Emlékeztek, hogy múltkor (még anno Domini, a Valentin nap kontójára írva) célzott és személyre szabott önfejlesztést emlegettem? Lehetőleg olyan témákban, amik nálunk itthon aktívan bajok, de amikkel várhatóan másoknak is segíthetek. Na, hát ott letudtuk az én oldalamról a késősséget – jöhet a kedves párom első számú mumusa, a szorongás. Ehhez pedig még csak könyvet sem kellett keresgélnem, mert neki bizony megvan a kedvence, amivel én most végre szintre hozhatom magam a területen.

Kiszemelt kalauzunk Sarah Wilson újságíró, aki emellett egy produktív, magasan funkcionáló idegbeteg – és ez utóbbit abszolút elismeréssel mondom. Első sorban az “I Quit Sugar” fantázianevű cukor-elhagyásos mozgalmáról lett híres, de az így kiérdemelt írói platformján keresztül most a szorongással vívott küzdelméről is beszámol. Az Élet szorongás és pánik nélkül? című könyvében nem egy pszichológus szakvéleményét kapjuk, sem egy terapeuta programját, sem egy önjelölt guru étrendjét és edzéstervét. Amit kapunk, az egy kutakodó, utánanéző, forrásokat kergető, mindent kipróbáló, és nem mellesleg gyerekkora óta szorongással küzdő nő több évtizedes tapasztalatai. Bőven volt mit kivázlatolni.

A tartalom a következőképp alakul:


Egy új hozzáállás

Kezdő anekdotának vegyünk mindjárt azt, amikor a Dalai Lámával találkozott, és kerek perec megkérdezte tőle: “Hogy érhetném el, hogy az agyam végre befogja?!” Lássuk be, a kérdés jó – tiszteletben tartja, hogy itt az alkalom, nincs idő köntörfalazni, egyből a lényegre. Első blikkre kiábrándító lesz a válasz, mert a Dalai Láma szerint á, ugyan, az még neki sem megy. Talán egy barlangban, vagy egy hegytetőn, egy évig meditálva… De akkor sincs garancia. Meg különben is, ki ér arra rá?

Visszagondolva (és továbbgondolva) viszont sokkal többet hordoz magában ez a válasz: jól vagyunk úgy ahogy vagyunk, még ha közben folyamatosan pofázik is az agyunk. Ha a Dalai Lámának indulatkezelési problémái vannak (a saját beismerése szerint), akkor mi tulajdonképpen mit várunk magunktól? Nem árulunk zsákba macskát, már innen, az elejétől nyilvánvaló az egész könyv legfőbb üzenete: az aggodalmaskodásból nem “kigyógyulni” kell, hanem megtanulni vele együtt élni.

Erre lehet zsigeri reakciónk, hogy ez a megbirkózás csak nekünk nem megy. Wilson szavaival:

Amikor Isten az Élet Kézikönyvét osztogatta, én biztos épp WC-n voltam.

When God was handing out The Guidebook to Life I was on the toilet.

És ha más nem is, ez mindenképp egy pozitívuma az idősödésnek: egyre inkább ráeszmélünk, hogy másoknál sincs ott az útmutató. Ettől persze nagyon sokan, nagyon sokáig, és nagyon hangosan próbálják elhitetni a többiekkel, hogy ők márpedig megkapták. Na hát Wilson egy pillanatig sem tetteti ezt. Szóval már maga az nagy segítség, ha annyit meglátunk ebből az egészből, hogy nem vagyunk egyedül a szenvelgéseinkben. Mindenki botladozik – igen, még az is, akinek látszólag tökéletes az élete a Facebook profilja vagy a LinkedIn önéletrajza alapján. Ha viszont nincs “egy igaz” módja az életnek, abból az következik, hogy választhatunk magunknak olyat, amilyet szeretnénk, nem?

A hivatalos statisztikák szerint a szorongás a leggyakoribb elismert mentális betegség. Az emberek 15-20%-át érinti – és ez csak az a szám, akiknél az állapot egy bizonyos határvonal fölé csusszant. Fingunk nincs, hányan lehetnek, akik egy alapszintű szorongás mellett csak úgy szép csendben csinálgatják az életüket, de az én személyes tippem 99% környékére tehető.

Eredhet gyerekkorból – neveltetés inkább, mint genetika. De visszavezethető az agyunk biokémiájára (kevés szerotonin/anandamid), autoimmun betegségekre, gyulladások vagy a bélflóra felborulásának hatására, genetikai mutációkra (mondjuk nehezebb szerotonin felvétel), stb. A közismertsége viszont relatíve új keletű. Talán mert lett hozzá hivatalos gyógyszer, aminek kellett a reklám? Ettől persze nem lesz kevésbé valós, csak talán nem feltétlen kéne azonnal szétgyógyszerezni magunkat miatta.

De vajon hol is van a határ a megbocsátható és a javítandó között? Ha szedek rá valamit, akkor az természetellenes? Onnantól már nem leszek önmagam? Viszont akkor a felelősség sem az enyém? Egyáltalán segít? És ha igen, miért? Vagy ha nem, miért nem? … A tudományos igényesség szintjén gyanúsan keveset tudunk erről az egész területről.

Ez viszont egy lehetőség: mi lenne, ha legalább megpróbálnánk úgy tenni, mintha nem lenne probléma? Legalábbis nem egy megjavítandó, csak egy valami vele “együtt élendő” helyzet állna fenn?

Talán néha épp az a feltételezés a probléma, hogy valami probléma van.

– Oliver Burkeman

Perhaps the problem, sometimes, is the notion that there’s a problem.

Egy kínai közmondás szerint csak akkor győzhetünk le bármilyen szörnyet, ha előtte “megszépítjük”. Ezzel arra utalnak, hogy először olyan mélyen meg kell értenünk az “ellenségünket”, hogy akár már a szépséget is képesek legyünk látni benne. És már pusztán azzal, hogy megismerjük a szorongásunkat, lehetővé tesszük, hogy uralkodhassunk rajta. Nem kell lecsillapítani az élet viharait (nem is tudnánk), hanem viselni kell tudni őket. Aki szorongós, az nem tud varázsütésre teljesen szorongtalanná válni – de ez nem is kéne, hogy cél legyen! Tegyük inkább széppé a saját szörnyünket, hogy aztán nagyobb békében együtt élhessünk vele.


Tünetek és “kegyetlen iróniák”

A szorongást kb. annyira díjazza a mai világ, mint amennyire a depressziót lenézi. Mert míg az előbbi produktivitáshoz vezet (egészen a kiégés pillanatáig), addig az utóbbi nem termel, ergo haszontalan. Ebből következik, hogy a szorongós határt leginkább csak akkor vesszük észre, amikor már átléptük, és kiégéssé vagy depresszióvá nem alakítottuk (mert onnantól már a társadalom érdeke is, hogy visszarántson).

Sokszor a szorongás nem a gyökér probléma, csak a tünet – a megoldási próbálkozásunk valami még mélyebbre. A gond az, hogy a szorongás által a külvilág szemében nagyon pozitív teljesítményt nyújthatunk, ami miatt csak még nehezebb lesz elengedni. Úgy érezzük majd, hogy csak ez miatt haladunk. És itt is az első adag kegyetlen irónia: sokszor minél jobban szorongunk (vagyis, minél nagyobb szükségünk lenne mások támogatására), kifelé annál pörgősebbnek tűnünk, ami miatt majd épp mások akarnak ránk támaszkodni.

Hasznos lehet különbséget tenni a pánikroham és a szorongási spirál között. Mindkettő a szorongásunk manifesztációja, csak míg az elsőnél ennek nem nagyon vagyunk tudatában (ezért kényszerülünk rá, hogy testi tüneteket produkáljunk, amire már muszáj figyelni), addig az utóbbinál hiper-élesen tisztában vagy mindennel. És talán ez a legkegyetlenebb benne: hogy öntudatunknál vagyunk közben. Így a folyamat nagy részét nem is az teszi ki, ami miatt szorongunk, hanem az, hogy a szorongásunk miatt szorongunk. És aztán a szorongásunk miatti szorongásunkon is szorongunk… Megint egy jó kis végtelen ciklus.

Szóval amikor épp magas fokozatba kapcsol az aggodalmaskodásunk, olyankor sokat segíthetünk magunkon, ha megpróbálunk csak azzal foglalkozni, ami miatt aggódunk, és nem ráteszünk még egy rekurzív, N+1-edik lapáttal. Más szóval, fordítsuk az öntudatunkat a javunkra! Ha látjuk, hogy szorongunk, akkor engedjük magunkat szorongani, figyeljük meg a szorongásunkat, és aztán hagyjuk rá, ne lovaljuk bele magunkat még mélyebbre.


A szorongás gyakran társul álmatlansággal, ami egy újabb kegyetlen irónia. Mert hát minél kevesebbet alszik az ember, annál jobban fog szorongani, ami miatt még kevesebbet alszik, és így tovább… És ha alapból nem alszunk, akkor az sem segít, ha megpróbáljuk tudatosan kiirtani a negatív gondolkodást a fejünkből, mert akkor csak bejön a helyére egy “alszok-e már” folyamat, ami szintén nem hagy majd aludni. Sajnos a fokozott érzelmi állapot az alapértelmezés már kisbaba korunktól, amiből a szüleink folyamatos csitítgatása, nyugtatása, valamint egy tiszta pelenka és egy teli pocak tudnak csak eléggé kirángatni, hogy elengedhetjük magunkat. Innen idővel a többség eljut odáig, hogy megtanul bízni a világban, és magából is képes lecsillapodni – de van aki nem, vagy nem annyira. Ha így tekintünk rá, akkor talán egy látszólag teljesen független terület biztonságérzete is segíthet az alvásban.

Egy másik nézőpont: Alain De Botton szerint az álmatlanság az, amikor a belsőnk gyakorlatilag rákényszerít a folyton halogatott önvizsgálatra. A tudatalattink fontosabbnak ítéli az agyalást az alvásnál, ezért agyalni fogunk. Viszont ha meg így tekintünk rá, akkor talán kihozhatunk belőle olyan fejlődés-generáló, élet-megváltó felismeréseket, amik miatt később annál jobban alhatunk majd.

Az alvás mellett persze az ébrenlétet is tönkreteheti a szorongás. Wilson sokat mesél a harmincas évei közepén történő autoimmun lerobbanásáról, aminek hátterében teljes mértékben az addigi életmódját sejti. Kb. ha elég sokáig akarjuk magunkat egy rossz életszerepbe beleerőltetni, akkor a testünk majd tesz róla, hogy “Ájjá’ le”! Ezért soha ne szégyelljük, ha valami nem nekünk való – hiába mondja a társadalmi alapértelmezés, hogy annak jónak kéne lennie. Olyan életet állítsunk be magunknak, amiben tudjuk a hétköznapokban is jól érezni magunkat, különben szép fokozatosan (és gyakorlatilag szó szerint) el fogunk kopni!

Mi vagyunk az egyetlen állatfaj, amelyik nincs eleve “kész”, és ezért építenünk kell magunkat. Egy ősibb szempontból, hogy biztonságot találhassunk (nincs bundánk, karmunk, agyarunk, nem vagyunk gyorsak, erősek, stb.), viszont építhetünk helyettesítőket. Egy modernebb szempontból pedig meg kell találnunk (mindenkinek saját maga számára), hogy miért is van itt, hogy aztán nyugodtan lehessen itt. Amíg ez nincs meg, addig kb. beépített a nyugtalanság.

Egy asztallal vagy egy fokhagymanyomóval vagy valami ilyennel ellentétben, aminek megnyugtatóan magától értetődő a célja, mi emberek nem tudjuk, miért létezünk.

Unlike a table or garlic crusher or whatever, which has a comfortingly obvious purpose, we don’t know why we exist.

Aki nem szorong, annak a legtöbb esetben igazából csak jobban megy a saját figyelme elterelése. Mondhatni jobban üzemel a zajszűrős fejhallgatója – és jobban tudja “zaj”-nak tekinteni az ilyen nagy, mardosó, egzisztenciális kérdéseket, mert neki bizony le kell adnia időre az adóvisszaigénylés formanyomtatványát két példányban. Wilson az ilyen embereket “született élet-tehetség”-nek nevezi. Fontos viszont kiemelni a különbséget azok között, akik nem tudják, miért vannak itt, de szőnyeg alá söprik a kérdést, mert alapból jobban meg tudnak birkózni a szorongással, és azok között, akiknek ez már nem szorongási forrás, mert szembe néztek vele. A “don’t worry be happy” könnyű hozzáállásnak tűnhet, de (talán meglepő módon) mégis inkább az élet értelmén merengés vezet a tartós boldogsághoz.

Mellesleg az a faj is csak mi vagyunk egyedül, akiknek van jövőképe. Az állat nem szorong, maximum fél, és csak annyira, amennyire a jelenbeli szituáció veszélyessége indokolja. Mi viszont felfogjuk, hogy a jelenbeli veszély milyen jövőhöz vezethet, vagy akár jelenbeli veszély nélkül is mi minden elromolhat egy szempillantás alatt – és a jövőn már bizony lehet szorongani. Wilson például ezért éli meg az átlagnál sokkal jobban (sőt, szinte pont hogy keresi) azokat a krízis helyzeteket, amikor a valódi félelem aktuális. Azokat sokkal könnyebb kezelni, mint a kreatív horrort, amit a fejében a jövőről szőni tudna.


Nem elég a kegyetlen irónia? Itt van még egy pár:

  • Minél triviálisabb az aktuális szorongásunk kiváltó oka, annál nagyobb lesz a lelkifurkánk, hogy mi ilyenen problémázunk, mikor Afrikában éheznek – és ezzel csak még ráteszünk egy lapáttal mindenre. Ilyenkor emlékezzünk Editkére: a szenvedésnek nincs hierarchiája!

  • A szorongások során egyszerre akarunk távol lenni mindenki mástól (hogy legalább az ő dolgaik ne kavarjanak bele a mieinkbe), és mellette kapcsolódni is szeretnénk (hogy valaki megértsen, hogy valakivel megoszthassuk az élményeinket, és hogy nehogy egyedül maradjunk a szorongásunkkal).

  • Szorongás közben gyakran jobban bírjuk az idegeneket, mint a szeretteinket, mert előttük könnyebb tartani a kötelezően megjátszandó udvariasságot, míg a szeretteink előtt “maguknak” kéne lenni, és pont az a baj. Emiatt akár extrovertáltnak is tűnhetünk, de ez egyáltalán nem annak a jele.

  • Hiába vagyunk tisztában a saját szorongásukkal, tudunk beszélni róla, vagy akár viccelni vele – aztán mégis képesek leszünk apróságokon kiborulni.

  • Makacsul ragaszkodunk, hogy minden pontosan úgy legyen, ahogy szeretnénk, miközben mi magunk sem tudjuk, hogy mit is szeretnénk. A kontrollmániás felszín mögött sokszor épp nekünk lenne szükségünk több segítségre.

  • A nagy túltöltöttség közben 9000 dolog húz 9000 irányba, és ennek az a végeredménye, hogy mozdulatlanul egy helyben maradunk. Ez a lefagyás kb. a harmadik opció az ütés vagy a futás mellett.

Hát ugye milyen jó is annak, aki szorong? Szerintem se. Nézzünk hát pár gondolatot arról, hogy hogyan lehet szenvedő alanyból együttműködő féllé alakulni…


A változás folyamatáról

Mielőtt rátérnénk, hogy mit érdemes csinálni, beszéljünk kicsit arról, hogy hogyan! Wilson alapvető irányelve a “gyengéd és kedves” hozzáállás a változáshoz (amit a cukros életmódváltásból a szorongósdiba is áthozott). Nem korbácsoljuk magunkat a hibáinkért, és nem egyből egy tökéletes, “gyógyult” változatba akarunk váltani. Elfogadjuk, hogy jelenleg hol vagyunk, és bébi lépésekkel csoszogunk arra, amerre szeretnénk. Közben pedig nem elnyomjuk, hanem megéljük az érzéseinket, még ha esetleg a boldogságtól különbözőek is. A boldogság ennek a folyamatnak a mellékterméke lesz, nem az (elérhetetlen) végeredménye.

A választási paralízis gyakran elő fog kerülni. Ilyenkor próbáljuk meg észrevenni és értékelni azokat a szituációkat, amikor az élet látszólag kiveszi a kezünk közül az irányítást. Sőt, ha kell, mesterségesen adjuk fel bizonyos választási lehetőségeinket, hogy aztán a maradékkal nyugodtabban együtt élhessünk. Például hogy mit viselünk, mit eszünk, mikor mit csinálunk (ritualizáció), stb.

A boldog, sikeres emberek mindent ritualizálnak az életükben, kivéve a kreatív munkájukat.

– Jonathan Fields

Happy, successful entrepreneurs ritualise everything in their lives but their crea­tive work.

Akár bízzuk a véletlenre, ha amúgy tudatosan felérjük ésszel, hogy az a konkrét választás nem ér annyi mentális energiát, mint amennyi a meghozásához kellene. Nincs tökéletes döntés – azzal tesszük tökéletessé, hogy meghozzuk, és utána kitartunk mellette és alkalmazkodunk hozzá. Wilson (szerintem igencsak sztoikus ihletésű) hasonlata: az élet folyója úgyis arra fog folyni, amerre akar. A mi szánalmas kis fából tákolt gátépítési/szabályozási/terelési kísérleteink visszatarthatják ugyan egy darabig, de kellően nagy nyomás mellett úgyis beborul minden. Szóval ha már van kéznél fa, inkább építsünk belőle tutajt, amivel könnyebben engedhetjük, hogy vigyen a víz, amerre amúgy is vinne. A szorongás onnan jön, hogy mi akarunk lenni a kapitány – ha beérjük az utas szereppel, akkor nem lesz min aggódni. Persze (gondolom) ez is egy spektrum, és nem mondja senki, hogy ne irányítsunk semmit… De azért ne próbáljunk mindent.

Amikor (óhatatlanul) fellángol a szorongásunk, ismerjük fel, hogy ott gyors tüneti kezelésre van szükség. Egy igazi tűznél is a tűzoltók jönnek előbb, és majd csak aztán a kárszakértő. Viszont ha már elmúlt a krízis, akkor nehogy elfelejtsük beletenni a béke-időre való, mélyebb önismereti munkát!

Az önismereti munka pedig lassú lesz – pláne, ha közben másokhoz hasonlítgatjuk magunkat, ahol gyakran nem látjuk a háttér munkát, csak a látszólag egyik napról a másikra eredményeket. De sajnos csak így lehet. Aki nem ezt ígéri, az valamit eladni próbál vagy hazudik.

A régi szokásokat nem lehet kitörölni, csak legfeljebb hagyni őket elgyengülni az ismétlés hiányában. És ugyan a “helyükre” közvetlenül nem tehető semmi, melléjük tehetünk egy másik, egészségesebb, jobb, a fenyegetés helyett a komfort rendszerünket aktiváló szokást, amit elég ismétléssel felhizlalhatunk. Vagyis továbbra is lesz esély “visszaesni” a régi mintáinkba, de egyre kevesebb. Nem megváltoztatjuk magunkat, csak jobb (gyengédebb és kedvesebb) megbirkózási formákat építünk aköré, akik vagyunk. A szokás építéshez és a rendszer kialakítás részleteihez újfent az Atomi szokásokat tudom ajánlani.


Tegyük bele a munkát


Meditáció

Aggódós alkatoknak a meditáció nem képzi alku tárgyát. Csinálni kell, és kész. Azt kb. senki nem vitatja, hogy jót tesz – itt még csak annyit teszünk hozzá, hogy már akkor is jót tesz, ha “rosszul” csinálja az ember. Igazából nincs mit rosszul csinálni. Ahogy a The Mind Illuminated-ben mondtuk, csak az a rossz meditáció, amit nem csinálunk meg.

Az mindegy is, hogy közben mire figyel az ember, legyen az légzés, mantra, egy konkrét tárgy tanulmányozása, valami spirituális harmadik szemes cucc, stb. A lényeg, hogy a figyelem (elkerülhetetlen) elkalandozását észrevesszük, és szépen visszaterelgetjük a célra. A szorongás csillapítása rengeteg tényező együttes munkája, de ha csak egyet kéne kiemelnie, Wilson (is) a meditációt javasolja.

Ő például általában reggelente, edzés után és reggeli előtt szokta csinálni – de lehet nap közben is, bármi szándékosan zavaró közegben, mert akkor eleve nem lesz nagy elvárásunk magunkkal szemben. Könnyebben elfogadjuk, hogy nem tökéletes, és csak úgy működhet a folyamat. Mindent csak gyengéden, kedvesen, “ártatlanul”, semmi erőszakolás. Képzeljük, hogy egy szivacs itatja fel a koponyánkon belül az ilyen kis bizsergő aggodalom buborékokat.

Egy frankó meditációs hasonlat: gondoljuk azt, hogy ott ülünk egy padon a kicsi, apróságokkal elfoglalt, földhöz ragadt énünk mellett (aki a kis é betűs “én”), és rájövünk, hogy az nem mi vagyunk! Az csak egy kis barátunk. Mi a nagy É betűs “Én”-ek vagyunk, aki egy a világgal, mindent befogad, és jól elvan a szimpla létezés közben.

Az egész emberiség problémái onnan erednek, hogy senki nem képes egyedül, csendben ülni egy szobában.

– Blaise Pascal

All of humanity’s problems stem from man’s inability to sit quietly in a room alone.

További segítség lehet a mély, tudatos légzés, akár meditációtól függetlenül, vagy arra rákészítés gyanánt. Más üzenetet küld az agyunknak a stressz állapotunkról, amihez aztán az agyunk alkalmazkodik. Dióhéjban: ha úgy lélegzünk, mintha nem stresszelnénk, akkor hiába stresszelünk, idővel nem is fogunk stresszelni.


Ön-együttérzés

Nem tehetünk róla, hogy az evolúció néhányunkat egy érzékenyebb üss-vagy-fuss kapcsolóval szerelt, ami miatt jobban aggódunk kisebb dolgok miatt is. Mert bizony az aktív új-agyi túlműködés képes beindítani a régi-agy fenyegetésekre reagáló reakcióját akkor is, ha épp nincs kardfogú tigris a közelben. De ennek van ám ellentétes párja: a nyugtató reakció, ami szintén nagyon fontos volt a túléléshez, tekintve hogy a faj társas kapcsolatokon keresztül kapott védelmet, nem tüskékkel vagy méregfogakkal.

Ha épp nem akad senki, akitől ezt a nyugtatást megkapnánk, próbáljuk magunknak adagolni. És ha az ön-együttérzés sem megy, akkor próbáljunk együttérezni valaki mással, mert az ránk is visszahat. Sőt, elég, ha ezt csak elképzeljük – mondjuk magunkat egy kisgyerekként, aki épp azon szorong, hogy nincs kész a leckéje, vagy hogy piszkálják az oviban. Ami együttérzést felé mutatnánk, mutassuk azt magunkkal szemben is.

Egy gyakorlat: írjunk a megszemélyesített szorongásunknak levelet, amiben megpróbálunk együttérezni vele.

Kedves szorongásom! Nem csoda, hogy megint kész vagy, elvégre még mindig nem tudjuk, hogy mi az élet értelme…


Mozgás

Ezt már Bagdy Emőkénél is tárgyaltuk, de nem árt az ismétlés: mozogjunk, mert az üss-vagy-fuss hormonok “bennragadnak”, ha se nem ütünk, se nem futunk! És habár az edzés nem annyira fontos, mint a meditáció, de majdnem. Tessék lemozogni a stresszt. Persze itt is gyengéd és kedves mozgás, nem feltétlen P90X – főleg ha tényleg inkább az agyunk a célpont, és nem a seggünk. Érdemes a törzs izmokat megcélozni, mert egy kutatás szerint azok közvetlen kapcsolatban vannak az amigdalával, szóval ha terheljük őket, akkor épp a szorongás elől halásszuk el a kapacitást.

A formális edzéseken felül pedig sétáljunk, ami kb. mozgó meditáció. És megint azért jó, mert nem igazán kompatibilis a szorongással. A régi agy testi ingerek alapján, valós időben tapasztalja a világot, míg az új agy tesz erre egy narratívát. Ha az ingerekre koncentrálunk, akkor a narratíva lecsendesedik. És séta közben könnyebb lesz az ingerekre koncentrálni.

Illetve, ha tehetjük, sétáljunk erdőben, mert egyre több tudományos eredmény is alátámasztja az ún. “erdőfürdőzés” előnyeit. Egyes elméletek szerint bizonyos aromák lehetnek a háttérben, amiket a fák bocsátanak ki. Mások szerint a túrázás csökkenti az agyi vérbőséget azokon a területeken, amik a rossz hangulattal korrelálnak. De szerintem józan paraszti ésszel is könnyen belátható, hogy jó, na.


Jelentés

Az is sokat segít, ha célt adunk a szorongásunknak. Ahogy Nietzsche mondta, “Ha az embernek megvan a miértje, minden hogyant elvisel”. És vajon mi lehetne a jó a szorongásban? Hát, mint azt már Susan Cain-nél olvashattuk, evolúciós okból is megéri egy fajnak aggódós példányokat “tartani”. A nyugtalan majom jelzi a többieknek, ha veszély van.

Az aggódásra való hajlamnak biztos nem tesz jót a modern, felgyorsult életvitel, de nem az hozza létre. Kutatók mindenféle kontinensen/környezetben/fejlettségi szinten élő emberek között találnak olyanokat, akiknél kimutatható pl. az OCD, a bipoláris zavar és hasonszőrű társaik. És régen az ilyenek a kiközösítés helyett inkább hatalmi pozíciót kaptak, mert lehetett tudni, hogy szinte szó szerint képtelenek lennének nem elég alaposan törődni a kötelezettségükkel. A mániások meg például azzal segítették a többieket, hogy felfedezni mentek oda, ahova más nem mert volna.

Visszatérve a célra: ha úgy gondolunk rá, mintha az idegességünk célja az lenne, hogy a jelenkor toxicitásának bányarigói legyünk, akkor talán máris könnyebben viselhetővé válnak a tünetek (mert nem értelmetlenek többé). Szóval üljünk bele a saját szarunkba, forduljunk ki helyett befelé (lásd Thoreau, Emerson, stb.), és találjuk meg önmagunkat. Ebből a szemszögből a szorongás egy útmutató, csak egyeseknél hangosabb. De nézzük a jó oldalát: legalább nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, még ha akarnánk se.

A legtöbb ember a boldogságot célozza meg, mégis a szenvedés által érez fejlődést.

– David Brooks

Most people shoot for happiness but feel formed through suffering.


Határok

A középkori parasztnak megmondták, mikor dolgozzon, és az év fele gyakorlatilag szabadság volt, hogy ne lázadjanak. A korábbi, de már modernebb időszakban a 8 óra munka tényleg 8 óra volt – nincs email, nincs telefon vagy gép otthon, nem röpködünk egyik helyről a másikra csak úgy, stb. A mai világban viszont megvan a lehetőség, hogy bárhol, bármikor, bármennyit produktívak legyünk. Na igen, de ezzel jár egy felelősség is, hogy meghúzzuk a saját határainkat, mert a világ többé nem fogja helyettünk. Konkrétumokért lásd Digitális minimalizmus.

Illetve ennek a másik oldala, amit szintén a javunkra fordíthatunk: időnként tegyük ki magunkat szándékosan zavaró tényezőknek. És olyankor ahelyett, hogy küzdenénk ellene, csak várjuk ki, mi történik – ezzel eltompíthatjuk a tökéletesség iránti vágyunkat. Aludjunk zajban, melegben, legyenek kisebbek az elvárásaink, és onnantól egy csöpögő csap sem lesz annyira gyilkos. Legyen az a meta-misszió, hogy csak megpróbáljuk, és ha nem megy, akkor majd legközelebb / holnap / 20 perc múlva ráhagyhatjuk. Sőt, az elvárások ilyen szintű csökkentésével arra is megnyitjuk magunkat, hogy jobban észrevegyük az élet apró örömeit, így (közvetetten ugyan, de) a kellemetlenségek segítenek boldognak lenni.


Egyéb apró tippek

  • Teremtsünk sok “helyet” az életünkben. Legyen minél lazább, minél több ráhagyás – ami pont az ellenkezője lesz a belső késztetésünknek, miszerint töltsünk fel minden kis szegletet. Itt jön megint az esszencializmus: nem is férHET minden, szóval a szűrést úgyis meg kell tanulnunk. Akkor viszont szűrjünk kegyetlenül, hogy tényleg csak az maradjon, aminek nagyon muszáj. És úgy talán elég laza lesz a végeredmény ahhoz, hogy ne kelljen szétszoronganunk magunkat miatta.

  • Ne várjuk a végét. A mágikus work-life balance helyett hagyjuk egy kicsit jobban sodródni magunkat. Ne akarjunk egy rendet, amiben majd kiteljesedhetünk; teljesedjünk ki a káoszban, és úgy lesz “rend” belőle. Sőt: ha túl nagy a rend, káoszítsuk meg egy kicsit! Vásároljunk éjfélkor, dolgozzunk egy szabadnapon, pihenjünk nyugodt lelkiismerettel egy “munkanapon”, aludjunk az ágy másik oldalán, stb.

  • Ismerjük fel a kétirányú utcát. A testi és a lelki tünetek összefüggése oda-vissza működik. Kiemelten: a folyamatos szorongás felborítja a bélbaktériumok egyensúlyát, de fordítva is, a bélbaktériumok felborulása szorongáshoz vezethet. Vagyis együnk “rendesen” (lásd “táplálkozás” címke).

  • Vezessünk be egy “hála rituálét”. Minden este pár perc, és 5 dolog, amiért aznap hálásak vagyunk. Wilson szerint ez azért jó, mert ilyenkor úgy érezhetjük, hogy a világ egyszerűen jól működik. Még csak erőlködnünk sem kell, hogy jól működjön – ez csak így van és kész. Ennél nyugtatóbb hatást pedig nem is kérhetnénk. Erre jön rá a confirmation bias, de most kivételesen hasznosan: minél több mindenért vagyunk hálásak, annál több olyan dolgot fogunk észrevenni, amiért hálásak lehetünk. És amíg épp hálásak vagyunk, nagyon nehéz szorongani, szóval minél többet vagyunk hálásak, annál nagyobb lesz a nyugi.

  • Lassítsunk. A testünkön, és annak földhöz ragadt, múltszázadi/ezredi igényein keresztül könnyebben visszakapcsolódhatunk a most-ba és egy lassabb tempóba a modern rohanásból. Legyen hobbi és örömtelien hatékonytalan aktivitás a főzés és evés, az utazás, az írás, a szex, stb. És itt nem kell a modern élet teljes hátrahagyására gondolni – ideiglenesen is modern rohanás-talaníthatjuk az életünket. Nulla (vagy kevesebb) kávé, nehezebb kaják a lassabb emésztéshez és a nagyobb meleghez, szociális média szünet (vagy csak takarodó X óra után és hétvégén), gyalog menni, ahova csak lehet, ilyesmi.

  • Csak mondjuk ki, hogy épp szorongunk. Ezzel az agy tudatos részét aktiváljuk, ami annyival több figyelmet vesz el a tudatalatti, érzelmi résztől, és ezáltal egy kicsit talán máris kevésbé fogunk szorongani (már ha nem zavarjuk bele magunkat a fent említett, tudatos rekurzióba).

  • Mi a baj MOST? Kérdezzük meg magunktól, hogy mi a problémánk a mosttal? Nem azzal, hogy pár év múlva, vagy épp pár perc múlva mi lesz (vagy lehet) a baj. Most ezzel az adott pillanattal mi is a bajunk? Akinek nem épp a fogát húzzák, az valószínűleg egyből melegebb fényben látja majd a világot.

  • Mi a baj IGAZÁBÓL? Megkérdezhetjük magunktól azt is, hogy az-e a problémánk a mosttal, amit hiszünk. Mert lehet, hogy valami olyat látunk aggodalom-gerjesztőnek, ami ellen tényleg nem tehetünk semmit (vagy legalábbis nincsenek jó opcióink, rajtunk kívül áll, stb.) De ha lejjebb ásunk, lehet, hogy kiderül, nem is azzal van a probléma, hanem valami alapvetőbbel, amit viszont befolyásolhatunk.

  • Figyeljük a fizikai ingereket. Wilson tapasztalatában az érintés különösen sokat segíthet egy spirál/roham esetén, mert visszaránt a testünkbe a fejünkből. Javaslatai a vészhelyzeti cipőbolt látogatás (a láb-taperolás miatt), masszázs, make-up ecsettel arc cirógatás, tánc, széken billegés, ami csak eszünkbe jut.

  • Vállaljuk fel a nyavalyáinkat. Ne akarjuk elrejteni a szorongásunkat a szeretteink elől! Ha megbízunk bennük, akkor a tüneteink nem hogy ellökik, de akár közelebb is hozhatják őket.

  • Legyen egy kis hitünk. Újra szembejön a gondolat, miszerint “ott nyílnak majd ajtók, ahol eddig ajtók sem voltak”. Hagyjuk lesüllyedni magunkat, engedjük el a kontroll mániát, és lesz valahogy! Ha ugrunk az ismeretlenbe, az élet szárnyakat ad, hogy biztonságosan landolhassunk. A baj csak az, hogy garanciát akarunk; előre szárnyakat vásárolni, és csak utána ugrani. Ez sajnos nem így működik. Szárnyat nem lehet vásárolni, csak kapni, és azt is csak az ugrás után.


Támogatóknak

És mi van akkor, ha nem mi vagyunk a szorongósok? Hogyan segíthetünk például, ha ilyen emberrel élünk? Először is: a fentiek tudatában remélhetőleg eleve nagyon más kép fog élni a fejünkben arról, hogy nekik mi él a fejükben. A legtöbb probléma szerintem onnan fakad, ha magunkból indulunk ki, és (szerencsénkre) fogalmunk sincs arról, hogy a másik min megy keresztül. Ez a hajó most elúszott.

Emellett a legjobb, amit tehetünk, hogy átvesszük az irányítást, ha spirált vagy pánikrohamot sejtünk a háttérben. Csak legyünk ott, de azt nagyon stabilan és minden kétely nélkül, még ha látszólag visszautasítást vagy lelegyintést is kapunk az arcukba válaszként. Maradjunk nyugodtak a szorongó nyugtalansága ellenére, amivel nem csak hogy nem eszkalálják majd a helyzetet, de belőlünk “táplálkozva” talán a másik is lejjebb csillapodhat.

Ez persze nem jelenti, hogy bárki más felelőssége lenne megoldni egy spirált – de segíteni sokat segíthetünk. A szorongók a környezetüket próbálják irányítani (hogy nehogy valami elromoljon, ne a terv szerint alakuljon, stb.), nem a párjukat. Ez persze a “pár” szemszögéből nagyon nem így fog tűnni, de hátha így nézve nem lesz olyan bántó, és ezért nem mérgesedik el olyan könnyen a szituáció.

És bármit is teszünk, ne mondjuk, hogy “csak nyugodjon meg”!

A megnyugvás történetében még soha senki nem nyugodott meg attól, hogy valaki azt mondta neki, hogy nyugodjon meg.

Never in the history of calming down has anyone calmed down from someone telling them to calm down.

A szorongásból izgatottságba könnyebb átmenni, mert érzelmi szomszédok, de csak úgy lenyugodni, az szinte lehetetlen. Szóval ha ilyesmire szorulunk, akkor inkább próbáljuk meg átterelni a figyelmét valami másra, amivel kapcsolatban izgatott lehet.


Összefoglalás

Nah, hát ez már így is jó hosszúra nyúlt, úgyhogy tényleg csak címszavakban: a kegyetlen iróniák állapot-ismertetése mellett láthattuk, hogy A) miért érdemes a gyógyulás vágya helyett az együttműködést választanunk a szorongásunkkal kapcsolatban, hogy B) hogyan érdemes nekivágni ennek az együttműködésre való átállásnak, és hogy C) mit tehetünk a haladásért.

Bár mondhatnám, hogy ez csak a párom megértéséhez kellett – de sajnos van itt saját szorongás is, aminek nekieshetek. Akinek a fenti technikák mindegyike szépen megy, az szóljon, hogy csinálja. Én meg addig majd rendszeresen visszajárok erre az összefoglalóra és igyekszem karbantartani magam, amennyire tőlem telik. Első lépés, hogy a szorongásomat javító folyamatra rá ne szorongjak…