Bea Johnson környezetvédelmi vonalát folytatva a héten egy igazi “alapművel” foglalkozunk. Egy olyan könyvvel, amit az elmúlt közel 60 év igencsak igazolt – bár a megjelenésekor mondhatni vegyes fogadtatást kapott. Szerzője, Rachel Carson tudományos író volt ugyan, de ezzel együtt is egy PhD fokozat nélküli nő. Már pedig aki akadémiai hátszél nélkül akarja megírni a különvéleményét, az eleve számíthat az ellenállásra. Ha ennek a tetejébe van pofája nőnek is lenni (egy olyan korban, ahol “hisztériával” még szinte minden ellenszenves női viselkedést le lehetett legyinteni), akkor aztán tényleg nem túl jók az esélyek.

Hősnőnk azonban nem adta fel. Természetbarátként észrevette az egyre jobban terjedő szintetikus gyom- és rovarirtók okozta pusztítást, tengerbiológusként pedig a látottak jelentőségét is megértette. És mint “minden élet szószólója” (nem csak az embereké), ezt nem nézhette tétlenül. Bevetette hát írói vénáját, és a szűk tudományos közösség helyett a köznép számára (és a köznép szintjén) írt a permetezésekről, a szennyezésről, és hogy mindez hova vezet, ha nem vigyázunk.

Rengeteg kutatással és alátámasztással írta meg a Néma Tavaszt, amivel igen sok tyúkszemre rálépett. Cserébe viszont felébresztette az átlag embert, általános beszédtémává tette a környezetvédelmet és közvetve (sajnos már csak halála után) egy csomó politikai változtatást is kiváltott. Amiről itt szó lesz, az lehet, hogy manapság már nem hat annyira sokkolóan – de ez (legalább részben) pont azért van, mert Carson 1962-ben kiborította a bilit!

A tartalom a következőképp alakul:


Bevezetés

Általában a környezet módosítja az élőlények viselkedését, és nem fordítva. Mi emberek viszont nem is hogy csak módosítjuk, de lenézően tapossuk az élőhelyünket. És a környezetünk, amilyen ellenálló, még ezt is elnézné. A fő gond tehát nem is feltétlen a piszkálással van, hanem a modern sebességgel – egyszerűen nincs idő megfelelően alkalmazkodni. Sem a természetnek hozzánk, sem nekünk ahhoz, amilyenné emiatt a természet válik. Egyszerűen nem tudjuk (ennyi idő alatt nem is nagyon tudhatjuk) a belepiszkálásaink hosszú távú következményeit. És sajnos nem is sokakat érdekel.

Láthatatlanul mérgezzük a földet, és nem gondoljuk, hogy ezzel gyakorlatilag magunkat is mérgezzük. Öntjük, szórjuk, és permetezzük a mérgeket jobbra balra, és aztán csodálkozunk, hogy ebbe más is belehal, mint ami a célpontunk lett volna. Elvégre az atom utáni sugárzás sem válogat…

Nem rovarirtónak, hanem élőlényirtónak kellene hívni őket.

They should not be called “insecticides,” but “biocides.”

Egy másik baj, hogy baltával fogtunk az agyműtéthez… Egy aspektus “megjavításával” elrontunk (jó esetben csak) másik hármat. Túlegyszerűsítjük a természet komplex rendszerét, miközben nem értjük (vagy figyelmen kívül hagyjuk), hogy az miért pont olyanra alakult ki. Például ha nem ekkora mono-kultúrákban termesztenénk bizonyos növényeket, akkor nem is kellene akkora károkozó kontroll. Vagy ha nem mozgatnánk ekkora mértékben nem honos növényeket (és velük a károkozókat) új élőhelyekre – ahol az addigi kordában tartó tényezői már nem lesznek jelen…

Mi persze nem a gyökerénél akarjuk megfogni a problémát, inkább csak a tüneteket kezelnénk. Ehhez pedig jöhet a töménytelen mennyiségű vegyi anyag. Legalábbis a kormányok így döntenek, az emberek pedig csak tűrjék. De hát az nem emberi jog, hogy ne mérgezzenek már szép lassan halálra? Hogy ne az alapján határozzák meg a legális határértékeket, amitől még pont nem kapunk daganatot?

Ki akar olyan világban élni, ami épp csak nem halálos?

– Paul Shepard

Who would want to live in a world which is just not quite fatal?

Viszont ha már mi isszuk a levét, akkor hadd szóljunk bele a döntésekbe – vagy minimum tudjunk róla, hogy mi folyik a háttérben!

A tűrési kötelezettségünk miatt jogunk van tudni.

– Jean Rostand

The obligation to endure gives us the right to know.


Vegyszerismereti alapok

Ezek a modern vegyszerek mindenbe beépültek – a háborítatlannak tűnő hegyi tavakban úszkáló halaktól kezdve az anyatejen keresztül az újszülöttekig. És mivel szintetikusak, ezért nagyban különböznek az eddigi rovarirtó próbálkozásainktól. Hihetetlenül hatékonyak, csak nem feltétlen arra, amire kéne (legalábbis nem kizárólag arra). Pont azokat az enzimeket támadják, amikkel védekezni tudnánk ellenük, gátolják a szervezetük oxidációs (energiafelvételi) folyamatait, rákot válthatnak ki, …

Ha a tisztán “természetes” vonalat nézzük, ott is kegyetlen az arzén. És azzal is elég nagy baj, ahogy pazarolják, amilyen gondtalanul használják, és amilyen komoly mellékhatásokat váltanak ki vele. De a szintetikus cuccok még durvábbak!

Némi szerves kémián keresztül a könyv megismertet minket a metánnal, és hogy abból Nobel-díjat érő matatással hogy lehet ún. klórozott hidrokarbonokat gyártani. Ezek a szén láncok, gyűrűk, és elágazások mentén szinte a végtelenségig variálhatók, és nagyon kis módosítások is nagyon nagy látszólagos hatásbeli különbségeket eredményeznek.

Első számú vesszőparipánk a DDT (diklór-difenil-triklóretán… Mondjuk ki háromszor gyorsan egymás után). Vannak persze társai, de a nevek szerintem annyira nem fontosak. A lényeg, hogy ez a csoport rovarirtásra nagyon “jó”, cserébe viszont agresszíven raktározódik a szervezetben, képes apró adagokból felgyülemleni, átívelhet a táplálkozási láncon, és akár a szülő-gyerek határt is átlépheti! Nem is csak az anyatejjel, hanem még a méhben! Mindezek mellé pedig már nagyon kis koncentrációban is kimutatták az életveszélyesen káros hatásait: rohamok, máj károsodás, sterilitás, stb. És ennek ellenére repülőkről permetezik kertvárosi területeken.

A másik csoport a foszfát alapú szereké, amik legalább lebomlanak (vagyis nem raktározódnak végeláthatatlanul), viszont cserébe még mérgezőbbek. Sőt, akár még önmaguknál is mérgezőbbek lehetnek bizonyos kombinációkban – például az egyik lekapcsolja azt a védekezési mechanizmust a májban, ami a másik ellen tudott volna küzdeni, és ezzel nem csak összeadódnak, hanem szorzódnak, vagy hatványozódnak a mérgezések. Aki pedig legalább az otthonában biztonságban érzi magát, azt Carson figyelmezteti: ehhez nem feltétlen kell ám permetezni járni a földekre! A salátánkon is megjelenhet maradványok formájában egy ilyen szép kis foszfát “koktél”.


Terjedési módok

Igen, jogos a visszakézből adott válasz: bizonyos helyeket leginkább mi magunk terjesztjük a permetezéseinkkel. De innen aztán a vegyi anyagok mindenhova is eljutnak.

Az egyik lehetőség, hogy belemosódnak a vizeinkbe. Ezután a sztenderd víztisztítók nem hogy lebontani, de gyakran detektálni sem tudják az anyagok nagyját. Az összekeveredésükből létrejövő hatást pedig még a szakértők sem tudják megtippelni.

Persze nem csak a felszínen, hanem a föld alatt szivárogva is terjednek. Hibás ugyanis, ha egymástól elzárt zónákként tekintünk a föld különböző részeire. Minden összefügg, és nem lehet egy részt megmérgezni anélkül, hogy az egészet meg ne mérgeznénk. Lehet, hogy évek alatt utaznak csak egy pár kilométert, de utaznak! És mivel keverednek, ki tudja, hogy a végén mi lesz belőlük.

Az élővilág pedig mint a szivacs, úgy szívja fel a szennyeződést a vízből. Ahogy utazik fel a táplálékláncon, a vegyszer tartalom egyre koncentráltabb lesz – míg végül az eredeti permetezett koncentráció sokezerszeresére nem bukkannak az elhullott állatok zsírszöveteiben.

A másik terjedési lehetőség a talaj, ami szintén jóval bonyolultabb, mint egyszerű “kő-morzsalék”. Tele van baktériumokkal, gombákkal és algákkal, amik a szerves anyagok lebontásáért és újrahasznosításáért felelnek. Egy szinttel feljebb ott vannak az atkák, rovarok, giliszták… Mindenki fáradhatatlanul azért dolgozik (egyensúlyban), hogy minden körforgás továbbra is körbe forogjon.

És erre mi ugye nyakig lemérgezzük őket, mondván, hogy “Mi csak a kártevőket akarjuk kontrollálni”. Hát persze, és az ilyen általánosan mérgező szerek által kiváltott heves kémiai reakciók majd csak úgy maguktól eldöntik, hogy kikre nem szabadna hatni… A pontos célzás értelmetlen, ha maga a fegyver pontatlan.

A közvetlen folyamat megakasztásokon túl a közvetett hatásokra is figyelni kellene – például amikor a ragadozók csökkenése az addigi áldozataik korlátlan szaporodásához vezet. Ezért megismételjük: sokkal komplexebb folyamatok zajlanak itt, mint amibe nekünk csak így gyerek fejjel bele kellene avatkoznunk. És mint a klíma válságnál, itt is van egy még nagyobb baj: nem elég csak megállni! Évekig, sőt, évtizedekig is hathat a régi méreg. Ha megvárjuk, amíg már a jelenlegi állapot is tarthatatlan, akkor az utána egy 10-20 évig még onnan is csak romlani fog mielőtt bármit is javulna… Szóval csak óvatosan!


Vegyszerek kontra növényvilág

Az extra legelők létrehozása nevében az emberek egész ökoszisztémákat borítottak meg. Ezeken a helyeken pedig nem csak bizonyos növények, hanem az azok miatt megélő állatok is eltűntek. Az utak és útszélek karbantartása sem túlzottan lélekemelő látványt hagy maga után – esztétikai pusztítás, ami (a rengeteg ökológiai kár mellett) rontja a turizmust is.

Érdemesebb lenne a szelektív permetezés, ahol csak a fákat, és csak egyszer permetezzük a szőnyegbombázások helyett (már ha a látási viszonyokról van szó az út mentén). Ekkor a bokrok elszaporodnak, amik már természetesen “kordában tartják” a fákat, és azok így nem is jönnek vissza. Jó példa ez arra, hogy a természet együttműködéseit és összefüggéseit a hasznunkra is kihasználhatnánk – ha nem lennénk annyira arrogánsak, hogy azt hisszük, mi jobban tudjuk.

A természet tökéletesen képes megoldani a saját vegetáció kontroll problémáit. Ha tőle lopnánk az ötleteinket a vakon pusztítás helyett, akkor valószínűleg mi is jobban járnánk.

Már megint elefántként járunk a természet porcelánboltjában.

Once again we are walking in nature like an elephant in the china cabinet.

A természetvédők és a biológusok szerint jelentős a kár. A kormányzati ügynökségek szerint pedig vagy nincs is kár, vagy ha van is, akkor sem jelentős. Na most akkor melyik?! És vajon kinek mi az érdeke?

A permetezésekhez nem kellett engedély a szakértőktől, “veszélyteleneknek” bélyegezték őket. Semmi együttműködés, semmi beismerés; csak a műveletekre van keret, a hatásvizsgálatra szinte semmi. De sajnos még így is majd kiveri az ember szemét, hogy mekkora a kár.

Folytathat-e egy civilizáció könyörtelen háborút maga az élet ellen anélkül, hogy saját magát ki ne irtaná – vagy hogy el ne vesztené a “civilizált” jelzőhöz való jogát?

[Can any civilization] wage relentless war on life without destroying itself, and without losing the right to be called civilized?


Vegyszerek kontra állatvilág

Amikor nem a növényvilág ellen támadunk, akkor olyan is előfordulhat, hogy épp a fák védelmében permetezünk. Ezzel csak az a baj, hogy a rovarirtókkal a különösen érzékeny madarakat is kiirtjuk. Pedig pont a madarak azok, amik leginkább kordában tartják a rovarokat. És amikor majd a rovarok újra megjelennek (mert meg fognak), már nem lesznek ellenségeik, ezért akadály nélkül szaporodhatnak. Ismét magunkkal tolunk ki – a madarakat és a növényzetet nem is említve. Mellesleg a könyv címe is innen származik: a tavasz jó esetben madárcsicsergéstől hangos, de az agyonmérgezett világban néma…

Szóval hiába tűnik úgy, hogy a fák vagy a madarak között kell választanunk… Ha ilyen idiótán állunk hozzá, akkor a végére egyik sem marad meg. Sőt, nem feltétlen kell közvetlenül kiirtanunk a madarakat. Ha a szaporodási képességüket roncsoljuk (márpedig ahhoz a halálos adag töredéke is elég), akkor idővel ugyanoda jutunk.

A madarakon felül rendszeresen bolygatjuk meg a méhet élőhelyeit is. És ha ők nem poroznak, akkor egy csomó növény kihal; amivel együtt egy csomó állat is kihal; és a lánc végén előbb-utóbb valószínűleg mi emberek is megyünk a levesbe.

Mindez a halakat talán nem érinti egyenes ágon – vagy legalábbis biztosan nem annyira érzékenyen, mint a madarakat. De attól a kajájukat (rovarok, lárvák) kiirtja, és ezzel közvetve őket is! A rovaroknak ez megint nem akkora pofon (mert azok hamarabb visszajönnek), de a halaknak, a horgászoknak, és a köréjük épülő iparágaknak viszont annál inkább.

Ehhez jön csak hozzá az a hihetetlenül ön-központú és szűk látókörű hozzáállás, miszerint vegyipari gyárak szemetét csak úgy ki lehet mosni a lefolyóba. Csak aztán nehogy mi is úgy járjunk, mint a madarak/halak, akik nem a permetezésbe, hanem a mérgezett táplálékba halnak bele…


Vegyszerek kontra emberek

A rovar- és gyomirtások pontatlansága szinte hihetetlen, ha belegondolunk, hogy más “mérgekhez” hogy állunk hozzá. Koponyás-lábszárcsontos címkék, kesztyűben és kémcsövekben precíz kimérés, ami kell. Ezzel szemben a permetezésnél mégis csak úgy, a levegőből szórjuk őket… Pedig ez a legkevésbé hatékony, a legdrágább, és ez okozza a legnagyobb kárt.

Sőt, a ránk “kényszerített” mérgezésen felül a boltban is kapható minden – amit persze hozzáértés nélküli emberek kezébe engedni hatalmas felelőtlenség! Össze-vissza használjuk, nem is tudjuk, mi van benne, vagy hogy annak milyen hatásai lehetnek. Nyomokban minden ételünkben is megtalálható, szóval újra ott lyukadunk ki, hogy saját magunkat mérgezzük.

Mindez leginkább a késleltetett hatása miatt a veszélyes – csak hát erre a típusú veszélyre az ember az evolúciós fejlődése miatt nagyrészt érzéketlen. Plusz az ökológia (akár csak a testünkön belül) nagyon komplex. Az ok és az okozat között térben és időben is nagy lehet a távolság. A vegyszereket zsírban tárolhatjuk, amiből egyszer látszólag “csak úgy” mérgezés lép fel. Szóval lehet, hogy egyelőre nincs olyan sok hatás, de még lehet!

Mivel változó az érzékenységünk, és nem laboratóriumi körülmények között élünk, természetesen más és más reakcióink vannak az ilyen jellegű mérgezésekre. De ez bármelyik másik túladagolásnál vagy allergiánál is így van, szóval ettől nem lesz kevésbé valós (vagy lelegyinthető) a hatás. Ideje tudomásul vennünk, hogy a májunk és közvetlenül az idegrendszerünk is veszélyben vannak.

Még alapvetőbb fenyegetés, hogy ezek a szerek egyenesen a testünk energiaképző képességét támadhatják. Az izom összehúzódáshoz, a légzésből származó oxidációhoz, és akár a megtermékenyüléshez és embrió fejlődéshez szükséges energiát is ugyanaz a molekula szállítja (ATP). Ha ebbe a folyamatba belepiszkálunk (márpedig az eddig emlegetett mérgek pont ebbe piszkálnak bele), akkor nem csoda sem a bénulás, sem a rángások, sem a terméketlenség. És mivel az ATP az univerzális, fajok közti energia “pénznem”, ez nálunk embereknél is beüthet.

Károsság tekintetében a sugárzással vonunk párhuzamot, és sajnos jogosan. Bizonyos gyomirtók még a génekre is hathatnak, ami ezáltal a jövő generációk számára is veszélyessé teszi őket. És persze ott van még az elmaradhatatlan rák – ami a lassú kialakulása miatt újra a kumulatív mérgezéshez hasonlóan veszélyes.

A fentiek közül egyiknél sem annyira a gyógyításon mint inkább a megelőzésen kellene gondolkozni. Csak hát az nem annyira csilli-villi! Pedig a vírusok és baktériumok elleni küzdelemnél szintén fontos szerepet játszik a megelőzés. Sőt, míg a bacikról/vírusokról tényleg nem mi tehetünk, a rákkeltő anyagok nagyját mi magunk gyártjuk… Ha úgy döntenénk, akkor nem lenne ám muszáj!


És mindezt miért is?

Elméletben azért, hogy kontrolláljuk a “kártevőket”. A rovarok irtása viszont azért nem megy, mert közben a természet olyan óvintézkedéseit is pusztítjuk, amik pont ezek a rovarok kordában tartására voltak kitalálva (és sokkal jobban is csinálták, mint mi). Tehát nem hogy csak magas árat fizetünk, de cserébe még el sem érünk vele semmit. Sőt, gyakran csak rontunk a saját helyzetünkön!

A rovarok másik védekezési mechanizmusa, hogy mutációk révén lépést tartanak velünk. Lehet, hogy kiirtjuk 99%-ukat, de a maradék 1% újra elnépesedik – és a tetejébe az örökletes ellenálló képesség miatt már a teljes állomány immunis lesz. Vagyis ezzel a hozzáállással csak egy szuper-rezisztens rovar-állományt nevelünk ki. Ezzel együtt pedig az általuk hordozott betegségek problémája is egyre csak rosszabb lesz, nem hogy javulna!

[Az ökológiát] csak annyira hagyhatjuk figyelmet kívül, mint a szakadék szélén álló ember a gravitációt.

[Ecology] cannot safely be ignored any more than the law of gravity can be defied with impunity by a man perched on the edge of a cliff.

Szóval ha hosszú távon hatástalan, akkor mindezt miért is? Részben a korábban már emlegetett “tünetek kontra kiváltó okok kezelése” miatt – az ember egyszerűen ilyen, ha nem veszi a fáradságot, hogy előre gondoljon. De leginkább azért, mert a vegyiparban rengeteg pénz van, és ez sokak zsebét alaposan megtömte. A könyv írásakor az ide kapcsolódó szakemberek 98%-a a vegyszeres vonalat kutatta, és csak 2% a természetes módszereket. Miért is harapnának a kézbe, ami eteti őket? Viszont ha ezt (most már) tudjuk, akkor mi ugyan miért is hallgatnánk rájuk, hogy mindez veszélytelen és fenntartható?!

Node evezzünk egy pillanatra pozitívabb vizekre: léteznek alternatívák! Az állat- és növényvilág saját mechanizmusait kihasználva a károkozók természetes ellenségeit is lehetne importálni, ami egyből korlátok közé szorítaná a szaporodásukat. Talaj baktériumok, madarak, hangyák, pókok, stb. Vagy akár fajra szabott (de nem szintetikus!) bakteriális/virális/”gombális” betegségek, amik megtizedelhetnék a népességet – de élettanilag csak bizonyos rovarokra vagy rovarcsaládokra lennének bármilyen hatással.

Egy másik fajra szabott(abb) ellenszer lehet a feromonokat és párzási szokásokat kihasználó csapdák, csalogató szagok/hangok, ilyesmi. Végső soron pedig ott a laboratóriumi körülmények között, sugárzással elért sterilizáció! Ha az így sorozatgyártott steril hímekkel telítjük a piacot – amik aztán maguk között versenyezhetnek a termékeny egyedekkel – akkor a faj gyakorlatilag önmagát szaporodja a kipusztulásba. Van tehát itt kreatív, a nagy egészet is figyelembe vevő megoldás! Csak rendbe kellene tenni az értékrendünket…


Összefoglalás

Az biztos, hogy vérlázító ez az egész ész nélküli mérgezés. Ráadásul kormányzati szinten, propagandával támogatva. Továbbra sem értem, hogy egy bizonyos intelligencia (és moralitási) szint alatt hogy engedünk embereket ilyen döntések közelébe?! De ezért is jó, hogy Carson megírta a Néma Tavaszt. Technikailag semmi “új” nem volt abban, amit mondott – csak végre összeszedte valaki az elszórt, technikai bugyrokban elrejtett infókat, és közérthetően a publikum elé tárta.

Számomra a fő tanulságok:

  • A természet jobban tudja. Ezért vagy tanuljunk tőle, vagy legalább ne piszkáljunk bele az egyensúlyába, mert végső soron úgyis mi szívjuk meg. Elvégre mi is a természet részei vagyunk – bármennyire is szeretjük magunkat feljebbvalónak hinni.

  • Nem minden haladás “jó” haladás. Nem feltételezhetjük tiszta lelkiismerettel, hogy jó, amit csinálunk, csak azért, mert még nem tudjuk, hogy miért rossz. Mindig kell az előre tekintés, és utólag pedig az ellenőrzés!

  • Rendszer szinten kell gondolkozni. Nem szabad csak egy aspektust figyelni az összes többi rovására. És ez egyáltalán nem csak a környezetre vonatkozik – például Fisker is ezt hangoztatta az Extrém Korai Nyugdíjban.

  • Nem kell vakon hinni a kormánynak. És bizonyos esetekben igenis bele kell ugatni a politikába, mert maguktól nagyon nagy faszságokat tudnak csinálni.

Jó hír, hogy a természeti ismereteink azóta már két fokkal mélyebbek, kinyílt a köznép szeme, és a mérgezésünk is csökkent valamicskét. Cserébe a mi generációnknak itt van az erőforrás-kizsákmányolás és a klímaválság! És sajnos a tudományos nézőpont továbbra is ugyanolyan támadás alatt áll, mint régen. Még csak nem is azon vitatkozunk, hogy hogyan oldjuk meg a problémát, hanem hogy van-e probléma! Szóval ha egy-az-egyben nem is ugyanazok a konkrétumok miatt, de sajnos a Néma Tavasz továbbra sem okafogyott olvasmány.