A megváltozott blog tempó értelmében a héten ugye nem könyvet dolgozunk fel, hanem az újdonsült “szösszenet” kategóriát bővítjük egy hamisítatlan Preprocessor bölcsesség-bonbonnal. És tekintve, hogy az elmúlt héten egy bizonyos tanulság két különböző privát beszélgetésben is szinte szó szerint pofán csapott, ezért gondoltam, kezdjünk azzal. Az emlegetett téma a tudatos figyelmünk fokozatos felszabadulása. Hadd magyarázzam meg – példákkal egyszerűbb lesz.

Az egyik alkalommal kollégámmal lamentáltuk, hogy milyen menő az, aki fiktív történeteket elmesélő filmekből is társadalmi kommentárként értelmezett, valós életre vetíthető tanulságokat képes levonni – míg mások örülnek, ha egyáltalán azt felfogják, hogy mit is láttak. Nyilván a “lamentálás” onnan ered, hogy mi sajnos (még) az utóbbi kategóriába tartozunk. Ezt viszont, a növekedési szemléletmód hű hívőjeként, én inkább próbálom úgy értelmezni, hogy az ilyen virtuózok egyszerűen csak gyakorlottabbak a történetek fogyasztásában. Annyi karakter archetípussal, sztori kategóriával és “váratlan” fordulattal találkoztak már, hogy szinte képtelenség meglepni őket.

Sőt, azokat a burkolt utalásokat és előjeleket is elsőre észreveszik, amiket az átlagos néző csak egy sokadszori visszanézésre fedez fel. Ez pedig azt eredményezi, hogy van idejük a mögöttes üzenetet, társadalmi kommentárt és tanulságokat is kibányászni anélkül, hogy bármit is veszítenének a moziélményből. Nem kell annyira aktívan a cselekményre fókuszálniuk, és ezért ráérnek már menet közben egy gazdagabb értelmezéssel foglalkozni.


A másik alkalommal egy friss jogsis cimborámmal “vitatkoztunk” össze, hogy én miért dobolok a kormányon vezetés közben, és hogy az mennyire nem biztonságos. Első hallásra ennek talán semmi köze a fentiekhez, de szerintem mégis nagyon hasonló, ha egy kicsit mögé nézünk. Az én kedves komám ugyanis elég stresszesen, görcsösen vezet. Technikailag mindent jól csinál ugyan, csak egyszerűen nem csinálta még eleget ahhoz, hogy kellő tapasztalata gyűljön össze. Ez pedig sajnos azzal jár, hogy amikor ő kanyarodik, akkor ott külön, dedikált figyelemmel:

  • Csavarni kell a kormányt,
  • Nyomni kell a pedálokat,
  • Használni kell a váltót,
  • Ki kell tenni az indexet,
  • Figyelni kell a zebrát, stb…

Neki ezek a megfontolások még nem süllyedtek le arra az automatikus szintre, mint nekem tizen-X év tapasztalat után. Ezért (szerintem) el sem tudja képzelni, hogy az ilyen műveletek közben vajon honnan jut figyelmem zenét hallgatni – és még a tetejébe urambocsá’ dobolni is a kormányon?! Nekem meg pont az volt a furcsa, hogy neki ez ennyire intenzíven feltűnt, aminek hatására újra el kellett gondolkoznom a “mentális automatizálásról”.


Na most hogy ez a két kis anekdota nektek miért jó? Mert talán vigaszt nyújthat a saját nehézségeitekben, ha a friss jogsis cimborám, vagy a fiktív történetek tanulságainak értelmezésében visszamaradottabb jómagam és kollégám számlájára okultok. Mindannyiunknak tűnhet úgy, hogy már most is maximumot nyújtunk egy bizonyos téren, és mégis messze vagyunk attól a teljesítménytől, amit elvárnánk magunktól. Fel nem foghatjuk, hogy a jelenlegi 100%-os energiabefektetésünk mellett hol lesz kapacitás a továbbiakra.

A “titok”, hogy mennyiségileg soha nem is kell ennél többet befektetni – csak a most még tudatos dolgok nagy részét leszünk majd képesek idővel lepasszolni a tudatalattinknak, ami automatikusan is ugyanolyan jól fogja intézi őket. Ez pedig felszabadít egy valagnyi tudatos figyelmet a további fejlődésre. (Vagy ha további fejlődésre épp nincs igény, akkor zenehallgatós dobolásra. Khmm…)

Ez természetesen nem egy önálló gondolat – ha majd egyszer lesz olyanom, nektek szólok először. A fent tárgyalt elméletről már olvashattunk Josh Waitzkin és James Clear jóvoltából is. Én egyelőre beérem annyival, hogy legalább tudtam alkalmazni a tőlük tanultakat konkrét, hétköznapi szituációk helyesebb értelmezésére.

A civilizáció úgy jut előre, hogy növeljük azon fontos műveletek számát, amiket gondolkodás nélkül is el tudunk végezni.

– Alfred North Whitehead

Civilization advances by extending the number of important operations which we can perform without thinking about them.

Fejődjünk hát mind abban a megnyugtató tudatban, hogy a most még tudatos erőfeszítések nagyját képesek lehetünk letunkolni tudat alá – ha eleget gyakoroljuk őket.