Tegyük fel, hogy az eddigiekben kellően sikerült rátok sóznom az önfejlesztés gondolatát. Hogy olvasni és tanulni – a közhiedelemmel ellentétben – jó dolog. De valami technikai útmutató azért gondolom továbbra sem ártana arról, hogy hogyan is lehet hatékonyan fejlődni és egy magasabb szinten teljesíteni. Ezt a hiányt pótoljuk most Josh Waitzkin – A tanulás művészete című könyvével.

Waitzkin egy sakk csodagyerek, akiről könyv és film is készült. De idővel az így jött hírnév miatt kicsit kiábrándult a sakkból. A mély gondolkodást, a fejlődést, és magát a tanulási folyamatot szerette benne, amiktől egyre jobban elvonták a figyelmét. Ezért kezdett Tai Chi-zni, amiben újra kiélhette az önfejlesztési hajlamait – és meglepően hamar ennek a sportágnak is feljutott a csúcsára! Innen vonja le a következtetést, hogy ő igazából nem is a sakkban vagy a harcművészetben jó, hanem a tanulásban.

Eddig csak elég absztraktan voltak meg a tapasztalatai a saját fejében, amiket szavakba önteni és másoknak is lekommunikálni elég nehéz. Hogy ezt orvosolja, egyetemi évei alatt filozófiát tanul. Találkozik az Upanishadokkal, a Taoizmussal, a Buddhizmussal, Platónnal… És mindenhonnan hasonló lecke köszön vissza: Ha egyszer valamit elég mélyen megértünk, akkor az ott tanultakat utána át lehet vinni más területekre is. Vagyis hogy igazából egy “igazság” van, és ha azt egyszer bármiben meglátjuk, akkor onnantól másban is könnyebben megláthatjuk majd ugyanazt.

Minden az alapokra épül, – ezért is hívjuk őket alapoknak – de amint az ember egy magasabb szintre jut, hajlamos elfeledkezni az alapok fontosságáról. Tudatosan nem is gondolkozik róluk, hiszen annyira mélyen benne vannak a fejében, hogy “csak úgy jönnek”. De ha kommunikálhatóvá és taníthatóvá akarjuk tenni a folyamatot, akkor vissza kell menni és tudatosan lebontani/elemezni a lépéseket. Waitzkin ezt teszi most ezzel a könyvvel: lebontja, hogy hogyan tudott két, látszólag teljesen független terület mesterévé válni. És ezáltal remélhetőleg mi is képesek leszünk majd hatékonyabban tanulni, bármit is tanulunk épp.

A tartalom a következőképp alakul:


A sakk karrier

Egy New York-i parkban kezdett sakkot tanulni, kemény 6 évesen. Drogosokkal, öregemberekkel, egy mondhatni elég furcsa közegben… De ő nagyon élvezte! Itt talált rá egy mester, – gondolom az egyre növekvő “parki csodagyerek” híre alapján – hogy akkor ő tanítaná rendesen.

A kis Josh nagyon szimpatizált a tanár mentalitásával, mert az nem a tekintélyre, hanem az útmutatásra alapozott. Nem prédikált vagy formálisan oktatott, hanem inkább kérdezett és párbeszédet kezdeményezett egy-egy olyan döntésnél, amivel nem értett egyet. Így a nyers, száraz technikai tudás nem tudta letörni Josh gyermeki lelkesedését a játék iránt. Mire végre elkezdett versenyekre járni, szinte tarolt a saját kategóriájában.

Ennek ellenére az első nagy nemzeti bajnokságán kikapott, ami 8 éves fejjel (és az addigi sikerek után) igencsak megrázta. Szerencsére a családi összetartás és az ütemezett, rendszeres, világ elől elvonulós nyaralás segítettek neki megfelelően kezelni. Persze a nyaralás után is jöttek felfordulások: új iskola; a sakktanárának kevesebb ideje jutott rá (amit ő tévesen a kudarcának tudott be); az új barátok gazdagsága miatt szegénynek érezte magukat; ilyesmi. De visszajött belőle!

Utólag visszatekintve a 8-9 éves időszakát tekinti az élete meghatározó korszakának, ugyanis itt alapozta meg, hogy a kudarcra csak még több kemény munkával kell reagálni. Ugye másnak is felrémlik Carol Dweck – Szemléletváltása? Csak mert Waitzkin is név szerint említi, mint nagy inspirációt, amikor párhuzamba állítja a sakk világával.

A legtöbb fiatal játékos csak a nyerésre (és azon belül is a gyorsan nyerésre) koncentrál. Ezt csak elősegíti, hogy nyitó stratégiákat memorizálnak – ahelyett, hogy mélyebben ismerkednének az alapokkal. Ez az iskoláknak talán jó, mert látszólag gyorsan és jobb eredményeket produkál, de hosszú távon nem az igazi. Waitzkin-ék viszont pont a végjátékra koncentráltak inkább, ahol a kevesebb bábu miatt már jobban számítanak az alapok.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a végjáték fontosabb, mint a kezdés. Csak azt, hogy melyik szemléletmódot segítik elő a játékosokban. A gyorsan nyerni akaróknak az eredmény számít, ezért ha kikapnak, akkor onnantól “vesztesek”. Waitzkin-éknek ehelyett az alapok mély ismerete számít, ezért ha kikapnak, akkor ott az új lecke, amiből tanulni lehet. Tankönyvi példa a berögzült kontra fejlődési szemléletmódra.

Direkt mindig úgy választottak versenyeket és ellenfeleket, hogy a kikapás rendszeres élmény legyen az életében. Vagyis a kikapás fejlesztő hatása annyira fontos, hogy ha magától nincs, akkor mesterségesen generálják! Waitzkin sorra nyerte a korosztályos versenyeket, ezért a felnőttek ellen is kiállt (kiült?), hogy “felnőhessen” az ellenállás szintjéhez.

Azt természetesen nem mondja senki, hogy a győzelem egyáltalán nem számít, mert az is egy fontos motiváció és/vagy tanulság lehet. Csak a folyamat legyen a fontosabb! Lényegében: tudni kell a helyén kezelni a vereség mellett a győzelmet is. És ez a hely se nem az elszállás, se nem a leszarás… Valahol félúton – egy kicsit talán a leszarás felé görbülve.


Mindez szépen működött, amíg a belső koncentráció zavartalan maradt. De amint belefutott a világ irányíthatatlan, zavaró tényezőibe, egyre bonyolultabbá váltak a dolgok. Egy példa a pofátlanul csaló orosz játékosok, akikkel (itt még) nem nagyon tudott mit kezdeni. Egy másik, hogy (tanári behatásra) egyre kevésbé a saját stílusában játszott. Egy harmadik az apja könyve (és az abból készített film) miatti hírnév, ami fokozatosan elidegenítette a sakktól.

Egyre több párhuzamot fedez fel a magánéleti, mentális problémái és a sakkos hibái között. A sakk tulajdonképpen az önmegismerés eszköze volt számára, de ezen a ponton már nem úgy működött. Visszatekintve azonban ezt is egy álruhás áldásnak tekinti, mert így indulhatott meg a második művészete és önkifejezése felé.


A második művészeti ág

A taoista ismerkedés kapcsán jutott a Tai Chi-ig, amit kezdetben mintegy aktív meditációként használt, de aztán persze jóval mélyebbre süppedt a nyúl üregébe. Ez pedig segített egyre inkább összhangot teremteni, hiszen így újra megfigyelhette saját magán a sakknál már működő tanulási módszereit, csak most egy teljesen új területen, és már felnőtt fejjel. Ezeken a tapasztalatokon keresztül mutatja be a korai haladását:

Kezdő hozzáállás

A sakkos agya nagyban segített meglátni és megérteni az apró részleteket, ami miatt az elejétől fogva relatíve gyorsan fejlődött. De ami ennél is fontosabb, hogy képes volt újra igazi kezdőként viselkedni. Az ő olvasatában az a siker, ha felnőtt, megfontolt fejjel is képesek vagyunk gyermek-esen hozzáállni a dolgokhoz. Ha mesterként is meg tudjuk tartani ezt a “kezdő” hozzáállásunkat a folyamatos haladás jegyében. Ez szerintem kb. a “kiégés” ellentéte… “Beégés”?

Befektetés a vereségbe

Idővel a mestere hívta meg a Tai Chi harcművészeti verziójával (Push Hands) kapcsolatos óráira. A Push Hands lényege a nem-ellenállás, vagyis hogy a direkt ellenreakció és erő helyett “okosan”, az ellenfél erejét ellene fordítva oldjuk meg a konfliktust. Ennek eleinte a legnehezebb része sokaknak az, hogy elengedjék a berögzült ellenállásukat, és egy darabig hagyják magukat lökdösni (amíg bele nem tanulnak). Ez gyakorlatilag egy alázatossági training – egy befektetés a vereségbe.

Waitzkin azért fejlődött gyorsan, mert nyitott volt a visszajelzésre és hogy tanuljon a hibáiból – ego és magyarázkodás nélkül. Hiszen ha egy tetszőleges terület elsajátítása közben meg tudnánk állni, hogy ugyanazt a hibát többször is elkövessük, akkor marha gyorsan a csúcson találnánk magunkat. Ez persze kb. lehetetlen, de a hibák ismétlésszámát odafigyeléssel és nyitott hozzáállással minimalizálhatjuk. Az életben mondjuk nem nagyon lesz olyan alkalom, ahol “nincs szezon”; ahol épp nem számít a teljesítményünk, és nyugodtan bénázhatunk a hosszabb távú fejlődés érdekében. De időnként így is be kell fektetnünk, mert ezek a látszólagos “platók” nyitják majd meg az utat a még magasabb szintű teljesítmény felé.

Egyre kisebb körök

Waitzkin tanulási módszertanának fontos alapfelvetése, hogy mélység > szélesség. Ez ugye elvileg pont szemben áll a Reneszánsz ember fogalmával, miszerint az általános tudás többet ér, mint a túlspecializáció. De ez a látszólagos ellentét szerintem elég egyszerűen feloldható: a szélesség nélküli és nem önmegvalósításnak megélt túlspecializáció a baj. Illetve fordítva is igaz: a minden mélységet és belemerülést nélkülöző szélesség is baj. Az optimális középút egy-két dologban megélni a mélységet, és aztán szélesíteni a látókörünket, hogy oda is átültethessük a meglátásainkat.

A könyv technikája: egyre kisebb körökben gondolkozni! Amikor valaminek mélyen megértjük az alapjait, és aztán azokat felhasználva egyre jobban “letisztítjuk”, vagy “összetömörítjük”. Csak a lényeg marad, ami a sallang és a körítés nélkül kisebb de tömörebb és hatásosabb lesz.

Ettől persze szép lassan és fokozatosan kell elsajátítani egy-egy új készséget. De ha már érzés szintre magunkba vertük, akkor (az érzés által vezérelve) máshogy is előadhatjuk magunkat és mégis ugyanazt az eredményt érjük el vele. Küzdősportos példa: egyre rövidebb távról teljes értékűt ütni. Sakkos példa: úgy is irányítani a tábla közepét, hogy látszólag egyre kevesebb bábu van a tábla közepén.

A nehézségek felhasználása

Egy komolyabb sérülése miatt muszáj volt új technikát tanulnia, hogy egy kézzel is védekezni tudjon az ellenfél két keze ellen. És habár ez hátránynak indult, hamar beleszokott. Így pedig a gyógyulás után a “felesleges” másik kezével váratlan támadásokat tudott indítani.

A belső/külső (avagy az absztrakt/konkrét) váltakozása minden fejlődési folyamatnak része (kellene, hogy legyen), de a belsőt sokszor elhanyagoljuk. A fenti példa remélhetőleg szépen szemlélteti, hogy ezzel milyen növekedési lehetőségeket hagyunk az asztalon. Akinek elég, hogy középszerű (vagy netán “jó”), az megteheti, hogy az akadályoknál megtorpan, lassít, kivár, stb. De aki a legjobb akar lenni, az az ilyen akadályokat is felhasználja, és fejlődési lehetőségnek próbálja beállítani a saját szemében. Emlékezzünk Marcus Aurelius-ra: “A tett gátja csak elősegíti a tettet. Az lesz az út, ami az útban áll.”

Lelassítani az időt

Az előbbi sérülés nem is csak az egykezes technika oldalon volt megvilágosodás. Egy döntő meccs közben történt, és miatta Waitzkin-nek szinte “belassult” az idő. Ennek köszönhetően pedig még a sérülés ellenére is nyerni tudott. Ez a fejlődési folyamatnak már az a fázisa, ahol a külső kizökkentések nem hogy nem zavarnak meg, de konkrétan segíteni is tudnak.

Nyilván jó lenne viszont, ha nem kellene mindig egy törött kéz az ilyen szintű fókuszhoz. Hősünk itt kezd azzal foglalkozni, hogy tudatosan kiválthassa ezt a “kiélesedett jelenlétet”. A leghasznosabb segítségünk ebben a megérzéseink, amik kb. egy hidat képeznek a tudatunk és a tudatalattink között. És persze a gyakorlás, amivel a dolgok nagyját tudatalatti szintre döngölhetjük.

Szóval igazából nem az idő lassul le (meglepetés!), hanem csak kevesebb dologra kell tudatosan odafigyelnünk. A tudatalattink intézi a dolgok nagyját, és mi cserébe szabadabban és alaposabban elemezhetjük azt a kevés de fontos részletet, ami igazán számít.

A misztikusság illúziója

Ha elég magas szinten nézzük, minden versenyhelyzet fejben dől el. Ilyenkor történhetnek misztikusnak tűnő események, amik igazából csak a jelentős szintkülönbségből fakadnak. Ez az, amikor nem hogy csak elvernek, de a tetejébe annyira elvernek, hogy azt se értjük, hogy hogyan vertek el.

A lényeg, hogy ezekben sincs semmi misztikus. Gyakorolni kell, amíg a jelenlegi érzékelésünket “le nem passzolhatjuk” a tudatalattinknak. És utána nem megelégedni ezzel, hanem új feladatot keresni a tudatos agyunknak is.

Ha huzamosabb ideig képesek vagyunk a jelenlegi tudásunk “szélén” gyakorolni, akkor időnként jönni fog egy-két olyan inspiráció, ami szinte érthetetlennek fog tűnni. De ezeket tanulmányozhatjuk és megérthetjük, amivel igazából kitoltuk a tudásunk határát. Innentől tudatosan is használhatók lesznek, és ez az új “szél” – ahonnan majd hamarosan akár egy új adag inspiráció is várható.

Waitzkin-t ez a felismerése itt sajnos még a vesztes oldalon éri, de ez segít majd neki leküzdeni azt a bizonyos szintkülönbséget. Ideje tehát összefésülni a tanulási folyamatról tanultakat a teljesítőképességgel.


Összeérnek a szálak

A teljesítőképesség tekintetében 3 nagyobb lépcsőfokra juthatunk el:

  1. Nem engedjük, hogy az élet apró dolgai kizökkentsenek;
  2. Konkrétan profitálni tudunk belőle, ha az élet apró dolgai kizökkentenének;
  3. Már nem függünk az élettől, hanem magunknak termeljük a produktív “kizökkenéseket” – ami ilyenkor már inkább egy “be”-zökkenés.


Az első szint az ún. “puha zóna” (“soft zone”), amiben ellenállóak vagyunk a külvilág ingereire. Mert ugye lehetünk úgy is “a zónában”, hogy közben bármi kirángathat (ez a “kemény zóna”). Mintha (egy indiai tanmese szerint) úgy akarnánk átkelni egy tövises szakaszon, hogy utat építünk, ahelyett hogy szandált vennénk fel. Az előbbinél a természetet próbáljuk erőszakkal magunkhoz igazítani, ami ritkán fog menni, és nagy függést okoz. Az utóbbinál pedig azzal dolgozunk, amink van…

Waitzkin személyes (korábbi, sakkos) példájával élve: nem fenntartható, ha csak csendben képes koncentrálni, és ezért elvárja a világtól, hogy teljes legyen a csend. Sőt, még a saját elméjétől is elvárná, hogy ne szóljon benne mondjuk egy korábban hallott dallam. Nem, ehelyett inkább tudatosan próbálta hozzászoktatni magát, hogy zajban is menjen a figyelés. Direkt zenét hallgatott gyakorlás közben; gyakran olyat, amit nem is szeret.


A puha zóna továbbfejlesztése a második szint, ahol már nem is csak hogy nem zavarnak a külső dolgok, de még konkrétan inspirációt is merítünk belőlük. Ehhez magas szintű befelé fordulás szükséges, hogy megtanuljuk megfigyelni az érzelmeinket, és tudjuk nyugodtan (szinte külső szemlélőként) viselni őket. Kiváló edzés lehet a meditáció, ahol amúgy is nagyon hasonló céljaink vannak (lásd Meditáció alapok, A tudatosság csodája).

Ha viszont ez megvan, akkor észrevehetjük majd, hogy hogyan fordíthatjuk őket az automatikus, önpusztító reakciók helyett plusz üzemanyaggá. Erősen kapcsolódik a sokszor emlegetett sztoicizmus is, ahol a külső események címkézésének módosításával teljesen más reakciókra nevelhetjük magunkat a saját javunkra.


Végül a harmadik szinten az a cél, hogy már szinte vezényszóra aktiválni tudjuk ezt a mély koncentrációs tudatállapotot. Ha bármikor úgy jelen akarunk lenni, mint a krízishelyzetekben, akkor képesnek kell lennünk bármilyen helyzetet krízishelyzetként megélni. És annak ellenére nyugodtnak és összeszedettnek maradni. Ezért ha nincs külső nyomás, akkor magunkra kell belső nyomást helyeznünk, és azzal megbirkóznunk – az agyatlan gyakorlás nem gyakorlás!

Ugyan erővel is bele lehet kényszeríteni magunkat a zónába, de az akkora energiát fog kivenni belőlünk, hogy aztán az életünk többi kirakós darabja hullik majd szét. És különben is, a folyamatos csúcs fókusz nem fenntartható kiégés nélkül. De egy folyamatosnak tűnő fókuszt elérhetünk, ha megtanulunk minél jobban pihenni és regenerálódni ilyen kis mini-relax szünetekkel. Itt feljön a test-elme kapcsolat, ami szerint az intervallum edzés nagyszerű, mert ugyanezt az elvet tanítja a testünknek – erre még későbbi könyvekben biztos visszatérünk.

Szóval a teljesítmény training első lépése, hogy megfigyeljük magunkban a stressz és a regenerálódás dagály-apály-szerű hullámzását. És aztán ezt tudatosan a saját javunkra használjuk. Gyakorlással egyre hosszabb sprintekre leszünk képesek egyre rövidebb pihenőidőkkel – mind fizikai, mind mentális téren.

A totális relaxációhoz feltétel, hogy el merjük engedni a fókuszt. De a fókusz elengedéséhez viszont az az önbizalom a feltétel (megint csak), hogy vissza tudjuk majd szerezni. Ehhez hasznos valami rutin, amivel leképezhetjük a legjobb, legnyugodtabb, legfelkészültebb állapotunkat.

Nézzük meg, mikor vagyunk ilyen top formában úgy általánosságban, és csináljunk előtte valami “rituálét”, ami a fejünkben majd idővel hozzákapcsolódik a mentális állapotunkhoz. Így ha legközelebb elvégezzük ezt a bevezető rituálét (mondjuk egy “nagy pillanat” előtt), akkor ott is olyan letisztultak lehetünk. Lezuhanyzunk, iszunk egy teát, meghallgatunk egy bizonyos zeneszámot, meditálunk, futunk, eszünk egy kicsit… Kinek mi a testhezálló.

Na ja, és mi van, ha hirtelen érkezik a nagy pillanat? Ha ott majd csak perceink, vagy akár csak másodperceink lesznek? Ehhez kell a (lassú! fokozatos!) tömörítés, amivel akar egyetlen be/kilégzésre is csökkenthető ez a csúcsállapotot kiváltó rutin. Az ilyen irányú tréning sokkal flexibilisebbé tesz majd minket a váratlan pillanatok kezelésében, de ami talán még fontosabb: az “eseménytelen” pillanatok megélésében és értékelésében is sokat segíthet.


Összefoglalás

A könyv részletes meccs leírásokkal zárul, ahol Waitzkin – mindössze néhány évvel a nemzetközi sakkmestersége után – gyakorlatilag “dupla” Push Hands világbajnok lesz. És ahogy egy-két frissebb interjújából láttam, azóta sem pihen: már egy újabb küzdősportban is igencsak a profi szintet mássza, szörfözni tanul, cégek/sportolók tanácsadója, és hamarosan új könyve is készül. Ebben a sztoriban azt próbálta átadni, hogy mindezt (elméletileg!) hogyan csinálhatjuk utána.

Amire mindenképp számíthatunk, hogy bármekkora felkészülés ellenére is mindig lesznek meglepetések. Ezért kell az alapokra építő, flexibilitásnak és inspirációnak teret adó rutin, amivel ilyenkor is helyt állhatunk. Tanulás közben:

  • Ragaszkodjunk a növekedési szemléletmódhoz;
  • Álljunk hozzá kezdőként;
  • Fektessünk be a vereségbe;
  • Rajzoljunk egyre kisebb köröket;
  • Használjuk fel a nehézségeket;
  • Lassítsuk le az időt; és
  • Gyakoroljunk a tudásunk “legszélén” – hogy a hirtelen inspirációk új szintre emelhessenek!

A teljesítményünkkel kapcsolatban pedig:

  • Legyen “puha” a zónánk, hogy ne zökkenthessenek ki;
  • Használjuk az amúgy zavaró behatásokat üzemanyagként; és
  • Tanuljuk meg magunkat parancsszóra ilyen állapotba hozni!

Ha így állunk hozzá, bármiben az élmezőnybe juthatunk.