Azt gondolná az ember, hogy az angol világnyelv. Legalábbis én, nagy elkényelmesedésemben, mindig azt feltételeztem, hogy az angollal felvértezve a világ bármely pontján meg tudnám értetni magam. Nagy kerek szemekkel fogadtam ezért a hírt Tomi barátom élménybeszámolója során, hogy ott egyáltalán nem akkora divat a globalizáció – tanuljon japánul, aki odamegy.

Konferencia okán látogatott oda, de persze ha már ott volt, akkor nyilván kihasználta a lehetőséget, rátett még egy hetet, és fürdőzött a kultúrsokkban. Jó extrovertált módjára könnyen ismerkedik, így helyiek vezették körbe, és a turistacsapdákat elkerülve egyből az igazi utcai életbe vetette bele magát. És mindeközben a legkevésbé sem zavarta, ha a kommunikáció során sokszor activity-zésre kényszerült.

Az i-re az tette fel a pontot, amikor lazán megemlíti, hogy egyéb programjai mellett konkrétan odaállított a Kodokan intézetbe is egy röpke judo edzés erejéig. Turistaként; a judo alapítási helyére és főhadiszállására; hogy ő akkor jött edzeni; bejelentkezés vagy felszerelés nélkül. Mintha az nem lenne elég, hogy megértetni is alig tudja magát. Ez kb. a pofátlanság csimborasszója!

Zárójeles megjegyzés: a Chimborazo egy hegység az Andokban, amiről sokáig azt hitték, hogy a világ legmagasabb pontja. Innen az egyik kedvenc magyar kifejezésem, a “csimborasszó”, ami valaminek a legfelső fokát jelenti. A tény, hogy a hegység wiki oldaláról idemásolt képen látható vikunya mennyire jól megtestesíti a nagy dózisú leszarom-tabletta fogyasztás esztétikáját, az csak bónusz.

Na de vissza Tomi judo kalandjához. A poén az egészben, hogy miután megmosolyogták a kérését és a felkészületlenségét, végül csak szereztek neki egy öltözetet kölcsönbe, és bazdmeg beállították danos mesterek közé egy gyakorló edzésre. Ezen a ponton szakadt le a pofám teljesen. De igazából nem is azért, hogy egyesek hogy képesek ilyesmire – hanem pont azért, hogy sokan mások tulajdonképpen miért fogják vissza magukat attól, hogy egyáltalán megpróbáljanak utánamenni a vágyaiknak, ha kellemetlennek ítélik a helyzetet. Mert hát látjuk, hogy bizony működhet az, ha az ember próbálkozik…

Az egyetlen nagyobb személyes sikerem ilyen téren, hogy már 8 éve 100% távmunkában, itthonról dolgozok be az egyetemre. És ezt is csak amiatt, mert kellően szívügyem a téma, és vállaltam a kitaposásával járó kellemetlen beszélgetéseket. Így a COVID után talán hétköznapibbnak hangozhat a távmunka, de 2014-ben kb. mindenki úgy nézett rám, mintha a zárt osztályról szabadultam volna. Mert hát úgy nem lesz olyan hatékony a kommunikáció; meg úgy nehezebb csapattagokkal együttműködni; meg hát milyen személytelen; meg hát akkor miért tartjuk fenn az irodákat, ha nem is ott lennének a munkahelyek. De csak azért is ragaszkodtam ehhez a feltételemhez, belementek egy tesztbe, és érdekes módon valahogy azóta is működik a felállás.

100%-át elvéted azoknak a lövéseknek, amiket nem adsz le.

– Wayne Gretzky

You miss 100% of the shots you don’t take.

Nyilván ehhez kell egy nagy rakás flexibilitás a másik oldalról is – nem mondja senki, hogy ez egy egy emberes játszma, ami minden szituációban működhet. Annyit szeretnék csak ebből a kis sztorizgatásból kihozni, hogy legyen pofánk kérni, mert ha nem kérünk, akkor a válasz alapértelmezésben nem. Márpedig ha eleve a nem-ről indulunk, és a kérés visszautasítása esetén a lehető legrosszabb kimenetel is ugyanígy a nem, akkor miért is ne próbálnánk meg igen-t csinálni belőle?