Teljes gőzzel zakatol a lakásfelújítás, de közben intézni kell az autó téliesítést, határidős hajtás van a munkahelyen, és persze a változatos ügyintézős tennivalók sem pipálják ki magukat. És ha mi távmunkában, gyerekek vagy gondozásra szoruló szülők nélkül is képesek vagyunk így elhavazni, akkor belegondolni sem merek, hogy másnál mi a helyzet. Ezért habár volt itt már produktivitást javító GTD vagy Deep Work, illetve a minimalizmust hirdető Thoreau vagy Fisker, most mégis nagyon aktuálisnak éreztem felfrissíteni a lényegre törekvés mondanivalóját. Az már csak bónusz, hogy Greg McKeown – Esszencializmus (magyar fordításban “Lényeglátás”) című könyve pont a minimalizmuson keresztül vezet egy magasabb szintű produktivitáshoz.

A bevezető egy tankönyvi “a koncentráció előnyei” esettanulmány, ahol egy túlpörgő csávó olyan helyzetbe került, hogy kb. kockázatmentesen utasíthatta vissza a lényegtelen feladatokat, és “önzően” csak a saját maga által fontosnak ítélt területekre figyelhetett a munkában. Először csak azokra mondott nemet, amiket tényleg nem tudott vállalni – és számára már szinte ez is előrelépés volt. Aztán viszont már arra is nem volt a válasza, ami épp nem a legfontosabb. És erre nem hogy csak nem csökkent, de épphogy látványosan növekedett a teljesítménye.

Ez a példa jól mutatja az esszencializmus lényegét: “Kevesebb, de jobb.” Visszautasítjuk, hogy minden beleférhet az életünkbe, és ezért tudatosan nem is próbálunk mindent belegyömöszölni. Sőt, tudatosan próbálunk belőle kigyömöszölni mindent, amit csak lehet. Amik hátramaradnak, azok csak a legszükségesebbek, amikre így viszont arányában sokkal több energiánk jut majd. Az ezernyi irányba egy-egy centi haladás helyett egy-két irányba fogunk haladni, de arra viszont kilométeres léptékkel.

Abszolút egyetértek a szerzővel abban, hogy bárki elérhet egy ilyen letisztult életet, a figyelmünkért versengő tennivalók mennyiségétől függetlenül. Nem szabad azonban csak úgy várni, hogy letisztuljon – le kell tisztítanunk. Ehhez javasol a könyv egy jól átgondolt folyamatot:

  1. Szemléletváltás – ami nélkül a további lépéseknek nem sok értelme lenne;
  2. Felfedezés – hogy tudjuk mi van, és abból mi megy és mi marad;
  3. Kiküszöbölés – hogy ami megy, az tényleg menjen; és
  4. Végrehajtás – hogy ami marad, az viszont legyen olyan súrlódásmentes, amennyire csak lehet.



Szemléletváltás

Ahhoz, hogy végre tudjuk hajtani az életünk “tavaszi nagytakarítását”, először is el kell fogadnunk pár alapvetést – amit talán nehézkesen vesz majd be a gyomrunk, de jobb minél hamarabb túlesni ezen:

“Muszáj” helyett “Ezt választom”

A választás nem egy dolog, hanem egy tett. Vagyis a választás nem olyasmi, amink van, hanem olyasmi, amit csinálunk. A választási lehetőségeinket nem mindig tudjuk irányítani, de arra mindig megmarad a hatalmunk, hogy egyrészt felismerjük a létező lehetőségeinket, másrészt pedig hogy választhassunk köztük.

A választási képességünket nem lehet elvenni, vagy akár eladni – csak elfelejteni lehet.

The ability to choose cannot be taken away or even given away – it can only be forgotten.

Ha viszont nem választunk, akkor mások boldogan választanak majd helyettünk. McKeown számára is a jogi egyetem tűnt az egyetlen járható útnak, amíg (mások értékrendjébe szorulva) nem is vett tudomást az igenis létező alternatívákról.

Azáltal is választottam, hogy lemondtam a választás jogáról – rosszul.

…in sacrificing my power to choose I had made a choice – a bad one.

Ahhoz először tisztában kell lennünk a választási képességünkkel, hogy aztán tudjunk nemet mondani. Amire pedig igen-t mondunk, annál fontos felismernünk, hogy az igent választottuk, nem pedig igent kellett mondanunk.


“Minden fontos” helyett “Csak pár dolog számít igazán”

Ez a pont a Pareto elvről szól, amit szoktak 80/20, vagy extrémebb formáiban akár 90/10, vagy 99/1 szabálynak is hívni. A lényeg, hogy a dolgok, tettek, problémák, célok és vágyak túlnyomó többsége szart se számít, míg az a pár százaléknyi maradék viszont aránytalanul sokat. Szóval ha már képesek vagyunk választani, akkor a második feladatunk, hogy meg tudjuk különböztetni a fontosat a lényegtelentől.

Szimpatikus lehet úgy gondolkodnunk, hogy több erőfeszítés több sikerhez is vezet majd, de ez sajnos nem áll fenn tetszőleges körülmények között. Egy darabig persze fokozható, hogy ha egy adag munka egy adag eredmény, akkor két adag munka két adag eredmény… De az időnk és az energiánk ettől nem lesz kevésbé véges, és a huszonhetedik adag munka már nem fog beleférni, ha fejre állunk sem. Cserébe viszont csinálhatunk olyat, ahol más a váltási árfolyam – mondjuk ahol egy adag munka tíz adag eredményt ér.

Legyen szó szinte bármiről, nem lehet túlbecsülni, hogy az mennyire lényegtelen.

– John Maxwell

You cannot overestimate the unimportance of practically everything.

Az esszencialista ezért többet válogat, és kevesebbet csinál, de azt jól – mert a megfelelő kevés messze visszafizeti majd a kiválasztásába fektetett energiát.


“Minden beleférhet” helyett “Bármi beleférhet, de minden nem”

A kompromisszumokat sajnos továbbra sem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen minden választás járni fog bizonyos negatívumokkal. Ha viszont párhuzamosan több szálon is akarunk haladni – mondhatni: baszni is akarunk, meg szűznek is maradni – azzal csak az egész stratégiánkat ássuk alá.

Negatívumok tehát mindig lesznek. A kérdés csak az, hogy ezek egy jól megtervezett és végiggondolt stratégia várható következményei (amiket előre vállalunk), vagy az ide-oda kapkodás meglepetésszerű, de elkerülhetetlen eredményei (amiket tudatosan lehet, hogy soha nem vállalnánk)? Főleg ha ezeket a negatívumokat egyik párhuzamos szál sem tudja majd kompenzálni, mert egyik sem halad annyira jól.

A “valamit valamiért” előbb-utóbb úgyis mindenkit utolér. Az esszencialista viszont ezt igyekszik nem megvárni (és nem váratlan gödrökbe lépni menet közben), ezért inkább előre választ. Nem arra pazarolja a gondolatait, hogy “hogyan férhetne bele mindkettő” egy A/B döntés esetén, hanem rámondja inkább, hogy “B” – és ezzel vállalja azt is, hogy “nem A”.

Ilyen gondolkodás mellett pedig a kompromisszumok sem kell, hogy negatívumnak tűnjenek. A valóságban persze ugyanaz történik majd továbbra is, de erre tekinthetünk úgy, hogy “mire fókuszálunk” (ahelyett, hogy “mit áldozunk fel”).



Felfedezés

A kevés felé elköteleződés (talán meglepő módon) először épphogy több felfedezéssel indul – hogy informált döntést tudjunk hozni. A szerző szavaival:

Hogy felismerhessük, mi az igazán fontos, ahhoz hely kell a gondolkozáshoz, idő a figyeléshez, engedély a játékossághoz, bölcsesség az alváshoz, és fegyelem, hogy magas elvásásokat támasszunk a választásainkkal szemben.

To discern what is truly essential we need space to think, time to look and listen, permission to play, wisdom to sleep, and the discipline to apply highly selective criteria to the choices we make.

Tér és idő

Ha nem tudunk elvonulni mások zaklatása elől, hogy tisztán gondolkodhassunk a prioritásainkról, akkor már eleve túl elfoglaltak vagyunk. Ilyen elvonulás a mai világban viszont soha nem fog az ölünkbe hullani – hacsak tudatosan ki nem erőszakoljuk magunknak. A fókuszált szót jelzőként használjuk, de ne felejtsük el, hogy a fókuszálás igéből képezzük. Vagyis teret kell adnunk magunknak a fókuszáláshoz, hogy aztán fókuszáltak lehessünk.

Kicsit igazságtalan paradoxon, de minél több irányból ostromol az élet, annál nagyobb szükségünk lesz arra a zavartalan gondolkodási térre és időre, ami pont ilyenkor lesz egyre inkább szűkében. Tegyünk ellene!


Hátralépés

McKeown a saját újságírói tanulmányaira hagyatkozva tanácsolja nekünk is, hogy legyünk a saját életünk újságírói. Szűrjük a zajt, és lássuk meg a mögötte kirajzolódó képet. Gondolkozzunk összefüggésekben, hogy ezáltal más nézőpontból is meg tudjuk vizsgálni ugyanazokat az adatokat/eseményeket. Ilyen nézőpontokból pedig jó esetben gyorsan ki fog tűnni a hétköznapok szürkeségéből, hogy merre is haladunk – és hogy arra is akarunk-e haladni. Segítségként vezessünk naplót (amit rendszeresen átnézünk, hogy jobban szembetűnjenek a lassú változások is).


Játék

Avagy: használjuk a belső gyermeki énünk rejtett bölcsességét. Már több soron alaposan megköpködtük (habár múlt héten némileg megvédtük), de ebben a szekcióban megint a modern oktatási rendszert piszkáljuk - azon belül is ahogy szisztematikusan kiöli a játékosságot az emberből. Aztán erre a “munkaerőpiac” már csak rátesz egy lapáttal.

A játék (ami ebben a kontextusban bármi, amit csak úgy, önmagáért csinálunk) komolytalan, gyerekes, értelmetlen aktivitásnak van beállítva, így nem csoda, hogy sokak életében hamar elkopik. Pedig a játék nagyon is fontos lenne az agyi funkcióink, a kreativitásunk, és a lelki egyensúlyunk karbantartásához. Az állatokon végzett vizsgálatok is egyenes összefüggést mutattak a játék mennyisége és a túlélési/adaptálódási képesség között.

Több lehetőséget látunk meg általa, könnyebben/lazábban próbálkozunk miatta, oldja a stresszt, és a “komolyabb” produktivitáshoz való funkcióinkat is javítja. Szóval a játék nem csak segít megtalálni az igazán fontos dolgokat az életünkben, hanem önmagában is egy igazán fontos dolog.


Alvás

Szóvicc veszély, de akkor is leírom: fektessünk magunkba azzal, hogy lefekszünk. Egy kis (látszólagos) produktivitást érdemes feláldozni most, hogy cserébe ugyanilyen jól menjen holnap is. Mert nem mellékesen ez az apró, de idővel összeadódó különbség választja el a fenntartható hozzájárulást a kiégéstől.

Lehet, hogy a Gladwell által népszerűsített 10.000 órás szabály arra sarkalna, hogy mindig csak minél többet és jobban, mint ahogy az ott emlegetett hegedűművészek tették. De amit abból a tanulmányból gyakran elfelejtünk kihangsúlyozni, az az, hogy ők mellesleg napi 1 órával többet aludtak, mint az átlag népesség. És a tetejébe még kb. 2 órányi extra délutáni szunyókálást is hozzácsaptak hetente. Ne hagyjuk hát figyelmen kívül, hogy nagy részben valószínűleg a regenerálódásuk mennyisége tette lehetővé, hogy a munkából is beleférjen ennyi.

Az alvás fontosságáról most nem is prédikálnék sokat, arra ott volt Matthew Walker könyve. Így ismétlés gyanánt szerintem elég annyit sulykolni, hogy az alvás nem lustaság. Legyen az a menő, ha rendszeresen megalszunk legalább 8 órát, ne pedig az, ha mondjuk még 6-ot sem! McKeown frankó hasonlata: legyen prioritás, hogy megőrizzük a prioritás megállapító képességünket.


Magas elvárások, szigorú feltételek

Mivel látjuk, hogy nem fér bele minden, ezért nagyon szigorúnak kell lennünk azzal, hogy mi fér bele. És ez nem csak azokra a lehetőségekre vonatkozik ám, amik után nekünk kell koslatni! Azoknál is ugyanannyira fontos (ha nem jobban), amiket az élet csak úgy az ölünkbe pottyant. Döntsünk a “Derek Sivers-féle” feltétel alapján:

Nincs több “igen”! Innentől vagy ROHADTUL IGEN!, vagy nem.

– Derek Sivers

No More Yes. It’s Either HELL YEAH! Or No.

Az erre rászokásban segíthet, ha szó szerint pontozzuk az összes választási lehetőségünket egy 0-tól 100-ig terjedő skálán, és ami 90-nél kevesebb pontot kap, az rögtön nulla. Ez majd rákényszerít, hogy tudatosak legyünk a döntéseinkben, és hogy a saját pontozási szempontjainkat használjuk.



Kiküszöbölés

Ha már kellően felmértük a lehetőségeinket (és alkalmaztuk a kellően szigorú szűrési feltételeinket), akkor ideje mindent kidobni a “nem” oldalról! Inspirálódjunk például a filmek és a könyvek világából, ahol a vágás és/vagy szerkesztés művészete leginkább abban áll, hogy a tudatos kivonásokkal olyan “maradékot” hagyunk, ami a tömörsége és következetessége miatt jobb, mintha több lenne.

Konkretizáljunk

A produktivitás egyenesen összefügg azzal, hogy mennyire szájbarágósan egyértelműek a céljaink. Ha nem fektetünk le magunknak tiszta mérföldköveket (és valami jó, haladást mérő metrikát), akkor óhatatlanul el fogunk tévelyedni. Több irányba evezzük majd a csónakot, ami így semerre nem nagyon fog haladni.

Ha viszont minden könnyfakasztóan világos, akkor egyrészt tudni fogjuk, hogy mikor vagyunk kész; másrészt pedig gyorsabban is jutunk odáig. Szóval fejezzük ki az alapvető szándékunkat inspiráló, de konkrét módon. Így egyetlen döntéssel ezernyi további döntést szinte automatikusan meghozunk.


Merjünk nemet mondani

Ez (sajnos) több bátorságot fog igényelni, mint elsőre gondolnánk. Érezni még kvázi elég könnyű a külső és a belső kényszer közti különbséget, de tenni is róla, hogy minden lehetséges külső kényszert lerázzunk magunkról… Na az nehéz lesz. Lesznek sértődések, furcsa pillantások, felégetett hidak. De itt válik szét a “jó szándék” a ténylegesen jó irányba haladástól. Az ilyen nem-ek nélkül nem lesz alkalmunk a fontos igen-ekre.

Az a legfontosabb dolgunk, hogy mindig a legfontosabb dolgunk maradjon a legfontosabb dolgunk.

– Stephen R. Covey

The main thing is to keep the main thing the main thing.

Szóval meg kell tanulnunk nem-et mondani; határozottan, de azért “szépen”. Konkrét tippek:

  • Válasszuk szét a kérést attól, hogy ki kéri;
  • Koncentráljunk arra, hogy ez a nem által mire mondhatunk majd igen-t;
  • Lássuk meg, hogy a rövidtávú népszerűségvesztés árán leggyakrabban hosszútávú tiszteletet vásárolunk;
  • Ne siessük el a választ, tartsunk egy kis szünetet átgondolni – például “Hadd nézzem meg a naptáram, és visszajelzek”;
  • Használjuk a “nem, de” kompromisszum formát;
  • Indokolt esetekben használjunk automatikus e-mail válaszokat (és nem feltétlen csak vakáció alatt);
  • Kérdezzünk rá a kompromisszumra – “Oké; de minek a helyére jöjjön ez be?”. Főleg munkahelyi környezetben, csak hogy tudatosítsuk a kérőben is, hogy ez nem csak úgy pluszban fér bele, hanem valami helyett;
  • Ha olyan a kapcsolat, vigyünk egy kis humort az elutasításba;
  • És “igen” esetén is mindenképpen húzzuk meg a határokat – például “X-re hajlandó vagyok, de az Y részt már rád bíznám”…

A “Nem.” egy teljes mondat.

– Anne Lamott

“No.” is a complete sentence.

Húzzunk határokat már jóval azelőtt, hogy alkalmaznunk kellene őket, így mások problémái nem tudnak beszivárogni. Itt persze nem arról van szó, hogy ne segítsünk másoknak – de azért (ahogy a Vállald fel bátran önmagad-ban is mondtuk) ne vállaljuk át más dolgát/baját.


Mondjuk vissza a kötelezettségeinket

Vagyis: akár utólag is tudjunk nemet mondani! Persze itt is használhatunk mindent, amit az előbbi nem-et mondásnál tanultunk, de azokon felül érdemes tisztában lenni egy pár további mentális akadályozó tényezővel:

  • Sunk-Cost Bias – csak azért ne öljünk bele valamibe további energiát, mert már eddig is mennyi energiát öltünk bele! Lássuk be, ha hibáztunk, és nem jó irányba haladtunk, és aztán forduljunk szépen vissza!

  • Endowment Effect – hajlamosak vagyunk értékesebbnek gondolni valamit csak azért, mert a miénk. És ez nem csak tárgyaknál, hanem az aktivitásoknál is fenyeget. A legjobb ellenszer, ha elképzeljük, hogy még nincs a birtokunkban a tárgy, vagy a nyakunkban a felelősség, és aztán őszintén megkérdezzük magunktól: most is vállalnánk? Mondjuk ha még nem volnánk belekeveredve ebbe a projektbe, akkor mennyire aktívan jelentkeznénk, hogy belekerülhessünk? Ha nem (igazán), akkor mondjuk vissza!

  • Status Quo Bias – amikor csak azért csinálunk valamit, mert eddig is mindig így csináltuk. Önmagunk felülvizsgálatánál soha ne az eddigi legyen az alap, hanem a nulla, és onnan építsünk fel mindent. És csak az “marad”, aminek a létezését most, a jelen pillanatban is alaposan és logikusan meg tudjuk indokolni.

Ha valamiben nem vagyunk biztosak, fussunk vele egy próbakört – vagyis, fussunk nélküle egy próba kört. Ha tényleg nélkülözhetetlen volt, akkor tisztán látni fogjuk, és visszahozzuk. Ha viszont valami csoda folytán az a dolog vagy kötelezettség nélkül is megy az életünk, akkor ott lesz a bizonyíték, hogy nem kellett, és nem is kell az annyira.



Végrehajtás

Ezen a ponton már nincs más dolgunk, mint az “igen” oldalon annyira megolajozni a folyamatokat, hogy azok szinte maguktól menjenek…

Legyen vésztartalékunk a váratlan bökkenők kisimítására

Legyen az egy általános jelenség az életünkben, ami például a közlekedésben a követési távolság, vagy ami a pénzügyi dolgokban a megtakarítás. Túl sokan táncolnak az szakadék szélén, és aztán a sorsra mérgesek, ha valami váratlan nehézség miatt bele is esnek. Az, hogy konkrétan mi a váratlan esemény, azt persze soha nem lehet tudni – de arra nyugodtan lehet készülni, hogy valami váratlan rendszeresen történni fog.

Nem az lesz sikeres a nehéz időkben, aki jobban meg tudta jósolni a jövőt, hanem aki belátta, hogy nem tudja megjósolni a jövőt – és ezért bőven ráhagyott a váratlan zökkenőkre. Konkrét tippek tekintetében A) mindig szánjunk elegendő időt/energiát a felkészülésre; és B) számoljunk rá kb. plusz 50%-ot a becsléseinkre.


Mindig a legszűkebb keresztmetszetet fejlesszük

Egy szemléletes hasonlattal élve: ha az áramlat nem folyik elég gyorsan, akkor ne a nyomást növeljük, hanem a medret szélesítsük – hogy ugyanakkora, vagy akár kisebb nyomás mellett is nagyobb lehessen a teljes átfolyás. Ha még a felesleges kötelezettségek eltüntetése után sem férnek bele a szükséges dolgok az életünkbe, akkor nem még keményebben kell dolgozni (amiben előbb-utóbb úgyis kiégünk), hanem valahogy megkönnyíteni a dolgunkat.

Ehhez meg kell találnunk, hogy mi az a terület, ami aránytalanul visszatartja a többit. Ha azon csak egy kicsit is tudnánk fejleszteni, akkor az egész rendszer látványosan meglódulna. Egy nem hatékony folyamatot sokkal nehezebb olyan sebességgel pörgetni, hogy versenyezhessen egy lassabban hajtott, de hatékonyabb folyamattal. És mellesleg az utóbbinál pörögni sem kell annyira!


Apró lépések, de fokozatos haladás!

Ne próbáljunk nagyot nyerni, mert azt csak lassan lehet, és odáig nem tart ki a motiváció. Próbáljunk inkább gyakran kicsiket nyerni, és az szinte természetessé fogja tenni azt a tevékenységet, ami hosszú távon a nagy nyeréshez vezet. Kell valami apró visszacsatolás, ami jól méri a napról-napra, óráról-órára szintű haladást. Találjuk hát meg azt a legkisebb lépést, amit mérhetünk és vizualizálhatunk – hadd hajtson (és adódjon össze idővel).


Tartsuk magunkat egy rutinhoz

Állítsuk be olyanra a folyamatainkat, hogy inkább a nem teljesítés legyen a nehéz. A siker ilyenkor inkább lesz egy természetes következmény, amit nem kellett kierőltetni.

Megjegyezném, hogy jelen pillanatban itt ismertem magamra a legerősebben: már nagyjából megvannak a szükséges dolgaim, és végre is hajtom őket, de egyelőre még inkább erőből mint egy súrlódásmentes folyamat természetes mellékhatásaként. Magánál az aktivitásnál (mint például az edzés, az olvasás, az írás, stb.) nyilván az ismétlésszám is sokat segít, hogy egyre könnyebb legyen. De a döntés, hogy nekiálljunk az aktivitásnak, az továbbra is emészti az energiát, ha még nem autópilótán megy a napirend.

A “rutin” a köznyelvben valóban az “unalmas” és az “egyhangú” szinonimája, de hát ez egy jó tevékenység esetében nem szuper? Ilyenkor ugyanis azt jelenti, hogy még úgy is meg tudjuk tenni, hogy közben másra figyelhetünk (lásd mentális automatizálás).

A szokások kialakításának technikai szemszögéből pedig hadd ajánljam James Clear munkáját…


Fókuszáljunk a jelenre, és hogy most mi a legfontosabb

Ne hagyjuk, hogy eltereljen a múlt (hol hibáztunk?; mit lehetett volna jobban?), vagy a jövő (mi lesz két hét múlva?; mi lesz, ha ez nem sikerül?). Persze, hogy lehet tanulni a múltból – de csak úgy, ha a jelenben azt tesszük, ami a múlt tanulságai alapján indokolt. És persze, hogy lehet befolyásolni a jövőt – de csak a jelenben tehetünk érte bármit is. Ha túlzottan hagyjuk, hogy a múlt és a jövő eltereljék a figyelmünket, akkor azzal pont a jelen megélését (és ezzel a múltból tanulást vagy a jövő befolyásolását) adjuk fel.

Egy edzői hasonlattal élve: veszteni nem ugyanaz, mint amikor elvernek. Ha elvernek, akkor egyszerűen tényleg ők voltak a jobbak/gyorsabbak/ügyesebbek, és ebben nincs is semmi szégyen. Ha viszont veszítünk, az azt jelenti, hogy (kb. szó szerint) elvesztettük a fókuszt. Ilyenkor a saját hibánk a vereség, mert többre is képesek lettünk volna. Tegyünk róla, hogy az utóbbi ne következzen be: ne hagyjuk, hogy szétszivárogjon az energiánk minden irányba.

Természetesen lehet több dolgot csinálni egyszerre, de többfelé figyelni nem. Ezért találjuk meg mindig, hogy az adott pillanatban mi a legfontosabb, és figyeljünk csak arra. Amíg az aktuális prioritás nincs meg, addig pedig annak a keresése a prioritás!

Arra jöttem rá, hogy amíg nem tudom, hogy mi épp a legfontosabb, addig épp az a legfontosabb, hogy rájöjjek, mi épp a legfontosabb!

I realized that until I knew what was important right now, what was important right now was to figure out what was important right now!

Nagyon bírom ezeket a triplán ismétlős idézeteket…



Összefoglalás

Összegzésként nincs könnyű dolgom, mert az esszencializmus esszenciáját kéne kiemelni. De egy szép összetett mondatban talán így fogalmaznék:

Nem férhet bele minden az életünkbe, ezért tanuljuk meg szétválasztani, hogy mi a lényeges és mi nem; aztán a lényegtelenekre mondjunk szigorú nem-et; a lényegeseket pedig csiszoljuk addig, amíg már szinte maguktól mennek.

Nyilván mindenkiben megvan az esszencialista és a non-esszencialista hajlam egyaránt. A kérdés csak az, hogy melyik van túlsúlyban – és melyik van mélyebben, a személyiségünk központjában. Ha az esszencializmus, akkor azt kitágíthatjuk annyira, hogy a felszínen már csak elhanyagolható mennyiségű lényegtelen maradjon. Jobban letisztul majd minden az életünkben, több irányítás kerül a kezünkbe (ami amúgy mindig is ott volt, csak nem vettünk róla tudomást), és magát az utazást is jobban fogjuk élvezni.

Ehhez viszont én még hozzátenném, hogy a részfeladatok súlyozása nagyon nem egyenletes:

  • A lényeges és a lényegtelen szétválasztása, habár egyáltalán nem triviális, mégis leginkább egy egyszeri feladat. Lehet, hogy nem olyan gyorsan találunk rá az ösvényünkre, mint szeretnénk, de ha egyszer megvan, onnantól nehéz lesz elfelejteni.

  • A lényeges dolgok csiszolása már egy fokkal karbantartás-igényesebb, de ezzel sem lenne baj, ha az embernek jutna rá ideje/energiája.

  • Vagyis szerintem a fő baj: tudni nem-et mondani a lényegtelen dolgokra, és megteremteni az időt/energiát a fontos dolgok csiszolására. Ez az, ahol napról-napra meg kell küzdenünk a világgal.