Az éveleji önfejlesztés dömping következő állomásának egy régebbi kedvencemet kerestem elő. Ugyanis hiába kapunk az Atomi szokások által egy csomó technikai segédletet a fejlődéshez, ha egyszer nem is hiszünk a fejlődésben. Na jó, ez így talán drasztikusan hangzik, de valahol mélyen szerintem mindannyiunkban vannak bugyrok, amik visszatartanak a nyújtózkodástól. Vagy mert félünk kudarcot vallani, vagy mert konkrétan bemeséljük magunknak, hogy nekünk az úgysem menne.

Ezekre a belső ön-szabotázsokra kínál megoldást Carol Dweck – Szemléletváltás című könyve. Központi tétele, hogy megkülönbözteti a “berögzült” és a “növekedési” szemléletmódot, és ezáltal azt is, hogy kinek mit jelent a kudarc. Ez az új mentális modell pedig kimondottan hasznos lesz a változáshoz is, ha véletlenül a rosszabbik oldalon ismernénk inkább magunkra.

A tartalom a következőképp alakul:


A két szemléletmód

Mind a gének, mind a környezetünk nagyban befolyásolják, hogy milyen adottságokkal indulunk neki az életünknek. De hogy ebből a kezdőpontból aztán meddig/hova jutunk el, azt inkább az határozza meg, hogy hogyan tekintünk magunkra.

A berögzült szemlélet szerint mindenki olyan, amilyen. Adott intelligenciával, személyiséggel és képességekkel születik, amik aztán csak megnyilvánulnak valahogy az élete során. Az ilyen ember folyton bizonyítani akar, hiszen ha már állandóak az értékei, akkor jobban teszi, ha demonstrálja: ő bizony megüti a szintet. A sikert és elismerést üldözi, mert azok igazolják vissza – de minden áron menekül a kudarc elől, mert az csak “leleplezné”, hogy mégsem olyan értékes, mint amilyennek elsőre látszott. Ilyen szemszögből logikus, ha idővel egyre kevésbé nyújtózkodik az ember. Minek (feleslegesen?) beleölni a sok energiát valamibe, ha egyszer nem megy? Vagy ha egyáltalán van esélye, hogy nem fog menni…

A növekedési szemlélet szerint viszont mindenki olyan, amilyenné válik. Bárhonnan indul is az intelligencia/személyiség/stb. spektrumokon, hiszi, hogy onnan kellő munkával bármilyen irányba (és szinte bármeddig) eljuthat. Az ilyen ember nem azt fitogtatja, amit tud, hanem azzal foglalkozik, amit még nem tud. Nem elrejteni próbálja a hibáit, hanem tanulni belőlük. A kudarcokat lehetőségként éli meg – sőt, még akár élvezi is őket, mert azoktól fejlődik. Egy bukás nem megmutatta, hogy nem elég jó… Csak felkészítette rá, hogy legközelebb már jobb legyen.

A két hozzáállás különbségei közvetlenül jelentkeznek a megbirkózási stratégiáinkban. Egy rossz visszajelzés után feladjuk, vagy keményebben készülünk a következő megmérettetésre? A nálunk jobbak felé fordulunk, hogy legyen kitől tanulni – vagy a rosszabbak felé, hogy legalább annyival is okosabbnak érezhessük magunkat? A képességeink megítélésénél tudjuk-e fogadni a pontos és valós visszajelzéseket, vagy az egonk védelmében torzulni fog az önképünk? Mindenkinek házi feladat, hogy a fentiekből melyikek a jobb opciók, és hogy azok vajon melyik szemléletmódhoz tartoznak.

Persze nem egy fekete/fehér, igen/nem döntés, hogy ki melyik oldalt képviseli. Mind valahol középen helyezkedünk el. A fontos az, hogy tisztában legyünk a végletekkel, és hogy utána tudatosan araszolgassunk a nekünk szimpatikusabb irányba.

A tünetekben, és a látszólagos megoldásokban semmi új nincs. Sok közmondásból eddig is tudhattuk, hogy “soha ne adjuk fel”, hogy a “kitartó munka meghozza gyümölcsét”, vagy hogy “Róma sem egy nap alatt épült”. Itt egyedül annyi az új, hogy magára a kudarcra adott reakciónkat is erre az alapvető hozzáállásbeli különbségre vezetjük vissza. Mondhatni, hogy itt talán végre a tünet helyett a kiváltó kezelhetnénk. Mert hát az alapvető szemléletmódunk megváltoztatása nélkül hiába mondják majd, hogy “csak ne add fel”. Ha viszont megváltoztatjuk, akkor senkinek nem is kell majd mondania.


Összehasonlítás

A két szemléletmód gyökeresen másként értelmezi, hogy mit is jelent számunkra a siker: önmagunk validálását vagy önmagunk fejlesztését? Ebből kifolyólag pedig a sikertelenség is mást jelent. A rögzültnél az a kudarc, ha valami nem jön össze: rossz jegy az iskolában, romantikus visszautasítás, más kapja az előléptetést, stb. A növekedésinél pedig az a kudarc, ha nem fejlődünk – vagyis ha nem is próbálunk jobb jegyet szerezni, nem is próbálunk új kapcsolatokat kultiválni a régi helyett/mellett, vagy nem is próbálunk a legjobb képességünk szerint teljesíteni az előléptetéstől függetlenül.

Én nem gyengékre és erősekre, vagy sikeresekre és sikertelenekre osztom a világot… hanem tanulókra és nem-tanulókra.

– Benjamin Barber

I don’t divide the world into the weak and the strong, or the successes and the failures… I divide the world into the learners and nonlearners.

Gondoljunk a csecsemőkre, akik elég jól példázzák: mindannyian a növekedési, fejlődési hozzáállással indulunk neki az életünknek. Nem szégyelljük el magunkat, ha épp a 93. alkalommal esünk seggre. Fel sem fogjuk, mi az a szégyen. Csak próbálkozunk tovább, újra és újra. Nem minősít minket idiótának, ha még hónapok távlatában is csak visszagügyögni tudunk a szüleink kérdéseire. És mi a vége? Előbb utóbb érdekes módon valahogy legtöbbünknek sikerül megtanulnia járni és beszélni.

Ennek a hozzáállásnak viszont sokak számára gyorsan vége szakad, amint a társadalom által nagylelkűen biztosított civilizációs réteg rátelepszik az agyunkra. “Rájövünk”, hogy a kudarc rossz, és hogy az okosok nem vétenek hibákat. Ezért pedig ahol nagy a kudarcok és a hibák esélye, oda mi inkább nem merészkedünk, köszönjük szépen!

Máshogy kezeljük majd a nehéz időszakokat. A berögzülés eleve mélyebb depressziós hajlamokhoz vezet, amire aztán már csak rátesz, hogy jobban el is hagyjuk magunkat. A növekedési szemléletűek ezzel szemben inkább szinte még jobban próbálják tartani magukat – ami a depresszió enyhülése után egy sokkal “szétcsúszatlanabb” élethez vezet.

Az akadémiai és munkahelyi teljesítményünkön felül ez a hozzáállás a párválasztásunkra is kihathat. Aki berögzült, annak a folyamatos tömjénezés kell, mint valami egyszemélyes vallás élő istenének. A növekedőknek pedig egy olyan társ kell, aki minél jobban támogatja a fejlődésüket. És igen, jól érezzük, keveredés esetén bizony lehetnek bajok.

Berögződés mellett a tehetség sem fog minket megmenteni. Lehet, hogy későbbre tolja azt, amíg találkozunk a saját határainkkal, de azon nem változtat, hogy hogyan reagálunk majd, amikor (nem ha, amikor) elérünk odáig. Vagyis a tehetség arra jó, hogy honnan indulunk, milyen gyorsan haladunk, vagy hogy meddig “könnyű”. De egy idő után már úgysem lesz könnyű! És ha az után is haladni akarunk, ahhoz a növekedési szemléletmódra lesz szükségünk.

Aki nem hisz a jelentőségteljes fejlődésben, annak minden teszt élet-halál kérdés, mert felfedi a (végleges!) képességeit. Ezért nem is nagyon mer őszinte erőfeszítést tenni… Mi lenne az értelme? Ha sikerül, akkor is “csak” igazolta, hogy képes rá. Ha viszont nem, akkor ugye “lebukott” – és még csak kifogása sem marad, hogy miért, hiszen tényleg odatette magát.

Ezzel szemben nézzünk meg egy csomó híres művészt, és láthatjuk, hogy a korai munkáik gyakran nem kimondottabban említésre méltók. Nem lehet, hogy azért jutottak el a hírnevet érő fázisig, mert nem adták fel korábban – amikor még nem tartottak ott?

Vagyis aki hisz a fejlődésben, annak pont az a kockázat, ha nem teszi oda magát. És itt nem kell feltétlen a sikerre vagy kitűnésre gondolni. A növekedési szemléletmód főleg abban segít, hogy szeressük azt csinálni, amit csinálunk. A nehézségek ellenére is. Így viszont valószínűleg többet vagy tovább fogjuk csinálni, és emiatt pedig nagyobb lesz az esélyünk kitűnni.

Ironikus: A berögzült szemléletű emberek mániája a csúcsra jutni, de mégis sok növekedési szemléletű ember köt ott ki csak mintegy mellékhatásaként annak, hogy mennyire lelkesen teszi a dolgát.

It’s ironic: The top is where the fixed-mindset people hunger to be, but it’s where many growth-minded people arrive as a by-product of their enthusiasm for what they do.


Szemléletmódok a nevelésben

A gyerekek korai oktatásában is nagy szerepe van a szemléletmódoknak – és nem csak abban, hogy hogyan tekintenek magukra, hanem hogy a szülők/edzők/tanárok hogyan tekintenek rájuk! Node aki ezt olvassa, az a gyermeki fejlődése korai szakaszán már valószínűleg túl van, úgyhogy koncentráljunk a felnőtt szemszögre.

Fontos a dicséret, de nagyon nem mindegy, hogy mit dicsérünk. Ha az eredményt, azzal tudat alatt pont a berögzülést verjük beléjük, amivel viszont lelassítjuk (vagy akár leállítjuk) a későbbi fejlődésüket. Egyes tesztek szerint konkrétan akár hazugságra is sarkallhatjuk vele őket, mert a rossz eredményt annyira szégyellnivalónak tekintik majd. A berögzült üzenetet hordozó dicséret olyan, mint egy lelki gyors kaja: ott helyben finom, de hosszú távon negatív a hatása.

Ha viszont az erőfeszítést dicsérjük, akkor a növekedési szemléletet segítjük elő! És figyeljünk a szóhasználatra, mert a legjobb szándék mellett is komoly károkat okozhatunk, ha a gyerkőc törekvése helyett az intelligenciáját vagy a tehetségét magasztaljuk. Nem megvédeni kell őket az előbb-utóbb elkerülhetetlen csalódásoktól, hanem felkészíteni őket, hogy ne függjenek a folyamatos dicséretektől. Hogy szeressék a kihívásokat, tanuljanak a hibáikból, és tudják “visszaépíteni” a saját önbizalmukat. Amire szükség van, az az őszinte, konstruktív visszajelzés, ami hosszú távon segíti a fejlődést. Ezt pedig az ego simogatásával és mások hibáztatásával nem lehet kiváltani.

Ne ítélkezzünk; tanítsunk! És ügyeljünk arra, hogy mi magunk hogyan kezeljük a nehézségeket, mert ezzel példát mutatunk. Plusz ki mondta, hogy a tanítás nem taníthat a tanárnak is egyre több emberismeretet. Vagy hogy hogyan legyen hatékonyabb, hogyan kommunikáljon jobban, stb. Alanyként pedig ne hagyjuk beivódni mások berögzült üzenetét, ha esetleg olyat kapnánk…


Szemléletmódok a sportban

A könyv feltűnően sok sportos esettanulmánya érthető, hiszen talán ezen a területen a legelterjedtebb a “természetes tehetség” nézete. Elvégre az ámulatba ejtő, erőfeszítés nélküli(nek látszó) szereplések hátterében nem kellhet vért izzadni, ugye? Nem szeretjük azt hinni, hogy a szupersztárok is olyanok, mint mi, mert akkor be kellene ismernünk, hogy mi is lehetnénk szupersztárok – ha tennénk érte. Rengeteg a példa arra, hogy a top atléták fejbeli teljesítménye sokkal fontosabb, mint a fizikai. De ezt utána mindig kényelmesen elfelejtjük, és megy minden tovább a berögzült szemlélet szerint.

Ahogy Bill Walsh-nál is kitárgyaltuk: nyerni nehéz, de konzisztensen nyerni még nehezebb. És habár a csúcsra jutni talán elég lehet a tiszta tehetség is egyszer-egyszer, a csúcson maradni csak a megfelelő szemléletmóddal lehet. Anélkül mindig a körülmények áldozatai maradunk!


Szemléletmódok a vezetésben

Az üzleti életben (főleg vezetői szerepkörben) is ugyanolyan könnyű a fejünket a homokba dugni és géniusznak kikiáltani magunkat. Csak ott a sporttal szemben egy cég áll mögöttünk, ami szorzótényezőként nagyítja fel a hibáinkat. Egy darabig megtehetjük, hogy igen-emberekkel vesszük körbe magunkat, koronát nyomunk a saját fejünkre, és egy egész “hihető” díszletet építünk a fantázia világunknak. De amikor ez borul, akkor még nagyobbat fog borulni, mint a sportban.

A csapatok létszáma szintén egy szorzó – ami aztán pozitív és negatív irányba is hathat. Növekedési szemlélet mellett a belső kommunikáció gyorsíthatja a tanulási/fejlődési folyamatot, míg a megkövüléssel csak az “egyvélemény” lesz előtérben (egy kicsit 1984 módra). És ahogy azt már John Stuart Mill-nél is vettük, az ellenérvek hiánya a látszattal ellentétben egy rossz dolog. Szóval előnyös, ha akár az egész organizáció légkörét a fejlődés és a növekedés köré építjük!

Kitérünk továbbá a tárgyalási készségre és a menedzseri/vezetői szerepkörre, amik (meglepetés!) szintén jobban mennek egy növekedési szemlélettel. Tanulás és tanítás – megint Bill Walsh stratégiája visszhangzik.


Szemléletmódok a kapcsolatokban

Mindenkit ér szerelmi csalódás, de nem mindenki egyformán reagál. Ha berögzült a világképünk, akkor egy faképnél hagyás például örök “szerethetetlenségi” bélyegzőt nyom a homlokunkra. Ez ellen pedig (úgy érezzük) nem tehetünk semmit, vagyis a legjobb, amit remélhetünk, az a bosszú. Hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is. Lehet, hogy ez a reakció menet közben minket is felemészt, de az már mellékes, nem?

Növekedési nézőpontból viszont minden egyes kapcsolatunkból, botlásunkból, csalódásunkból tanulhatunk. Így a magunkkal cipelt érzelmi “csomagunk” nem hogy nehezítené, de épp hogy könnyíteni fogja a következő alkalmat.

Az emberi kapcsolatokat nehéz mérni, de ettől ez még nem lesz kevésbé fontos. Sőt! Szerencsére a nézőpontosdi ebben is segítséget nyújt. Jól előrejelzi például, hogy ki hogyan fog hozzáállni az elkerülhetetlen nehézségekhez. Elvégre egy párkapcsolatban már nem csak magunkról, hanem a másikról, és úgy általában a kapcsolatunkról is lehet berögzült vagy növekedési szemléletünk.

Lássunk csodát, a berögzülés továbbra sem lesz a javunkra. Egyrészt ha dolgozni kell a kapcsolaton, akkor mindjárt azt hisszük majd, hogy az “nem úgy lett megírva a csillagokban”… Márpedig szeretnék én egy olyan kapcsolatot látni, amin nem kell(ene) dolgozni.

Másrészt ilyenkor minden nézeteltérés valami mély karakterhibára vezethető vissza. Az én szememben ez is egyfajta függés. Aki nem hajlandó dolgozni, annak csak egy 100%-os illeszkedés lesz elég jó – amilyet valószínűleg soha nem fog találni. Aki viszont hajlandó, az már a 60-70%-os párokból is tud idővel 100%-ot csiszolni magának.

A berögzült szemlélet sokszor (barátságok esetében is) az alá-fölérendeltségi viszonyban nyilvánul meg. A másiknak lejjebb kell lennie, hogy mi feljebb érezhessük magunkat. De ezt leküzdhetjük, amint hinni kezdünk a fejlődésben, mert onnantól a viszonyunk nincs kőbe vésve. Egyből nem lesz olyan fontos, hogy pillanatnyilag épp hogy állunk.

Végül pedig egy zseniális tipp, ami nekem személy szerint nagyon tetszett: A hibáztatás ugye senkinek nem segít, és úgy általánosságban is le kell róla szokni. De amíg tart ez az átmenet, hasznos lehet egy képzeletbeli harmadik felet kitalálni, akire rákenhetjük a problémáinkat a párunk helyett – ezzel megelőzve, hogy “megmérgeződjön” a szemünkben. Dweck-éknél ez a plusz egy fő Maurice, akinek már igencsak sok fekete pont van az ellenőrzőjében… Gondoljuk meg, nekünk nem lenne-e hasznos egy ideiglenes Maurice az otthoni légkör fellazítására.


A szemléletmódunk megváltoztatása

A belső monológunk (avagy a “narráló én”, a Homo Deus szóhasználatával élve) folyamatosan kommentálja, hogy mi történik velünk. De ez a kommentár nem muszáj ám, hogy ítélkezésekkel legyen tele! Lehet azt is nézni minden helyzetben, hogy “ebből mit tanulhatok”, vagy hogy “legközelebb hogyan lehetne jobban”.

Az első lépés, hogy tudatosan tisztában legyünk a növekedési szemléletmóddal – amit most szerintem jó alaposan ki is merítettünk. Ez már önmagában veri a konkrét tanulási tippeket és stratégiákat, mert belső motivációt ad. A híres Nietzsche idézetet rútul eltorzítva: akinek a miért megvan, az a hogyan-t már megoldja.

Sokunknak lehetett menedéke egy bizonyos kép, amit magunkról festettünk. Ami ment, ott veregettük a saját vállunkat; ami meg nem, az nem is volt fontos. De ha ezt egy olyan szemléletre akarjuk cserélni, ami őszintén szembenéz a hibáinkkal és a fejlődésre koncentrál… Hát, az nem lesz könnyű! Ugye megint jön az a fránya felelősségvállalás!

De tegyük fel, hogy sikerül gatyába rázni a fejünket (ha szabad ezzel a képzavarral élnem), és elkezdenek javulni a dolgok. Ha “csak” azt csináljuk, amit egy növekedési szemléletű ember csinálna, az is eredményes lesz – egy darabig. Na és a karbantartás? Ahogy James Clear is mondta: tartós változást csak akkor érhetünk el, ha a szemléletmódunk, és vele együtt az alapértelmezett viselkedésünk is megváltozik.

Ettől persze soha nem tűnik el teljesen “a másik hang” a fejünkből, csak megtanuljuk jobban kezelni. Dweck szerint mondjuk az is segíthet, ha elnevezzük a saját berögzült személyiség-részünket. És ismerjük be, valamennyi mindenkiben van. Vagy legalábbis vannak olyan szituációk, amik bárkiből előhoznák a berögzült perszónát.

De ha nevet adunk neki, megszemélyesítjük, és a hosszú távú terveink aláaknázójaként állítjuk be a szemünkben, akkor talán könnyebb lesz megküzdeni vele. Sőt, akár tanítani! Segítsünk “neki” – amivel egyben (nyilván) magunknak segítünk. És így talán eljutunk odáig, hogy később másoknak is segíthessünk.


Összefoglalás

A könyv egyik fő tanulsága, hogy kezeljük a kudarcot az elégtelenségünk bélyege helyett fejlődési lehetőségként. Ha akarunk valamit, akkor ne engedjük, hogy az oda vezető úton óhatatlanul vétett hibák megállítsanak! Tanuljunk inkább belőlük, hogy legközelebb már jobban menjen. Ezt nem is sulykolom tovább, valószínűleg mind értjük. A másik nagy tanulság viszont talán még a hibáktól való félelemnél is alattomosabb: ha nem is gondoljuk, hogy képesek vagyunk rá.

Habár oktatási területen mindig is a fejlődés híve voltam, utólag visszatekintve mégis sok dologgal kapcsolatban kellett felülvizsgálnom a saját begyöpösödéseimet. Úgy voltam vele, hogy “Ááá, én nem bírom a meleg vizet”! Vagy hogy “Ááá, én nem tudok kétkezi dolgokat csinálni”. Nem az esetleges kellemetlenségektől vagy hibáktól féltem, hanem egyszerűen meg voltam győződve, hogy nekem az nem megy, és kész! Ahogy Dweck mondaná: ilyenkor szétválasztottam az intelligenciámat az előttem álló helyzetektől.

Szégyenletesen sokáig bele nem gondoltam volna például, hogy ha az objektum-orientált programozás megy, akkor talán egy csavart is be tudok hajtani. És ehhez nem egy “Hogyan csavarozzunk” oktatóvideó kellett leginkább – hanem hogy elhiggyem magamról, hogy nekem is mehet. Na főleg ezt tanították nekem a növekedési és a berögzült szemléletmód különbségei. Nem mennek végig helyettünk az úton. Még csak azt sem mondják meg, hogy hogyan menjünk mi magunk végig az úton. De elhitetik velünk, hogy végig tudunk menni rajta!