Önmagunk "meghackeléséről"
Még az egyetemista éveim vége felé jött ki egy marha jó kis puzzle játék Hack’n’Slash címmel. A cím ebben az esetben természetesen szóvicc, mert habár a hack’n’slash egy darálós, ellenségeket százszámra kaszabolós műfaj neve (szó szerinti fordításban “ütni’s’vágni”), a hack-elés ugye a számítógépes világban is értelmezett fogalom. A poén onnan jön, hogy ebben a játékban kombinálták a két jelentést, és a Zelda-stílusú középkori fantasy világban főhősünknek konkrétan egy USB karddal kellett meghackelnie az ellenségeket. Nem addig verni őket, amíg az életük nullára csökken, hanem beléjük piszkálni, és mondjuk átállítani őket a jó oldalra; vagy lelassítani őket annyira, hogy ne tudják elkapni; vagy olyan kicsire venni az észlelési zónájukat, hogy eleve észre se vegyék. Bármi fair préda volt, amin csak USB portot láttunk.
Aztán ahogy haladunk a sztoriban, az USB kardunk mellé egy USB bumerángot is találunk, amivel távoli, vagy akár sarkokon megpattintott geller-hackelés is lehetővé válik.
Igen, tudom, mit gondoltok.
Szerintem is zseniális koncepció!
De számomra az volt a hab a tortán, amikor belefutunk a beszédes nevű BOOMERANG_HACKS_THROWER
varázstárgyba – ennek segítségével ugyanis már nem csak az ellenségeket, hanem saját magunkat is meghackelhetjük.
Eldobjuk a bumerángot és gyorsan megfordulunk, mielőtt visszatérne, így a saját tarkónkon lévő USB portra kapcsolódunk.
Innentől gyerekjáték átállítani a sebességünket (hogy elkaphatatlanná váljunk), vagy épp a “frakciónkat” (hogy a rosszfiúk azt higgyék, velük vagyunk, és békén hagyjanak).
És hogy miért is írok most erről? Mármint amellett, hogy reklámozzak egy kriminálisan alulértékelt videojáték-történelmi remekművet? Mert a sok blogos, ön-gatyába-rázós tennivaló és nehézség kapcsán eszembe jutott ez a bumerángos hack. Jha, meg amikor Neo megkérdezi Trinity-től, hogy tudja-e vezetni a helikoptert, és Trinity lazán közli, hogy “Még nem.” – jöhet a pilóta program. Milyen jó is lenne már, ha a való életben is csak így át tudnánk állítani magunkban a változókat, vagy letölteni új tudást.
Szerencsére azért lerakódni látszik ez-az az olvasmányaim során, mert ahogy a fenti nyavalygás felötlött bennem, szinte azonnal jött rá a felismerés: de hát a való életben is így van! Gyakorlatilag pont így – épp csak lassabban. Semmi nem gátol benne, hogy belepiszkáljunk a változóinkba, de itt a sebesség növeléséhez mondjuk rendszeresen futni kell, nem egy számot átállítani. A helikopter pilótaprogramjához meg egy tanfolyam kell, nem pár másodpercnyi gyors szemmozgás, amíg az operátor betölti az agyunkba. De ezzel mindössze nehezítettük egy kicsit a folyamatot, nem pedig ellehetetlenítettük!
Amire ki szeretnék lyukadni a szokásosan kocka sztorizgatásaimon keresztül: az ön-hackelés egy valós opció! A fantázia csak ott jön a képbe, amikor triviálissá tesszük – de a lehetősége nem fantázia. A gondolkodásmódunkról való gondolkodás képessége mindenkinek felkínálja, hogy finomhangolja a belső programját. Mindannyiunknak ott a metaforikus USB port a tarkónk közepén. Használjuk!