A mai bejegyzés két alapra is épít. Egyrészt világos volt, hogy a Totto-chan párjának valami életrajz-szerűt illene keresnem. Másrészt a saját napirendemmel való folyamatos küzdelem természetes módon sodor abba az irányba, hogy mások életrajzában is leginkább a rendszert keressem. Hogy ők hogy birkóztak meg a mindennapokkal – amik ugye hajlamosak beleavatkozni az ember terveibe. Ezek fényében képzelhetitek, mekkora “Aha!” pillanat volt beleakadni Mason Currey-be, először a blogján, majd a Napi rituálék című könyvén keresztül.

Currey ugyanis kismillió híres, kreatív ember hétköznapjaiba nyújt egy-egy rövid betekintést. Einstein reggelijétől kezdve Beethoven fürdési furcsaságain keresztül Edison alvási szokásáig van itt minden. Ilyen szemszögből nézve ez egy elég “felületes” könyv, ami csak az alkotás körülményeivel foglalkozik, nem magukkal az alkotásokkal. De ha elég sok példás ember életét nézzük elég sokáig (és elég messziről), akkor előbb-utóbb elkezd kirajzolódni pár közös vonás.

Megláthatjuk, hogy mikor érdemes csinálni valamit, mennyire hagyjuk magunkat elaprózódni, vagy hogy hogyan egyeztessük össze a nagy projektjeinket a élet unalmas, de elkerülhetetlen dolgaival. Muszáj-e lemondanunk a kényelemről, ha ilyen “sokat” szeretnénk? Vagy pont csak akkor van bármi reményünk is sokat elérni, ha megtalálunk egy alapszintű kényelmet a hétköznapokban?

Elsőre talán elkeserítő, ha a régi nagyokhoz hasonlítjuk magunkat – hiszen ők már mi mindent letettek az asztalra, és mi úgysem érünk fel hozzájuk soha. De ez a könyv (az elkeserítéssel pont ellenkezőleg) inkább reményt és bátorítást szeretne adni: a legtöbb kiemelkedő ember a körülményei ellenére éri el a sikerét, nem miatta! Tanuljunk hát tőlük, szálljuk szembe a körülményeinkkel, és mi is megtehetjük majd, amit meg kell tennünk.

A tartalom “csak” néhány átfogó meglátás, amiket a következő négy csoportba soroltam:

Akit pedig ezek után esetleg érdekelnek a részletek, annak bátran merem ajánlani a könyvet.


Rend

Habár a “rutinról” a legtöbben a börtönökre vagy a fájdalmas középszerűségre asszociálunk, hozzáértő kezekben néhány apró módosítás is hatalmas átalakulásokhoz vezethet.

A rutin, egy intelligens emberben, az ambíció jele.

– W. H. Auden

Routine, in an intelligent man, is a sign of ambition.

Nem véletlen hát, hogy ez volt az egyik leggyakrabban ismételt alapelv, ami szembejött. Szinte “katonai” pontosság, az előre megtervezett napirend betartása, “modern sztoikus” módszerek a szenvedélyek és kisiklások ellen. Többen nemhogy csak a napirendjüket tartották, de konkrétan ugyanazt is reggelizték/ebédelték minden nap.

A számomra leginspirálóbb és legpéldaértékűbb talán Anthony Trollope, aki egy hivatali karrier mellett volt hihetetlenül termékeny író. Mindezt úgy, hogy kegyetlenül következetes volt magával. Fizetett egy embert, aki minden nap kávéval kelti, hogy 5:30-tól letudhassa a napi 3 óra írását még munka előtt. Ha pedig két és fél óránál fejezett be egy könyvet, akkor elővett egy tiszta lapot, és a maradék fél órában még nekilátott a következőnek.

Miró hasonlóan mániás (szinte kényszerbeteg) rendszert tartott fent, hogy a depresszióját féken tartsa. De hát egy szigorú napirend még mindig jobb orvosság, mint szétgyógyszerezni vagy fejbe lőni magunkat, nem? Thomas Mann szintén 9-től délig tudta le a napi fontos dolgokat, és majd aztán jöhet minden más. Goethe szerint is reggel érdemes, amikor még “nem zaklatják fel az élet abszurd trivialitásai”.

Van, akinek a napi kvóta segít (Stephen King); van, aki Pavlovi módon csengőre kezdte és fejezte be a napi adagját (B. F. Skinner); van, akinek a szociális élete bánta (Haruki Murakami). De mind tudták, hogy miért teszik, és az önmegvalósításuk megérte az áldozatot.


Káosz

Persze attól, hogy a rend az általánosabb, voltak bőven kaotikus figurák is. Francis Bacon például az élete nagyját hedonista élvezkedésben töltötte. Zabált, piált, drogozott, és egy igazi partiállat volt délutántól hajnalig.

Arthur Miller is teljesen rendszertelenül írt, és az így született irományok nagy részét utána össze is tépte. Mellettük pedig számtalan példa, akik változatos stimulánsokkal helyettesítették az önfegyelmet – kávé, nikotin, és meglepően sok amfetamin. Vagy mert azt hitték, hogy csak így tudnak alkotni, vagy “csak úgy”… De volt olyan is, aki a gyakoribb izoláció helyett épp a figyelemeltereléseket kereste, és csak telefonálás/gyerekzsibaj és gyakori megzavarások mellett dolgozott hatékonyan.

A lényeges tanulság, hogy a látszólagos káosz ellenére a fontossági sorrend még így is fellelhető mindenkinél! Bacon-nél minden délelőtt a festés volt az első, és csak utána a minden más. Miller is addig kínozta magát, amíg az összetépések közepette valami csak össze nem jött. A többiek pedig azért engedték annak a sok stimulánsnak, hogy fokozatosan tönkretegyék az egészségüket, mert akkora hangsúlyt helyeztek az alkotási folyamatra.


Különcség

Jungot már a Deep Work-ből és Campbell-től is ismerjük, miszerint egy saját építésű toronyban lakott, víz és áram nélkül. Thomas Wolfe csak a farkát markolászva tudott igazán írni. Patricia Highsmith a melle alatt csempészett csigákat Franciaországba, háziállatnak. Proust direkt szenvedett (éhezés, koffein vs. altatók, rossz világítás, kényelmetlen testhelyzet), mert szerinte ott kezdődik az “igazi” művészet. Friedrich Schiller csak rohadó almák szagára volt képes alkotni…

Nem ragozom. Annyit emelnék csak ki, hogy a kellően elmélyült emberek szerintem mind különcök. Aki nem, az valószínűleg csak még nem találta meg a saját furcsaságát. Az persze más kérdés, hogy ezt mennyire “engedik ki” magukból, és mennyire vállalják fel a világ előtt. De ha úgy érzik, hogy ezek segítik őket a céljaik elérésében, akkor belemennek.


Valahol félúton

Az abszolút rend természetesen csak egy skála végpontja, mint ahogy az abszolút káosz vagy a teljes különcség is – a nagy többség valahol félúton talál magának helyet. Mozart például a társasági élet és az anyagiak fenntartása miatt folyamatosan elfoglalt volt, ezért oda szorította be a komponálást, ahova tudta. A reggel ugyan itt is kiemelt szerepet kap (korábban felkelni és az egyebek előtt beiktatni az igazi munkát), de az ez utáni fél-káoszban is be-besuvasztott egy kicsit, amikor csak tehette.

Voltaire ezzel szemben szinte folyamatosan dolgozott (napi 18-20 órákat, akár), amibe néha belefért egy kis kaja plusz birtoklátogatás. Matisse is a munkamániájáról volt híres – ami továbbra sem “rendszer”, csak egyszerűen szinte minden más hiánya. Ez lehet akár pozitív is annak, aki megteheti, de legtöbbünknek szerintem inkább a Mozart (vagy a rendszeretőeknek a Trollope) modell áll közelebb a megvalósíthatóhoz.

Benjamin Franklin nagy rajongója lett volna a totál rendszernek, de tartani sajnos nem igazán tudta. Ez nem jelentette viszont, hogy nem próbálta kihozni magából, amit lehetett! Freud is csak úgy bírta a túlzsúfolt napjait, hogy minden évben 3 hónapos nyaralást tartottak a családdal – plusz úgy szivarozott mellé, mintha muszáj lenne. Gertrude Stein is csak kb. napi fél órákat tudott dolgozni. De mivel nem hagyta, hogy ez elriassza, ezért azok a napi fél órák is szépen összeadódnak az évek során.

A modern élet és az önmegvalósítás összeegyeztethetőségét szerintem az alábbi Kafka idézet foglalja össze a legjobban:

Az idő rövid, az erőm véges, az iroda egy horror, a lakás zajos, és ha már egy kellemes, egyszerű élet nem lehetséges, akkor az embernek muszáj lesz óvatos manőverekkel keresztülfurakodnia.

– Franz Kafka

Time is short, my strength is limited, the office is a horror, the apartment is noisy, and if a pleasant, straightforward life is not possible then one must try to wriggle through by subtle maneuvers.


Összefoglalás

Akár a rend, akár a káosz, akár a különcködés felé hajlunk jobban, az elsődleges a helyes fontossági sorrend! Semminek nem lesz magától helye az életünkben, ha nem csinálunk neki helyet! Ez alapján nyilvánvalóan erős a kapcsolat a Művészet Háborújával: csinálni kell, és idővel a kitartás és rendszeresség verni fogja a hirtelen inspirációt.

És ha már rendszer, próbáljunk inkább abba az irányba tévedni a káosszal szemben. Egy túl rendszeres napirend sokkal kevesebbet fog ártani, mint egy olyan, ami épp nem elég rendszeres. Ezen belül pedig nagyon sok ajánlást kapunk a reggeli munkára. Ha azzal kezdünk, ami igazán számít, akkor onnantól a napunk többi részét már szinte improvizálhatjuk.

Egy másik átfogó tanulság, hogy igyekezzünk nem kimeríteni magunkat! Megvannak ugyan a munkamániások, de a legtöbben meglepően keveset dolgoznak napi szinten, ami viszont aztán összeadódik! És a munkamániások tisztában is voltak vele, hogy épp kiégetik magukat – de nekik pszichológiailag valamiért csak így ment. Szerintem itt is attól függ minden, hogy mire optimalizálunk. Ha csak a munka a lényeg, akkor lehet, hogy nekik van igazuk. De ha az egyensúly és az életünk úgy egészében, akkor maradjunk a fenntarthatóságnál.

Tudják én nem hiszek a tartalékok kimerítésében.

– Henry Miller

I don’t believe in draining the reservoir, do you see?

Az helyes alapokra építkezve aztán sokaknál előkerül valami kis rituálé. És habár ezek valószínűleg leginkább a placebo miatt működnek, de mégis sokszor működnek! Ez a leggyakoribb esetben amúgy a séta, aminek számtalan hithű követője akad, már más könyvekben is többször előkerült, és mellesleg jómagam is csak ajánlani tudom.

Szóval fontossági sorrend, rendszeresség, következetesség – és egy csomó séta. Nem biztos, hogy könnyű recept, de legalább egyszerű.