Heti témánk félig visszaemlékezés, félig életvezetési tanácsadás, és egészen szerethető. Szerzője egy olyan pszichológus, aki az Auschwitz-i tapasztalatai alapján próbál másoknak is segíteni. Hogy megtalálhassuk a helyes hozzáállást; hogy boldogabban “viselhessük” a mindennapjaik súlyát; hogy megszabadíthassuk magunkat a körülményeinktől függetlenül. Szóval (ilyen szemszögből nézve legalábbis) egy az egyben Frankl benyomásom van.

Viszont míg a Frankl könyv a feleségemnek nem annyira lett a kedvence, Edith Eva Eger – A döntés című könyvéről már rengeteget hallottam tőle. Amikor megígértem neki, hogy beütemezem a blogra, rögtön azt kérdezte: “Miért nem ez lesz a következő”?! Hát hogy is lehetne erre nemet mondani? Szóval (nyilván) ez lesz a következő.

A lényege – amit már a bevezetőben lelőnek, szóval nem nagy “titok” – újfent a sztoicizmus-féle címkézés: rossz dolgok bárkivel történnek, de nem muszáj áldozatnak lenni. Egy szó szerinti börtönben is érezhetjük magunkat szabadnak, de cserébe sajnos szabadon is érezhetjük magunkat börtönben. Ha viszont ezt felismerjük (és vállaljuk az ezzel járó felelősséget), akkor a kezünkbe kapjuk a saját megszabadulásunk kulcsát.

A tartalom a következőképp alakul:


Börtön

Kezdésnek megismerjük a táncos és/vagy tornász karrierre készülő Editke családi életét az 1930-as évek Kassáján. A hétköznapok tele vannak apróságokkal és gyermeki ártatlansággal, amit persze ő véresen komolyan él meg – és ezzel nincs is semmi baj. De már itt érződik, hogy mindez nekünk olvasóknak csak még erősebb kontrasztot nyújt majd, hogy milyen szörnyűségek jönnek…

És sajnos jönnek is: a szüleivel és a legidősebb nővérével együtt fogság, ideiglenes tábor, hosszú vonatút, és végül Auschwitz. Az apjánál nem kérdés a különválasztás, de az anyja a fiatalos kinézete miatt akár maradhatna is velük, ha nem derülne ki, hogy az anyjuk (és emiatt valószínűleg “túl idős”). Így viszont sajnos egyből balra küldik – ami ugye Frankl-től emlékezhetünk, hogy az azonnali halált jelenti. Ez pedig csak még jelentőségteljesebbé teszi, amit utoljára mondott a vonaton: “Ami a fejedben van, ahhoz kívülről nem férhetnek hozzá”!

Még az odaérkezés sokkja sem ülepedhetett le, és Edit máris személyesen Mengelének táncol. Az anyja tanácsát megszívlelve tánc közben a fejébe menekül, ahol szabadabb lehet, mint akár a fogvatartói. Ezzel pedig kiérdemel egy extra vekni kenyeret, amit megoszt a “hálókörletével”.

Legalább a nővérével sikerül együtt maradnia, amibe erősen kapaszkodik. A hamar beköszöntő éhezés miatt természetesen rengeteget gondolnak a kajára. Ami talán kevésbé természetes, hogy ilyenkor úgy tesznek, mintha épp bevásárolni mennének, főznének, stb. Sőt, éjszaka még “divatbemutatót” is tartanak egymás között. Egy szóval nem hagyják, hogy a körülmények letörjék a belső, gyermeki énjüket. Ha van egy belső hang, ami reményt ad az embernek, akkor szó szerint mindegy, mi történik kívülről.

A sors többször is különválasztaná a nővérétől, de ők ezt soha nem engedik. Amikor valami sorban kétfelé küldenék őket, akkor egy cigánykerekező figyelemeltereléssel alkalmat ad neki az átszökésre. Amikor egy vonatbombázás során lenne alkalma elmenekülni, a nővére nélkül nem megy. Amikor a nővére már majdnem feladja éhségében, ő az életét kockáztatva nyers répát lop.

De hát az emberi tartalékok végesek, és Editke is igencsak közeledik az övéhez. A végső “halálba menetelés” során már csak a nővére és egy másik volt szobatársa tartják állva – a másik lány azért, mert még anno megosztotta vele azt a bizonyos Mengelés vekni kenyeret. Milyen apróságokon múlik egy élet…

És még ez a rengeteg hősies kitartás után is csak egy hajszálon múlt az élete. Az utolsó tudatos “választása”, hogy a rajta/körülötte heverő hullák húsából eszik-e, vagy a fűből. És ő, az ártatlanságát a végsőkig megőrizve, inkább a füvet választja, még ha így meg is hal. Kb. az utolsó utáni pillanatban érkezik az amerikai felmentősereg, akik szó szerint egy hullakupacból húzzák ki a kis túlélőt.


Menekülés

A megmenekülésük után elég sok időbe telik a regenerálódás, annyira soványok és gyengék. Ahogy hősnőnk mondja is:

Kész anatómia lecke vagyunk.

We are an anatomy lesson.

És csak ennek a tetejébe érkezik ráadásnak, hogy egy amerikai katona részegen majdnem megerőszakolja. Ebbe Edit az ő állapotában biztosan belehalt volna, de szerencsére valahogy ezt is megússza. A katona kijózanodva bűnbánó, és szinte a védőszentjévé válik a következő hetekben, amíg egy kicsit felépül. Végül vonattal hazaindulhatnak, először Bécs, majd Prága és Kassa felé, ahol megtudják, hogy a középső testvérük hegedű karrierje menet közben szépen befutott.

Az otthoni visszailleszkedés elég nehézkesen megy. Szegény Editet törött háttal, kelésekkel, tüdőgyulladással, és minden egyéb borzalmas utóhatással kezelik – sőt, TBC gyanú miatt még egy speciális szanatóriumba is bekerül egy időre. De ez nyilván a sors keze, mert itt ismerkedik meg egy bizonyos Bélával, akivel hamarosan összeházasodnak.

Béla, mint kiderül, kisebbféle mágnás, ezért Edit a haláltáborok után nem sokkal egy váratlan luxuséletben találja magát. Hamarosan terhes lesz, amit az orvos az ő állapotában még nem igen javasol, de ő akkor is meg szeretné tartani – és gyors felépülésének köszönhetően szerencsésen meg is tartja. Látszólag minden rendben. De a látszat ellenére ezekben az előkelő társadalmi körökben is tudja mindenki, mi az a veszteség. Csak senki nem beszél a róla. Egyszerűen nem néznek szembe azzal, ami történt. És ez (mint majd később látni fogjuk) nem a legjobb megbirkózási stratégia.

Egy másik veszély, hogy a nácikat leváltó kommunista rezsim alatt sem kimondottan vannak biztonságban. Sokakhoz hasonlóan emigráción gondolkoznak Jeruzsálem felé (egyelőre kicsit feketén), ahol a jelenlegi tőkéjükkel elvileg üzletbe tudnának kezdeni. De egy váratlan vízum által lehetőség nyílik Amerika felé is…

Mielőtt elindulhatnának, a férjét letartóztatják. Edit azonban nem esik pánikba, némi kenőpénzzel kiszabadítja, és egy elég hajmeresztő vonatúttal Bécsbe szöknek. Menet közben az Izraeli emigrálás egyre kevésbé tűnik kecsegtetőnek az ottani háborús helyzetek miatt, ezért újra feljön a vízumos esély. Végül úgy dönt (a férje akaratával szemben, akár az elválás árán), hogy ő a kislányukkal akkor is Amerikába megy. A férje pedig úgy dönt, hogy akkor mégis vele tart – a vagyont meg ott egye meg a fene.

Passzívnak lenni annyi, hogy mások döntenek helyetted. Agresszívnek lenni annyi, hogy mások helyett döntesz. Határozottnak lenni annyi, hogy magadnak döntesz.

To be passive is to let others decide for you. To be aggressive is to decide for others. To be assertive is to decide for yourself.


Szabadság

Sajnos attól, hogy a fizikai veszélyt hátra tudták hagyni, a mentális gyógyuláshoz azért ennyi nem lesz elég. Edit egyre mélyebb, pánikrohamokkal fűszerezett depresszióba süllyed.

Ez eleinte magyarázható a kultúrsokkal, a nehéz beilleszkedéssel, a luxus-abb élet utáni nélkülözéssel. Ők azért kitartanak és fokozatosan megmásszák az Amerikai Álom ranglétráját. Egyre vállalhatóbb karrierek és fizetések, egyre nagyobb önállóság, második/harmadik gyerkőccel egyre teljesebb családi összkép. De ezek ellenére szegény Edit még mindig egy lelki roncs, mert nem tudja hogyan feldolgozni a traumáját. És azzal, hogy ezt rejtegetni próbálja, öntudatlanul csak még rosszabbá teszi a helyzetet.

Az állóvizet az kavarja fel, amikor visszajut a felsőoktatásba. Egy csoporttársa ugyanis felismeri, hogy Edit is Holokauszt túlélő, és ezért kölcsönadja neki Frankl könyvét. Ez kezdi el megtanítani vele, hogy bármilyen külső körülmények ellenére is megválaszthatja a belső hozzáállását. Innen indul az igazi gyógyulás.


40 évesen jön rá, hogy egyre inkább a férjével azonosítja önmaga elvesztését. Persze ez nem (feltétlen) a férje hibája. Csak hát a háború, a táborok, és a múlt elől menekülés elvették a fiatalságát, és rengeteg önfejlődés/kibontakozás maradt ki. Így a gyógyulás egyik – kicsit talán furcsának tűnő – lépése, hogy elválik.

Egy másik lépés, hogy mélyebben beleássa magát Frankl munkásságába. Az erről írt esszéjét egyetemi körökben publikálják, és ez elég megindító ahhoz, hogy Frankl maga is megkeresi egy levél formájában. Ez a kapcsolat pedig egyre csak azt a vonalat erősíti benne, hogy ő szintén másoknak segítsen. Úgy gyógyuljon, hogy közben másokat gyógyít.

A válás igazából egy lépés volt az önmegvalósítása felé. Azzal, hogy nemet mond a férjének, végre igent mond önmagának. De még így is elég nehézkesen megy a kilábalás, hiszen sok hitével és feltételezésével saját magát fogja vissza. Időnként előfordul még egy-egy pánikroham, amivel a teste gyakorlatilag azt jelzi: van itt még mit rendbe rakni. Hiába fordult már jobb irányba, a régi sebeket is be kell gyógyítani.

Ilyen szempontból pedig a válás inkább csak letisztította, hogy mi az igazi baj. Hogy végre ne csak bűnbakot keressen a boldogtalanságára. Ezért “logikus” lépés, hogy pár éven belül újra összejön a férjével.

A szerelmünk olyan stabil, mint a hegyek, és mégis olyan folyékony, mint a tenger; alakul és változik, hogy olyan formát öltsön, amilyet adunk neki.

Our love feels as stable as the mountain range, as enveloping and fluid as a sea, adapting, shifting to fill the shape we give it.


Ráébred, hogy a kora nem számít, ezért 50 évesen csak meglesz a pszichológia PhD-je. Mi több, olyanokkal dolgozik együtt, akik a Flow-ban vagy a GTD-ben is emlegetett pozitivitás pszichológiájának úttörői:

  • Martin Selignam: tanult tehetetlenség elmélet, miszerint aki ahhoz szokik, hogy egyszer valamire nem talált megoldást, az máskor már keresni sem fogja (még akkor sem, ha amúgy akkor már megtalálná).

  • Albert Ellis: belső monológ elmélet, miszerint nem a hibák vagy a kudarcok számítanak, hanem hogy ezekből véletlenül se azt olvassuk ki, mennyit érünk.

  • Carl Rogers: külső visszaigazolás elmélet, miszerint ha választani kell az őszinte belső értékrendünk és aközött, hogy kívülről szeretnek-e, sokszor az utóbbit választjuk. Márpedig ha megtagadjuk saját magunkat, az előbb-utóbb nagy bajba fog sodorni!

  • Richard Farson: balsors elmélet, miszerint a sors csapásai a negativitásuk ellenére sokszor növekvésre adnak alkalmat. Annyira kizökkentenek, hogy olyankor jelentőségteljesebben tudjuk átértékelni az életünket, és az igazi értékeink/céljaink szerint irányba állítani magunkat.

Innen fejlődik ki Edit saját CHOICE terápiás megközelítése (Compassion, Humor, Optimism, Intuition, Curiosity, self-Expression). És a betűszó nyilván nem véletlen. Véleménye szerint csak akkor lehetünk szabadok, ha választunk. Ehhez egyrészt fel kell ismernünk a választási lehetőségeinket – mert azok mindig vannak! Másrészt pedig a jelenben kell élnünk, mert csak ott lehet választani – a múlt már kész, a jövő meg még nincs itt. Mi választjuk meg, hogy a saját börtönőreink leszünk-e, vagy inkább szabadok.


Edit saját gyógyulási folyamatának “vége” egy megkereséssel érkezik: mint szimbolikus túlélő és pszichológus, tartson katonai közönségnek előadást Hitler régi bunkerében. Persze nincs kötelezettsége elvállalni, mindenki megértené, ha nem menne… De akkor továbbra is külső tényezők kezébe adná az élete alakulását. Ha nem tud szembenézni vele és menekülni akar az ilyen ingerek elől, akkor (a férje szavaival) Hitler nyer. Ezért – a hagyatéka és a saját lelki békéje érdekében – vállalja az előadást.

Az utazással és az emlékekkel járó önvizsgálat során végre “megbocsát” Hitlernek. Ami nem jelenti, hogy helyeselné, amit tett; vagy hogy elfelejtené! Csak a saját érdekében elengedi azt a haragot és elfojtást, ami neki volt egy folyamatos mentális erőfeszítés már évtizedek óta. De még ez után is marad valami. Az áldozatok gyakran magukat hibáztatják, és éppen saját magának még mindig nem bocsátott meg. Ezen a felismerésen felbátorodva úgy dönt, hogy Auschwitz-ba is visszamegy.

Itt derül ki a legmélyebbre rejtett keresztje: amikor még anno a táborba érkezéskor Mengele megkérdezte hármuktól, hogy az anyja az anyja-e, vagy a nővére, akkor ő óvatlanul rávágta, hogy az “anyja”. És mint utólag ugye tudjuk, közvetlenül ez vezetett a halálához. De habár az anyja meghalt, ő még itt van. És most van itt. Választhatja, hogy a múlt szabja meg a jelenét, vagy azt is, hogy a legtöbbet hozza ki belőle, ha már itt maradt. Szóval kicsit megkésve ugyan, de magának is megbocsát.

A tábor kapuja feletti “Arbeit macht frei” felirat az eredeti szándékával együtt tekintve kegyetlen, de hősnőnknek most egész más megvilágításba kerül. Igenis a munka tette szabaddá – csak nem az a munka, amire a nácik gondoltak. Inkább az, ami utánuk jött: a felépülés, a gyógyulás, a tanulás, és a sok segítség, amit másoknak nyújthatott. Ezzel a munkával menekült meg igazán.


Gyógyulás

Nincs olyan, hogy egységes gyógyulás – de a dokinő szerint azért vannak gyakori közös mozzanatok:

  1. Felelősségvállalás. Elsősorban a saját érzéseinkért. Ne elnyomjuk, ne másra kenjük; vállaljuk fel! Legyen az a mantránk, hogy “Észrevenni, elfogadni, megvizsgálni, megélni”.

    És aztán persze vállaljunk felelősséget a saját tetteinkért is. Nem mástól, hanem magunktól kell tudni, hogy mit várunk el. Kérdezzük azt, hogy mi mit szeretnénk, hogy mit tehetünk mi érte, és hogy mikor?

  2. Kockázatvállalás. Az igazi önmegvalósításhoz vezető úton óhatatlanul lesznek bizonytalan lépések. A szabadság abból fakad, hogy ismerjük a lehetőségeinket, hogy megvizsgáljuk a következményeiket, és hogy utána magunknak választunk. Ehhez pedig időnként jelentős kockázatokat kell majd vállalni.

    Nem mindig fog egybeesni, hogy mi a helyes és mi a könnyű.

  3. Elengedés. A gyász egy fontos dolog, ezért is része valamiféle ide illő rituálé szinte az összes vallásnak és kultúrának. De nagyon fontos, hogy ezek mindig rendelkeznek egy végdátummal, ami után a gyász úgymond beépül a hétköznapokba. Nem ragadhatunk le abban a fázisban, mert akkor a “rendes” életünknek vége.

    Nem minden felett van irányításunk – sőt, igazából nagyon kevés dolog felett. Ha a folytonos “miért”-ekkel mindenre logikus magyarázatot akarunk, azzal saját magunkat bénítjuk le. Az univerzum hideg és érzéketlen, bizonyos dolgok egyszerűen megtörténnek… Csak azt irányíthatjuk igazán, hogy ezekre a dolgokra hogyan reagálunk. Úgyhogy azt akkor legalább irányítsuk!

    Nem az idő a gyógyír minden sebre. Hanem amit az idővel kezdünk.

    Time doesn’t heal. It’s what you do with the time.


Összefoglalás

A könyv újra felidézte nekem a Frankl-féle koncentrációs táboros borzalmakat. Amik szerintem amúgy továbbra is nagyon hasznosak, hogy megfelelő perspektívából tudjunk tekinteni a hétköznapi életünkre, de na… A hideg kirázza az embert! Ennek ellenére (vagy talán pont ezért) a személyes sztori szinte olvastatta magát. Sok másik könyvvel ellentétben itt véletlen sem javaslom, hogy ez a poszt kiváltsa az eredeti megtapasztalását.

A legfőbb tanulság, mint már számos alkalommal, most is a felelősségvállalás. A felismerés, hogy a mi kezünkben van a megoldás, és senki mást nincs értelme hibáztatni. A “Miért én?” helyett kérdezzük inkább azt, hogy “Hogyan tovább?”.

Nem tudlak meggyógyítani – senkit sem tudok – de ünnepelhetem a döntésedet, hogy tégláról téglára lebontod a börtönt az elmédben. Nem változtathatod meg, ami történt, amit tettél, vagy amit tettek veled. De azt megválaszthatod, hogy most hogyan élsz.

I can’t heal you – or anyone – but I can celebrate your choice to dismantle the prison in your mind, brick by brick. You can’t change what happened, you can’t change what you did or what was done to you. But you can choose how you live now.

Nem elhanyagolandó azonban a másik nagy lecke sem, miszerint mindenkinek joga van “igazi” fájdalomként megélni a saját fájdalmait. Vagyis érdemes ezekre az extrém, koncentrációs táboros élményekre nem úgy tekinteni, mintha semmi közük nem lehetne egy munkahelyi nehézséghez vagy egy szerelmi csalódáshoz, mert igenis lehet!

A szenvedésnek nincs hierarchiája. Semmitől nem lesz az én fájdalmam rosszabb, mint a tiéd; nincs olyan grafikon, amin összevethetnénk két bánat relatív fontosságát.

[T]here is no hierarchy of suffering. There’s nothing that makes my pain worse or better than yours, no graph on which we can plot the relative importance of one sorrow versus another.

Ez az én szememben szépen ellensúlyozza Frankl tiszta jövő-fókuszát. Mert persze, befelé kell fordulni, magunkat fejleszteni, egy jobb jövő felé indulni, stb. De azért menet közben ne felejtsünk egy gőzölgő szarkupacot a szőnyeg alatt! Tegyük rendbe a múltat, hogy ne fertőzhesse meg a jövőt.

Edit sokáig pont elnyomni próbálta a múltat, hogy ne mérgezze meg az új életét… De pont ezzel mérgezte meg. Tanuljunk hát a hibájából: vállaljuk a felelősséget, vállaljuk a szükséges kockázatokat, és engedjük el az esetleges sérelmeinket. Így megláthatjuk, hogy bármilyen múlttal a hátunk mögött is fényesebbnek fog tűnni az, ami még előttünk áll.