Ennek az állítólagos idő menedzsment könyvnek a valódi tartalmáról már a borítón elfonnyadó banán is árulkodik, de maga a szerző sem árul zsákba macskát: faltól falig kapjuk a képünkbe a szégyentelenül nyers és lehangoló halál fókuszt. És valahogy mégis sikerül megkönnyebbülve, fellélegezve, időnk biztosabb terelgetési képességével a zsebünkben távozni a kasszától. Na ez a nem semmi!

Burkeman egy saját bevallása szerinti “produktivitás kocka”, aki kb. minden létező TODO listás, tennivaló rendszerezős, világon felülkerekedős módszert kipróbált az ég alatt, és sokáig írt is ezekről egy újságnak. És mivel hivatalosan is ez volt az állása, kínálkozott a lehetőség, hogy egyre jobban belelovalja magát, és addig se kelljen szembenéznie az “idő uralásának” lehetetlenségével. Kb. mintha egy alkoholistának kényelmesen épp borkóstoló lenne a szakmája.

Csak hát végül kiért a jelenlegi tudományunk “szélére” (talán pont mert a munkája során messzebb juthatott a hagyományos produktivitás kísérletezéssel másoknál), és meglepődve tapasztalta, hogy még ott sem volt megoldás – ezért ideje volt újragondolni az egészet. Így született a 4000 hét (avagy a magyar fordításban “Az élet rövid”) című könyve, amiben egy határozottan filozófiai irányból, esélytelenségünk teljes tudatában boncolgatja a témát.

A tartalom a következőképp alakul:


Hosszú távon mind halottak vagyunk

Ha feltételezzük, hogy 80 éves korunkig élünk, az kb. 4000 hét. De ha mákunk van, és 90-ig élünk, akkor is csak 4700. Ez talán kontextusba helyezi, hogy milyen marha rövid az élet.

Vagyis kb. a legfontosabb képesség a világon az idő menedzsment. Sőt, bizonyos szemszögből az egész élet az időnk menedzsmentje. Ennek ellenére durva alulbecslés, hogy a produktivitás leggyakrabban csak a TODO listák minél hatékonyabb kipipálgatásáról és a fejünket homokba dugó pörgésről szól.

Kérdőívek sorra mutatják ki, hogy mennyire elfoglaltnak és sürgetettnek érezzük magunkat. És ennél még rosszabb a helyzet, mert a legelfoglaltabbak eleve nem érnek rá ilyen kérdőívek töltögetésére. A legtöbben ezt úgy próbáljuk megoldani, hogy mindent is belepréselünk a napjainkba. Van, aki még büszke is erre, lásd “hustle kultúra”, “struggle-porn”, stb.

Megpróbáljuk minden teendőnket szarrá optimalizálni, hogy egy-két másodpercet nyerhessünk. A baj csak az, hogy aztán arra a pár plusz másodpercre is jut ám tennivaló. Edward T. Hall antropológus egy futószalaghoz hasonlította az időt, ami azonnal új feladatot hoz, amint az előzővel végeztünk. Ha produktívabbakká válunk, az csak gyorsítja a szalagot – de vége ugye nincs, szóval hova is ez a nagy kapkodás?

A repülők, a háztartási gépek és az internet korában persze, hogy gyorsabb egy csomó dolog. De láthatóan hiába gyorsítjuk őket, ha velük együtt az elvárásainkat is növeljük. Nem törődünk vele, hogy egy chat üzenet például ezernyi kilométer kábelen és számtalan routeren halad keresztül, vagy hogy hányszor gyorsabban teszi ezt, mint régen a posta – ha töltés ikon egy pillanatra is “karikázni” mer, akkor fel vagyunk háborodva (lásd Louis CK vicces monológja).

Mindünkben (vagy, legalábbis, sokunkban) ott motoszkál, hogy valami nincs rendben a világgal. És nem ilyen Mátrixos, Morpheus-os módon, hogy ne lenne valódi – inkább olyan értelemben, hogy nagyon nem így kéne csinálni a dolgokat. Hogy lehetne ezt sokkal jobban, emberibben is. És amíg ezzel nem nézünk szembe, addig a produktivitás csak abban tud segíteni, hogy gyorsabban tekerhessük a mókuskereket.

Ez a könyv tehát az időmenedzsmentről szól ugyan, de (a többiekkel ellentétben) itt abból a feltételezésből indulunk ki, hogy ez az egész nagyon el van baszva. És nem csak “tovább javítani” akarjuk a produktivitást, hanem konkrétan “megjavítani”.


Ismerjük el a korlátainkat

Nem az a baj, hogy limitált az időnk, hanem hogy nagyon toxikus elképzeléseink vannak arról, hogy hogyan is kellene használnunk a limitált időnket. És mellesleg elég modern nézet az, hogy mindent az időre alapozunk. De már most annyira berögzült, hogy teljesen természetesnek vesszük. Kb. mint David Foster Wallace beszédében a hal, aki nem tudta, mi a víz, mert mindig is az vette körül.

Ha viszont egy kicsit is ki-zoom-olunk, egyből más a kép. A gyakran emlegetett középkori farmer, habár nehéz fizikai munkával, undorító körülményekkel és betegségekkel/halállal kellett szembenéznie, az idő miatt biztos nem aggódott. Az sem lenne pontos állítás, hogy akkoriban még “lassabb” volt az élet – mert hát mihez képest?

Pont az a probléma, hogy manapság már mindent időben mérünk. Jönnek a kis óra/nap/hónap/év konténerek, amiket meg kell tölteni, és ha túl sok mindent kéne beletuszkolni, akkor stresszelünk. Amikor meg nem tudunk eleget tenni bele, akkor unatkozunk (ami miatt meg utána bűntudatunk lesz).

Ezzel szemben az órák elterjedése előtt az ember csinálta, amit csinálni kellett. Haladt, ahogy haladt. Nem próbálta például letudni tömbösítve a havi tehénfejés adagot egy nap alatt, vagy optimalizálni, hogy korábban arathasson. Nem kapkodott, mert felismerte, hogy a feladatoknak úgysem lesz vége soha. És csak így volt esélye megélni az életét (még ha az jóval rövidebbre is sikerült a mai átlagnál egy-egy bubópestis kitörés miatt).

Persze ilyen szintű lazaság mellett nem lehet együttműködni és koordinálni a világot, szóval nyilván érthető, miért találták fel az órát az idő pontosabb követhetőségére. Csak vegyük észre, hogy ezzel egy fontos mentális átállás is megtörtént. Az idő innentől már nem csak egy átlátszó közeg, amiben az életünk folyik (mint a halaknak a víz), hanem egy élettől különálló erőforrás. Az erőforrás-használatot pedig nyilván optimalizálni kell, nem?

Így kezdtük eredmények helyett órabérben fizetni az embereket – ezért viszont azokban az órákban nem volt ám beszélgetés, vagy egyéb más lustálkodás, minél több férjen bele. De az se megoldás, ha kívülről nincs hajcsár, mert belülről saját magunkat is ugyanúgy hajtjuk ebben a mentális modellben. Ha túl sok a teendő, akkor megpróbáljuk “uralni az időnket” ahelyett, hogy elgondolkoznánk, nem-e a teendőink mennyisége aránytalan.

Az a baj, hogy ha így gondolkozunk az időről, az egy olyan játékba visz bele minket, amit nem “nyerhetünk meg” soha. Onnantól már nem csak úgy vagyunk az időben, hanem minden pillanatot az alapján ítélünk meg, hogy mennyire hasznos – hogy mennyiben járul hozzá valami célhoz, vagy egy olyan jövőbeli állapothoz, ahol majd már relaxálhatunk, mert “kész” vagyunk. Ezzel kirángatjuk magunkat a jelenből, folyton a jövőben élünk a fejünkben, és utána csodálkozunk, hogy hova lett az életünk, amit közben elfelejtettünk átélni. Soha nem tudunk majd eleget tenni – vagy elégnek lenni – mert az “elég” azt fogja jelenteni a fejünkben, hogy az irányításunknak mindenre is ki kéne terjednie. Spoiler alert: nem fog.

A megoldás nem lesz forradalmian áttörő, mert a filozófusok már nagyon rég óta tárgyalják. Egyszerűen el kell engednünk az irányítás illúzióját, és megélni azt a tökéletlen, hatékony-talan, össze-vissza alakuló életet, amink van. Elfogadni, hogy nem fér bele minden, és ezért nem félni, hogy kimaradunk valamiből (mert a dolgok 99%-ából úgyis kimaradunk).

Ehelyett örüljünk, hogy egy választásunk minden más opcióra nemet mond. Ha minden beleférne, akkor a választásaink maximum csak a sorrendet adnák. De mivel nem fér bele minden, a választásaink mutatják meg, hogy nekünk mi fér bele – és ez fontos ahhoz, hogy jelentőségteljesnek élhessük meg azt, ami végül belefér.

Minél jobban szembenézünk ezekkel a tényekkel, annál “produktívabb” és élhetőbb lesz az életünk. Az aggódás persze soha nem tűnik el teljesen (a szerző szavaival: látszólag abban is tökéletlenek vagyunk, hogy elfogadjuk a saját tökéletlenségünket). De ennél jobb produktivitási módszert még nem talált.


A hatékonyság csapda

Az “elfoglalt” nem feltétlenül kéne, hogy azt jelentse: “túlterhelt”. Mert ugye semmi baj nincs azzal, ha elfoglaltak vagyunk, ha közben nem vagyunk túlterhelve. De sajnos a gazdasági spektrum minden részéről az látszik, hogy az emberek manapság igencsak túlterheltek. És nem csak akinek dupla műszakot kell vinni, hogy legyen mit enni, hanem azok is, akiknek “csupán egy” (jól fizető) munkahelye van.

Ironikus, hogy legtöbben úgy próbáljuk megoldani a túlzott elfoglaltságunkat, hogy még elfoglaltabbakká válunk, mert akkor majd biztos minden belefér. Soha nem fog beférni minden, mert amint betuszkoljuk az előző adag “mindent”, úgy bővül a “minden”-ünk definíciója. A háztartási gépek elterjedése nem csökkentette a háztartási munkát, mert egyszerűen annyival nőttek a tisztasággal kapcsolatos elvárásaink. Az elmúlt évszázad hatalmas produktivitás ugrása nem hogy nem csökkentette, de növelte a munkaórákat, mert annyira megnőttek az elvárásaink, hogy milyen tempóban kéne haladnia a munkának. Mozgó célpontra nehéz lőni.

Persze ez nem jelenti, hogy akkor most hirtelen befejezhetjük az e-mail-ekre válaszolást vagy a munkát. De nagyon más lesz, ha a hatékonyság csapda tudatában állunk hozzájuk. Mert csak így tudjuk elkerülni, hogy a megnövelt hatékonyságunk mindössze még több teendő nyakunkba aggatásához vezessen – amiket sokszor mi magunk aggatunk a saját nyakunkba. Csak akkor hozhatunk megfontoltabb döntéseket arról, hogy mi férjen bele az időnkbe, ha elfogadjuk, hogy nem fér bele minden (lásd Esszencializmus).

A régiekkel szemben dupla hátrányból indulunk. Régen általánosságban hittek a túlvilágban, és a világ rendjének állandóságában, így nem volt gáz, ha a rövid földi életük során (ami amúgy is egy bevezetés csupán az öröklét előtt) csak játsszák a szerepüket. Ma viszont nagyrészt ateisták vagyunk, nagyrészt erre a világra koncentrálunk, és nagyrészt hiszünk a haladásban, ami miatt egyre élesebben érezzük majd, hogy mennyi mindenből ki fogunk maradni.

Erre ad (látszólagos!) megoldást, ha az életünket minél több élménnyel próbáljuk teletömni. Ez azért szomorú, mert ilyen szemszögből akár a milliomos csemete vagy a gazdag nyugdíjas is ugyanolyan “túlterheltek” lehetnek, mint a minimálbéres munkás, csak nekik a mindenféle élmény belegyömöszölése nem megy. De ugyanez a művészre is, aki nem tud eleget alkotni, vagy az önkéntesre, aki nem tud eleget segíteni.

Ha azt hisszük, hogy minden belefér, akkor könnyebben hanyagoljuk majd a dolgok priorizálását. Elvégre ha idővel úgyis meglesz minden, akkor mit számít, ha ezt a fél órát még elszuttyogom, majd utána is tudok még elég energiát fektetni az önmegvalósításba. És mivel az igazán értékes dolgok általában nagyobbak, a kicsik könnyen beférkőznek eléjük. Éveket lehet így “produktívan elpazarolni”, ha az ember stratégikusan pont azokat a dolgokat halogatja, amik amúgy számítanának. Ha viszont nem hinnénk, hogy van elég időnk (mert nincs), akkor nem engednénk nekik (lásd Brooks érvelését az elköteleződésről).


Nézzünk szembe a végességgel

Még az absztraktabb filozófusok is általában csak azon törik a fejüket, hogy miféle dolgok léteznek, honnan erednek, és mi közük egymáshoz. De egy bizonyos Martin Heidegger nevezetű, még absztratabb gondolkodó szerint nem vagyunk eléggé elámulva azon, hogy “egy világ itt világkodik körülöttünk” egyáltalán! Annyira könnyű lenne, hogy ne legyen semmi, hogy kész csoda, hogy van valami!

Ezen felül, szerinte a létünk annyira teljesen összefügg a végességünkkel, hogy a kettő gyakorlatilag szinonima. Nem csak hogy korlátozott időnk van ezen a világon, de mi magunk korlátozott idők vagyunk. Az időnk nem csak hátrafelé véges (mert megvan, hogy hogyan jutottunk ide és kik vagyunk miatta), de előrefelé is (mert bármit is választunk, azzal számtalan egyéb dolgot nem választunk). Érdekes zárójel: az angol “decide” (dönteni) szó is a latin “decidere” (levágni) szóból ered, miszerint levágjuk az alternatívákat.

A végesség adott; az egyetlen kérdés, hogy szembenézünk-e vele, vagy tagadni próbáljuk. Morbidnak és stresszesnek tűnhet – de Heidegger szemszögéből pont az a morbid, hogy mindenféle figyelemeltereléssel épp csak fejre nem állunk, hogy ezzel ne kelljen szembesülnünk. A dolgoknak nem csak attól lesz értelme, hogy valami más helyett választjuk őket, hanem attól is, hogy nem csinálhatjuk őket örökké. Ha holnap is ugyanolyan jó lenne az írásra, vagy holnapután, akkor ma miért írjak?

Nem mondjuk, hogy a halállal való szembesülés “kellemes”, vagy “boldog”, de “igaz”. És bármi, ami segít tényleg abban a világban élni, amiben amúgy élünk, az csak jó irányba terelgethet. Különben meg a 4000 hét csak az örökkévalósággal összehasonlítva kevés; a nullához képest kemény 4000-rel több. Nem az a tisztességtelen, ha a halál pofátlanul elragadja tőlünk az öröklétet – inkább az a csoda, hogy egyáltalán kaptunk valamennyi létet! Nem nehéz döntéseket kell hoznunk, hanem megtehetjük, hogy nehéz döntéseket hozzunk. Nem mindjárt más?


Jobb halasztgatóvá válni

Az eddigiek fényében nem az a cél, hogy eltüntessük magunkból a “halasztgatósságot”, hanem hogy a megfelelő dolgokat halasztgassuk, egész életünk végéig, miközben a jókat meg csinálgatjuk. Vagyis épphogy jobb, prioritás alapúbb halasztgatóvá kell válnunk. Csak hát ez a priorizálás sajnos nem annyira egyszerű, mint amilyennek hangzik, mert “fontos” dologból is sokkal több van, mint ami beleférhet az életünkbe, szóval valahogy azok között is válogatni kell.

A rosszféle halasztgatás abból ered, hogy nem akarunk szembenézni a választási kényszerünkkel. Fejben könnyű több, párhuzamos (és egymást kizáró!) jövőt is egyszerre elképzelni magunknak, de amint ezt meg szeretnénk valósítani, szembejönnének a korlátok. Ezt sokan úgy oldják meg, hogy nem is próbálják megvalósítani egyiket sem, mert a valóságban úgyis tökéletlen lenne. Ehelyett a szerző a következő három főbb tanáccsal szolgál:

  1. Fizessünk magunknak először! Mint ahogy a pénzügyek világában, itt is az a fontos, hogy a fontos dolgok kapjanak időt előbb. Ha azt reméljük, hogy a minden más letudása után majd még marad idő, azzal csak áltatjuk magunkat. És itt ugye kb. mindegy is, hogy arányában mennyi időt kap az a fontos dolog az egyebekhez képest – a lényeg, hogy ő kap időt először.

  2. A fontos dolgok között is korlátozzuk, hogy hány vasat tartunk egyszerre a tűzben! Ha túl sok az épp folyamatban lévő szál, akkor könnyű lesz mindig egy másikra ugrani, amint az előző túl nehézzé (vagy épp túl unalmassá) válik. Így azt érezzük majd, hogy haladunk, de valójában pont azok a leküzdésre váró akadályok elől sikerül homokba dugni a fejünket, amik igazán számítanának a tényleges haladás érdekében (lásd kontextusváltás).

    Tipp: legyen az “aktuális TODO” limit mondjuk 3, és egy új csak akkor jöhet be, ha valamelyik kész. Ez az alapos megfontolás miatt arra kényszerít majd, hogy előre priorizáljunk (ami amúgy is a lényeg lenne). És mellesleg azt is hozni fogja magával, hogy intuitíven szétbontjuk majd a feladatainkat kisebb, menedzselhetőbb darabokra, mert különben hónapokig/évekig befoglalnák a 3 szabad hely egyikét.

  3. Kerüljük a közepesen érdekes dolgokat! Addig például kb. egyértelmű, hogy ha van egy 25-ös lista arról, hogy mivel szeretnénk foglalkozni az életünkben, akkor szervezzük minél több időnket az első 5 köré. De a maradék 20-at nem hogy “hanyagoljuk”, de aktívan kerüljük, mert ezek jelentik a legnagyobb veszélyt az első 5-re. Ezek azok, amik A) nem voltak elég csábítóak, hogy bekerüljenek a top 5-be, de B) elég csábítóak ahhoz, hogy el tudják terelni róluk a figyelmet.

    A nemet mondásnál az csak a könnyű rész, hogy nemet mondunk az olyanokra, amiket amúgy sem akartunk volna csinálni. A nehéz rész tudatosan nemet mondani arra is, amit amúgy szívesen csinálnánk, de nem fogunk, mert felismerjük, hogy csak egy életünk van.

    Egy fiú két, három, vagy akár négy potenciális ember is lehet, de egy férfi csak egy. A többit megöli.

    – Mordecai Richler

    A boy can be two, three, four potential people, but a man is only one. He murders the others.


A figyelemelterelésekről

Oké, limitált az időnk, priorizálni kell. De hát a figyelemelterelések mindenbe beleköpnek! Mert például kb. senki nem tervezi, hogy egy videó, ahol befőttes gumikat feszítenek egy görögdinnye köré, 40 percet el fog venni a napjából. És kevesen érzik úgy, hogy valóban ezt választották, miközben aktívan ottragadtak előtte. Mégis igen sok ember esetében ilyesmi történik, napi szinten. A figyelem nem tárolódik (ahogy az idő sem) – ha nem mi választjuk meg, hogy hogyan használjuk fel, akkor majd valamilyen külső hatások választanak helyettünk.

Manapság a digitális figyelemelterelések a legnépszerűbbek (lásd Digitális minimalizmus), de már a görög (nem dinnye!) filozófusok is foglalkoztak a témával. Csak ők belső karakterhibaként tekintették, amikor nem arra fordítjuk az időnket, amiről valljuk, hogy fontos lenne nekünk. Persze van, ami ilyen ösztönös, “alulról felfelé” megzavarás, mint egy pittyegő telefon vagy egy felsíró gyerek. De a lényeg az, hogy a “felülről lefelé”, tudatos figyelmünket mire fordítjuk – és hogy ezt tudatosan választottuk-e.

Mindenki számára azzá válik a valóság, amire figyel. Vagyis a szociális média nem is csak attól lesz félelmetes, hogy mennyi idő elpazarlására rá tud venni, hanem hogy közben hogyan torzítja óhatatlanul a világról kialakított képünket a fejünkben. Nem csak elterel a fontosabb dolgoktól, hanem azt is átprogramozza, hogy mit tartunk fontosnak! Olyat tesz elénk, ami könnyen fenntartja a figyelmünket – ez viszont gyakran a kirívó érzelmekre épít, így ritkán olyan, amire érdemes lenne a valóságunk “normál” szintjét belőni.

Végső soron azonban nem a külső ingerekkel van a gond. Nem is annyira “megküzdenek” a figyelmünkért, mint inkább mi magunk menekülünk hozzájuk az aktuális teendőink kellemetlenségei elől. És sajnos ez azokra a tevékenységekre is gyakran vonatkozik, amiket amúgy mi magunk szándékozunk csinálni, belső késztetésből! Nem mindig a nehézségük, hanem az unalmasságuk miatt (lásd Atomi szokások, Művészet háborúja).

Az unalom nem feltétlen azt jelenti, hogy nem érdekel eléggé, amit épp csinálunk. Arra is ez a reakciónk, amikor szembe kell néznünk a végességünkkel, és hogy nem mehet minden úgy, ahogy szeretnénk. Hogy fel kell adnunk a tökéletesség illúzióját miközben megpróbáljuk a való világba áthozni a terveinket. Ez kellemetlen, ezért hirtelen mindjárt nagyobb lesz a szociális média görgetés vonzereje. Mert habár az interneten eltöltött idő nem mindig szórakoztató, de mindig korlátozatlannak érezhetjük magunkat közben (a valós életünk korlátaival éles kontrasztban).

A lényeg, hogy amikre figyelemelterelésekként gondolunk, azok már inkább csak a tünetek, nem az okok. Az okokat pedig kb. csak úgy kezelhetjük, ha megtanuljuk jobban tűrni a kellemetlenséget. És egyáltalán, elengedjük azt a tévképzetet, hogy ennek nem így kéne lennie. Amint a figyelmünk tényleg a tevékenységünkre irányul, és nem az ellene való lázadásunkra, egyből jobb lesz a helyzet.


A tervezésről

A túlzott tervezősséggel az a baj, hogy habár néha tényleg sikerül vele elkerülni egy-egy katasztrófát, az idő maradék 99%-ában pont azt a szorongást szítja, amit eredetileg csillapítania kellett volna.

Az aggódás magja az az ismétlődő élmény, ami során az elménk megkísérel biztonságérzetet kelteni a jövővel kapcsolatban, és amikor ez nem sikerül, csak újra és újra és újra próbálkozik.

Worry, at its core, is the repetitious experience of a mind attempting to generate a feeling of security about the future, failing, then trying again and again and again.

Nem tudunk annyi időt hagyni semmire, hogy az “garantált” legyen. Eleve, az időnk nem a miénk – legalábbis nem úgy, ahogy mondjuk a pénzünk vagy a cipőink. Ha azt mondjuk, hogy van valamire három óránk, az pontosabban azt jelenti, hogy szánnánk rá három órát. De azt a három órát egyáltalán nem biztos, hogy meg is kapjuk. Beronthat a főnök valami sürgős feladattal; vagy lerobbanhat a kocsi; vagy ugye, a könyv témájába illően, meg is halhatunk.

Ettől persze nem mondja senki, hogy ne tervezzünk, mert természetesen jó ötlet az esélyeket a magunk irányába billenteni. Csak garanciát ne várjunk semmire – és ezzel hirtelen rengeteg szorongástól szabadulhatunk meg.

Összehasonlításként csak nézzük a múltat. Bárhol is tartunk most az életben, az szinte biztos visszavezethető valami véletlen eseményig, amit nem lehetett előre kiszámítani. Utólag meg aztán pláne nem lehet módosítani. És ha azt elismerjük, hogy a múltban sem voltunk mindenhatóak, akkor milyen alapon várnánk, hogy a jövőben azok leszünk? Valószínűleg pont a múlt megváltoztathatatlansága, és a jövő kifürkészhetetlensége az, ami miatt minden vallás és filozófia jellemzően eljut arra a felismerésre, hogy a jelenre kéne koncentrálni…


Itt vagyunk, most vagyunk

Minél inkább “jól” és “hatékonyan” akarunk felhasználni minden napot egy jövőbeli cél érdekében, annál inkább a jövőben élünk fejben. A jelent meg jó esetben is tűrjük, amíg oda nem érünk. Ezért veszélyes sokszor a siker is: mert általában azok jutnak oda, akik minél jobban megtanulták a jövő érdekében használni a jelenüket, és ezen akkor sem változtatnak, ha már “oda” érnek, így szinte borítékolható az állandó boldogtalanság.

Nyilván nem teljes hülyeség erőforrásként tekinteni az időre, amit a jövőért használunk, mert különben gyorsan kifutnánk a tiszta alsógatyákból. De mi szokás szerint túl messzire megyünk: annyira hozzászokunk, hogy “ha majd egyszer” jelleggel gondolkozunk, hogy benne ragadunk. És még ha egyszer tényleg sikerül is elérni, amiért most robotolunk, addigra már lesz valami más, amiért robotolhatunk. Ha mindig kergetünk valamit, akkor soha nem leszünk itt.

Segíthet, ha arra gondolunk, hogy mindenből van egy utolsó alkalom. Amikor utoljára beszélgetünk valakivel; amikor utoljára ehetjük a kedvenc kajánkat; amikor utoljára úszunk a tengerben. De ezek közben ritkán tudható előre, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Pedig ha tudnánk, akkor egyből más szemmel, más szintű odafigyeléssel és hálával élnénk meg, nem? Na, optimális esetben így kéne megélni mindent.

Ahogy a gyakran mantrázott “arany középút” sugallhatja azonban, a spektrum másik vége sem folyik tejjel-mézzel. Ha hallgatunk a tudatosságos/meditációs tanácsokra, és minél erőszakosabban akarunk a jelenben lenni, általában annál kevésbé sikerül. Talán mert itt is “kihasználni” akarjuk az időt, csak most nem a jövő, hanem a jelen felfokozása érdekében. Nincs értelme “ki”-nyerni az élet velejét, mert az életen kívül nincs semmi. Hova ki?

Vagyis nem mondjuk azt sem, hogy legyünk egyből szerzetesek. Egyszerűen fogadjuk el, hogy csak a jelen létezik, és akkor majd talán kevésbé szorongva érezhetjük magunkat benne.


A pihenés újrafelfedezése

Gyakran hallani a kiégés és a túldolgoztatás ellen – de legtöbbször csak olyankor, amikor az már gazdasági kárt okoz. Vagy olyan kontextusban, hogy hogyan okozhatna gazdasági előnyt, ha nem lenne ilyen súlyos a mértéke. De miért is az az alapértelmezés, hogy gazdasági szemszögéből magyarázzuk az életünket?

A válasz, szokás szerint, megint az Ipari Forradalom. Előtte a lazítás volt az élet közepe, amit a munka megszakított. Nyilván nem mindenkinek (lásd rabszolgák), de még az átlag parasztnak sem volt akkora hajtás, mint a modern munkásnak.

Azóta viszont a munka és a produktivitás lett az élet középpontja. És pihenni is csak azért pihenünk, hogy utána produktívabban folytathassuk a munkát. Vagy akár magát a pihenésünket is valami cél felé irányítjuk, mert egyszerűen az agyunk nem bírja elviselni, hogy valamit önmagáért csinálunk (lásd maratonra edzés kontra egyszerűen elmenni futni).

Oké, azóta a szabadidő is “szabadabb”, kötöttség-mentesebb. És a munka sem olyan gerincsérv-indukáló általában. De az igazi kárt a mentális átállás okozta, ami a munkát tette a létezés csúcsára. Ezt kéne hátrahagyni! És bátran, hangosan kiröhögni, aki ragaszkodik ehhez! Mert nem ám csak úgy fogják mondani, hogy ennek szerintük így kéne lennie – hanem úgy, hogy ez természetesen így van, és mit képzelünk mi magunkról, hogy megkérdőjelezni merjük a kapitalizmus centrális fogaskerekét.

Ha semmit nem számít az az elégedettség, amit egy öregember borozgatás közben érez, akkor a termelés és a vagyon üres mítoszok csupán; csak akkor van jelentésük, ha egyéni, élő örömben is felhasználhatóak.

– Simone de Beauvoir

If the satisfaction of an old man drinking a glass of wine counts for nothing, then production and wealth are only hollow myths; they have meaning only if they are capable of being retrieved in individual and living joy.

Itt jön fel megint a Kék Zónáknál is emlegetett sábát (Shabbat, avagy Nyugalomnap), ami ma radikálisan régimódinak tűnhet ugyan, de pont azt akarja érzékeltetni, hogy a pihenés mennyire fontos. A szabályok miatt konkrétan elő kell készülni rá – nem csak úgy abbahagyni a munkát és kész.

Vagy vegyük egy vidéki séta példáját. Abban nem nagyon lehet “jónak” lenni, mert járni kb. mindenki tud, és más nem is kell. Illetve nem lehet “hatékonynak” lenni sem, mert a túra ugyanott végződik, ahol kezdődött – vagyis a leghatékonyabb az lenne, ha el se mennénk. És mégis mekkora élményt és kikapcsolódást tud adni!

Semmi sem idegenebb a mai világban, mint a tétlenség. […] Hogyan létezhetne játék egy olyan korban, ahol semminek nincs értelme, hacsak nem vezet valami máshoz?

– John Gray

Nothing is more alien to the present age than idleness. […] How can there be play in a time when nothing has meaning unless it leads to something else?

Ez a kellemetlenség és kulturális vonakodás azonban nem jelenti, hogy ne kéne játszanunk. Pont azt jelenti, hogy nagyon is játszanunk kéne!


A türelmetlenség spirál

Megfigyeltétek már, hogy minél nagyobb a város, a dudálásoknak annál kisebb százaléka szolgál valós célt – mint például veszélyre figyelmeztetést, vagy egy ténylegesen elmulasztott lámpa váltást? A többi egyszerűen annyit jelent: “Haladjunk mááár!” Mi az, hogy nem mi diktáljuk a tempót? Hogy mernek az utunkba állni?

Ez talán a vezetés közben a legfeltűnőbb, de az életünk egyéb területére is hajlamosak vagyunk beengedni az irányításmániát. Egyebek közt ezt is próbálja orvosolni a legtöbb filozófiai iskola, köztük a könyvben példaként hozott Taoizmus. Hajoljunk meg a szélben, ne törjünk; folyjunk mint egy folyó, megkerülve az akadályokat; stb. A lényeg, hogy fogadjuk el a világot olyannak, amilyen, és vele próbáljunk dolgozni, ne ellene. Ha ellene dolgozunk, csúnyán ki fogunk kapni.

Gondoljunk csak bele, hogy a gőzmozdony óta mennyit gyorsult minden. És mégis nem hogy elégedettek, de annál türelmetlenebbek vagyunk. Burkeman szerint ez azért lehet, mert minden egyes gyorsítás azt ígéri, hogy na majd most végre átléphetjük a limitációinkat. Hogy na majd most végre teljesen uralhatjuk az időnket – amit ugye láttunk, hogy soha nem fogunk. És még ha személyesen meg is oldanánk ezt a hozzáállást, az a társadalmi elvárásokat nem igazán fogja befolyásolni – vagy legjobb esetben is tetű lassan, ha elegen hozzájárulunk.

Egy nagyon hasznos hasonlat: a sebesség függőség kb. olyan, mint az alkoholizmus. Szorongunk, hogy nem fér bele minden, ezért gyorsítunk, ami miatt csak egyre jobban szorongunk és tovább próbálunk gyorsítani. Mint az alkesz, aki a negatív érzéseit próbálja italba fojtani, de ezzel hosszú távon csak még több negatív érzéshez jut, amit még több italba fojtana. Nyilván testileg nem annyira pusztító a kapkodás hatása, de az alatta meghúzódó pszichológiai mechanizmus kb. ugyanaz. És az alkoholizmussal szemben a sebesség mániát a jelen kor társadalma nem hogy stigmatizálná, de ünnepli! Ó, milyen motivált! Micsoda dedikáció! Jha hogy közben szarrá ki van égve? Az mindegy. (Amíg termel… Majd akkor lesz baj, ha már annyira ki van égve, hogy nem is termel.)

Ezért lehet hasznos sebesség függőként is az anonim alkoholistákhoz fordulni tanácsért. És lám, az ő híres 12 lépéses programjuk rögtön így kezdődik: 1) fogadjuk el, hogy nincs hatalmunk a piálásunk (vagy itt, időnk) felett! Amint ezen átbillenünk, minden más lesz. Persze semmi nem gyorsul fel, de onnantól már majd nem is várjuk, hogy olyan gyorsak legyenek a dolgok, és így juthatunk el a türelemhez.


Maradjunk a buszon

Egy Harvardi művtöri kurzuson híres házi feladat a “3 órás festmény nézés”, amikor (a név alapján talán nem túl meglepő módon) a diákoknak 3 óráig kell egyetlen kiválasztott festményt tanulmányozniuk. És hogy ezekből kiszámíthatóan milyen mély és váratlan megfigyelések keletkeznek, az szépen példázza: csak akkor kezdődik az igazi élmény, amikor feladjuk az irányításkényszerünket. Amikor elfogadjuk, hogy nem tudjuk diktálni a tempót; elfogadjuk az unalmat, a szorongást, és ezek ellenére is tudatosan “benne ragadunk”. Ilyenkor olyan dolgok jönnek elő, amiket amúgy nagy sietségünkben és figyelmetlenségünkben nem vennénk észre.

És ha a párhuzam nem lenne elég magától értetődő, hadd betűzzem le: ez a helyzet az egész élettel is, nem csak a festmények nézegetésével. Ha nem szánjuk rá az időt, hogy megéljük az élményeinket, akkor csak a felületes dolgokat fogjuk észrevenni. Ilyen szempontból a türelem kb. tekinthető a kreativitás üzemanyagának is. Burkeman három javaslata a témában:

  1. Ne próbáljuk kerülni a problémákat! Inkább szokjunk hozzá, hogy problémáink vannak, amiket meg lehet oldani (lásd Manson). Mert ha azt hisszük (tévesen), hogy nem kéne problémáinknak lennie, vagy hogy valaha lesz majd olyan Kánaán, amikor nem lesznek problémáink, az csak eltereli a figyelmet magukról a problémákról. A “problémák” pedig nem hogy akadályoznák a jelentőségteljes életet, hanem épp azok teszik lehetővé! Ha nem lennének problémáink, minek kelnénk ki az ágyból egyáltalán?

  2. Radikális inkrementalizmus! Vagyis fogadjuk el, hogy látványosan, veszélyesen keveseket csinálunk, de azt annyira rendszeresen és sokáig, hogy kb. beüt a pénzügyek világából ismeretes kamatos kamat (lásd A kiégés elkerüléséről). Ne legyen túl nagy a napi kvóta – és nyugodtan álljunk meg, ha megütöttük! Csak üssük meg minden nap!

  3. Az egyediség nem az utánzással ellenkező irányban, hanem az utánzáson túl található! Vagyis nem pont a másik irányba kell indulni; és nem azt hinni, hogy rossz felé haladunk, ha sablonosak vagyunk (lásd Kleon). Az csak azt jelenti, hogy még sablonosak vagyunk. Avagy a szerző hasonlatával (ami a szekció címét is adja): minden busz kb. ugyanazon az útvonalon hagyja el a várost, és csak aztán ágaznak szét mindenféle távoli cél felé. Szóval merjünk a közhelyes, kitaposott útvonalon utazni, és maradjunk a buszon elég ideig, hogy eljuthassunk az egyediségig.


A digitális nomádok magánya

Érdemes különbséget tennünk a tradicionális javak és az ún. “hálózati javak” között. A pénzből például önmagában is jobb, ha több van, mint kevesebb, naná. De telefonból mondjuk nem. Ott az a fontos, hogy hány embernek van telefonja, nekünk meg elég egy is.

És az idő inkább egy kapcsolataiban értelmezhető erőforrás – hiába lesz nekünk végtelen sok időnk, amit teljesen mi irányítunk, ha az másokkal nincs szinkronizálva. Nem lesznek kapcsolataink, nem vehetünk részt sem a technológiai, sem a politikai fejlődés folyamatában, stb. Klisével élve: nem tehetjük jobbá a világot, ha nem vagyunk a világ részei.

Vagyis szép és jó, ha irányíthatjuk a saját időbeosztásunkat, de azt azért úgy irányítsuk, hogy ne szakadjunk el teljesen a társadalomtól. És ne hagyjuk azt sem, hogy a munka teljesen beszivárogjon mindenhova, ha már nincsenek éles határai. Egy svéd kutatás szerint habár az emberek boldogabbak a vakációik alatt, akkor még boldogabbak, amikor másokkal egyszerre időzítik a vakációjukat (mert akkor több az esély a közös programra, a szocializálódásra, stb.). Az ellenpélda pedig a szovjet korszakból ismert 5 napos, csúsztatott munkahét, ahol az erőszakosan szinkronizálhatatlan napirend miatt az a kevés szabadidő sem volt igazán élvezetes, ami volt.

Sőt, mindennek politikai vonatkozatai is vannak, hiszen ha nem vagyunk kapcsolatban a többiekkel, akkor az önálló kezdeményezések, gyűlések, tüntetések, vagy ajtóról ajtóra járások kb. ellehetetlenednek. Ez egy kollektív tevékenység vákuumhoz vezet, aminek köszönhetően csak úgy burjánzanak az autokrata, demagóg vezetők (lásd Diktátorok kézikönyve).

Röviden, amit mondani szeretnénk: a kommunális szabadság jobb, mint akár egy totális individuális szabadság.


Kozmikus jelentéktelenség terápia

És a végére némi extra szemléletmód kalibráció, ami a könyv általános hangvételének megfelelően egyszerre lehangoló és felemelő. Vegyük az emberi civilizáció 6000 éves történelmét, ami első hallásra mérhetetlenül hosszúnak tűnik, és korszakokra kell bontanunk az átláthatóság kedvéért. De precízen szinkronizált 100 éves nagyikkal/nagypapákkal számolva az egész mindössze 60 darab emberrel ezelőtt volt! És ebben a Sapiens faj evolúcióját nem is nézzük, csak a civilizációs részt – pedig még a Sapiens is egy vadonatúj fejlemény a Földhöz képest, pláne az Univerzumhoz.

Az életünk jó esetben is egy szempillantásig tart, és a kozmikus skálán mérve szart se jelent. De ez pedig jó hír, mert végre elengedhetjük általa azt a tévképzetünket, hogy a létezésünknek milyen lécet is kéne megugrania. Aki jelentéktelennek érzi az életét, annál nem feltétlen az a baj, amit csinál, csak az, amilyen magasra a “jelentőség” mércéjét felhelyezte.


Összefoglalás

A kapcsolódóként linkelt egyéb bejegyzések számából szerintem szépen látszott, hogy ez mennyire nem csak egy N+1-edik produktivitás könyv. És mint bármelyik kicsit is mélyebb gondolkozó könyv, itt is filozófiai vonzatoknál kötünk ki.

A fő tanulság tömören úgy foglalható össze, hogy nézzünk szembe a korlátainkkal. Egyrészt az általános emberi korláttal, miszerint egyszer (relatíve nagyon hamar) meg fogunk halni. Másrészt a modern, Ipari Forradalom óta jellemző korláttal, miszerint a véges életünk nem végteleníthető azáltal, hogy végtelen mennyiségű dolgot próbálunk beletuszkolni. Ezeket elfogadni először keserű orvosság, de aztán pont ezek teszik lehetővé, hogy tényleg azt kezdjünk az életünkkel, amit szeretnénk.

Extra segítségként zárjunk Burkeman 5 kérdésével, amit feltehetünk magunknak a mentális átbillenés megolajozásához:

  1. Mi az most a munkánkban vagy az életünkben, ahol kényelmet keresünk, pedig inkább a kényelmetlenséget kéne jobban tűrnünk?
  2. Nem lehetetlenek azok a produktivitási mércék, amik alapján megítéljük magunkat?
  3. Milyen területeken kell elfogadnunk, hogy azok vagyunk, akik vagyunk – nem akiknek hisszük, hogy lennünk kellene?
  4. Milyen területeken fogjuk vissza magunkat addig a (képzeletbeli) jövőbeli pillanatig, amikor már majd eléggé értünk hozzá?
  5. Mit csinálnánk a napról-napra szinten akkor is, ha tudnánk, hogy a mi életünkben nem lesz látványos eredménye?