Épp csak kettőt pislogtam, és már a második kör végéhez is értünk: az első 21 olvasmány közül csak az 1984-nek hiányzik a párja. Ezt a bizonyos párt viszont a disztópikus jövőkép helyett próbáltam egy kicsit általánosabban, a “klasszikus fikció” vonalon megkeresni. Az eredmény J. D. Salinger Zabhegyezője – eredeti címén The Catcher in the Rye, amihez sokkal jobban illik az új fordítás szerinti “Rozsban a fogó”… De ez az átállás a köztudatban valószínűleg még egy jó darabig nem fog megtörténni, úgyhogy egyelőre maradtam a Zabhegyezőnél.

És hát mit mondjak, nagyon nem az volt, amire számítottam. Persze direkt ismeretlenül mentem bele, szóval nem tudtam, mit várhatok – de ezt biztos nem vártam egy alapműnek kikiáltott regénytől. Egyáltalán nem bánom viszont, hogy elolvastam, mert egy kis emésztgetés (és a nálam okosabbak elemzéseinek átfutása!) után azért van itt bőven leszűrhető tanulság. A mondanivalómat szimplán csak kettévágtam:


Mi történik?

A sztori főszereplője Holden Caulfield, egy 16 éves srác a kamaszkora kellős közepén, akit épp a negyedik iskolájából küldik el, mert szinte mindenből bukik. Minderről hősünk igencsak szabadosan, tini szlenggel és káromkodásokkal tűzdelt nyelvezetben beszél, ami egyeseknek talán riasztó lehet, de velem “olvastatta” magát.

Az eseményeket megindító metaforikus bilit a szobatársa borítja ki, mivel pont Holden régi “szerelmét” viszi randira. Holden ezért megüti, de ez sok jóhoz persze nem vezet a két évvel idősebb és kétszer akkora szobatárs ellen. Szóval habár elvileg csak szerdán lenne hivatalosan vége az iskolának, ez az este beteszi a kulcsot. Holden úgy dönt, hogy inkább egy New York-i szállodában vészeli át ezt az időszakot a kolesz helyett.

Mindez szombat este, de vasárnap reggelig még belefér ez-az. Holden depressziós, magányos, hangulatingadozós állapotában mindenkivel megpróbál valami kapcsolatot teremteni, aki lélegzik. Mindenkivel, kivéve az emlegetett régi szerelmet, akit a könyv során vagy tízszer majdnem felhív, de aztán mégsem. Helyette már a városba vezető vonatúton meghívja koktélozni az egyik osztálytársa anyját. Vagy a taxisofőrjét is, annak ellenére, hogy milyen idegesítőnek tartja. Vagy néhány “idióta” lányt a lepukkant hotelje nightclub-jában. Bezzeg amikor belefut egy ismerősbe, azt gyorsan lerázza, mert milyen “hamis” személyiség.

Ez a nagy kapcsolódás kétszer is majdnem szó szerinti kurvázásba fullad, amikből végül mindig kihátrál. A második kör árát viszont megfizeti – kétszer is, plusz egy kis veréssel a helyzetet kihasználó strici jóvoltából. Eközben végig igencsak sötét gondolatok és mentális képek keringenek. Valószínűleg ez is a tőle megszokott tini túlzás, de akkor is szó szerint közli, hogy “bárcsak halott lenne”.

Vasárnap végre akad pár pozitívabb kicsengésű esemény is: apácákkal beszélget reggeli közben, a húgának vesz lemezt, keresi a parkban, hogy odaadhassa neki, iskolás emlékeket idéz fel… Később viszont újra indul a káosz, amikor randizik egyet egy régebbi csajával (Sally, aki nem a régi szerelem, csak egy “jó lesz ez is” szintű csaj). De jelenlegi állapotában már Sally is megtenné. Ki is fakad neki, hogy mennyire elege van ebből a hamis életből, és hogy menjenek el valami erdei kunyhóba együtt. Persze a visszautasításra ismét a jellemző hangulatingadozásával reagál, beszól Sally-nek, és csak égeti a hidakat maga mögött.

Egy bárban alaposan beiszik, majd éjszaka a Central Parkban fagyoskodva (sokadszorra) a halott öccsére gondol, akiért látszólag még most is gyászol. Végül csak hazamegy, beosonni a kishúgához Phoebe-hez – ami sikerül is észrevétlenül, hiszen a szülei épp nincsenek otthon. Phoebe rögtön kiszúrja rajta, hogy megint kirúgták. Illetve a szemére hányja még, hogy Holden-nek soha nem tetszik semmi, semmi nem akar lenni, mindenben csak a rosszat látja. Gáz, amikor már a 10 éves hugicának is bűzlik a személyiségünk, nem?

Ennek hatására Holden felidézi, hogy az egyik korábbi sulijában tanúja volt egy szekálás miatti öngyilkosságnak – ami nyilván nem volt túl jó hatással a mentális fejlődésére. Másrészt itt jön elő egy félrehallott versidézet alapján a “rozsban a fogó”, az egyedüli foglalkozás, ami szívesen lenne. Ez egy mitikus karakter, aki elkapná a rozsmezőn játszó gyerekeket, mielőtt véletlen leesnének egy szakadék szélén. Valószínűleg ez arra utal, hogy megmentené az öccsét, ha tehetné? Vagy az előbbi öngyilkosságos emlékre? Vagy csak úgy általában a gyerekkori ártatlanságra ezzel a sok hamis felnőttel teli világban…

A nap zárásaként átmegy egy régi kedvenc tanárához aludni, aki szintén próbál a lelkére beszélni. Sőt, látszólag ebből a megkomolyodási üzenetből valami talán még át is megy. De aztán Holden arra ébred, hogy a tanár ott ül mellette a sötétben és megérinti a fejét – amit ő elég perverznek talál ahhoz, hogy teljesen beszarjon és szó szerint elmeneküljön. Egyre jobban kilengő depresszió, pánikroham, és Holden végül eldönti, hogy megszökik valahova, ahol senki nem ismeri. De aztán újra találkozik a húgával (elméletileg búcsú gyanánt), és miatta meggondolja magát. Inkább örömében sírva nézi, ahogy Phoebe vidáman felül egy körhintára.

A végén kiderül, hogy mindezt valami elmegyógyintézet-szerűségből visszatekintve meséli – ami, lássuk be, rá is fért szegény depis fejére. Nincs viszont a szánkba rágva a happy end, hiszen Holden megnyilvánulásai alapján egyáltalán nem garantált, hogy a kiengedése után nem ugyanezen a lejtőn megy majd tovább…


És ez mit is jelent?

Ami első körben feltűnik, az a rengeteg tini szleng, és a hatalmas túlzások – és legyünk őszinték, egyszer régen még mi is úgy gondoltuk, hogy az a menő.

[…] anyámnak már az is elég, ha valahol Szibériában köhögsz, azt is meghallja.

[…] all you have to do to my mother is cough somewhere in Siberia and she’ll hear you.

Szerintem a saját kamasz korunkra visszagondolni azért nem olyan hatásos “ébresztő eszköz”, mert az emlékek sokkal könnyebben torzíthatnak. De Holden-t külső szemlélőként látni igencsak erős és élénk bemutatása, hogy ebben a tini hormonviharban mekkora idiótaságokat tudunk csinálni milyen nagy magabiztossággal. A legjobb, hogy a meggyőződésünket sokszor az sem tudja tompítani, ha mi magunk is tisztában vagyunk vele, hogy nem értünk valamihez.

Azt nem igazán tudom, hogy hogy értem, de komolyan mondom.

I don’t exactly know what I mean by that, but I mean it.

Attól viszont, hogy Holden hülyén lázad, még nem lesz hülyeség az, ami ellen lázad. A hamis emberek, a képmutatás, és a manipuláció gondolom egyikünk ideális világában sem szerepelnek. Holden valószínűleg ezért is védi ennyire a fiatalkori ártatlanságot, és ezért talál mindig valami kivetnivalót az “érettebb” rétegben. Az ő szemében a halott öccse, a kishúga, vagy egy utcán dalolászó kisfiú sokkal értékesebbek, mint a felnőtt társadalom együttvéve.

Olyanoknak is mindig azt mondogatom, hogy “Örülök a találkozásnak”, akikkel egyáltalán nem örülök, hogy találkoztam. De hát ha életben akar maradni az ember, akkor ilyeneket kell mondani.

I’m always saying “Glad to’ve met you” to somebody I’m not at all glad I met. If you want to stay alive, you have to say that stuff, though.

A baj tehát nem azzal van, ami ellen kiállunk, hanem ahogy. Ha a felnőttlét semelyik részét nem vagyunk hajlandóak elfogadni őszinteként, akkor természetes, hogy igyekszünk majd egyre jobban a gyerekségünkbe kapaszkodni. De a felnövés elkerülhetetlen, a változás az élet része. És ezzel csak a saját boldogságunkat lehetetlenítjük el.

Egy másik visszatérő motívum a szexuális zavarodottság. Holden egyáltalán nem tudja összeegyeztetni a fizikai vonzalmait és hajlamait azzal, hogy igazából egyik lányt sem szereti igazán. De hogy is szerethetné őket, ha egyszer mindegyikben csak a hamis és megvetendő vonásokat látja. Csak a gyerekekkel tud azonosulni, de feléjük meg nyilván nem vonzódik olyan szemszögből. Szerintem ezért nem hívja fel a régi szerelmét sem – nem akarja megtörni az illúziót, mert a fejében még gyerekként emlékszik rá.

Amire itt szükség lenne, az némi flexibilitás. Megtartani az eredetiség felé törekvést, de úgy, hogy közben azért a képmutatókkal teli világban is megtalálhassuk a helyünket. Csak hát a “kompromisszum” nem igazán mondható a kamaszkor jelszavának.


Összefoglalás

Holden barátunk egy igen sűrű hétvégén van túl, de én legalább is szeretném hinni, hogy innen már majd felfelé vezet az útja. Tanulságként a következőket emelném ki:

  • Jó ötlet minél eredetibbnek maradni egy hamis világban, de ne legyünk annyira képtelenek a kompromisszumra, hogy ebbe bele is őrüljünk!

  • Próbáljuk a változást ne jónak vagy rossznak, hanem csak szimplán az élet részének tekinteni!

  • A kedvenc tanár ajánlása alapján: higgyük el, hogy emberek ezrei néztek szembe a történelem során ugyanazokkal az egzisztenciális válságokkal, amikkel mi is. Ezekből egy pár biztosan írt a tapasztalatairól, és hogy aztán mi lett… Tanuljunk ezekből, olvassunk sokat!

Ezzel pedig zárul is az új könyvek sora az évre – de a heti bejegyzések sora semmiképp! Decemberben az eddigiek áttekintésével, témánkénti összefoglalásával és évértékeléssel fogunk foglalkozni. Januártól pedig már egy annál erősebb alapra építhetünk tovább…