Az eredetiben fennmaradt sztoikus szövegek “nagy hármasából” kettőt már tárgyaltunk Marcus Aurelius Elmélkedései és Seneca Erkölcsi levelei formájában. Itt hát az ideje, hogy zárjuk a trilógiát Epiktétosz kézikönyvecskéjével, ami egy nagyon tömör és hatásos összefoglalója az irányzat főbb tanításainak.

További lekerekítést ad a területhez, hogy egy császár és egy arisztokrata polgár után egy sánta rabszolga szemszögéből is szinte ugyanazokat a tanulságokat hallhatjuk. Ha pedig valami annyira általános, hogy a világi spektrum két legvégén is változatlanul alkalmazható, arra talán ma is érdemes odafigyelni.

A tartalmat (ami igazából mindössze néhány rövid, számozott gondolat) tematikusan csoportosítottam a következő szekciókba:

Az idézeteket most mellőzném (mert ugye úgyis mindenki elolvassa az eredetit), de a saját szavaimmal megfogalmazott összefoglalásokba azért beillesztem a forrás-gondolat sorszámát a könnyebb visszakereshetőség érdekében.


Címkézés

(1) Bármilyen eseménnyel kapcsolatban a fejünknél kell meghúzni a határt. Ami belül van, afelett van irányításunk (és ezzel felelősségünk); ami kívül, arra nincs (és ezáltal nem is a mi dolgunk!). Ha ezt eltaláljuk, akkor boldogok, és kb. minden ellen védettek leszünk. Ha nem, akkor viszont egy nagy csalódásnak és nehézség-sorozatnak fogjuk megélni az egész életünket.

Szóval a jutalom igen jelentős, de cserébe jelentős erőfeszítést is kell letennünk az asztalra. Háttér hobbiként nem elég ezzel foglalkozni a hatalom és gazdagság kergetése mellett! Ezért tegyük oda magunkat, válasszuk szét a benyomásainkat a forrásuktól, és vizsgáljuk meg a forrást objektíven. Majd alkossunk akár “mesterségesen” olyan benyomásokat, amik jobban szolgálnak minket az automatikusnál! Ezt hívom én címkézésnek.

(5) Hiszen nem az események zavarják meg az embereket, hanem az azokról alkotott véleményeik. A fájdalom, a veszteség, és a halál mind természetes részei az életnek – de egy kellően negatív címke rengeteg szenvedéssé változtathatja őket. Ezért legyünk készek külső forrás esetén azonnal azt a címkét formálni, hogy “Ez nem az én dolgom”. Leszarom tabletta szteroidokon!

(9) A betegség például a testünk baja, nem a “miénk” – kivéve ha a fejünkkel a mi bajunkká tesszük. (28) És ha már itt tartunk: ha a testünkkel tenne bárki rosszat, akkor az ellen biztos tiltakoznánk. Az ellen akkor vajon miért nem tiltakozunk ilyen hevesen, amikor az elménkbe csak úgy beférkőznek?

Talán mert azt hisszük, hogy nincs beleszólásunk – pedig van! (20) Ahhoz ugyanis, hogy valaki bánthasson, nekünk is el kell hinnünk, hogy bántanak. Mondhatni mi is cinkosok vagyunk a saját szenvedésünkben. Szóval vegyünk két nagy levegőt minden reakciónk előtt, hogy biztosan úgy reagáljunk, ahogy az a saját érdekünkben áll! (38) Ha a testi sérülések elkerülése miatt óvatosak vagyunk, akkor legyünk legalább ilyen óvatosak a jellemünk sérüléseinek elkerülésével kapcsolatban is!

(19) A címkézéshez tartozik még, hogy vigyázzunk mások megítélésével. Ne engedjük, hogy a gazdag/sikeres külső látszat azt a (hamis!) benyomást keltse bennünk, hogy valaki más boldog, mert nem feltétlen az. És fordítva: attól, hogy valaki látszólag szegény/sikertelen, még nem jelenti, hogy nem boldog! A boldogság ugyanis csak belülről fakadhat.

(44) Hasonlóan: aki gazdagabb vagy intelligensebb, az nem feltétlen “jobb” nálunk… Csak gazdagabb, vagy intelligensebb. Nem csak pénzből vagy szókincsből áll az élet. (45) Aki pedig elkapkod valamit, arra mondjuk, hogy gyorsan csinálta; ne azt, hogy rosszul! Koncentráljunk a tényekre, az ítélkezést pedig hagyjuk meg akkorra, amikor már minden lényeges körülményt ismerünk.

(48) Az egyszerű ember minden jót kívülről vár, és minden rosszért külső tényezőket okol. A filozófus pedig – kitaláltátok – pont fordítva: a jó dolgok forrását és a rossz dolgok felelősét is belül keresi. Igyekezzünk hát a filozófus útját járni!


Elfogadás

(2) Akarjunk csak olyan dolgokat, amiket hatalmunkban van megszerezni – és akkor majd meg is szerezhetjük őket. Ha bármi külsőre vágyunk, akkor az vagy csalódást okoz (ha nincs meg), vagy az elvesztése félelmét kelti (ha megvan). Hasonlóan: akarjunk csak olyan dolgokat elkerülni, amiket hatalmunkban van elkerülni – így akkor el is kerülhetjük majd őket. Ha bármi külsőt akarunk elkerülni (szegénység, betegség, halál), akkor egy értelmetlen menekülés lesz az életünk.

(4) Mielőtt kilépünk az ajtón, képzeljük el részletesen, hogy mi sülhet el rosszul az aktuális tennivalónk során. Mellette pedig fogadjuk meg magunkban, hogy a konkrét teendő mellett kifejezett célunk a nyugalmunkat is megőrizni. Szóval ha valami (óhatatlanul) beleköp a levesbe, akkor jó eséllyel már fel leszünk rá készülve. És mellesleg a nyugalmunk megőrzésével legalább ezt a “másik” napirendi pontot még mindig teljesíthetjük, ha az eredetit nem is. (10) Ehhez persze kell az a hit, hogy minden világi ingerre megvan bennünk az ellenállási képesség, ha megfelelően tekintünk rá. De ez pont attól lesz így, mert elhisszük – érdemes tehát önbeteljesítő jóslatot csinálni belőle!

(12) A külvilág szemében lehet kicsit erősnek fog tűnni ez a nagy befelé fókusz, és a metaforikus leszarom tabletta túladagolásával járhatnak “negatív” következmények. (13) Elvégre a belső iránytűnknek és a külső elvárásoknak egyszerre nagyon nehéz lesz megfelelni. Úgyhogy a kellő befelé fordulás mellett fel kell készülnünk arra, hogy kívülről lenéznek majd. De hát semmi nincs ingyen; az ilyenekre tekintsük úgy, mint a lelki békénk ára.

(22) Mi csak ragaszkodjunk az elveinkhez a visszajelzésektől függetlenül. Ha így teszünk, idővel pont azok fognak nagyra tartani, akik most még lenéznek. Ha nem, akkor pedig kétszeresen is kiérdemeljük majd a mostani lenézésüket.

(42) Ne feledjük, hogy a kritika nem vesz el a kritizált tárgy/személy értékéből. Kedvenc szemléltetésem erre a kukába dobott húszezres, ami koszosan és gyűrötten is húszezret ér – hiába ítélte valaki szemétnek. Mindenki csak a saját értékrendje szerint cselekszik, de attól még nem feltétlen van igaza. Ezért hogy könnyebben viseljük mások kritikáját, emlékeztessük magunkat: a kritikusaink is csak azt teszik, amit jónak látnak.

(23) Különben is: ha bármikor külső visszaigazolásra vágyunk, akkor már rég rossz. Viselkedjünk úgy, ahogy kell; de ne azért, mert mások becsülnek érte, hanem azért, mert úgy kell. Legyen az egyenes élet az önmaga jutalma.

(24) A siker, a pénz és az elismerés amúgy sem csak rajtunk múlik – ezért nem is lehet szégyen, ha nem kapjuk meg őket. Az viszont szégyen, ha a kergetésük miatt kompromittáljuk a belső értékeinket. Szóval mi csak tegyük, ami tőlünk telik, és segítsünk az embertársainknak, ahogy tudunk. De azt soha ne szégyelljük, ha nem tudunk többet tenni vagy másoknak “még jobban” segíteni, amikor ez csak a saját integritásunk árán menne.

(25) Ára lesz, ha nem hagyatkozunk “alantas”, Machiavelli-féle, 48 törvényes taktikákra a feljebb jutáshoz. Lehet, hogy nem mi leszünk elöl a sorban az előléptetésnél vagy a kitüntetéseknél. De ezt az árat akkor fizessük emelt fővel, mert közben (a többiekkel ellentétben?) önmagunk maradhattunk.

(53) Az elfogadás lényege tehát annyi, hogy próbáljunk egyenesnek maradni, miközben önként és dalolva ballagunk a sors által kijelölt ösvényen. Persze akkor is arrafelé fogunk haladni, ha kompromittálódunk vagy ha ellenállunk – csak vonszolva kellemetlenebb lesz.


Elengedés

(3) Az eddigiekkel persze nem mondjuk, hogy minden külső kapcsolatunknak legyen vége. Természetesen lehet kedvelni tárgyakat vagy szeretni embereket! De mindig emlékeztessük magunkat, hogy ezek külső dolgok, amiket a sors bármikor elvehet tőlünk.

(7) Tetszett a hasonlat, miszerint egy feleség vagy egy gyerek elvesztése ugyanolyan, mint amikor egy kikötőben partraszálló matrózt szólít a kapitány. Ha menni kell, akkor menni kell – úgyhogy legyünk készen menni. Idős fejjel pedig főleg ne császkáljunk túl messzire, nehogy váratlanul érjen a hívás.

(11) Minden (és mindenki) csak ideiglenesen a miénk, és ehhez érdemes már most szoktatni magunkat – hogy ne fájjon annyira, amikor már nem lesznek a miénk. Gyakorlásként használjuk az “elvesztettem” helyett a “visszaszolgáltattam” kifejezést. Az már a mi szemszögünkből tök mindegy, hogy egy tolvajnak szolgáltattuk-e vissza az ellopott tulajdonunkat… A lényeg, hogy már nem a miénk és kész.

(16) Mások vesztesége esetén is emlékeztessük magunkat, hogy itt igazából nem “rossz” az, ami történt; csak az a rossz, ahogy ők ezt megélik. Persze lehet szimpatikusan viselkedni és együttérzést mutatni – nyilván ne legyünk érzéketlen bunkók! De nem szabad ténylegesen együtt is érezni. (26) És ehhez kapcsolódóan: gondoljunk arra, mennyivel könnyebben viseljük mások veszteségét, mint a sajátunkat. Pedig a miénk sem kevésbé természetes, mint másé. Próbáljuk hát a sajátunkat is kisebb szenvedéssel megélni.


Mértékletesség

(15) Legyen meg mindenből, hogy mi az elég – és azt sem kell korábban akarni, mint ahogy lehetőségünk nyílna rá! Ha még nincs, ne várjuk türelmetlenül. Ha már volt, ne akarjuk visszakapni bármi áron. Ha pedig épp van, akkor is csak eleget – vagy ha nem tudunk pont eleget, akkor inkább akár annyit se. (41) Elegánsan úgy is mondhatnánk: kifinomulatlan, ha túl sok energiát töltünk a testünk igényeinek kielégítésével. Az elme legyen az első, a test pedig csak egy távoli második!

A (33)-as pont ajánlott személyiségjegyeiből sok tartozik ide:

  • Hallgassunk, vagy legfeljebb is csak keveset beszéljünk – de azt sem pletykálkodásra, közhelyekre, vagy magunkra használva;
  • Legyünk minimalisták a világi dolgokkal kapcsolatban;
  • Törekedjünk a szexuális mértékletességre;
  • Viselkedjünk visszafogottan bármiféle nyilvános eseményen;
  • Ne próbáljunk túlzottan viccesek lenni; és
  • Ne káromkodjunk – ami tulajdonképp túlzó önkifejezés… (Hupsz!)

(39) A testi szükségleteinknek van egy természetes határa. És nagyon vigyázzuk ennek az átlépésével, mert utána már szó szerint nincs határ – Epiktétosz szerint végül már az arany papucsunkra is hiányozni fog a bíbor hímzés! Vagy egy modernebb példa a Wall Street Farkasából: nehogy nagyobb yacht kelljen, hogy elférjen rajta a helikopter leszálló! (21) Tartsuk a halált (és az egyéb tragédiák lehetőségét) mindig szem előtt! Így biztos nem fogunk semmit túlzásba vinni, mert perspektívába helyezi az életünket…


Integritás

A (33)-as pont maradék javaslatait leginkább az “integritás” kulcsszó alá tudnám összefoglalni:

  • Tegyük azt, ami helyes;
  • Utasítsuk vissza a külső kötelezettségeket, ha csak lehet;
  • Kerüljük a rossz társaságot – vagy legalábbis ne süllyedjünk a szintjükre;
  • Soha ne magyarázkodjunk; illetve
  • Készüljünk fel minden lehetséges negatívumra – és azok ellenére mégis tegyük azt, ami helyes!

(29) Csak akkor csináljunk valamit, ha előtte végiggondoltuk, hogy az mivel jár. Nem csak azt, hogy milyen eredmény vár a végén, hanem hogy milyen életet kell hozzá élni. És csak akkor fogjunk bele, ha vállaljuk, hogy kitartunk mellette. (50) Ha viszont egyszer elkötelezzük magunkat valami mellett, akkor azt onnantól tekintsük a saját törvényünknek – és az attól való eltérést konkrétan “törvényszegésnek”!

(35) Ha csinálunk valamit, akkor azt csináljuk nyilvánosan. Ha szégyenletes, akkor erre még előtte gondoljunk, és inkább ne csináljuk. Ha viszont az a helyes, akkor mindegy, hogy az emberek mit gondolnak majd rólunk.

(34) Minden kísértés felmerülésekor várjunk egy kicsit mielőtt igent mondanánk. Gondoljuk meg, hogy mennyire lesz jó, és hogy meddig. Aztán pedig vessük össze azzal, mennyire lenne jó utána az a tudat, hogy mégsem mentünk bele. Napjainkban az azonnali kontra késleltetett kielégülés címszavak alatt a pszichológusok is felismerték ennek a jelenségnek a fontosságát. Jó látni, hogy mindössze 2000 évvel vagyunk lemaradva…

(46) Ne beszéljünk a filozófiáról, hanem demonstráljuk inkább a tetteinkkel. Főleg ha még csak félig emésztettek a gondolatok a fejünkben. Ez a poszt természetesen kivétel, mert nekem is (és remélem nektek is) pont ez segít jobban megemészteni a gondolatokat. (47) Ne fitogtassuk emellett az egyszerű/egészséges életmódunkat sem! Attól persze éljünk úgy – de magunk miatt. (49) Nem érteni vagy értelmezni kell a filozófiát, hanem megszemélyesíteni. Ne a bölcsész jellegű “Vajon mire gondolt a szerző?” vitákba öljük az energiáinkat, hanem abba, hogy a mondanivaló élő példái lehessünk.

(51) Ha már tudjuk az alapokat (márpedig tudhatjuk, mert épp most tárgyaltuk őket), akkor onnantól mire várunk? Állítólag felelős felnőttek vagyunk, úgyhogy ideje kézbe venni a saját fejlődésünket. Attól, hogy nem vagyunk épp Szókratész szintjén, attól még élhetünk úgy, mintha ő akarnánk lenni!

(52) Legyen meg az értékrend, és aztán foglalkozzunk a fontos dolgokkal. Erre pedig zseniális a példa: a filozófiában is megvannak első lépésben az alap igazságok, aztán második lépésben a bizonyítások, és aztán harmadik lépésben a bizonyítások értelmezései. Erre mi ahelyett, hogy az általános igazságokkal foglalkoznánk, az egész életünket a specializált bizonyítás értelmezésekre basszuk el. Avagy Epiktétosz szavaival:

Az eredmény az, hogy hazudunk – de azt könnyen be tudnánk bizonyítani, hogy miért nem szabadna.

The result is that we lie – but have no difficulty proving why we shouldn’t.

Akinek szemet szúr a képmutatás, az bátran tegyen ellene…


Összefoglalás

Epiktétosz kézikönyvecskéje szépen tovább erősítette bennem, hogy a sztoicizmus lényege és egyes számú alapköve a “címkézés”. Ha szét tudjuk választani a külvilág ingereit és az azokra adott reakcióinkat, akkor onnantól szinte egy csapásra véget vethetünk a szenvedéseinknek. Majdnem mint egy szuper erő… Ehhez jön hozzá kettes számú alapkőként a természet (vagy sors, vagy isten, vagy nevezzük bárhogy is), ami a külső eseményeket meghatározza – és mi belátjuk, hogy oda tényleg egyáltalán nincs beleszólásunk.

Ezeket továbbgondolva szinte magától kijön a többi szekció főbb mondanivalója:

  • El kell tudnunk fogadni minden olyat, amiben bármilyen kis külső tényező is jelen van. Ha nem csak rajtunk múlik valami, akkor semmire nincs garancia, és butaság is lenne elvárni.
  • Még ha épp birtokoljuk is, el kell tudnunk engedni bármit (és bárkit). Tekintsünk mindenre kölcsönként, amit előbb-utóbb úgyis vissza kell szolgáltatnunk.
  • Érdemes mértékletességre nevelni magunkat, hiszen akkor nem leszünk függők, amíg van; és nem lesz katasztrófa az sem, amikor már nincs.
  • Elsődleges fontosságú önmagunkat fejleszteni és egy “egyenes” életet élni – mert csak így adjuk meg a kellő tiszteletet annak az egyetlen területnek, ami tényleg a mi irányításunk alatt áll.