Vizsgáltuk már a párkapcsolatokat a szeretetnyelvek, az erőszakmentes kommunikáció, vagy épp a jó házasság alapelveinek szemszögéből. Ám ezek mind kissé plátói módon álltak a szexualitás témaköréhez. Na ma ezt a rést fogjuk betömni – már ha értitek, mire gondolok… Höhö!

Na! Éretlenül vigyorgó kamasz énünket tessék félretenni, ez most komoly. Alanyunk Emily Nagoski – Úgy, ahogy vagy című könyve, aminek számos szemfelnyitó pillanata számomra jól mutatta, mennyire nem oké, hogy szélesebb társadalmi körben nem beszélünk nyíltan az ilyesmiről.

Nagoski tapasztalatai szerint a legtöbb, nagyon specifikus (és esetenként grafikus) szexuális kérdés hátterében általában az a kérdés bújik meg: Normális vagyok? És az esetek túlnyomó többségében a válasz: Igen. Könyvében a nőkön van a hangsúly, mert habár a “szexuális felvilágosodás” már tart egy ideje, eddig leginkább a férfiakkal, az ő testi működésükkel, és az ő vágyaikkal foglalkoztunk.

Kb. mondhatni, hogy a női szexualitás a férfi szexualitás “light” változata volt. A férfiak adták a kiindulási alapot, a “normális” baseline-t, és ahol a nők ezt nem ütötték meg, ott hibára gyanakodtunk, nem különbségre. Igen, ez így visszatekintve elég égő. Persze férfiakból is előfordulhatnak olyanok, akik nem felelnek meg a de facto férfi szexualitás standard-nek. És még akik meg is felelnek, azoknak sem árt a fejtágítás, hogy kicsit jobban megérthessék a partnerüket; és magukat; és az opciókat.

Végre tartunk egy olyan szinten, ahol a szexualitás már nem csak egy viselkedés (mit csinálunk, kivel, milyen gyakran), hanem tartozik hozzá egy csomó biológia, pszichológia, és szociológia, amivel megpróbálhatunk egy teljesebb képet festeni. Végre nem csak az a téma, hogy mi történik, hanem az is, hogy miért, és hogy hogyan. És ha egyszer megértjük, hogy a reakcióink miért és hogyan működnek úgy, ahogy, akkor utána remélhetőleg a kontextusunkat és a hozzáállásunkat is könnyebb lesz hozzá igazítani.

A tartalom a következőképp alakul:


A test

Minden nemi szerv ugyanazokból a részekből áll, csak különböző konfigurációkban. Ugyanúgy, ahogy (alapesetben) minden embernek két keze, két lába, két szeme, stb. van, és mégsem teljesen egyformák. Sőt, mindegyikünk egyedi a kombinatorikus robbanásnak köszönhetően, mert ami csak konfigurálható a testünkön, azt a változatosság és a genetika konfigurálja is. A baj csak az, hogy minden kultúra megpróbál egy nagy J-betűs Jelentést tulajdonítani a nemek biológiai különbségeinek – és ennek általában sokkal több köze van az aktuális kultúrához mint a biológiához.

A férfi/nő határ valójában nem más, mint ugyanazoknak a komponenseknek egy kicsit más megjelenése és elrendeződése. Pénisz = csikló. Here = petefészek. Herezacskó = nagyajkak. Két működési mód, de egy közös biológiai eredet. Ami mellesleg az egész az interszex (hermafrodita) dolgot is szépen magyarázza.

A csikló nagy része láthatatlan, de ettől ugyanazokból a vérbőség hatására merevedő, üreges részekből áll, mint a pénisz. A pénisszel szemben itt nincs más cél, csak a stimuláció (sem a behatolásért, sem a vizelésért, sem a megtermékenyítésért nem felel), úgyhogy ha a stimuláció a cél, akkor nem árt tudni, hogy hol van! Ugyanilyen változatosság a kis/nagyajkaknál – sokféle méret, szín, szőr mennyiség. De amíg nincs fájdalom, addig nagy valószínűséggel minden egészséges és normális!

Megjegyezzük, hogy a “hasznos” részekkel ellentétben a szűzhártya csak egy evolúciós maradvány melléktermék. Van, akinek egyáltalán nincs; van, akinek még menopauza után is van. Nem mindig szakad; van, hogy begyógyul; van, akinek eleve lyukas. Egy funkcióval bíró férfi rész homológja, de ugyanúgy értelmetlen női esetben, mint ahogy a mellbimbó értelmetlen a férfiakon. Mégis a kultúra rengeteg mítoszt sző köré, aminek valós következményei lehetnek – szüzesség mánia miatti büntetés, ha nincs; nemi erőszak tagadhatósága, ha van; stb.

Az megint kulturális, hogy a férfiaknál a merevedést állítjuk a középpontba, míg a nőknél a nedvesedést. Pedig a férfiak is nedvesednek (előejakulátum), és a nők is merevednek (csikló). A női ejakuláció is olyan melléktermék, mint a szűzhártya vagy férfi mellbimbó, csak mivel ritka, ezért a pornó-piac rákapott – és a pornó-piac miatt pedig a lányok önértékelését tompíthatja, ha úgy élik meg, hogy ők valahogy kevesebbek, mert nekik nem megy.

A fő üzenet tehát még egyszer: ugyanazokból az alkotóelemekből állunk, csak mindenkinél máshogy összerakva! És ez a fizikai mellett a vágy mentális vetületeire is vonatkozik, mint majd látni fogjuk. Nincs értelme semmit szigorúan csoportosítani, mert sokszor nagyobb lesz a variancia a csoportokon belül, mint a csoportok között. Példa a magasság, ahol a férfiak és a nők között kevesebb a különbség, mint akár a férfiak, akár a nők csoportjában, maguk között.

A jelenleg domináns kulturális modellek (és az azokkal járó morális ítéletek) helyett használjunk inkább egy kert alapú metaforát. Mindannyiunk szexualitása egy kert, amihez egy egyedi kis telket kapunk. Ide a családunk és a kultúránk elültet dolgokat és tanítgat minket a gondozására, amíg majd át nem vehetjük. De amint átvesszük, onnantól miénk a felelősség a gondozásáért! Ha nem jó a művelési módszertan, amit tanítottak velünk, akkor találjunk másikat. Ha nem jó magokat vetettek el – mondjuk amik a mi földünkben nem érzik jól magukat – akkor gyomláljunk, és/vagy vessünk helyette mást.


Az agy

Az túl test-hangsúlyos, ha úgy tekintünk az emberi szexualitásra, mint izgatás/orgazmus/lenyugvás. Mert oké, akinek tényleg valami testi baja akad, azokon hatékonyabban segíthetünk azóta, amióta ezeket vizsgáljuk. De ebből a modellből hol a vágy? Akik bementek a laborba ilyen kísérleteket végezni, náluk nyilván csak a testi tüneteket vizsgálták. De hogy jutnánk a testi tünetekig, ha mondjuk nem akarunk bemenni a laborba?

Egy jobb szexualitási modell, ha a vágy az első, és csak aztán az izgalom/orgazmus/lenyugvás. És ez a szemléletváltás szépen elő is hozta, hogy az emberek túlnyomó többségének a vágy résszel van gondja. Úgyhogy erre még mélyebben rászálltak, de itt már inkább az agykutatók és a pszichológusok. Így jutottunk el a kettős kontroll modellhez – amiről visszatekintve remélhetőleg ugyanúgy nem értjük majd, hogy hogy maradhatott ki, mint a tisztán testi modellből a vágy.

Onnan tudhatod, hogy áttörést értél el, amikor már nem is tudsz visszagondolni, hogy eddig hogy nem láttad a nyilvánvalót.

– Daniel Kahneman

You know you have made a theoretical advance when you can no longer reconstruct why you failed for so long to see the obvious.

Mivel a test idegrendszere és hormonháztartása kb. mindent serkentő és gátló hatásokkal tart egyensúlyban, így talán nem meglepő, hogy a szexuális vágynál is pont ez a helyzet. Ennek nyilván van egy nagyon biokémiás, nagyon latin szavas magyarázata, de igazából már ez az egyszerű, magas szintű gondolat önmagában is megváltoztathatja az egész hozzáállásunkat. A vágy ugyanis nem szimplán “vagy van, vagy nincs” – a vágy a “Mennyire legyen?” és a “Mennyire NE legyen?” jelek relatív erősségének fényében áll elő.

Magyarán: a vágyhoz nem csak egy gáz pedál létezik, hanem egy fék is. A vágy érzetünk pedig a gáz és a fék pedálunk taposási erősségének különbsége! Praktikus szempontból ez azért fontos, mert végre felismerhetjük, hogy a vágy hiánya nem csak akkor áll elő, ha nincs gáz, hanem akkor is, ha túl sok a fék (hiába nyomjuk esetleg a gázt is mellette). A problémák diagnosztizálásához tehát először is érdemes tudni, hogy a gáz-e a túl kevés, vagy a fék a túl sok.

Nagy gáz és kis fék érzékenység mellett például gyorsan reagálunk a szexuális ingerekre, és nem nagyon van “kontroll” mellette. Ilyenkor jellemzően sok a partner, sok az egy éjszakás kaland, nem fontos annyira a fogamzásgátlás, több a szexuális kockázat és a kísérletezés, a szex stresszoldásra is használható, stb. Ezzel szemben a kis gáz, nagy fék érzékenyek nagyon élesen érzik, hogy miért NE induljanak be, és a tudatos beindulás is lassú. Mindennek stimmelnie kell, hogy egyáltalán esély legyen a vágyra; mi lesz, ha terhesség lesz?!; mi lesz, ha elkap valamit; jajj, már így is túl sokáig tart, de még most is ezen agyalok! Ebben nem is a gázt nyomni nehéz (hiába “kicsi” a gáz) – sokkal több munka a fékeket elég ideig kioldva tartani, hogy a gáznak hatása lehessen.

Szóval lehet aránytalan hangsúly a gáz irányába is, de a tapasztalatok szerint a probléma szinte mindig inkább a túlérzékeny fékekkel van. A férfiaknál általában erősebb a gázpedál érzékenysége, míg a nőknél a féké, de ez kb. ugyanaz, mint a magasságnál: nagyobb lesz a variancia a csoportokon belül, mint a csoportok között. A lényeg, hogy magunkat megismerjük, és így célzottan tudjuk megteremteni magunknak a legjobb környezetet a szexualitásunk kiéléséhez.

Könnyítő tényező, hogy az ingereink Pavlov-i módon tanulhatóak és testre szabhatóak. Kiváló példa erre egy patkányos kísérlet, ahol megtanították őket a citrom illatról szexre asszociálni (tanult gáz), míg a hámról valami büntire (tanult fék). Nálunk sincs ez másként: a gáz/fék érzékenységünk nem igazán állítható, viszont az, hogy mire reagálnak, az igen! Semmi nem veleszületett, sem a jó, sem a rossz oldalon. A vadon élő patkányok keresztbe leszarják, hogy a nőstény citrom illatú-e, de ha a laborban ezt tanulták meg a szexiséggel asszociálni, akkor egyből gáz-taposó tényező lesz belőle. Minket sem állít meg semmi, hogy átértékeljük az életünk (külső és belső) ingereit.


Kontextus

A kontextus ebben a jelentésében a pillanatnyi körülmények (kivel vagyunk, hol vagyunk, biztonságos vagy rizikós-e a helyzet, megszokott-e vagy ismeretlen) + pillanatnyi mentális állapot (relaxáltság, bizalom szint, stb.). Ez határozza meg, hogy mire hogy reagálunk. És ez az, amit értenünk kell (és amit megváltoztathatunk) ahhoz, hogy a beépített gáz/fék érzékenységünk mellett is jobb lehessen a végeredmény.

Példaként gondoljunk csak a csiklandozásra flörtölés közben kontra veszekedés közben. Ugyanaz az inger, de a különböző kontextus miatt nagyon más a rá adott reakciónk, nem? Szóval tovább megyünk, mint a citromos patkány. Nem csak egy látszólag nem odatartozó inger billenhet semlegesből szexuálisba, hanem:

  • Látszólag odatartozó ingerek is visszabillenhetnek semlegesbe (pl. nagy mellek egy segg-mániás férfi szemében);

  • Látszólag odatartozó ingerek is átmehetnek fékező hatásúba (pl. nagy mellek egy meleg férfi szemében);

  • Amúgy fékező hatású dolgok is lehetnek szexuálisak (pl. nagyon nem mindegy, mikor/hol/hogy húzzák meg a hajunkat).

Alátámasztásnak nézzünk egy másik patkányos kísérletet, csak itt konkrétan agyi stimulációval. Célunk a Nucleus Accumbens felső/alsó részének ingerlése, ami egy normális, semleges környezetben mesterséges felé vagy el fordulást vált ki. De: egy nyugodt, stresszmentes, csendes, sötét, majdhogynem magzati helyzetben akár a negatív inger is felé fordulást okoz (ami máskor undort okozna). Illetve egy idegesítő, taszító, hangos, fényes, stresszes helyzetben még a pozitív inger is elfordulást okozott (ami máskor érdeklődést okozna).

Vagyis a kontextus nem csak azt jelenti, hogy csináljunk hangulatot gyertyákkal vagy szexi fehérneművel. Azt is jelenti, hogy ha nem megfelelőek vagy a külső körülmények, vagy a belső mentális állapot, akkor mindegy lesz, milyen szexi az a fehérnemű. Ám jelenti azt is, hogy ha viszont megfelelőek, akkor szinte bármiből lehet “szexuális” inger. Mondjuk “Úú, de szexin mosogatsz!”…

Minden azon múlik tehát, hogy milyen kontextusban éljük meg azt a bizonyos ingert. Egy kísérlet például kimutatta, hogy a zokniviselés segít orgazmust elérni – ami fura eredménynek hangozhat, amíg bele nem gondolunk, hogy a hideg laborban, hideg lábfejjel nehéz volt az élvezetre koncentrálni. És így a zokni naná, hogy segített! Minden a kontextuson múlik.

Az elégedettségünk leginkább úgy növelhető, ha képesek vagyunk felismerni magunkban, hogy milyen kontextusok hatására látjuk a világot egy “szexibb helynek”, és hogy aztán képesek vagyunk-e egyre gyakoribbá tenni az ilyen kontextusokat az életünkben. Leggyakrabban az alacsony stressz-szintű, szeretetteljes, kifejezetten erotikus kontextus működik. De mindenki gondolja át a sajátját (jó és rossz múltbéli tapasztalatok alapján, például), mert nem az a feladat, hogy úgy csináljuk, mint mások, hanem ahogy nekünk jó.


Érzelmek

Ebben a szekcióban főként a stresszre és a szeretetre térünk ki – az egyik segít megbirkózni a fenyegetésekkel, a másik pedig a “törzshöz tartozást” segíti.

Stressz esetén adjuk ugye a klasszikus ütés/futás/lefagyás reakciókat, vagyis ez az alapja a szorongásnak/félelemnek (futás), a haragnak/ingerültségnek (ütés), és még a depressziónak/kétségbeesésnek is (lefagyás). A baj az, hogy ezek egyike sem kimondottan járul hozzá a szexi hangulathoz.

Mint Sarah Wilson-nál is láttuk, az nem megoldás, hogy “csak nyugodjunk meg”. Ehelyett hagyni kell, hogy a stressz reakciónk végigfuthasson, egészen a “veszélyben vagyok” érzéstől a “biztonságban vagyok” érzésig.

Sokszor elnyomni próbáljuk inkább alkohollal, drogokkal, figyelemelterelésekkel, evéssel, vagy érzelemmentes szexszel. Ezek helyett fejezzük be a stressz reakciót. Meneküljünk el a ragadozó elől, vagy “öljük” meg, vagy olvasszuk ki magunkat a lefagyásból, és örüljünk, hogy túléltük.

Nehezítés, hogy a természetben található “akut” stresszek (mint mondjuk egy oroszlán) helyett a modern világban inkább krónikus, lassabb de hosszabb ideig elhúzódó stressz forrásokkal találkozhatunk. Ezeknek nincs egyértelmű “végük”, ezért soha nem engedjük el őket, és belülről felőrölnek. Szóval ha kell, csináljunk nekik mesterséges véget, vagy legalább szimuláljuk valahogy. Aludjunk, meditáljunk, gondoskodjunk magunkról, vagy akár csak sírjuk ki magunkból – ami nem jelenti, hogy fetrengjünk az önsajnálatban, hanem épp hogy tegyünk vele pontot az épp aktuális “bántás” végére. Lásd Bagdy Emőke edzéses, mozgásos, vagy csak szimplán izomfeszítős és elernyesztős modellje, ami után könnyebben megnyugodhatunk.


A másik a szeretet, ami ebből a szemszögből lehet pozitív (szenvedély, románc, öröm), de negatív is (irigység, szívfájdalom, gyász). A lényeg, hogy mindig a törött állapotból az egész állapotba terelget minket, mert kiskorunkban azt tanultuk a gondviselőkkel kapcsolatban, hogy függünk tőlük, és a szó szerinti “egész-ségünkhöz” szükségünk van a másik felünkre. Ez felnőttként persze már nem feltétlen igaz a kapcsolatainkra, de ettől mi még úgy érezzük. Általános a közelség és a biztos kikötő keresése, a szétválás nehézsége, stb.

Mindez azért fontos, mert a szex és a ragaszkodás szorosan kapcsolódik – az a szex lesz “jobb”, ami előremozdítja a cselekményt. És ez (sajnos) magyarázza azt is, hogy miért izgalmasabb egy viszony, vagy egy olyan társ kergetése, aki nem akar leragadni mellettünk, vagy nem bánik jól velünk. Mert ott még aktívan folyik a cselekmény, amit a szex előre lendíthet. Ezzel szemben egy leülepedett, stabil, gyakran házassággal “végződő” kapcsolatban azért nehezebb fenntartani az izgalmat, mert első ránézésre már nincs sztori. De azt nem mondja senki, hogy ezt mesterségesen nem pótolhatjuk, ha már egyszer felismerjük, hogy ez lehet a háttérben…

A kert metaforához kapcsolódva: a stressz a nap, a szeretet pedig az eső. És mind minden másnál, itt is egyedi, hogy kinek melyikből mennyire van szüksége.


Kultúra

Tovább folytatva a kert metaforát: a kis telkünkre nem csak a család vet ugye, hanem a kultúra is. És ez sajnos inkább olyan, mint az alattomos kúszónövények, amik a kerítés alatt vagy felett is bepofátlankodnak a kertünkbe. Nem fair, hogy velük is meg kell birkózni – senki nem kérdezi meg, hogy elültetheti-e bennünk a test önkritikát vagy a szexuális szégyenérzetet – de ez van.

A tetejébe ezek a kúszó hitek nem kimondottabban új keletűek. Szeretjük azt hinni, hogy haladunk, de a szexben mégis sokszor a 100 éves kézikönyvek szintjén ragadtunk. Térjünk hát ki ezekre az alapértelmezésekre egy kicsit.

  • Az ősrégi morális üzenet: a szüzesség érték, és aki elherdálja, az egy ribanc. A szexet a nőnek nem szabad szeretni, csak hagyni a férfinak (különben egy ribanc). Viszont ha nem hagyja, akkor már nem szerethető.

  • A közepesen régi orvosi üzenet: a szexnek megvan az egy helyes módja. A helyes menetrend vágy, aztán izgatottság, aztán pedig behatolás közbeni orgazmus, lehetőleg egyszerre a partnerrel. Ha ebből bármi nem stimmel, akkor azt gyógyszerrel vagy műtéttel orvosolni kell. Ha a mentális vagy a testi reakció bármiben eltér a férfiakétól (vagy legalábbis a férfi átlagtól), az abnormális – kivéve a terhesség, ami az egész szexesdi célja.

  • Az modernebb média üzenet: a változatos pozíciók, a szerepjátékok, az édes hármas, a pornó és a vibrátor használat mind nagyon alap, különben prűd vagy. Amúgy meg túl kövér ÉS sovány vagy; túl kicsi ÉS nagy a melled; ha nem teszel ellene, akkor lusta vagy; ha elfogadod a tested, akkor megalkuszol; ha még netán szereted is a tested, akkor meg egyenesen beképzelt. A lényeg, hogy rosszul csinálod, csináld máshogy – nem-nem, úgy is rossz! Csináld még máshogyabban! Örökre…

Ha ezeket csak egy kicsit is felülvizsgáljuk, rájöhetünk, hogy:

  • Az ön-kritika nem feltétlen egészséges! Társadalmi engedélyünk van kritizálni magunkat, de dicsérni nem szabad, mert az visszataszító. A baj csak az, hogy ezzel következetesen rontjuk a szexuális élményünket. A negatívabb testkép kimutathatóan kevesebb, és akkor is kevésbé élvezetesebb szexhez vezet, több fájdalommal, több kockázattal, és több nemkívánatos következménnyel. Gyakorlatilag mi leszünk a saját oroszlánunk a saját szemünkben.

  • A súlyfelesleg nem feltétlen egészségtelen! Na azért ennek is van egy túloldala, szóval teljesen (vagy legalábbis, korlátok nélkül) nem értek egyet a szerzővel, amikor azt mondja, hogy szarni le. De az jogos, hogy önelfogadás és önkedvesség mellett is rendbe lehet tenni magunkat az egészséges szintig, ha nem ott vagyunk. És abban is teljesen egyet értek, hogy az egészséges szint nem ugyanaz, mint a címlapfotó szintű “beach body”!

  • Az undor nem kötelező! Az egyéni ízlésre nincs magyarázat, és nem is szorul rá. A baj, hogy mások ízlésének nyilvános kimutatása is befolyásolhatja a sajátunkat. Ahogy Nagoski mondja: Ne fujj-ozzuk le senki nyamm-ját.

    Lehet, hogy azt a programozást kaptuk, hogy valami “undi”. De fel kell ismernünk, hogy a testünk, vagy a partnerünk teste, és az általuk generált folyadékok és illatok nem feltétlen kell ám, hogy undort keltsenek. Ez után pedig mindenki döntse el magában, hogy neki megéri-e undorodnia ezektől – segíti-e az az undor vajon a szexuális életét, vagy hátráltatja?

Gyógymód lehetőségek:

  • Ön-kedvesség: mert hát ha engedjük, hogy mi legyünk a saját oroszlánunk, annak nem lesz jó vége. Elfutni szó szerint lehetetlen, legyőzni magunkat destruktív, magunk miatt lefagyni pedig enyhén szólva is nem produktív. Ha eddig az volt a motivációnk, hogy korbáccsal hajtottuk magunkat, akkor az már önmagában baj. És mellesleg, ha abbahagyjuk az ön-verést, pont azzal indul meg a gyógyulás, amivel pedig szinte óhatatlanul is fejlődés jár majd.

    Ennek semmi köze az önteltséghez – ez feltétel nélküli. Akkor is szeressük már magunkat, amikor épp küszködünk vagy hibáztunk (talán még jobban is, mint máskor). DeLonzor-nál is mondtuk, hogy “Vegyük észre, amikor épp úgy szapuljuk magunkat, amit mástól nem fogadnánk el.” Itt most megfordítjuk: Soha ne beszéljünk úgy magunkhoz, ahogy a legjobb barátunkhoz vagy a saját kislányunkhoz nem beszélnénk!

  • Meztelen tükrös gyakorlat, ahol csak a jó dolgokat vesszük észre magunkon. Ezzel gyengítjük a negatív kondicionálást, és erősítjük a pozitívumokat. Először nagyon furcsa lesz – egy valag kognitív disszonanciával, mert egy valamit mondunk, és közben valami mást gondolunk. De ez idővel változni fog, és sokat segíthet, ha megtanuljuk a jót látni magunkon, magunkban.

  • Média diéta: mert ha egy kajától rendszeresen és következetesen rosszul lennénk, akkor előbb-utóbb csak leszoknánk róla, nem? Na most, a mai média testábrázolása, a magazinok kapcsolati mintái, a pornó által normálisnak lefestett szexuális dolgok, stb. – ezek mind mérgezik az agyunkat, ami miatt kimutathatóan rosszabbul érezzük magunkat. Akkor mi lenne mondjuk, ha nem fogyasztanánk? Vagy minimum nem annyit. Lásd még: Deep Work, Digitális minimalizmus.


“Egyet nem értés”

A testünk szexuális reakciója általában a tanulás ⇒ tetszés ⇒ akarás menetrendet követi. Ezeket együtt kezeli az agyunk a gáz/fék megállapításához, általában a következő sorrendben:

  • Egy ingerhez a korábbi tapasztalatokat alapul vevő tanulás adja meg a címkét, hogy az szexuális jellegű-e;

  • Ha ez mellé jó (vagyis, az aktuális kontextusunkban jónak ítéljük), akkor tetszeni is fog; és

  • Ha eléggé tetszik, akkor még akarunk majd belőle.

Viszont fontos megjegyezni, hogy ez csak általában megy így, és a lépések igazából függetlenek egymástól. Például a tanulás akkor is megadhatja a szexuális címkét (és ezzel elindíthatja a szervi reakciókat), ha közben a kontextus alapján nem igazán tetszik a helyzet. És csak attól, hogy tetszik, nem feltétlen akarunk többet belőle. Illetve akkor is lehet akarás, ha nincs tetszés – csak ilyenkor vagy annyira nem tetszik, hogy pont a menekülést akarjuk, vagy csak a kielégülést akarjuk, de közben annyira nekünk sem tetszik, hogy ezt akarjuk.

A lényeg: a testi reakció és a mentális reakció nem feltétlen jár kéz a kézben. Lehetünk úgy is nedvesek/merevek, hogy közben az események nem igazán jönnek be, és vice versa. És ez sokkal gyakoribb, mint azt gondolnánk – amit az is alátámaszt, hogy én is most hallok erről először.

Laboratóriumi, egyszerre szenzoros és szubjektív kísérletek alapján még a férfiaknál is csak 50% körüli az átfedés aközött, hogy a fejük és a farkuk mit talál izgatónak (változatos pornó nézés közben). De ez a nőknél mindössze 10, azaz tíz százalék! Ezzel a lendülettel pedig intsünk búcsút annak a tévhitnek, hogy a nedvesedés vagy a merevedés megegyezik a “beindulással”.

Ez persze nem jelenti, hogy csak úgy kiszámíthatatlanul nedvesedünk és/vagy merevedünk. Az szépen látszik a hétköznapi, nem szexuális jellegű felvételekre adott reakciókkal összevetve, hogy a nemi szervi reakciót a szexuális ingerek váltják ki. Naná – egyéb híreinkben: az ég kék. Viszont ez egyáltalán nem biztos, hogy egybeesik azzal, hogy az a bizonyos szexuális inger nekünk tetszik-e, vagy hogy akarunk-e még belőle többet. A szervi reakció tanulás eredménye, és csak azt a címkét mutatja, hogy szexuálisnak ítéltük-e meg az ingert. A tetszés és az akarás részeket hagyjuk meg a nemi szervek tulajdonosának!

Ezzel a tudással felvértezve három veszélyes félreértést is eloszlathatunk:

  1. Nem a férfi működés az alapértelmezés. Illetve ugye láttuk, hogy a férfiaknál is csak 50% az átfedés a tanulás és a tetszés között – használjuk ezt az ige terjesztésére. Elvégre nincs olyan, hogy fejben nagyon is benne lennénk, de a testi reakció hiányzik? A Viagra eladások alapján ez azért nem precedens nélküli eset! És olyanoknál is ám, akiknek másnap reggel simán van erekciója valami REM álom miatt, szóval nem testileg képtelen.

  2. A nemi szervi válasz nem egyenlő az élvezettel. Ha tudjuk, hogy a nőknél mennyire nem esik egybe a vágy és a testi reakció, abból (helytelenül) azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a testi rész mondja az igazat, amit a nők tudatosan csak elfedni akarnak, mert szégyellik a valós vágyaikat. Ugyanez a tévedés egy feministább megfogalmazásban: látjátok, igenis szexuális lények vagyunk mi, nézzétek mi minden beindít minket, csak eddig el kellett nyomnunk magunkban a kulturális morális üzenet miatt (hogy ne legyünk ribancok).

    Ez azért veszélyes, mert használható a nemi erőszak kimagyarázására. Például “a szád nemet mondott, de a tested igent”. NOPE! A testem legfeljebb azt mondta, hogy ami történik, az szexuális. Attól még könnyen lehet, hogy nem volt jó és/vagy nem akartam!

    Szóval itt a “beindítás” értelmezése a baj – ez ugyanis továbbra sem a szeretés (és főleg nem az akarás), mindössze a tanulás. Mint ahogy Pavlov kutyáinak is beindult a nyáltermelése a csengő hallatán, a testi reakció továbbra is csak annyit jelent, hogy a fejünk “szexhez kapcsolódónak” címkézte az ingert. Ennyi.

  3. Ez az “egyet-nem-értés” nem feltétlen probléma. A jelenség korrelál ugyan a szexuális működészavarral, de mint tudjuk (vagyis, mint tudnunk kéne): a korreláció nem feltétlen jelent ok-okozati viszonyt (lásd ezeket a vicces példákat). Ha pedig csak annyi a baj, hogy szeretés/akarás mellett sincs megfelelő síkosítás a testi reakció hiányában, akkor használjunk síkosítót, és csá. Nem atomfizika.


Vágy típusok

A legnagyobb aha-pillanatot talán az nyújtotta számomra a könyvben, amikor rájöttünk, hogy a vágynak két típusa is lehet: spontán és reaktív. Az egyik az élvezet reményében késztet szexre, míg a másik a már eleve jelenlévő élvezet hatására. És ha csak ezt az egy, látszólag apró nézőpontváltást zsebre tesszük a könyvből, az már önmagában is hatalmas változást hozhat. A legtöbb szexhez kapcsolódó konfliktus ugyanis onnan ered, amikor egy spontán és egy reaktív ember összekerül. És hibáztatni vagy abnormálisnak gondolni a másikat az kb. annyit segít, mintha paradicsomot szeretnénk nevelni a kaktuszoknak való környezetben – vagy fordítva.

És erre már jött is a következő aha-pillanat: igazából mindkettő típus ugyanaz, csak az élvezet küszöbünkön múlik. Akinek az alacsony (vagyis, érzékeny a gázpedálja), annak már akár a látvány vagy egy fantázia elég lehet ahhoz, hogy elég élvezetet nyújtson a vágy kialakulásához. Akinek magas, annak szép lassan kell felépíteni a pozitív ingereket egészen addig, amíg már majd ő is akarni kezdi a szexet. De mindkét esetben az élvezet van előbb, és csak aztán a vágy a még több élvezet iránt. Szóval ettől csak még nagyobb marhaság lesz a spontán vágy típust elvárni mindenkitől, amikor valójában mindenki reaktív, csak különböző érzékenységgel megáldva.

Az éhség, a szomjúság, a testhőmérséklet megtartása, vagy az alvás, azok igazi szükségletek. És amikor ezekből hiányt szenvedünk, akkor ne aggódjunk, ott bizony lesz “spontán motivációnk”, hogy pótoljuk őket. Ilyenkor ugyanis valami negatív, valaminek a hiánya hajt minket. De a szex nem ilyen. A szexnél csak egy plusz jutalom van meglengetve az orrunk előtt, ami ösztönöz ugyan, hogy felé mozduljunk – de akkor sincs semmi, ha nem mozdulunk. Ezért nem célszerű “szükségletnek” hívni a szexuális vágyat, hiszen akkor mindjárt betegnek tekintjük majd azt, akinek ez hosszú kimaradás után sincs. Ami csak extra tévképzeteket és stresszt hoz be, ami pedig ugye nem kimondottabban segíti elő a vágyat.

Gyakori gyanúsítottak az alacsony vágyra:

  • Hormonok – nope, nincs szignifikáns összefüggés. A hormonok csak egy kis részét adják annak az átfogó kontextusnak, ami alapján megítéljük a szexualitásunkat, és ezért a hormonok piszkálása legtöbb esetben csak kis hatással lesz a vágyra.

  • Monogámia – nope, az is (mint szinte minden) kontextus függő. Nem az a kérdés, hogy a monogámia vagy a poliamoria-e a morálisan “helyes”; az teszi őket helyessé számunkra, hogy hogyan csináljuk őket. Hosszú távú kapcsolatokban is ugyanúgy lehet vágy, de ez nem lesz automatikus. Tudatosan irányítanunk kell a kontextust, ami mindenkinek személyre szabott.

Ezek helyett valódi gyanúsítottak az alacsony vágyra:

  • Kulturális fékezés – ahol pont attól lesz probléma, hogy azt mondják, probléma van.

  • “Üldözési dinamika” – ahol nem X vágya túl alacsony, vagy Y vágya túl magas, a baj a különbséggel van, és hogy ezt hogy kezelik. Kérés-visszautasítás, kérés-visszautasítás, és ahogy a kérő egyre megbántottabbnak és nemkívánatosnak érzi magát, úgy a visszautasító egyre kényszerítettebbnek és megítéltebbnek, ami csak tovább rontja a helyzetet. Erre nem is viselkedési, hanem hozzáállási a megoldás: elfogadni, hogy egyikükkel sincs baj, és találni egy (nagyon szubjektív) kompromisszumot, ami mindkettőjüknek működhet. Mindezt egy esetleges, hosszabb, tiszta lapot generáló szünet után.

Ja, és ha már vágy: az egyáltalán nem egészségtelen (vagy meglepő), hogy az ember nem vágyik olyan szexre, amit nem is szeret. A fentiek mind feltételezik, hogy maga a szex jó, csak az iránta érzett vágy a “kóros”. De ha nem is jó, akkor ott nyilván az a jelentősebb probléma.

És hogy mi kell a jó szexhez? Nagoski szerint (dióhéjban): jelenlét, kapcsolódás, intimitás, tisztelet, elfogadás, bizalom, kommunikáció, önazonosság, átszellemülés, felfedezés, kísérletezés, kreativitás, móka, sebezhetőség, stb. És hogy mi hiányzik erről a listáról, elég látványosan? A vágy. Mert nem kell ráéhezni ahhoz, hogy jó legyen.


Orgazmus

Egy orgazmus mindenkinél másmilyen konkrét “tünetekkel” jár. Nincs feltétlenül izom összehúzódás/pulzálás, és nem is feltétlen “élvezetes” – mert az ugye kontextus függő. Ezek mellett az orgazmus nem is hierarchikus, vagyis nincs jobb vagy rosszabb fajta. Sőt, igazából különböző fajták sincsenek. A csikló-orgazmus és a vaginális orgazmus például nem két külön dolog. Az orgazmus az orgazmus, de sokféle út vezet odáig, és kinek melyik működik.

Ami általában közös, az egy “kész-ség érzés”. Hogy átbillentünk egy határon, és ott hirtelen, önkéntelenül, leenged minden addig gyűlőben lévő szexuális feszültség. Mint látjuk, ebben (szándékosan) nincs semmiféle szó nemi szervekről vagy konkrét izgatási formákról. Magyarán mondva, az orgazmus az agyban történik, nem a nemi szervek környékén.

Mindenkinek lehet fantasztikus, de nem biztos, hogy úgy, vagy hogy olyan, mint amilyenre számít. Itt fontos konkrétumként megemlíteni, hogy a nők kb. 70%-ánál ritka vagy akár egyáltalán nem létező a vaginális orgazmus! A csikló orgazmus sokkal gyakoribb, és ez normális. Nem megijedni, hogy sérült termékek vagyunk!

Ami keresztbe tehet az orgazmusnak, az az erőfeszítés-per-haladás arányt figyelő kis monitor az agyunk érzelmi központjában. Ez látja, mennyi energiát teszünk bele az aktuális tevékenységbe, illetve hogy ezáltal mennyire haladunk és milyen közel járunk már a célhoz. Ha úgy haladunk (vagy jobban), mint szeretné, akkor minden szuper. Ha viszont lassabban, akkor mérges lesz. És ha elég ideig húzzuk a mérgét, akkor “elérhetetlennek” bélyegzi a célt, és kétségbeesésbe lök minket, hogy adjuk fel.

Ha ezt ki akarjuk játszani (az élet bármely területén, igazából), akkor:

  • Vagy változtassunk a célon (mert nem biztos, hogy azt kéne akarnunk, mint amit akarunk);

  • Vagy vizsgáljuk felül, milyen minőségű/mennyiségű erőfeszítést teszünk bele a haladásba;

  • Vagy gondoljuk újra az elvárásainkat, hogy ez a cél milyen “könnyű” is valójában.

És most konkrétan az orgazmussal kapcsolatban: ha vaginális orgazmust akarunk 10 percen belül, az lehet hogy nem fog menni, és jogosan. Ha bármilyen orgazmust akarunk egy óra alatt, annak sokkal jobbak az esélyei. Ha viszont magát az élvezetet vesszük célnak (és az orgazmust csak kb. egy mellékterméknek), akkor szinte az első lépéstől célban vagyunk, és az erőfeszítés-per-haladás monitorunk nem rinyálhat.

Plusz segítség lehet Nagoski “sereglés” hasonlata, miszerint egyszerre sokféle motiváció húz minket sok irányba – ezek a sereglő madaraink. Na most úgy is lehet orgazmusunk, hogy a madarainknak csak a többsége ér célba, de ha mind beérnének, az még sokkal jobb lenne. Ezért érdemes mondjuk úgy intézni, hogy a lábmelegséggel törődés felé lekanyarodókat visszacsalogassuk egy zoknival, és ilyesmi.

Illetve: ez szépen magyarázhatja azt is, hogy miért vannak önmagunkkal is ellentmondásos vágyaink, és nem csak szexuális téren! Mert nem egy oszthatatlan egység vagyunk, hanem egy motiváció “falka”. Az átfogó tanulság tehát, hogy kapcsoljuk ki a fékező tényezőket, a gázpedállal pedig próbáljuk fokozatosan gyorsítani, hogy minden madarunknak legyen ideje irányba fordulni.


Hozzáállás

A jó szex titka a magabiztosság és az öröm. Hogy ismerjük magunkat: a testünket, az elménket, a szexualitásunkat és az életünket; és szeressük is ezeket. Szexuális téren kicsit specifikusabban: tudjuk is, hogy mitől indulunk be, és szeressük is azt, amitől beindulunk – a társadalmi kondicionálás, szégyenérzet, stb. ellenére!

Ebből a magabiztosság a könnyű rész, amiben az eddigiek remélhetőleg sokat segíthetnek. De az önbizalom magában nem elég. Elvégre tudhatjuk valamiről magunkkal kapcsolatban, hogy igaz, és mégis gondolhatjuk, hogy az egy defekt. Vagy el is fogadhatjuk valamiről magunkkal kapcsolatban, hogy az igaz és nem defekt, de attól a világ visszajelzései ezt mégis elkoptathatják. Mondjuk ha elégszer halljuk, hogy az defekt, és egy idő után nekünk is elkezd megingani a bizalmunk.

Sőt, még ha kívülről békén is hagynak, mi magunk is lehetünk a saját ellenségünk a fejünkön belülről – mert attól, hogy tudjuk és elfogadjuk magunkat, attól a társadalmi programozás mások nélkül is ott fog csengeni. Pedig ha a térkép és a terep nem egyezik, akkor bizony nem a terep a hibás, hanem a térkép! Az agyunk mégis hajlamos a térképnek igazat adni, ha nem vesszük a fáradságot, és nézünk körül.

Ilyenkor kell az ítéletmentesség. Sajnos még a tudatos ön-megfigyelés sem elég. Az kell, hogy úgy tudjuk megfigyelni magunkat, hogy közben nem ítélkezünk. Látjuk, hogy még egy szexes könyvben is a Sztoicizmus köszön vissza? A belső világunk és az érzéseink megfigyelése is ugyanolyan inger, mint a külvilágból érkező látványok és illatok – és ezek ugyanolyan semlegesek is lehetnek, ha nem kapcsolunk hozzájuk pozitív vagy negatív címkéket.

Nem az a lényeg, hogy mit érzel – és még csak nem is az, hogy tudatában vagy-e, hogy mit érzel. A lényeg, hogy mit érzel azzal kapcsolatban, amit érzel.

It’s not how you feel—it’s not even being aware of how you feel. It’s how you feel about how you feel.

Ha nem érezzük “ki” az érzéseinket, csak mert nincs értelmük, akkor majd megpróbálnak olyan szituációkat találni, amiken keresztül kiélhetik (kiélTEThetik?) magukat. Ezért vagyunk mérgesek arra az ételtárolóra, amit a hűtő hátuljából kell előtúrni, amikor közben igyekszünk nem mérgesek lenni valami állítólag indokolatlan, mégis valós dolog miatt. De nem kötelező negatív címkével ellátnunk a haragunkat ahhoz, hogy kiéljük; hagyjuk, hogy beteljesítse a körforgását, és befejeződhessen.

Mindezt a szexre vonatkoztatva: legyünk tudatában a vágyainknak, és engedjük ki a velük kapcsolatos érzéseinket, hogy aztán nyugodtan szerethessük őket. Hagyjuk magunknak azt szeretni, amit szeretünk. Ne álljunk a saját utunkba csak azért, mert azt hisszük, hogy nem azt kéne szeretnünk – vagy mert a párunk nem azt szeretné.

Az egyedüli, ami tényleg nem “normális”, az a váratlan, nem szándékos fájdalom. Sok nő az ilyet eltűri, mert valahonnan a fejébe vette, hogy némi fájdalomra számítani kell. Hát nem. És itt a nem-ítélkezés fordítottja, mert nem valami természetesre mondjuk, hogy az úgy nem jó, hanem valami rendellenesre próbálnánk ráerőltetni, hogy jó. De ha nem ítélkeznénk előre, hogy az úgy jó, akkor a saját testünk jelzései alapján érezhetnénk mi azt, hogy nem.

Ezen felül azonban kb. szabad a pálya. Vagy ahogy Nagoski mondja:

Ha minden résztvevő örül, hogy ott lehet, és bármikor távozhat, akkor akármit csinálnak is, az normális.

If everyone involved is glad to be there and free to leave whenever they choose, then anything they do is normal.


Összefoglalás

A testi homológok, a kert metafora, a gázos/fékes duális agyi kontroll modell, a kontextus (vártnál is nagyobb) fontossága, a kultúr-üzenetek destruktív hatása, a vágy típusok megkülönböztetése, a szervi “egyet-nem-értés” jelensége… Ezek az ötletek mindegyike akár önmagában is elég nagy világkép-fordulást tud eredményezni, hogy kizökkentsen minket egy esetleges gödörből – vagy hogy épp egy sokkal magasabb szintre terelgessen, ha épp nem is voltunk gödörben. Képzeljük akkor el, hogy együtt mire lesznek képesek. Szóval maradjunk annyiban, hogy itt aztán van mit megszívlelni.

Záró gondolatként már csak annyit tennék hozzá, amit Nagoski is hangsúlyoz a könyv vége felé: ha bármikor kétségbe ütközünk, a külvilág helyett forduljunk befelé. Mármint nyilván használjuk fel fenti, válogatott, tudományosan alátámasztott szeleteket a külső információkból, de aztán engedjük meg magunknak a döntést, hogy mit és hogy hogyan veszünk át belőlük. Lásd a Kung Fu Panda című zseniális animációs filmet, ahol (spoiler alert!) a Sárkánytekercs és az apja levese is egyszerre kiabálta a képünkbe, hogy mi magunk vagyunk a titkos összetevő.