, miután mindent elmentett).

    Ha dolgozol, dolgozz keményen. Ha kész vagy, legyél kész.

    When you work, work hard. When you’re done, be done.


Eddzük meg a figyelmünket

A figyelem is egy izom, ami hasonlóan edzésre szorul. Ehhez pedig az kell, hogy leszokjunk az állandó figyelem elterelésekről – akár legyünk képesek szó szerint unatkozni, ha kell. Hogy majd amikor viszont a lézer fókusz kerül sorra, akkor az is menjen.

Az előbb azt tanultuk meg, hogy hogyan integrálhatunk a napjainkba annyi mély koncentrációt, amennyit csak bírunk – most pedig azt tanuljuk meg, hogy hogyan növelhetjük meg jelentősen, hogy mennyit is bírunk naponta:

  1. Betáblázás

    Nem a sok figyelem elterelés közé kell beiktatni egy-két koncentráció blokkot (mint ahogy heti egy egészséges kajától sem fogunk lefogyni), hanem a folyamatos koncentrációba kell beiktatni a figyelem elterelős blokkokat! Próbáljuk előre ütemezni, hogy mikor mit csinálunk, és ahhoz mi kell (internet, telefon, stb.) Ezután pedig ha nem olyan blokk van (például sorban állunk, ami egy “offline blokk”), akkor ne vegyük elő mondjuk a telefont! Tudjunk unatkozni, és visszatartani magunkat az ilyen figyelem ugrálásoktól – ez segít majd a mély munkánkat is tovább fenntartani.

  2. Roham!

    Tartsunk ún. “Roosevelt-rohamokat”, ahol egy normál esetben 8 órás munkát megpróbálunk mondjuk 3-4 óra alatt megcsinálni. Itt egy mű határidővel gyakorlatilag rákényszerítjük magunkat a mélyebb fókuszra. És emellett ugye esélye sem lehet az elkalandozásoknak, mert akkor nem férnénk bele.

  3. Meditáció, természetesen…

    Newport a “produktív meditációt” javasolja, ahol közben épp munkába sétálunk, vagy kutyát sétáltatunk, vagy miegymás… De fejben azért szinte egy-az-egyben a Yates-féle folyamatok zajlanak – amik ugye szintén a figyelmünket edzik.

  4. Memória tréning

    A kiemelkedő (atléta-szintű) emlékezőképesség sem annyira kizárólagosan memória, mint inkább figyelem-kontroll. Ezért a memória-atléták gyakorlatai közül is lophatunk az edzéshez, mert az a memóriánkon felül a mély-munka képességünket is igencsak növelni fogja. A könyv javaslata: tanuljunk meg megjegyezni egy pakli megkevert kártyát (a technikát nem részletezném, a Google a barátunk).


Hagyjunk fel a szociális médiával

Ez a szekció gyakorlatilag egy-az-egyben ugyanaz, amiről Newport ugye később a teljes Digitális Minimalizmus könyvét is írta. Itt is sokat tárgyaljuk az ár-érték arányú megközelítést, a szociális média ártalmas mellékhatásait, az értékes figyelem és a mélység lehetőségének elpazarlását, stb. Szóval nem szaporítanám nagyon a szót, tessék visszaolvasni! Minden esetre a lényeg talán összefoglalható az alábbi idézetben:

A kézműves eszközválasztási hozzáállás: Állapítsd meg, hogy milyen szempontok határozzák meg leginkább a sikert és a boldogságot a Te professzionális és magánéletedben. Ezek után pedig csak akkor használj egy eszközt, ha annak a pozitív hatásai messze felülmúlják a negatívakat.

The Craftsman Approach to Tool Selection: Identify the core factors that determine success and happiness in your professional and personal life. Adopt a tool only if its positive impacts on these factors substantially outweigh its negative impacts.


Csapoljuk le a sekély területeket

Valamennyi sekélyesség mindenképp kell. Ha nem is 10 percenként nézzük meg az e-mailjeinket, de azért valamikor meg kellene! Illetve úgysem tudjuk az egész munkanapot mély állapotban tölteni – kutatások szerint legfeljebb 3-4 óra a kvóta még a profiknak is. De ettől mégis nagyon fontos a sekélyes dolgokat minél jobban bekorlátozni, mert nagyon hajlamosak elszaporodni, széttöredezni a napot, és belerondítani a mély részbe. Sokkal veszélyesebbek, mint gondolnánk; sokkal kevesebb is elég belőlük, mint gondolnánk; és ezek mellé általában sokkal kevésbé fontosak, mint amilyennek tűnnek.

Tippek a kordában tartásukhoz:

  1. Táblázzuk be a napot!

    A figyelem megedzésénél emlegetett betáblázás ebből a szempontból is nagyon hasznos lehet. A célunk, hogy minden nap elején, és teljesen, lefedjük a napot. Minden percnek legyen egy előre kitűzött feladata!

    Aztán ha borul (és fog), akkor újratervezés. A becsléseink először úgyis nagyon optimisták lesznek, de majd menet közben ráérzünk. Sokat segíthetnek még a kettős-célú “mentő blokkok” a napirendben, ahol mehet még tovább az előző aktivitás, ha kell az extra idő; vagy valami új, ha kész.

    Ez a “rigid” rendszer persze nem kell, hogy a spontaneitás és a kreativitás végét jelentse! Ha valami nagyon beüt, és rátalálunk a Múzsára, akkor természetesen lehet azzal foglalkozni! Majd a végén hátralépünk, és áttervezzük a hátralévő időt úgy, ahogy tudjuk. Nem az a lényeg, hogy mi lesz a végső napirend, hanem hogy egyáltalán tudatosan foglalkozunk vele. Az már magában abba az irányba fog terelni, hogy hasznosabb dolgokra fordítsuk az időnk nagyját.

  2. Határozzuk meg minden napirendi pont mélységét!

    Egy jó mérőszám: egy friss diplomásnak hány havi munka lenne ebbe úgy beletanulni, hogy meg tudja csinálni helyettem? Ez alapján érzékeltethetővé tehetjük mások (és magunk!) számára is, hogy mennyire fontos és értékes, amivel épp foglalkozunk.

  3. Legyen egy mély/sekély osztási arányunk!

    Akár a főnökkel leegyeztetve, hogy aztán “fedezve” tarthassuk magunkat hozzá. De akkor aztán tartsuk is magunkat hozzá! Az élet gyakran a sekély irányba fog sodorni, és csak akkor lesz mély munka (és az abból eredő komolyabb eredmények), ha ragaszkodunk a mély kvótánkhoz!

  4. Legyünk nehezen elérhetőek!

    Igyekezzünk megfelelő elvárásokat beállítani a másik oldalon. Ha személyes kommunikáció vagy felkérés, legyen a “nem” az alapértelmezett válaszunk. Magas szintet kell ugyanis minden teendőnek megugrania ahhoz, hogy a mély és értékes munkát értékelő rendszerünkben “igen” lehessen belőle!

    Digitális kommunikációnál pedig még tovább megyünk: az az alapértelmezett, hogy nincs válasz. A küldőnek kell meggyőznie minket, hogy választ érdemel – ez pedig drasztikusan csökkentheti a levelezéseink mennyiségét miközben növelheti a maradék minőségét. Extrém esetekben lehet akár GYIK (gyakran ismételt kérdések), vagy egy konkrét szabályrendszer (“Csak így, és ezek a lépések után írjatok rám, légyszi!”) is.

    Ha pedig a bejövő már eléggé szűrt, akkor a kimenőben próbáljuk minél inkább előre gondolkozni! Hogy írhatnánk olyan levelet (vagy választ), ami a minimumra csökkenti az oda-visszák számát. Kicsit több energia lesz ilyen üzeneteket írni, de cserébe sokkal ritkábban kell majd, ami a nettó figyelmünknek meg fogja érni.


Összefoglalás

Láthattuk tehát, hogy a komoly, rendszeres mély munka értékes, ritka, és a tetejébe még jelentőségteljes élethez is vezethet. Ezért ha követjük a felvázolt javaslatokat (mélyen dolgozunk, megeddzük a figyelmünket, lemondunk a figyelem elterelésekről, és minimalizáljuk a sekélyes tevékenységeinket), akkor az váratlan sikerekhez vezet majd. Ez persze kemény munka lesz, de még az eleve “deep work” mániás szerzőt is meglepte, hogy miket lehet vele elérni, ha rendesen csinálja az ember. Elvégre mégsem semmi, hogy képes volt pont akkor megduplázni az akadémiai teljesítményét, amikor épp ezt a könyvet is írta, oktatás és gyerek mellett.

Szóval lehet szuttyogni, vagy neki lehet fogni. Most már arra is van egy elég jó tervrajzunk, hogy hogyan. Innentől pedig megint csak a sokszor emlegetett felelősség lép a színpadra: vajon tényleg csináljuk-e?