Mark Manson könyve régóta pihent már az olvasólistámon. Egy mocskos szájú, saját hibáin élcelődő, filozofikus gondolkodásmódot terjeszteni igyekvő fiatal srác osztja az észt – mondjuk úgy, hogy nem volt nehéz azonosulnom vele. A cím (A leszarom rafinált művészete) pedig már csak ráadás, mert az önmagamban való csalódásra és az elégedetlenségre való hajlamom miatt éreztem, hogy rám fér a leszarom forte tabletta.

Aztán a központi üzenet persze nem csak annyi, hogy tegyünk magasról mindenre – bár nyilván érdemes jobban megválogatni, hogy mire nem teszünk, és ez ügyben maga Manson is érvel. Kapunk viszont mellé egy csokornyi egyéb okosságot is, amik megkönnyítik a folyamatot: hogy tudjunk választani a fontos és a lényegtelen között; hogy ne is várjunk problémamentes életet; hogy el tudjuk fogadni a hiányosságainkat; stb. A végére egy szép kis körképet kapunk a bullshit-mentes ön-gatyába-rázási területek legjavából.

A tartalom a következőképp alakul:


Ne erőlködjünk

Az önfejlesztés és a siker gyakran járnak együtt, de nem szabad elfelejteni, hogy a kettő nem feltétlenül egy és ugyanaz. A mindig csak jobb-ra fókuszálás épp azt döngöli belénk, hogy mi mindenünk nincs, és mi mindenek nem vagyunk. Egy igazán boldog embernek például nem kéne agykontroll stílusban a tükörbe mondogatnia, hogy ő boldog; ugyanúgy, ahogy az igazán magabiztos ember sem bizonygatja mások előtt, hogy ő mennyire magabiztos.

A “megalkuvásban” a világ persze nem nagyon akar majd segíteni. Gondolom eleve ezért is inkább a negatív “megalkuvás” szó kerül gyakrabban elő, és nem a sokkal pozitívabb “megelégedés”. A társadalmi nyomás szerint mindennel törődnünk kéne: jobb kocsi, nagyobb ház, több befolyás, és így tovább. Manson kezdeti tanácsa ehelyett: szarjuk le, amit csak lehet. Törődjünk kevesebbel – csak azzal, ami számít! (Lásd kb. Esszencializmus)

A mentális kellemetlenségek a metakogníció ára, ami viszont egy nagyon fontos emberi funkció – elvégre a gondolkodásunkról való gondolkodás képessége emel az állatok fölé. És nem is volt vele semmi baj, amíg csak egy rétegben volt az aggódás vagy a szorongás vagy a harag. A baj azóta van, amióta kollektíven eldöntöttük, hogy ez nem “normális”, és ezért az aggódásunkon is aggódhatunk. Mondjuk mert mindenhonnan azt látjuk, hogy másoknak de jó.

Na ehhez kell a leszarom tabletta! Nem ahhoz, hogy ne legyünk idegesek vagy mérgesek, hanem ahhoz, hogy legalább az idegesség miatt ne legyünk idegesek. Hogy elfogadjuk: a világ egyszerűen egy ilyen hely – mindig is ilyen volt, mindig is ilyen lesz. És ez nem baj.

Sokat viccelünk az első világbeli problémákról, de közben tényleg azok tesznek tönkre. Attól még nem ártalmatlanok, hogy már nem anyagiak, hanem lelkiek/spirituálisak. És itt jön a képbe az Alan Watts által inspirált “fordított törvény”:

Ha több pozitív élményre vágyunk, az önmagában egy negatív élmény. És, érdekes módon, ha elfogadjuk a negatív élményeinket, az önmagában egy pozitív élmény.

The desire for more positive experience is itself a negative experience. And, paradoxically, the acceptance of one’s negative experience is itself a positive experience.

Röviden: engedjük el a törekvéseinket! Vagy legalábbis a törekvésünkhöz való ragaszkodásunkat. Ne engedjük, hogy az ambícióink határozzák meg az identitásunkat. Attól még persze lehetnek céljaink, és el is érhetjük őket – sőt, gyakran pont azok érik el inkább, akik nem annyira görcsösen kergetik.

Használjuk inkább a “fordított törvényt” a javunkra. Mert hát ha a pozitív élményekre törekvés negatív, akkor a negatív élményekre törekvés végeredményben pozitív. Gondoljunk az edzés fájdalmára, plusz az élvezetes kaja megtagadására, amiből jobb egészség és közérzet keletkezik. Vagy gondoljunk a kudarcra, ami (ha tanulunk belőle) sikerhez vezet. Vagy az őszinte konfrontáció kellemetlenségére, ami viszont nagyobb bizalmat és tisztelet eredményez.

Nem azt mondjuk, hogy konkrétan “kergessük” a fájdalmat – de ne féljünk tőle annyira, hogy erőszakosan kerüljük! Ha viszont már nem menekülünk annyira a fájdalom elől, az azért lesz jó, hogy egy naaagy halom dolgot leszarhatunk. Szóval tanuljuk meg leszarni, ami leszarásra érdemes.

És hogy mi ebben a “rafinált művészet”? Mondjuk az, hogy attól ne legyünk hirtelen pszichopaták, akiket semmi nem érdekel.

  • Rafináltság #1: A leszarás nem az jelenti, hogy közömbösek vagyunk; azt jelenti, hogy elfogadjuk a másságunkat. A látványos nemtörődömség legtöbbször épphogy túl sok törődést palástol. És ugye eleve nem cél, hogy semmivel ne törődjünk – valamivel muszáj. A leszarás része pont ott jön be, hogy aztán amivel törődünk, annak “rendesen” menjünk utána, és szarjuk le az akadályokat, vagy hogy ki mit gondol.

    Nem lehetsz úgy fontos és inspiráló karakter egyesek számára, hogy közben mások ne egy viccnek tartsanak.

    You can’t be an important and life-changing presence for some people without also being a joke and an embarrassment to others.

  • Rafináltság #2: Ahhoz, hogy leszarhasd az akadályokat, ahhoz először valami olyannal kell törődnünk, ami fontosabb az akadályoknál. Szóval ha azt vesszük észre, hogy apróságokon mérgelődünk, akkor ott ideje hátralépni, és meglátni, hogy miért is van nekünk egyáltalán kapacitásunk ezen mérgelődni, amikor ennél sokkal fontosabb dolgokkal kéne törődnünk

  • Rafináltság #3: Akár tudatában vagyunk, akár nem, mindig mi választjuk meg, hogy mivel törődünk. Gyerekként természetesen mindennel is törődünk, mert még nem tudjuk, mit lehet lelegyinteni. De ahogy felnövünk, a tapasztalatokkal és az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mennyi minden lényegtelen. Ezt hívjuk “érettségnek”. Csak közben arra vigyázzunk, hogy amint a szülinapi lufink színe vagy a csoporttársaink véleménye kiesik a törődési körünkből, akkor olyasmiket tegyünk a helyükre, amiket tényleg szeretnénk – és ne olyasmiket, amikről hisszük, hogy kéne!


Ezek fényében, a könyv célja:

  • Megtanítani, hogy az élet negatívumai elkerülhetetlenek, és megbirkózni kell tudni velük, nem elkerülni őket (ezt nevezi Manson “praktikus megvilágosodásnak”);

  • Megmutatni, hogyan szarjunk le mindent, ami nem fontos;

  • Megmutatni, hogyan használjuk fel az akadályokat az életünk formálására; és

  • Megmutatni, hogyan engedjük el a nagyságról alkotott képünket és elvárásainkat.

Vágjunk is bele…


A boldogság egy probléma

Manson Buddha sztoriján keresztül mutatja be, hogy a fájdalom és a szenvedés bizony az élet elkerülhetetlen részei – amikor kikímélt herceg volt, akkor azért nem volt boldog, amikor pedig nincstelen koldus, akkor azért. A gazdagok a gazdagságuk miatt, a szegények a szegénységük miatt, az élvezkedők az élvezetek miatt, az önmegtartóztatók a megtartóztatás miatt… Kb. mondhatjuk, hogy “mindenki a saját szintjén nyomorog”. A szenvedést nem eltüntetni kell, hanem (ahogy Frankl is írta) valami célt adni neki, és akkor bírható(bb) lesz.

A fájdalom és az elégedetlenség biológia funkciót látnak el, nem csak “rendszerhibák”. Ezek tanítanak meg olyan dolgokra, amik élet/halál kérdések lehetnek (túlélés), és ezek hajtanak előre, hogy fejlődjünk/újítsunk (evolúció). Emellé jön, hogy a fizikai és a pszichológiai fájdalom nagyon hasonló – az utóbbi is fejleszt, csak nem a testünket, hanem az elménket és a kapcsolatainkat.

Az élet fájdalomból és problémákból áll. Warren Buffet-nek is vannak pénzügyi gondjai, mint ahogy a sarki csövesnek is vannak pénzügyi gondjai. A különbség, hogy Buffet-nek jobb pénzügyi gondjai vannak. A cél tehát az, hogy javítsunk a problémáinkon.

Ne remélj problémák nélküli életet, mert olyan nincs. Helyette, remélj egy olyan életet, ami jó problémákkal van tele.

Don’t hope for a life without problems. There’s no such thing. Instead, hope for a life full of good problems.

A konzisztens boldogság a problémák megoldásából fakad. Ahol ezt el lehet baszni:

  • Tagadjuk a problémákat – ami rövid távon jó, de hosszú távon bizonytalanság, szorongás és érzelmi elfojtás vár; illetve

  • Megoldhatatlannak tekintjük a problémákat – ami rövid távon szintén jó, de hosszú távon folytonos harag, csalódottság és kétségbeesés vár.

Ne zárjuk el magunkat az érzelmeinktől, mert azzal kimaradunk egy valagnyi hasznos visszajelzésből és egy csomó potenciálisan hasznos, fejlődésre sarkalló jelből. De ne is hallgassunk rájuk túlzottan, racionális felülvizsgálat nélkül, mert az meg a 3 éves gyerekek szintje.

Amikor pedig az érzéseinkre hallgatunk, hallgassunk inkább a rosszakra. Ha csak a jó érzést kergetjük, soha nem érünk oda, mert a jó érzés mulandó, és mindig a következő csíkot kergetjük majd. Válasszunk inkább a negatívumok alapján – mivel akarunk küszködni? Milyen típusú problémákat akarunk nap mint nap megoldani?

Hogy Pirsig hasonlatával éljek, a boldogság a mászásban van, nem a hegycsúcson. Ha a mászást nem jól állítjuk be, akkor megszívtuk.


Nem vagyunk különlegesek

Az alaptalan önbizalom növelés és a részvételi trófeák nem vezetnek több sikerhez – kell a kudarc, a valós feedback. És persze, mindenek előtt, kell a felismerés, hogy munka nélkül nem jár semmi. Ha alanyi jogon várjuk a sikereket, abból vagy hatalmas beképzeltség lesz (ha el tudjuk hitetni magunkkal, hogy jobbak vagyunk a többieknél), vagy hatalmas depi és mások hibáztatása (ha nem). Mondjuk mindkettővel ugyanúgy tökön lőjük magunkat, mert elfedjük a valóságot, és egyedi bánásmódot várunk el az univerzumtól.

Hideg zuhany: mind átlagosak vagyunk a legtöbb dologban. Csak hát mivel a médiában általában a haraggörbe végeiről látunk példákat, így könnyen azt hihetjük, hogy a különlegesség az új átlag. És ennek fényében mi, az igazi átlagosságunkkal, valahogy kevesek vagyunk. Ez akár olyan szintre is elfajulhat, hogy akinek nem sikerül a csúcsra jutnia, az inkább lenne a haranggörbe alján, mint középen a többiekkel, mert alul legalább kitűnik.

Ehelyett ismerjük fel, hogy aki eljut valahova, az leginkább azért jutott oda, mert rengeteget fejlődött – és ahhoz pedig először el kellett ismernie, hogy alapból nem volt egy sztár. És még így is csak az élet egy-két területére vonatkozik a kiváló szintre emelkedés esélye, mert többre egyszerűen nincs idő egy emberöltő alatt. Ezért kell elfogadni az élet egyszerű örömeit!


Ügyeljünk az értékeinkre

Ahogy az önismereti hagyma rétegeit visszahámozzuk, úgy fokozatosan eljutunk a “mit érzek” kérdéstől a “miért érzem, amit érzek”-en keresztül a “milyen értékrend alapján ítélem meg magam és másokat” kérdésig. A cél tisztában lenni az értékeinkkel, és hogy hogyan mérjük őket – mert a metrika bizony legalább olyan fontos, mint az érték, amit reprezentál. A gyökerekig eljutni egyre nehezebb, de ez határozza meg a problémáink természetét, és ezáltal az életünk minőségét.

Ez a baj a felületes self-help kultúrával. Ha valaki azért boldogtalan, mert gazdag akar lenni, akkor a guruk előállnak egy csomó stratégiával, hogy hogyan legyenek gazdagok. De azt már sokkal kevesebben kérdezik meg, hogy miért akar egyáltalán gazdag lenni? Miért érzi úgy, hogy annak kéne lennie? Milyen értékrend alapján is ítéli meg a sikert és a kudarcot? És nem lehet, hogy igazából valamelyik ilyen belső érték-félrecsúszás miatt boldogtalan, és nem a pénzhiány miatt?

Tökéletes példa erre Dave Mustaine, a Megadeth nevű banda alapítója, aki saját bevallása alapján “kudarcnak” érzi magát, mert csak 25 millió lemezt adtak el. Mindezt pusztán azért, mert előtte a Metallicából rúgták ki, akik meg 180 millió lemezt adtak el, és még a Megadeth-nél is híresebbek. Már eleve az megkérdőjelezhető, hogy mennyire érdemes a sikerhez kötni az önbecsülést – de ebből pluszban azt is láthatjuk, hogy még ha az érték adott is, akkor sem mindegy, hogy hogyan mérjük.

Szar értékek például:

  • Élvezet, ami egy boldog élet melléktermékeként frankó, de önálló célként nem annyira – lásd a drogosok vagy a magunkat halálra zabálók;
  • Anyagi javak, amiről rengeteg kutatás mutatja, hogy egy bizonyos életminimum felett abszolút nem korrelál a boldogsággal;
  • Hogy mindig nekünk legyen igazunk, amivel elzárjuk magunkat egy csomó tanulási lehetőségtől, mert folyton magyarázkodnunk kell magunk előtt is az elkerülhetetlen tévedéseinkkel kapcsolatban;
  • Állandóan pozitívnak maradni, ami tulajdonképpen ugyanaz, mint az előző, csak itt nem a tévedéseinket, hanem a negatív tapasztalatainkat tagadjuk.

Ezekkel szemben a jó értékek A) a valóságot tükrözik, B) teljesen a mi irányításunk alatt állnak, és C) társadalmilag (is) pozitív hatásúak. Ilyen mondjuk az őszinteség, az innováció, az önbecsülés, a kíváncsiság, a jótékonyság, az alázatosság, a kreativitás, vagy ha kiállunk magunkért és másokért. Első blikkre valószínűleg közhelyesnek látszanak ezek az opciók, de ha egy kicsit belegondolunk: csak az ilyen közhelyek azok, amikkel se nem hülyítjük magunkat, se nem okozunk kárt, és még csak bele sem avatkozhat senki kívülről a jóváhagyásunk nélkül.

A továbbiakban Manson 5 fő értékéről beszélünk, amik mind “fordított törvény” alapúak…


Radikális felelősségvállalás

Ugyanazt a (potenciálisan fájdalmas) szitut nagyon máshogy éljük meg, ha választottuk, vagy ha külső körülmények ránk erőltették. Ugye ahogy a Sztoicizmus is mondja: nem mindig irányítjuk, hogy mi történik, de azt mindig irányíthatjuk, hogy hogyan értelmezzük a történteket, és hogy hogyan reagálunk rájuk. És ezeket a választásokat folyamatosan meg is tesszük – akár tudatában vagyunk, akár nem. Az is egy döntés, hogy nem vesszük a fáradságot az értelmezésre, és így a társadalmi alapértelmezés lép életbe.

Mint ahogy a Pókember című filozófiai alapműből is tudhatjuk, “A nagy erő nagy felelősséggel jár”. Manson szerint ez az összefüggés viszont inkább fordítva hasznos: A nagy felelősség nagy erővel jár! Sokszor félünk felelősséget vállalni, mert akkor a problémáink hirtelen a mi “hibáink” lennének. Ha lett volna erőm és lehetőségem jóra csinálni, és most nem jó, akkor én vagyok a hibás, nem? Hát, de. De hát ez jó hír, emberek! Hiszen másodszorra lesz erőm és lehetőségem, hogy már majd jó legyen.

Segíthet ebben, ha szétválasztjuk a fejünkben a “kinek a hibája” és a “kinek a felelőssége” kérdéseket. Mert habár hasonlónak hangozhatnak, az első a múlttal foglalkozik, a második pedig a jelennel. És lehet egy csomó szitu, ami nem a mi hibánk, de az mindig a mi felelősségünk, hogy most mit csinálunk vele.

Aki egybe veszi a hibást a felelőssel, az nagyon könnyen áttolja a felelősséget valaki másra. Sőt, ez napjainkban szinte divat – felháborodunk, és a morális felsőbbrendűség érzése (ideiglenesen) kárpótol a gondjainkért. És ebben még benne sincsenek azok az elfajult esetek, amikor a hibás-ságot is áttoljuk, amikor igazából azok is mi voltunk.

Egy póker analógiával élve: lehet, hogy jó leosztást kapsz; lehet, hogy szart. De a végeredményt itt is (mint az életben is) a döntéseink hozzák, nem a leosztás. Aztán persze lehet, hogy időnként a szar és a fos között kell választani – de a felelősség akkor is a miénk.


Önmagunk megkérdőjelezése

Ha visszagondolunk az emberiség 500 évvel ezelőtti tudására, vagy akár csak a saját gyerekkorunkra, az életünk tele volt tévedéssel. Visszafelé tekintve egyértelmű, mekkora hülyék voltunk. Ám vigyázat, mert ebből az is következik, hogy nagy valószínűséggel most is ugyanolyan hülyék vagyunk – csak még nem tudjuk.

Ez viszont jó, mert azt jelenti, hogy fejlődünk! A fejlődés pedig egy iteratív folyamat. A tévedésből nem lesz egyből “helyes”, csak egy kicsit kevésbé helytelen. A bizonyosság a növekedés ellensége. Keressük inkább aktívan a kétséget – hogy mit nem tudunk még; hogy miben tévedünk?

A külvilág ingereit mind máshogy értelmezzük. De az agyunk messze nem tökéletes – sem az érzékelésben, sem az értelmezésben. Illetve ha már egyszer értelmet adtunk valaminek, utána jellemzően ragaszkodunk hozzá. És minél jobban fenyegetné az identitásunkat egy megkérdőjelezés, annál inkább ragaszkodunk.

Sok közhely kering, miszerint “bízz magadban”, vagy “hallgass a megérzésedre”. De a válasz talán pont az, hogy bízzunk magunkban egy kicsit kevésbé.

There’s a lot of conventional wisdom out there telling you to “trust yourself,” to “go with your gut,” and all sorts of other pleasant-sounding clichés. But perhaps the answer is to trust yourself less.

Hiába leszünk a felületes self-help műfaj ideáljának megtestesítői (élénken vizualizált álom, amiért folyamatosan teszünk, a kudarccal nem törődve, magunkat motiválva, pozitívan maradva, stb.), ha közben egy téves értékrend miatt rossz irányba törekszünk. És persze, időnként a hogyan-t sem árt felülvizsgálni – de a miért-et meg aztán főleg!

Ha folyton biztosak akarunk lenni mindenben, azzal csak egyre nagyobb bizonytalanságot generálunk majd magunkban. Ha viszont elfogadjuk a saját bizonytalanságunkat, azzal egyre pontosabban tudni fogjuk, hogy mit nem tudunk. A fordított törvény itt is működik.

Úgyhogy inkább ne találjuk meg magunkat annyira stabilan – mert pont emiatt fogjuk minél tovább aktívan keresni és felfedezni magunkat. Kvázi Buddhizmus: amit “én”-ként definiálunk, az egy teljesen önkényes fogalom és metrika halmaz, ami csak behatárol. Hagyjuk inkább az egészet. Mondhatni, szarjuk le. Legyünk átlagosak, mert azzal megint megnyílik az egész keresési tér, a kiválósággal kapcsolatos elvárások pedig eltűnnek, és bátran/nyugodtan csinálhatjuk, akármit is csinálunk.


Hajlandóság a kudarcra

Sok másik könyvhöz hasonlóan, Manson is megint a kisgyerekes, járni tanulós hasonlatot hozza fel a kudarctűrés hasznosságának szemléltetésére – amit mellesleg továbbra is kiválónak és motiválónak tartok. A baba ugye nem mesélni be magának a 97. seggre esés után, hogy neki ez nem megy. Egyszerűen csak próbálkozik és próbálkozik, és egyszer csak sikerül. Ez lenne a helyes modell, de sajnos ezt később szépen kinőjük.

Potenciális okok:

  • Oktatási rendszer, ahol csak a végeredmény számít, nem a magunkhoz mért fejlődés. A kudarc büntetést érdemel, amiből szépen megtanuljuk, hogy minek próbálkozni. Lásd Dweck.

  • Neveltetés, ami általában ugyanolyan siker-orientált, és ezért egyszerűen nem engedik a gyereket annyiszor kudarcot vallani, amitől fejlődhetne.

  • Média, ahonnan napi szinten, közhelyként kapjuk a képünkbe a leglátványosabb, világszintű sikereket – de az odáig vezető tonnányi kudarcot és ezernyi óra brutális, unalmas, lélekölő robotolást viszont nem látjuk.

Ha nem vagyunk hajlandóak kudarcot vallani, akkor siker sem lesz. Ha egy darabig véletlen minden elsőre sikerül, akkor sem tarthat ki a szerencsénk egész életünkben. És ne is tartson, mert:

A legtöbb ember a boldogságot célozza meg, mégis a szenvedés által érez fejlődést. – David Brooks

Most people shoot for happiness but feel formed through suffering.

Ahogy az izmokat is meg kell szaggatni az edzés során, hogy utána erősebbre nőjenek, ugyanúgy a fájdalom, a szomorúság, a kudarc, a csalódás, stb. edzik meg a lelkünket, hogy aztán jobban viselje az élet hányattatásait. És képzelhetjük, hogy egy koncentrációs tábor túlélése után egyből nem lesz annyira kizökkentő esemény, hogy a szomszédnak folyton ugat a kutyája, vagy hogy a nappalink nem kap elég természetes fényt.

Ne hagyjuk, hogy a kapcsolódó fájdalom és félelem elhitessék velünk, hogy a változás bonyolult. Emlékezzünk ugye a könnyű és az egyszerű közti különbségre! Sokszor pont ezért hasznos a külső szemlélő, mert ő a fájdalmunk nélkül tud rátekinteni a problémánkra. És neki kb. egyből magától értetődő lesz a válasz – ahogy nekünk is az lenne, ha nem volnánk túlzottan belegabalyodva a fájdalmunkba.

A fájdalom és a kudarc fontos érzések, amiket meg kell élni, és nem elfedni, mert a változás csak akkor történik meg, ha az előző állapot már “eléggé fáj”. És ez a fájdalom terelget minket a jobb irányba. Azzal viszont érdemes előre tisztában lenni, hogy az új, “jobb” irány is fájdalmas lesz. Talán egy másféle fájdalom, de akkor is fájdalom – fogadjuk az ilyen “jobb fájdalmat” tárt karokkal, és cselekedjünk annak ellenére!

Praktikus tanács: csak csináljunk valamit! Bármit. Mert habár azt hisszük, hogy az okozati lánc

inspiráció → motiváció → cselekvés

alakú, igazából ez egy végtelen kör. És a legfontosabb láncszem, ami a kört a fenti módon kibontva pont nem látszik, az a cselekvés és az inspiráció összefüggése. Bontsuk inkább így ki a kört:

cselekvés → inspiráció → motiváció → még több cselekvés

Így talán jobban látszik, hogy a folyamat a cselekvéssel is berúgható. Szóval ha gond van, csak csináljunk valamit, és majd jönnek a válaszok menet közben.


A visszautasítás képessége

Ebben a fejezetben Manson a nagy, 5 éves utazási időszakáról mesél, ami visszatekintve ugyanolyan jelentőségteljes, mint amennyire jelentéktelen.

Jelentőségteljes, mert az utazás szinte erőszakkal kirángat minket abból az alapértelmezett értékrendből és kultúrából, amiben élünk. Megláthatjuk, hogy máshogy is lehet élni. Ettől persze az a fajta élet nem lesz “jobb” – csak lehullik a lepel arról, hogy több módszer is létezik, és nem kötelező ám úgy, ahogy eddig csináltuk.

És jelentéktelen, mert közben végig annyira fanatikusan próbálta nyitva tartani az opcióit, hogy gyakorlatilag az opciói nyitva tartása lett az elsődleges értéke – ami pedig önmagában tök üres. Lecke: a szabadság csak megadja a lehetőséget, hogy megtaláljuk a jelentést, de önmagában jelentéktelen. A jelentés pontosan a választási lehetőségek és szabadsági fokok csökkenéséből ered, amikor kikötünk (és kitartunk) egy cél, egy ügy, egy hit, egy hely, egy ember mellett. (Lásd Brooks)

Visszautasítás nélkül semmi nem lenne jobb, mint bármi más, és így az életünk hirtelen értelmetlenné, érték-telenné válna. Ha értékelni akarunk valamit, akkor vissza kell utasítanunk mindent, ami szembemegy vele. A visszautasítás elkerülése (mint egy mentális gyorskaja) rövid távon egyszerű és finom, de hosszú távon az egészségünket fenyegeti.


A halál, mint irányadó

Durva depresszió rájönni, hogy alapjában véve semmi nem jelent semmit. Mindannyian csak random szén-alapú életformák vagyunk egy űrben száguldó kődarabon, ugye. Viszont: miért ne lehetne a nihilizmushoz pozitívan hozzáállni? Ha semminek semmi értelme, akkor bárminek adhatunk tetszőleges értelmet. Ha nincs értelme csinálni valamit, akkor annak sincs értelme, hogy ne csináljuk valamit. Úgyis mindegy, nem? Akkor meg miért ne próbálnánk rá? Mi vesztenivalónk van a kudarccal és a csalódással, ha hamarosan úgyis meghalunk?

Mindannyiunkat a félelem hajt, hogy törődjünk egy csomó mindennel, mert ha nem, akkor visszaköszön az egzisztenciális terror, hogy miért is vagyunk itt. A baj csak az, hogy ezt legtöbbször tudat alatt csináljuk, és sokan az alapján választjuk meg az értékeinket, hogy minél kevésbé kelljen ezzel szembenézni. Vagy úgy, hogy min keresztül tudjuk majd a leg-halhatatlanabbá tenni magunkat (értsd, hogy maradjon fenn a nevünk az utókor számára).

Erre a “keserű orvosság”: inkább barátkozzunk meg a létezésünk végességével és potenciális jelentéktelenségével. Ezután pedig sokkal szabadabban választhatjuk meg az értékeinket arra a röpke kis pillanatra, amíg itt vagyunk. Ezt célozza a Sztoicizmus, a meditáció, és még sok egyéb gyakorlat. Az ego elengedése és a világgal való egybeolvadás kb. egy próbafutam a halálra, csak közben még azért életben maradunk.

Merjünk valami nagyobb anonim részei lenni. Ne azt nézzük, hogy a nevünk, hanem hogy a hatásunk fennmarad-e; hogy (egy újabb klisével élve) jobb helyként hagyjuk-e itt a világot, mint ahogy találtuk. Ez majd gyorsan elillantja a felszínes értékeket, és rávezet a fontosabb kérdésekre.

A halál irányt mutat, ha hagyjuk neki. Motivációt ad, hogy menjünk is abba az irányba, amerre kellene. Ráébreszt, hogy csak a fontos dolgokkal érdemes foglalkozni (mert mindjárt meghalunk). És azokkal pedig tessék aktívan foglalkozni (mert mindjárt meghalunk). Félni pedig nincs mitől (mert úgyis mindjárt meghalunk). Keserű orvosság, de megéri bevenni.

Összefoglalás

Ha gyorsan akarnám összefoglalni Manson tanulságait, akkor azt mondanám, hogy A leszarom rafinált művészete = Sztoicizmus + Esszencializmus + Frankl + Brooks + Dweck + egy valagnyi káromkodás és személyes sztori. De tekintve, hogy nincs új a nap alatt, az új mondanivaló hiánya nem igazán róható fel.

Sokkal inkább számít, hogy A) milyen mondanivalókat válogatott össze (ami, szerintem mondanom sem kell, prémium), és hogy B) azokat hogyan adja át. Az utóbbiból pedig hadd emeljek ki pár kedvencet:

  • A “fordított törvény”, ami talán egy kicsit végre a megelégedés felé tereli a megalkuvást.

  • Nem lehetsz úgy fontos és inspiráló karakter egyesek számára, hogy közben mások ne egy viccnek tartsanak.

  • Warren Buffet-nek is vannak pénzügyi gondjai, mint ahogy a sarki csövesnek is vannak pénzügyi gondjai. A különbség, hogy Buffet-nek jobb pénzügyi gondjai vannak.

  • A média a haraggörbe végeiről mutat példákat, ezért nehezebb az átlagosság elfogadása.

  • Dave Mustaine példája kiválóan szemlélteti, hogy világhírnév mellett is lehetünk “kudarcok” a tükörben, ha nem megfelelőek az értékeink és a metrikáink.

  • Fordított pókember filozófia, miszerint a nagy felelősség nagy erővel jár.

  • Optimista nihilizmus, miszerint ha semminek semmi értelme, akkor bárminek adhatunk tetszőleges értelmet.

Szóval, akinél még nem tiszta az értékrend, annak itt a felhívás, hogy tisztázza. Akinél meg tiszta, annak pedig itt a felhívás, hogy a többit nyugodtan szarja le!