Olyan könyv legyen-e a héten, ami az élet értelmét keresi, vagy olyan, ami a párkapcsolatokat vizsgálja? Esetleg beszéljünk a személyes filozófia és a vallás szerepéről? Vagy inkább a közösségi szemlélet fontosságáról? Nyugalom, beugratós kérdések; mindre sor kerül.

Heti alanyunk David Brooks – A második hegy című könyve, ami egy meglepően széles, de mégis mély áttekintést ad arról, milyen is egy “jó” élet. Teszi mindezt az életközépi válság jelenségén keresztül, ami a megfelelő hozzáállás mellett a felnőtt korunk egyik legfontosabb átalakulásunkhoz vezethet. Ott jövünk rá ugyanis, hogy eddig a rossz hegyet másztuk – és hogy jöhet a második hegy.

A tartalom a következőképp alakul:


Bevezetés

Észrevehető, ha valakiből csak úgy sugárzik az öröm. Ettől persze neki is lehetnek nehézségei, stresszes napjai, hibái, stb. De úgy az egész élethez való hozzáállása pozitív. Az ilyen emberek életútja gyakran olyan alakot ír le, mint két hegy – ami gyakorlatilag az életközépi, életnegyedi, vagy akármikor is bekövetkező válságra egy szép szemléletes metafora.

A karrierünk kezdetekor beazonosítjuk “A” hegyünket, amit meg kellene másznunk, és rögtön neki is állunk. Innen aztán akármikor leeshetünk (váratlan események, személyes tragédiák), hogy aztán a szenvedés közepén szembesüljünk a tényleges vágyainkkal. Vagy még ha fel is érünk, akkor is kesernyés lesz, hogy “csak ennyi”? Kedvenc hasonlatom a témában: “a létra tetején vesszük észre, hogy rossz falhoz volt támasztva”!

Ilyenkor meg lehet keseredni, vagy rá lehet eszmélni, hogy eddig rossz hegyet másztunk – és elkezdeni keresni a másodikat. Ezzel pedig egyszerre lázadunk a saját egónk és a társadalmi elvárások ellen. Ettől persze nem muszáj fenekestől felforgatni az egész életünket… Elég lehet csak más megvilágításba helyezni a dolgokat.

Könnyen beazonosíthatjuk, hogy melyik hegyünkön tartunk azzal az egyszerű kérdéssel, hogy csak önérdekből, vagy valami rajtunk túlmutató cél érdekében dolgozunk? Azzal foglalkozunk, hogy mit szerezhetünk magunknak, vagy hogy mivel járulhatunk hozzá egy-egy ügyhöz? A könyv célja megmutatni, hogy hogyan juthatunk az első hegyünkről a másodikra – mind egyéni, mind társadalmi szinten.

Ehhez először is megkülönböztetjük az egocentrikus, és a másokat (vagy a természetet) érintő örömöt. A könyv a “rosszabbikat” hívja boldogságnak, a jobbikat pedig örömnek, de szerintem a nevezéktan nem annyira fontos. Ami fontos, hogy lássuk a különbséget az új TV/kocsi/lakás/diploma/előléptetés/kaja és aközött, amikor egynek érezhetjük magunkat valakivel vagy valami nálunk nagyobbal. Az egyik üres és átmeneti, a másik pedig tápláló és tartós.

Ha tudjuk, hogy mi számít nekünk igazán, és aztán arra is áldozzuk az életünket, akkor igenis lehet az öröm az alapértelmezett állapotunk. Nem muszáj elfogadni a “szürke hétköznapok” jelenségét! Keressük meg a második hegyünket, és meglátjuk majd: az öröm egy jó élet mellékhatása.


A két hegy

Egy ember legnagyobb hagyatéka egy olyan hit-, érték- vagy véleményrendszer, ami a halála után tovább élhet. Az ilyen morális közvélemények persze a társadalom szintjén is léteznek. Ezek viszont idővel sajnos elavulnak. Olyankor jöhet a harc, hogy mi legyen az új domináns nézet, ami az új problémákra is megoldást jelenthet. A folyamat sokszor valami régi felfrissítésével, a modern helyzetre szabásával jár – khmmm, sztoicizmus! Eddig ugye nem lepődtünk meg, hiszen ezt már Campbell is megmondta: a hős nem csak valami fizikai tettel, hanem a tanultak megosztásával is segíthet a többieken. Sőt, már a Flowban is említettünk hasonlót: a társadalmilag jóváhagyott “élet értelme” körkörös rendszerben változik.

Így került leváltásra legutóbb a világháborúk utáni szocialista rendszer is egy egyéniség-központúbb nézetre. A baj csak az, hogy mára már annyira el-egyéniség-esedtünk, hogy az életünk kommunális, társasági, és önmagunkon túlmutató részei szinte teljesen elsorvadtak. Szóval megint itt a változás ideje – ezért is van akkora szarvihar, nem pedig egy beállt “békeállapot”.

A hiper-individualitás (vagy ahogy Harari mondaná, a humanitás diadala) mindent magunktól tesz függővé. A szabadságunk jóformán határtalan, a potenciálunk kimeríthetetlen, és bármilyen külső fennhatóság helyett csak a saját indíttatásaink vezéreljenek. A gond annyi, hogy ez nem igazán segíti a személyiségünk kiforrását. Napjainkban egy fiatal felnőtt gyakorlatilag semmilyen morális támogatást nem kap ahhoz, hogy hogyan navigáljon a “nagybetűs” életben. Az persze jó, hogy nincs kötelezően beleerőszakolva a szülei és a nagyszülei szakmájába. De a struktúráltság ilyen mértékű hiánya az azért nagyon a ló másik oldala!


Az egyik elterjedt megbirkózási stratégia erre a bizonytalanságra, hogy a húszas éveinkben mindent is kipróbálunk. Ez napról-napra szinten érdekes és élményekkel teli lesz, de ha záros határidőn belül nem találjuk meg azt, ahol megállapodhatunk, akkor sajnos nem adódik össze. A hosszú távú öröm ugyanis abból jön, hogy megélhetjük az értékeinket. Ahhoz pedig kellenek az “unalmas” napok is, nem mindig valami új kaland.

Amúgy is egyre nehezebben tudunk az élet nagy kérdéseire fókuszálni – mondjuk mert egyre gyorsabb a hétköznapok tempója. A Deep Work-ben vagy a Digitális Minimalizmusban már emlegetett figyelemelterelések sem segítenek. De ha egy percig végre nem menekülnénk magunk elől, akkor leeshetne, hogy a totális szabadság egy nagy szívás. Nem elmerülni kell benne, hanem csak megtalálni általa azt a nagyon korlátozott egy-két dolgot, amik mellett utána lehorgonyozhatunk

Az elköteleződött élet ezernyi nemet jelent azért a pár értékes igenért.

A life of commitment means saying a thousand noes for the sake of a few precious yeses.


Egy másik megközelítés bizonytalanság kezelésére a túlzott gyakorlatiasság (amiben idáig én is erősen szenvedtem). Ha az iskola struktúrát adott, akkor még több iskola még tovább adhat struktúrát, nem? Menjünk hát egészen az oktatási létra végéig. Hopp, de egyszer csak annak is vége lett… Na akkor most jön az, hogy menjünk egy céghez, ahova ugyanolyan nehéz bekerülni, és aztán ugyanolyan struktúráltan megvan, hogy hogyan kell “megállni a helyünket”.

Ha megengedjük, hogy ez az egész életünkre rátelepedjen, akkor az “élet értelme” kérdés látszólag megoldva. De ha az önmegvalósításunk és a kreativitásunk nincs kielégítve, vagy a közösségi kultúra nem igazán illik az belső értékrendünkhöz, akkor a lelkünk egy darabja bizony éhen fog maradni! Idővel elkerülhetetlen a fásultság; az apátia. Mi meg csak tekerünk és tekerünk – amivel tulajdonképpen úgy próbáljuk megoldani az ingatag alapzat problémáját, hogy még építünk rá egy pár szintet… Logikus, nem?

A legrosszabb, hogy ilyenkor igazából nem is a főnök vagy a cég használ ki minket, hanem mi magunkat. Minden esetre ez az út sem ment meg az első hegy kiégésétől, csak kívülről kevésbé lesz érthető. “De hát mi történt? Hiszen minden olyan jól ment…”


Így vagy úgy, de lejutunk a völgybe – ez kb. az az egzisztenciális vákuum, amiről Frankl is beszélt. És ez ugye nem csak az egyéneknél, hanem a társadalom szintjén is megnyilvánul: elmagányosodunk, elbizalmatlanodunk, és hiányzik a “jelentés” az életünkből. De remélhetőleg ezek nem értelmetlen, hanem talán ébresztő hatású szenvedést okoznak. Ettől megélni persze nem lesz jó, de visszatekintve örülni fogunk a völgynek. Mert tisztába tette az értékeinket, és jó esetben becélozta a második hegyünket.

Ha már végre nem menekülünk a fájdalom elől, akkor hallgathatunk is rá. Kimehetünk a pusztába – metaforikusan, vagy akár konkrétan is elvonulva a világ zajától – és hallgathatunk magunkra. Az életünkre, az eddigi tapasztalatainkra, a kudarcainkra és csalódásainkra. Ebből áll össze, hogy merre kellene menni. Legtöbbször ilyenkor derül ki, hogy eddig más tervrajza szerint próbáltunk élni.

A völgyben szólal meg a szívünk és a lelkünk, amiket a szerző a kapcsolódás és a moralitás iránti vágyunk jelképeként használ. Ezeket kellene valahogy ki-élnünk magunkból, ha végre nem csak a tudatos agyunkra és a társadalmilag programozott üzenetre figyelnénk. Ilyenkor a régi egónk meghal, hogy egy új értékrend bontakozhasson ki a helyén.

A második hegyen már nem a “boldogságot”, hanem az életünk jelentését és a morális örömöt célozzuk meg. Ez az a pont, ahol a függetlenség átmegy önkéntes és kölcsönös függésbe. Ahol a kötetlenség átmegy önként és szívesen vállalt kötöttségekbe. Ahol a vásárlás és az eladás átmennek szimplán adásba.

A szeretet és az elköteleződés kéz a kézben jár. Nincs olyan, hogy “most szeretlek, de ki tudja meddig”, mert akkor az most sem igazi szeretet. És míg egy szerződés az érdekeinket elégít(het)i ki, egy elköteleződés az identitásunkat is formálja. Szóval ha a karakterünket akarjuk kikalapálni, – vagy akár tanárként másokét – akkor tanuljunk meg mélyen elköteleződni!

A szabadság nem a kötöttségek hiánya, hanem hogy megkereshetjük a megfelelő kötöttségeket.

– Tim Keller

Freedom is not so much the absence of restrictions as finding the right ones.

Ha ezt a spirituális hozzáállást megpendít bennünk valamit, akkor a továbbiakban a 4 gyakorlati területével foglalkozhatunk: a hivatással, a házassággal, a személyes filozófiánkkal, és a közösségi kötelékeinkkel.


Hivatás

Egy karrier nagyon nem ugyanaz, mint egy hivatás. A hivatásnál ugyanis nem a tudatos agyunk van a kormánynál, hanem valami belső késztetés visz rá minket arra, amit csinálnunk kell. Ez sokszor a dupla negatívig fajul, amikor valamit már nem csinálni nem tudnánk. Brooks példái George Orwell (akinek a totalitárius elnyomás elleni küzdelem volt a hivatása, és az írás tulajdonképpen csak ennek a megnyilvánulása), illetve Viktor Frankl (aki pedig ugye az élet értelmét kereste).

Minden foglalkozásnak megvan viszont a maga próbaideje, amíg sokkal többet kell beletenni, mint amennyit “kivehetünk” belőle. Ilyenkor egy karrier mentalitással azonnal fel is mondanánk. De egy igazi hivatástudattal szinte nem is tehetünk mást, mint hogy csináljuk. Megfizetjük az árát – ami miatt utána eljuthatunk a “következő szintre”. Az már más kérdés, hogy milyen összevissza módon jutunk el odáig.


Sokunknak nem is kellene gondolkoznia rajta, mi lenne a hivatása. Megvan az a szikra, ami (visszatekintve) előrevetíti a hátralévő életünk nagyobb mozzanatait. Sokszor valamit kompenzálni akarunk vele; sokszor valami érzéki, esztétikai fog meg benne először. Nem feltétlen gyerekkorban történik a “szerelembe esés pillanata”, de a gyökerei szinte mindig oda vezethetők vissza. Ez aztán lehet, hogy nem nyilvánul meg azonnal, de már az is nagy segítség, ha segít kizárni pár opciót, amik biztos ne legyünk.

Hasznos, ha van egy mentorunk, akitől a technikai tudáson felül a praktikus dolgokat is elleshetjük. Ő taníthatja meg nekünk, hogy a kiválóság hogyan is néz ki a napról-napra szinten. Hogy igazából a törekvés és a célnak élés az, ami lényeges – nem az eredmények, amiket menet közben elérünk. De előbb-utóbb úgyis ott kötünk ki, hogy a saját nagy döntéseinket magunknak kell meghoznunk.


Ha nincs meg ilyen tisztán a víziónk, akkor egy kicsit nagyobb bajban vagyunk. Az átalakulással járó döntéseknél ugyanis még az átalakulás előtti agyunkkal kell megítélnünk, hogy akarjuk-e. Például nem tudhatjuk, milyen is lesz házasnak, vagy szülőnek lenni, amíg azok nem leszünk – de addigra már “belementünk”! A jelenlegi önmagunkat is elég nehéz kiismerni, de a jövőbeli önmagunknál még annyi esélyünk sincs.

Ezért is érdemes a tudatalattinkkal egy kicsit mélyebb kapcsolatba kerülünk. Onnan jöhet a fent emlegetett szikra is – és azért inkább gyerekkori, mert ott még jobban kapcsolatban vagyunk magunkkal. Csak aztán erre rátelepszik a társadalom konkrét, gazdaság-alapú rétege, és emiatt hajlandóak leszünk gazdasági alapon választani. Higgyük el, ez a látszólag “gazdaságos” döntés épp hogy nem fogja megérni!

Nyitni kell a vágyaink felé; vagy először is egyáltalán tudni meghallani őket! Nem hagyni a szürke hétköznapoknak, hogy elszürkítsék a látásmódunkat. Figyelni a művészetre, a barátságra, a szépségre, a gyermeki ártatlanságra – és ezekkel párhuzamosan a világ bicskanyitogató igazságtalanságaira. Mondjuk mi lenne az, amit szívesen tudnánk csinálni, és egyszerre meg is oldanánk vele valami nagy problémát?


Ha pedig találunk valami ilyet, akkor onnantól álmodjunk nagyot és lássunk munkához. Még akkor is, ha ez először (látszólag) senkit nem fog érdekelni!

Egy valamire való ember soha nincs munka nélkül… Csak legfeljebb épp nem fizetik meg érte.

A man’s never out of work if he’s worth a damn… It’s just sometimes he doesn’t get paid.

Martin Luther King Jr. “3D” hasonlata szintén jól szemlélteti, hogy milyen kikötések alapján válasszunk hivatást:

  • Legyen hossza, hogy életünk végéig fejlődhessünk benne;
  • Legyen szélessége, hogy sok embert elérhessünk általa; és
  • Legyen magassága, hogy valami felsőbb ideál szolgálatába állíthassuk a tehetségünket!

Munkamorál kapcsán egybecseng az üzenet a Művészet Háborújával: napi szinten újra és újra igent kell mondanunk a hivatásra, amire egyszer már igent mondtunk. Ebből a sok-sok igenből rajzolódik majd ki a végére a hozzájárulásunk. Ha pedig az ilyen jellegű, “igazi” munkánk mellé ideiglenesen valami olyan is kell, ami a számlákat fizeti, akkor találjunk magunknak egy társadalmi “beilleszkedő álruhát” – csak nehogy mi is elhiggyük!


Házasság

A következő Biblia idézet elcsépeltnek tűnhet, de attól nem lesz kevésbé jellemző egy jó házasságra:

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha.

– Korintusiaknak írt I. levél 13,4-8

Nagy, drámai döntések ritkán lesznek (ha egyáltalán) – a lényeg a mindennapi apróságokban van. Abban, hogy folyamatosan feláldozzuk a saját egónkat a kettőnk oltárán. A szenvedély lehet a fiatalok játéka, de megint pont az elköteleződés és a hosszú táv miatt van a házasságban a valódi öröm.

Sokan támadják az ideális házasság eszményképét, miszerint az úgysem reális, állapodjunk meg az “elég jó” mellett, stb. Így talán kevésbé leszünk sebezhetőek, csalódottak, és jobban maradhatunk önmagunk. Ami ironikus, hiszen pont úgy lehetne az “elég jó”-ból is idillit csinálni, ha a felek hajlandóak lennének változni a másikért.

A házasság egy krízishelyzet, ahol csak a hozzáállásunkon és a változási hajlandóságunkon múlik, hogy növekedést vagy szenvedést hoz inkább. Az élet apró súrlódásai addig csiszolnak minket, amíg kifényesedünk, vagy amíg bele nem törünk. Ha mindketten a másik hibájával foglalkozunk, akkor baj lesz. De ha mindketten a saját hibáinkkal foglalkozunk, – amikhez mellesleg csak nekünk van hozzáférésünk és amikért csak mi tartozunk felelősséggel – akkor menni fog.


Érdemes lehet áttekinteni az intimitás fázisait, csak hogy tudjuk, mire számíthatunk:

  • A pillantás – amikor fellobban a tűz;

  • A kíváncsiság – amikor csak rá vagyunk kíváncsiak (és kb. üresnek érezzük magunkat, ha nem vele vagyunk);

  • A párbeszéd – ahol jó esetben eljutnak addig, hogy a másik milyen módon nem normális (mert olyan ugye nincs, hogy normális… csak az változik, hogy hogyan nem normális);

  • Az első csók – amikor a kapcsolat “tavaszába” érünk, és minden de jó (a gondok meg még sehol);

  • A hivatalossá tétel – amikor a sok “én” döntésünk “mi” döntéssé válik;

  • Az elkerülhetetlen krízis – amikor elkezd szétfoszlani a rózsaszín felhő, és elővillannak a nemkívánatos tulajdonságok. Ne feledjük, hogy a szerelemmel sajnos nem csak az örömre és az együttlétre, hanem a sértettségre, a féltékenységre, és a bizonytalanságra is nyitunk. Itt ugye véget is ér sok kapcsolat, de ha kitartunk, akkor jöhet…

  • A megbocsátás – amikor dűlőre jutunk a másik tökéletlenségével és kb. “megérik” az addig komolytalan szerelmünk;

  • Az “egyesülés” – amikor tényleg révbe érünk (és ezért meg is dolgoztunk).

Aki idáig eljut, az egyszerre önző és önzetlen: szolgálja a másikat és kompromisszumot köt, mert rájön, hogy kb. csak így lehet értelme az életnek. Persze ez nem egy végállapot – innentől kezdődik az “igazi” kapcsolat!


Tekintve, hogy a párválasztás mennyire meghatározó tud lenni az életminőségünkben, azt hinné az ember, hogy a neveltetésünk és az oktatásunk kellően felkészít rá… De nem. Erre sem. Avagy Brooks nyers, de sajnos teljesen jogos megfogalmazásában:

A társadalom egy hatalmas összeesküvés, ami eltereli a figyelmedet az élet fontos döntéseiről, hogy helyettük segítsen a lényegtelenekre koncentrálni.

Society is a massive conspiracy to distract you from the important choices of life in order to help you fixate on the unimportant ones.

Node ne keseregjünk, hiszen itt pont ezeket a hiányosságokat foltozgatjuk. Párválasztáshoz például a következő szempontokat érdemes figyelembe venni:

  • Képesek leszünk-e feladni magunkat a kapcsolatunkért (értsd, kompromisszumkészség)?

  • Szeretjük-e azt, akik akkor vagyunk, amikor vele vagyunk (értsd, kompatibilitás)? Kitölti-e a legnagyobb űrt az életünkben? A kötődési stílusa és a személyiségjegyei alapján jól illeszkedünk-e? Illetve mivel a házasság kb. egy 50 éves beszélgetés: beszélgetnénk-e vele 50 évet?

  • A barátság (philia), a szenvedély (eros), és az önzetlen szeretet (agape) hármasából melyik(ek)et érezzük iránta? És az szerintünk jó-e úgy?

  • Végül pedig morális szemszögből: őszinte és egyenes? Fel tudunk-e nézni rá? Megbízhatunk-e benne?

A könyv erősen amellett érvel, hogy soha ne adjuk lejjebb, és csak akkor menjünk bele az elköteleződésbe, ha teljesen szeretjük a másikat. És ezzel tökéletesen egyet is értek – viszont kiemelném, hogy ez szerintem nem azt jelenti, mint aminek elsőre tűnik! Nem jelenti ugyanis, hogy a másik hibátlan kell, hogy legyen – és ezért addig kellene keresnünk, amíg ilyet találunk (mert nem fogunk)! Azt jelenti, hogy a hibáival együtt is őt akarjuk és kész.


A házasság egy örömnek indul, de idővel egy személyes oktatás lesz belőle. Gyakorlatilag egy élethosszig tartó kurzus empátiából, kommunikációból, és elköteleződésből. Ha azt akarjuk, hogy működjön, akkor egyszerűen jobb emberré kell válnunk – a párunkkal karöltve. Megismerni, hogy hogyan gondolkozik; hogyan hoz döntéseket; hogyan hat a múltja a személyiségére. És hogy az eltéréseinket hogyan tudjuk összecsiszolni.

A lényeg a pozitív hozzáállás! Nem feltétlen akkor lesz a baj, ha időszakosan növekednek a konfliktusok, hanem akkor, ha a pozitívumok fokozatosan elkopnak. A hétköznapibb tippekért hadd ajánljam az 5 szeretetnyelv illetve a jól működő házasság 7 alapelvének tanulmányozását. Bónusz két gyakori krízis, amire jó előre készülni:

  • Az első gyerek születése után nagy lehet a kísértés az egyre csak bonyolódó kapcsolatunkat a gyerek felé érzett tiszta, egyszerű szeretetre cserélni;
  • Az életközépi válságoknál és/vagy megkeseredéseknél hajlamosak vagyunk az önvizsgálat előtt (vagy rosszabb esetben az önvizsgálat helyett) a másikat hibáztatni a boldogtalanságunkért.

Ha az ilyen vagy ezekhez hasonló krízisek már annyira eluralkodtak, hogy parázs sem maradt, akkor néha elkerülhetetlen lehet a válás… De ha nem tudunk “könnyen” hátat fordítani, akkor itt az ideje inkább még jobban odafordulni! Higgyük el, megéri – hiszen így mássza meg a kapcsolatunk is a második hegyét, és teremt igazi örömöt.


Hitvallás

A morális kudarc legtöbbször nem azért történik, mert nem vagyunk képesek eléggé kitartani egy eszménykép mellett – hanem azért, mert egy elégtelen eszménykép mellett próbálunk kitartani. Vagyis az oktatás igazi szerepe az lenne, hogy megmutassa a lehetőségeinket. Hogy szembesítsen az emberiség (eddigi) legjavával, és magasra tegye a mércét, amit onnantól megugrani próbálunk.

Csak hát aztán jött a már jól ismert túl-specializáció, és az ilyen átfogó, alapvető dolgokra nem maradt energia. Sőt, a nyitott, absztrakt kérdések ma már szinte komolytalan fényben tűnnek fel. Elvégre kinek van ideje ezoterikus baromságokkal foglalkozni, amikor a kvantum-algoritmusok vagy a nano-csövek konkrét tulajdonságait is vizsgálhatjuk?! Nincs már iskola, ami az egész emberi lényt tekintené. Ezért kell a “Nagy Könyvek” alapján okulnunk – és ha ezt senki nem biztosítja, akkor magunknak biztosítani!

Az egyetemek, csakúgy mint a társadalom többi része, információban gazdagok de jelentésben szegények.

The universities, like the rest of society, are information rich and meaning poor.

Kell mind az intellektuális, mind az érzelmi intelligencia, hogy később teljes értékű emberként működhessünk:

  • Intellektuális téren jegyezzük meg, hogy nincs új a nap alatt! Minden gondolat “csak” kommunikáció, amihez az építőköveket valaki mástól örököltük – aki gyakran sok ezer éve halott. Ezért igyekezzük sokukkal kommunikálni (például olvasás útján), hogy minél cizelláltabb legyen a gondolati LEGO palettánk.

  • Érzelmileg pedig szintén érdemes mások élményeiből táplálkoznunk – hiszen azok készítenek majd fel arra, hogy a számunkra még ismeretlen eseményekkel is képesek legyünk megbirkózni. Egyenként nézve mindannyiunk élete túlságosan ingerszegény ahhoz, hogy esélyünk legyen elég érzelmet érdemben lefedni. De ez persze nem ad felmentést a váratlan helyzetek alól; csak azt jelenti, hogy majd nem leszünk képesek kezelni őket.

Egy “igazi” oktatás megváltoztatja, hogy mit tartunk szeretetre méltónak. Úgymond megkóstoltatja velünk a minőségi borokat, hogy onnantól már ne legyünk elégedettek a tablettással. És ha ez gyakorlati szempontból egy kicsit is elfordít minket a pénz, a testi javak és a hatalom felől valami eszményibb felé, akkor tudhatjuk, hogy igazán nyomot hagyott. A végére óhatatlanul is kialakul egy új értékrend és egy személyes filozófia, amire egy életen át támaszkodhatunk.


A “hitvallás” természetesen magába foglalhat vallási és/vagy spirituális elemeket is – amikkel magyarázni próbáljuk az emberiség jelenlegi tudása által megmagyarázhatatlan dolgokat. Sokan átélünk valamiféle “misztikus” élményt, gyakran amikor minden nagyon rosszra fordul. Amint eltűnik a hétköznapok zaja és figyelem elterelése, akkor végre rájövünk, hogy vannak fontosabb, “mélyebb” dolgok az életben. És hogy azok számítanak igazán.

Sokan leírták, szavalták, vagy elénekelték már az elmúlt pár ezer évben, hogy a szeretet és az egység a legfőbb hatalmak. De ezt sajnos megtapasztalni kell, nem hallani. Ehhez viszont jó esetben nem kellene padlóra kerülnünk! Ha egy kicsit több tudatos erőfeszítést tennénk az élet értelmének keresése felé, talán egy személyes katasztrófa nélkül is menne.

Brooks a Bibliát mint morális sztorit védi. Érvelése szerint mindegy is, hogy igaz-e; a lényeg, hogy egy kvázi forgatókönyvet ad az életünknek. És ennyiben tökéletesen egyet tudok érteni – hogy a fikciónak és a mítosznak is megvan a helye az ember fejlődésében (lásd Campbell). A túlzottan szó szerint vétellel azért persze továbbra is igencsak megvannak a magam problémái… De szerencsére erről itt szó sincs.

A könyv leginkább úgy fogalmazza meg a hitet, mint meglátni a világi dolgok “alatt” húzódó morális/spirituális/vallásos dimenziót. Hogy mindenki egy lélek, és hogy mind egyek vagyunk “Istenben” (legyen az bármi is). És ez az a fajta kompatibilis, intelligens “vallás”, amire én sem haragszom. Ez a definíció ugyanis nem törekszik az emberek irányítására, nem demagóg, és nem a elvakultságról szól. Itt tényleg csak azokat a réseket töltjük ki valami szívmelengetőbbel, ahova a tudomány nem is érhet el.

A praktikus hit nem kell, hogy az ego teljes hiánya legyen – csak hogy egy felsőbb ideál szolgálatába állítsuk az egónkat. Amit a sztoikusok például nagy T-s Természetnek hívnának. Hogy ne mereven ráerőltetni próbáljuk az akaratunkat a világra, hanem azzal együttműködve kihozni a dolgokból a legjobbat. Valahol az aktív és a passzív között félúton.

Erre jön aztán rá a szervezett vallás szintje, ami bizonyos dolgokban segíthet (rituálé, önkifejezés, “radikális kedvesség”), bizonyos dolgokban pedig épp hogy káros (mi kontra ők szemlélet, vak hit, intellektuális kisebbségi komplexus). Érdemes ezekből átvenni a jókat úgy, hogy mellette a rosszak ne hagyjanak kesernyés szájízt.


Közösség

Pár évtizeddel ezelőttig még teljesen normális volt, hogy a szomszédok ott vannak egymás nyakán és egymás életében. Aminek persze, megvan a negatívuma – de azért az így alkotott közösségek “védőhálója” nagyon nem elhanyagolható!

Hát ez a mai, elvárosiasodó és elszigetelődő világban megváltozott. Már senki nem kotnyeleskedik, de csak mert kb. senkit nem is érdekel senki más. Ugyanitt szépen bekúszik a magány, a depresszió, a rekordmennyiségű öngyilkosság… Na nyilván nem szigorúan ok-okozati viszony, de azért biztos nem véletlen egybeesés.

Egy másik nagy probléma, hogy rengeteg mindent kiszervezünk intézményekbe, amik eddig a közösség dolgai voltak. Oktatás, fizikai és mentális egészség, az idősek ellátása… Ezek mind elszemélytelenednek, amitől sokkal törékenyebbek lesznek.

Felesleges felelőst keresni, mert itt nem jó és rossz között megy a harc. Mind részesei vagyunk az el-egyediesedésnek. Ehhez is kell a második hegy: hogy mások szolgálatát tudjuk az életünk középpontjába (vagy legalábbis egy sokkal hangsúlyosabb pozícióba) helyezni.

Ha változást akarunk, figyeljünk az egyének helyett a közösségekre. A viselkedés ragadós! Ez lehet hátrány is, ha csak egy-egy személyt akarunk “megtisztítani” és aztán visszadobni a retekbe – mert úgyis visszaszennyeződik. Viszont lehet nagyon előnyös is, ha úgy egészében a retket kezdjük el egy kicsit kitakarítani a társadalomban.

Teremtsünk új kapcsolódási lehetőségeket a közösség számára, és aztán ezeken belül lehetőséget, hogy mély beszélgetésekre is sor kerüljön. Hogy a tagok megnyíljanak, és elkezdjenek áramlani a személyes sztorik. A következő nagy mérföldkő pedig már a közös sztori lesz; az fogja igazán összetartani a közösséget. Honnan jöttünk? Kik vagyunk? Hova tartunk?

Néhány alapelv a helyes(ebb) viselkedéshez:

  • Közösség az egyén előtt;
  • Radikális vendégszeretet (mint már mondtuk);
  • Jövőbe tekintés;
  • Kezdeményezés;
  • Közös felelősségvállalás.

Vegyük a kezünkbe a dolgainkat, és ne várjuk, hogy “majd a társadalom”, “majd a politikusok”, … Elvégre a saját ügyeinkhez mi értünk a legjobban. Ha pedig együtt építünk valamit, akkor azzal a konkrét eredményen felül új normákat is építünk. A tradícióknak is el kell kezdődnie valahol.

A “több szem többet lát” mintájára, ökológiai szempontból is jobb az együttműködés. A Néma Tavaszban szépen láthattuk, hogy egyetlen tényező piszkálása sok egyebet ki tud billenteni az egyensúlyából. De ha átlátjuk a komplex rendszert, – mondjuk hogy hogyan javítsuk a közösségünkben a fiatalok tanulmányi eredményeit, vagy hogyan csökkentsük a hajléktalanságot, stb. – akkor hatékonyabban láthatunk munkához.


Összefoglalás

Szép széles összefoglaló volt ez arra, hogy hogyan is élhetnénk egy teljesebb, morálisabb – mondhatni “jobb” – életet. Vagy hogy merre is érdemes fordítani a figyelmünket, ha épp egy metaforikus gödörben találnánk magunkat. Érintettük a hivatást, a házasságot, a személyes hitvallást, és még a közösségi kapcsolatokat is. Mindegyiken átszűrődik azonban ugyanaz az egyszerű üzenet: az egónknak vissza kell zsugorodnia a megfelelő méretére! Mi magunk is úgy járunk a legjobban, ha önként “adakozunk” valami nálunk nagyobb felé.

Kedvenc mozzanataim:

  • A 3D-s hivatás hasonlat, aminek hossza, szélessége, és magassága is van;
  • A szempontrendszer, ami egy társ igazán fontos tulajdonságait mutatja;
  • A vallás morális (és nem szó szerinti!) értelmezése; illetve
  • A közösségi felelősségvállalás hangsúlyozása.

Remélem más is annyit merít majd ezekből a gondolatokból, mint amennyire nekem “Aha!”-jellegű volt őket összeírni…