A heti könyvünk kimondottan a diákoknak, az akadémikusoknak, és az ismeretterjesztő témákban íróknak szeretne segíteni a hatékonyabb információfeldolgozásban. Na most én személy szerint az élethosszig tartó tanulási folyamat szemszögéből nézve diák is vagyok; a szakmai végzettségem alapján akadémikus is; a blogon keresztül pedig ismeretterjesztő író is – úgyhogy nekem ez gyakorlatilag kötelező olvasmány. De aki nem egy gyártósor mellett robotoló automata, és akár egy kicsit is használja a fejét a hétköznapokban, az valószínűleg szintén meglátja majd a módszer értékét.

Az eredetileg “Zettelkasten” (angolul “slip-box”, magyarul pedig “cetlisdoboz”) névre hallgató, és első blikkre amúgy csalókán egyszerűnek tűnő rendszer a híresen produktív Niklas Luhmann társadalomtudós nevéhez fűződik. És habár ő ezt még leginkább csak saját, “házi” használatra fejlesztette, Sönke Ahrens – Hogyan jegyzeteljünk okosan című részletes bemutatója és kutatásokkal alátámasztott érvelése után remélhetőleg mi is eredményesen leutánozhatjuk.

A(z igencsak hosszúra sikeredett) tartalom a következőképp alakul:


Bevezetés

Egy bizonyos ponton felül már egyszerűen nem lehet külső segítség nélkül gondolkodni. És tekintve a világunk jelenlegi (és egyre csak növekedő) komplexitását, ez a pont legtöbbünknél már szinte az óvodában elérkezik. Ez után ugyanis sokkal több dologra kell emlékezni, sokkal több dolgot kell megérteni, és sokkal több dolog között kell összefüggéseket meglátni, mint amit egyszerre fejben tudnánk tartani. Ezt tehát csak akkor tehetjük meg, ha a képesek vagyunk a fejünkön kívül is hatékonyan tárolni az információt.

Könnyű lehet ezt is a veleszületett tehetségre kenni, de tévednénk. Itt a magas IQ már nem segít, csak az, hogy mennyire vagyunk rendezettek és fegyelmezettek. Kicsit megint a Művészet Háborújára hajazva: ha végre nem a múzsát hibáztatnánk az alkotási nehézségeink miatt, hanem vállalnánk a felelősséget azért, amit mi magunk befolyásolhatunk, akkor (nyilván egy kezdeti átfutási idő után) eléggé látványosan másként mennének a dolgok.

A papírra, vagy épp képernyőre vetett jegyzetek nem könnyebbé teszik a modern fizikai (vagy bármilyen egyéb intellektuális) kutatást, hanem lehetővé. Akárhogy is működjenek a belső folyamatai, fel kell ismernünk, hogy az elménknek mekkora szüksége van a külső támogatásra.

– Neil Levy

Notes on paper, or on a computer screen […] do not make contemporary physics or other kinds of intellectual endeavor easier, they make it possible… No matter how internal processes are implemented […you…] need to understand the extent to which the mind is reliant upon external scaffolding.

Vagy még tömörebben és egyszerűbben megfogalmazva:

Írás nélkül nem lehet gondolkodni.

– Niklas Luhmann

One cannot think without writing.

Sajnos az íráson belül azonban szinte kizárólag a “nagy alkotások” (értsd, a diplomamunkák, a tudományos publikációk, vagy épp a könyvek) kapják a legtöbb figyelmet. A kis mindennapi jegyzetek, adat rendszerezési módszerek, és tanulási segédeszközök, amikkel ezekhez egyáltalán eljuthatunk, már annál kevésbé. És még ha beszélünk is az írásról, annak valahogy mindenki vagy a technikai, vagy a pszichológiai részével foglalkozik – az előkészületi fázisával (amiben szintén rengeteg az írás) látszólag senki. Pedig sem a technika, sem a pszichológia nem fog segíteni az üres lappal szemben, ha addigra már nincsenek kéznél hetek, hónapok, vagy akár évek korábbi jegyzetei.

Ilyen előkészületeink pedig csak akkor lesznek, ha szokást csinálunk belőle. Ahogy James Clear is mondta, akaraterőnk nem lesz több, de ettől beállíthatjuk úgy a folyamatainkat, hogy ne is kelljen több, mint amennyi van. És ahogy a sikeres emberek tanulmányozása következetesen kimutatja: nem az lesz sikeres, aki a legjobban képes ráerőszakolni magát arra, amiről azt hiszi, hogy tennie kellene, hanem aki úgy állítja be a tennivalóit, hogy minél ritkábban kelljen bármire is ráerőszakolnia magát.

Végül ezekhez társul a rugalmasság és a “könnyedség”, mint alapvető hozzáállásbeli elvárások. Nem tervezni kell, mert az merevvé tesz, és onnantól csak nyers akaraterővel vagy “meneteléssel” tarthatjuk magunkat a tervhez az új és előreláthatatlan fejlemények fényében. Inkább egy tanulási és alkotási folyamat kell, és egy tudás-rendszerezési módszer, ami épphogy flexibilisebbé tesz, és amire a friss meglátásaink esetén is támaszkodhatunk. Micsoda szerencsés véletlen, hogy mi pont egy ilyen módszert veszünk a továbbiakban…


A rendszer áttekintése

Kezdjünk a jó hírekkel. Egyrészt nem kell újrarendszerezni, amit eddig tanultunk, vagy jegyzeteltünk, vagy bármi ilyesmi – csak mostantól elkezdjük “okosabban” csinálni az olvasást, és a jegyzetelést. Másrészt nem kell újra feltalálni a kereket sem – csak egy létező, és bizonyítottan működő rendszert alkalmazni, amire a magyar cetlisdoboz vagy a német Zettelkasten helyett innentől inkább az angol “slip-box” kifejezéssel fogok utalni.

A rendszer legegyszerűbb formájában talán úgy foglalható össze, hogy minden érdemleges, olvasás vagy gondolkodás közben felmerülő meglátásunkról jegyzetet készítünk, amit aztán kereszthivatkozásokkal más korábbi jegyzeteinkhez kapcsolhatunk. Hangsúlyos azonban, hogy gyakorlatilag minden jegyzet egyenlő, és hogy nem akarjuk előre megszabott témakörökbe rendszerezni őket. A szorosan összetartozó jegyzetek egymás után következhetnek a dobozban/listában, de ezen felül (az archiválós hozzáállásunkat visszafogva) szándékosan mindent egyetlen helyre kell ömlesztenünk.

Első ránézésre ez egy nagyon egyszerű (túl egyszerű?) rendszer, de az eredmények itt is leginkább attól függenek, hogy hogyan használjuk. A helyes használathoz pedig először is alkotóelemeire kell szednünk a fejünkben az írási folyamatot:

  • Ha már csak egy durva vázlatot kellene letisztítani, az ugye menne;
  • Ha már előre összeszedett és sorba rakott meglátásokból, tudásmorzsákból, és hivatkozásokból kellene egy durva vázlatot írni, valószínűleg az is menne; és
  • Ha már egy létező, hatalmas, logikusan kategorizált és csoportosított tudásbázisból kellene összeválogatnunk (és sorba raknunk) a releváns tudásmorzsákat egy adott téma alapján, szerintem az is menne.

Mind külön feladat. És lehet, hogy mind más-más jellegű figyelmet és kreativitást igényel, de mind jól körbehatárolt – ezért sokkal kiszámíthatóbban és kézzelfoghatóbban végrehajtható, mint mondjuk egy általános “haladni a cikkel” utasítás. Ezután persze gondolhatnánk, hogy na jó, de akkor biztos azt a hatalmas tudásbázist a nagy cucc kiépíteni. Pedig valójában az meg csak szokás kérdése.

Nem kell mást tennünk, csak tollal a kézben olvasni, és ideiglenes jegyzeteket plusz irodalmi hivatkozásokat gyűjteni menet közben. Amint ezek leülepedtek egy kicsit, egy második körben letisztíthatjuk őket végleges jegyzetté a slip-box-unkba. Ilyenkor tulajdonképpen kiemeljük a központi tanulságokat a saját szavainkkal, és jó esetben az eredeti szövegkörnyezethez fűződő kapcsolatok nélkül, hogy ezzel egy önálló, független formát adjunk a gondolatoknak.

Az így létrejött végleges jegyzetek (mint a nevük talán mutatja) innentől véglegesen részeivé válnak a “külső agyunk” tárházának. A független tartalmukon felül hivatkozásokat is kaphatnak a lazábban kapcsolódó, és már létező jegyzetekre, helyileg pedig egy olyan korábbi jegyzet mögé kerülnek, amit a legszorosabban “követhetnek”. Az eredeti módszerben ezek a jegyzetek tényleg papír kártyákra készültek, nagyon tömör szöveggel (hogy elférjen), és bonyolult számozással (ami fent tudta tartani a jegyzetláncok viszonyát akkor is, ha később fizikailag távolabb kerülnek egymástól a dobozban). Nyilván ezek egy digitális megvalósításban már nem jelentenek problémát – a lényeg csak annyi, hogy különböztessük meg a jegyzetláncok közti “gyengébb”, kereszthivatkozásokat és az “erősebb”, sorrendiségi egymás után következést (ami a jegyzetláncokat formálja).

Később ezekből a jegyzetláncokból (és a lánc-közi gyengébb hivatkozásokból) csoportosodnak, mondhatni “csomósodnak” majd össze a témák, amikről írhatunk – és ami alapján utána már célzottabban olvashatunk, rés kitöltési szándékkal. Ebből idővel meglesz az adatbázis, amiből aztán már “csak” kiszedünk és sorba rakunk egy szeletet, vázlatot írunk róla, és letisztítjuk. Tádáá!

A folyamat szándékosan ilyen egyszerű, mert nem akarjuk túlbonyolítani. Elvégre ez mindössze egy külső támasz az objektív emlékezésre (ami az agyunknak nem megy), hogy cserébe csinálhassa azt, ami viszont megy neki: gondolkozhasson, és váratlan kapcsolatokat fedezhessen fel. Négy dolog szükséges, hogy belevághassunk (és mindből vannak remek, ingyenes alternatívák):

  1. Egy minél gyorsabb és súrlódásmentesebb jegyzetelési módszer az ideiglenes jegyzetekhez – lehet analóg papír/ceruza, de lehet telefon, Google Keep, ami tetszik;

  2. Egy hivatkozás kezelő (szerző, cím, azonosító, olvasás közbeni jegyzetek, fontos idézetek, és ilyesmik eltárolására) minden olvasmányhoz – a szerző ajánlata a Zotero, de ezt is lehet szinte bármivel, akár analóg módon;

  3. Maga a slip-box a végleges jegyzetekhez – ami szintén lehet egy fizikai cipős doboz papír kártyákkal, vagy bármi digitális, ami ezt utánozni és egyszerűsíteni tudja (pl. Roam, Evernote, TiddlyWiki, …); illetve

  4. Egy szövegszerkesztő, amiben majd a kimeneti szöveget a legkisebb ellenállás mellett alkothatjuk meg – Word, Google Docs, Scrivener, VS Code, …

Röviden ennyi. És ha ezzel már annyit sikerül elérni, hogy egy közös helyre jegyzetelünk az olvasmányainkról és a gondolatainkról, szerintem már akkor megérte. De azért a következőkben lássuk egy kicsit hosszabban is, hogy a fentiek pontosan hogyan (és miért) működnek…

Az írási folyamat fázisai

Dolgozzunk mélyen

  • Fordítsuk a teljes figyelmünket az adott feladatra, bármiféle külső zavaró tényezők nélkül! És véletlen sincs “multitasking”! Lehet, hogy produktívabbnak érezzük tőle magunkat, de egy kontroll csoporttal összehasonlítva egyértelműen látszana, hogy mind mennyiségben, mind minőségben a mély fókusz a nyerő.

  • Adjunk megfelelő típusú figyelmet minden feladatnak! Az írás (mint számos másik tevékenység) több nagyon különböző fázisból áll. Ha ezeket tudatosan el is különítjük, azzal nem csak rásegítünk a fenti “teljes figyelem” + “nincs multitasking” pontra, de a tetejébe képesek leszünk mindegyiknek a megfelelő fajta (fókuszált, részlet-orientált; vagy absztrakt, összefüggéseket kereső; vagy játékos, kreatívan csapongó; vagy épp más szemével értelmező) figyelmet megadni.

  • Ne akarjuk előre olyan tervet készíteni, ami minden eshetőséget lefed – inkább alkalmazkodni tanuljunk meg a változó körülményekhez! Az írás nem egy lineáris folyamat (mint ahogy a kreatív dolgoknál szerintem semmi), szóval merjünk mindig azzal foglalkozni, ami érdekel.

  • Figyeljünk az egyes szálak lezárásra! A Zeigarnik-hatás ugyanis (kb.) azt mondja ki, hogy amit befejezünk, vagy leírunk, azt az agyunk képes lesz késznek tekinteni, és mehet kifelé a rövidtávú memóriából. Amit viszont se nem fejezünk be, se nem írunk le, az ott fog motoszkálni a fejünkben, és foglalni a helyet/erőforrást. A slip-box és a jegyzetek eleve a külső gondolkodást segítik, de ezt használjuk projekt-specifikusan is. Mindig úgy/ott hagyjuk abba a folyamatokat, hogy onnan tisztán folytathassuk, és a kettő között békésen kitisztulhasson az agyunk. Sőt, fordítva is megy: aminél pont azt szeretnénk, hogy ott motoszkáljon a tudatalattinkban, azt meg tudatosan ne zárjuk le, és akkor motoszkálni is fog…

  • Ne pazaroljuk az akaraterőt! Hozzunk minél kevesebb döntést – vagyis, hozzuk magunkat eleve olyan helyzetbe, hogy minél kevesebb döntést kelljen hozni. Ezt pedig ebben a kontextusban leginkább úgy tehetjük meg, ha elkötelezzük magunkat a slip-box rendszer mellett, és aztán mindig azt használjuk. Így nem kell mindig újra és újra kitalálni, hogy “Ezt most hova írjam fel?”, vagy hogy “Ezt vajon hol keressem?”, mert ezeket a döntéseket már előre meghoztuk.


Olvassunk a megértésért

  • Olvassunk tollal a kézben! Ragadjuk meg az olvasottak lényegét, és készítsünk “irodalmi jegyzeteket”. Ezeket tárolhatjuk együtt az irodalmi referenciákkal – mert azokat ugye úgyis elmentjük, hogy miket olvasunk (hogy később hivatkozhassunk a forrásokra)!

  • Legyen közben nyitott az elménk! Vagyis: korlátozzuk a megerősítési torzítást (confirmation bias). Ne csak arra figyeljük, ami már most is belefér a világképünkbe, hanem mindenre kb. egyformán. Ebben a slip-box módszer váza megint csak segíteni fog – sőt, egy idő után külön poén lesz látszólag ellentmondásos infókat keresni, mert azok csak gazdagítják majd a slip-box-on belüli “párbeszédet” és a lehetséges továbbgondolási szálakat. Soha ne akarjunk előre valamiről írni – csak tömjük azt a slip-box-ot releváns tartalommal, és végül majd felmerül, hogy miről is kéne írnunk.

    Ha az írás közbeni felismeréseket fenyegedésként éled meg, akkor rosszul csinálod.

    If insight becomes a threat to your academic or writing success, you are doing it wrong.

  • Emeljük ki a lényeget! Az írásnak ez a “napi kenyere” – kb. mint a zongoristáknak a napi zongora gyakorlás. És ez fontos, hogy a saját megértésünkön alapuljon, ne pedig egy másodkézből kapott véleményen. Ahogy ezt írásban gyakoroljuk, úgy egyre inkább a beszédünkre és a gondolkodásunkra is kihat majd.

    Legyen bátorságod a saját értelmezésedet használni!

    – Immanuel Kant

    Have the courage to use your own understanding!

  • Tanuljunk meg olvasni! Csak akkor értünk valamit igazán, ha egyszerűen is el tudnánk magyarázni egy laikus közönségnek. És a slip-box-ba kerülő “végleges” jegyzeteink tulajdonképpen pont ezek a mini-előadások, csak a laikus közönség nélkül. Sajnos mi magunk leszünk a “laikus” közönség egy pár nap/hét múlva, amikor már nem emlékszünk majd az eredeti kontextusra, de még ilyenkor is meg szeretnénk érteni, hogy mi magunk mire is gondoltunk közben.

    A végleges jegyzetek tehát tesztelik, hogy az eredeti kontextusból kiragadva is tudunk-e egy koherens gondolatot formálni az olvasottakból. Ezzel szemben (ahogy a Make It Stick-ben is vettük) a sima ismétlés/újraolvasás csak a tanulás illúzióját adja. Ezért is jó a slip-box rendszer, mert a saját szavas átfogalmazás és a régebbi jegyzetekkel való kapcsolatok keresése teszteli a valós tanulást (és ezáltal rá is kényszerít).


Jegyzeteljünk okosan

  • Építsünk karriert, jegyzetről jegyzetre! Szép és jó, hogy konzisztensen dolgozunk, de ha a konkrétan megírt oldalak száma helyett a jegyzeteink számát növeljük, akkor az (a kezdeti lassúság után) hirtelen megindítja majd a produktivitásunkat! Kicsit olyan ez, mint a kémiában az endoterm kontra exoterm reakciók: az előbbinek folyamatos energia befektetés kell a fenntartásához, míg az utóbbi nem csak hogy fenntartja magát, de még energiát is termel. Az eddig megírt oldalak nem sokat segítenek abban, hogy ezután is ugyanolyan ütemben írjuk az oldalakat – az eddig megírt végleges jegyzetekkel viszont exponenciálisan növekednek majd a jegyzetek közti potenciális kapcsolatok, és azokból már egyre könnyebb lesz oldalakat is írni. Újra egy “gyorsuló gyorsulás”, ami a kezdeti beindítás után magával ránt.

  • Exportáljunk az agyunkon kívülre! Fordítsuk le a gondolatainkat szöveges formába, hogy aztán kívülállóként tekinthessünk rájuk, és objektívebben vizsgálhassuk, hogy így is értelmesek-e (vagy csak a fejünkben hangzottak annak). Később ebből jönnek majd az olyan meglátások, amik új gondolatokhoz vezetnek – amiket megint leírunk, és így tovább… Vagyis az írás nem csak a gondolkodás végeredménye, hanem jó esetben a módja, a folyamata!

    Az írás kikristályosítás, ami aztán fókuszálja a további tanulást – és a tanultak összekötését az eddigiekkel. Szóval nem más rovására kell előre venni az írást, hanem sokkal inkább minden mást is az írás érdekében kell(ene) csinálni. Még akkor is fejleszthetjük az intellektuális képességeinket, ha nem írunk egy árva sort sem – csak úgy tekintünk az írásra, mintha csak az számítana.

  • Próbáljunk mindent mindenhez kötni! Az új anyag megértése persze szükséges előfeltétel, mert anélkül nem is lehet mihez kapcsolni, és így azonnal elvész az infó, amint a rövid távú memóriából törlődik. Ezért nem jó ötlet a magolás. Ha viszont valamit egyszer megértünk, az onnantól jelen lesz az agyunkban – csak továbbra sem biztos, hogy előhívható, amikor szükségünk lenne rá. Ezért érdemes a nyers tudás mennyiség helyett a kapcsolatok mennyiségével foglalkozni.

    Ha a fontosabb meglátásokhoz sok a hozzáférési pont, akkor megállíthatjuk az önkéntelen felejtést és megkönnyíthetjük az emlékezést. A releváns, valamilyen szálon összefüggő gondolatok egymás hívószavai lesznek, és “rántják magukkal” a másikat. Minden irodalmi és ideiglenes jegyzet véglegesítése közben kérdezzük meg magunktól: Mit jelent ez? Hogy kapcsolódik X-hez? Mi a különbség ez és Y között? Mihez hasonlít a legjobban? Ebből lesz az a sűrű tudásháló, ami hamarosan osztalékot fog fizetni.

  • Technikailag minden új végleges jegyzetet vagy a legszorosabb kapcsolódási pontja után tegyük, vagy az egész slip-box legvégére (ha még semmire nem hivatkozik). Többszörös hivatkozásoknál írjuk a kártyára a kimenő kapcsolatait. Illetve kezdőpontként tartsunk fent egy index-et, ahonnan a főbb szálak elérhetők (vagy az egész legyen kereshető, ha digitális).


Fejlesszük az ötleteinket

  • Hamar el kell fogadnunk, hogy a slip-box-ot soha nem fogjuk teljes egészében átlátni! De ez nem baj, mert jó esetben a slip-box-BAN gondolkozunk, nem a slip-box-RÓL. És különben is, a benne lévő sorozatok és hivatkozások által az egész gondolkodásunk fejlődni fog. Ajánlott az egymás-utániság és a kereszthivatkozások keverése, hogy egyszerre “csomósodjon” a komplex bejövő infóhalmazból egy-egy gondolatszál, és mellette más szálakhoz is lehessen kapcsolata.

  • Alakítsuk ki a saját témáinkat! Az index, és az esetleges címkézés csak kezdőpontokat jelentsen minden keresésben, mert a jegyzetek közti élek a fontosabbak. Ha az indexből minden elérhető lenne (és úgy is használnánk), akkor az gyakorlatilag csak egy könyvtári archívum – és ha mindig előre tudjuk, hogy mit és hol keresünk, akkor semmi értelme az egésznek. A slip-box épp attól lesz jó, hogy menet közben fedezünk majd fel rég elfeledett meglátásokat és váratlan összefüggéseket.

    Ha valamilyen extra kategorizálást szeretnénk a jegyzetek fölé (mondjuk egy téma áttekintése), akkor az is legyen egy jegyzet, amire szépen lehet hivatkozni az indexből. És ha ez változik, akkor frissíthető – vagy új jegyzet írható, amire az index hivatkozás frissíthető. Nem az a lényeg, hogy hova tegyük el a dolgokat, hanem hogy milyen kontextusokban szeretnénk velük újra találkozni (archivista kontra írói mentalitás). És nem fontos, hogy önmagában hova tartozna; inkább az, hogy a mi érdeklődési köreinkben hova tartozHAT, hova érdemes tartoznia, stb.

  • Létesítsünk további kapcsolatokat! Amiből, mint mondtuk, kétféle is lehet.

    Az “erős kapcsolat” kb. annyi, hogy melyik jegyzet melyik után jön fizikailag. Ezekből is szabad azért szétágazni, vagy szálakat összeolvasztani, szóval nem teljesen lineáris – de ezek szorosan összetartozó, lineárisABBan egymás után következő jegyzet sorozatok. A “gyenge kapcsolat” pedig kb. egy keresztél, ami mentén látszólag teljesen különböző területek is összeérhetnek.

    Amit mindenképp tudatosítsunk magunkban: az új élek behúzgálása nem csak egy külön slip-box “karbantartási” művelet, amit büntetésből meg kell csinálnunk, az írástól külön. Ez nagyon is az írási folyamat része, csak itt most nem a fejünkben turkálunk a megfoghatatlan gondolat-foszlányok után, hanem feketén-fehéren, a leírt jegyzeteink között keresünk lehetséges kapcsolatokat.

  • Végezzünk összehasonlításokat, javításokat, megkülönböztetéseket! Ha nagy az egyetértés több jegyzet között, akkor az tovább erősíti a kutatásunk helyességét. Ha pedig látszólagos ellentmondást találunk két jegyzetünk között, akkor azzal A) ennek objektíven tudatába kerülhetünk (vagyis hogy eddig két ellentmondásos álláspontot is vallottunk egyszerre!), illetve B) továbbgondolhatjuk a kérdést (ami valószínűleg csak még több jegyzethez és felismeréshez vezet).

    A kreativitás csak dolgok összekapcsolása. Ha megkérdezel kreatív embereket, hogy hogyan csináltak valamit, általában egy kis bűntudatot fognak érezni, mert igazából nem csináltak semmit, csak megláttak valamit.

    – Steve Jobs

    Creativity is just connecting things. When you ask creative people how they did something, they feel a little guilty because they didn’t really do it, they just saw something.

    Ezek mellett a kapcsolatok keresése közben az agyunk végre olyat csinálhat, amiben nagyon jó: hasonlóságot találni a látszólag különböző dolgok között, és különbségeket találni a látszólag hasonló dolgok között. Csak hát ehhez ugye már eleve kéznél kell lennie az összehasonlítandó dolgoknak, amiben viszont az agyunk nagyon nem jó – de a slip-box igen!

    Plusz pozitívum: a jegyzeteink rendszeres átnézésével elkerülhetjük azt is, hogy mindig csak a legfrissebb infók dominálják a gondolkodásunkat. Lehet, hogy egy adott helyzetben valami más sokkal relevánsabb lenne, mint ami épp a gyorsítótárunkban van, csak arra már annyira nem emlékszünk, hogy még csak nem is hiányoljuk.

  • Alakítsunk ki egy gondolkodási eszköztárat! Ha eléggé el-absztraktálunk, elkezdünk majd mindenben ismétlődő mintákat látni. És pont ezek fognak segíteni az eddig ismeretlen helyzetek megoldásában is – mert beugorhat egy látszólag más, de “szerkezetileg” mégis nagyon hasonló helyzet, amire pont tudunk egy kiválóan illeszkedő megoldást. Kicsit átfogalmazva a szerző szavait: nem az az igazán bölcs ember, aki mindent tud, hanem aki a kiterjedt értelmezési sémái segítségével azt is képes felfogni, amit addig nem tudott. És megjegyezzük, hogy a slip-box karbantartása alatt pont ezt a folyamatot segítjük. Az ottani kapcsolatok kialakításával a fejünkben is összekapcsoljuk az elemeket, és ezáltal kéz-a-kézben fejlődhetünk a jegyzeteinkkel.

  • Tegyünk fel jó kérdéseket! Mindig gondoljunk például arra, hogy mi nincs épp a képben? Mit nem veszünk épp figyelembe? Az is sokat elmondhat, hogy egy érvelés miről nem ír.

    Gondoljunk továbbá arra is, hogy egyáltalán milyen jellegű válaszra számíthatunk egy adott kérdésre – és hogy az nekünk kielégítő lesz-e? Sokszor egy probléma megoldása már létezik, csak úgy kellene megfogalmazni magát a problémát, hogy látszódjon a kapcsolatuk.

  • Fogadjuk örömmel a megkötéseket, mert azok szülik a kreativitást! Maga a slip-box-os módszer követése ugye egy csomó lehetőséget kivesz a kezünkből – ami nem baj, mert így nem a lehetőségeink közti tévelygésre, hanem a valós munkára koncentrálhatunk. Javasoljuk ezért, hogy maradjunk szűkszavúak a jegyzeteinkben, még ha nem is papíron csináljuk (jó digitális ökölszabály, hogy minden jegyzetünk férjen egy képernyőre, és soha ne kelljen görgetni).


Osszuk meg a meglátásainkat

  • Hagyjunk fel a brainstorming-gal! Az ötlet generálás és a váratlan kapcsolatok felfedezése persze továbbra is cél – csak ezt nem érdemes az agyunkra bízni, mert abban legtöbbször úgyis csak a legutóbb olvasottak molyolnak. És attól nem lesz jobb egy téma, hogy frissebben hallottunk róla! A hónapok/évek alatt úgyis jobb ötleteket fogunk generálni, mint ott helyben pár perc alatt.

    A slip-box az ötletek generálására (is) való – ahol felgyűltek a szálak, ott A) látjuk, hogy érdekel minket a téma, B) eleve van is hozzá bőven anyag, és C) az evolúció is megerősíti, hogy ez a terület kiemelkedett a középszerűbb ötletek közül. Hiszen a végleges jegyzetekkel pont azt döntjük el, hogy miről érdemes írni, nem? Szóval ha írni akarunk, akkor a “miről” kérdésen már nem nagyon kell gondolkodni. Ez csak úgy kipottyan a folyamatból menet közben.

  • Ne fentről fúrjunk lefelé, építkezzünk inkább lentről felfelé! A legtöbb kutatási/írási ajánlás azt mondja (valamilyen formában), hogy 1) válassz egy témát, 2) tervezd meg a kutatást, 3) kutakodj, és 4) írj róla. De még ezek az útmutatók is elismerik, hogy ez egy eléggé lineáris, és ezért életszerűtlenül optimista hozzáállás. A témaválasztáshoz és a kérdésfelvetéshez már eleve kellett sokat olvasni – és hogy mit olvasunk, az is a korábbi olvasmányainkon, ismereteinken, és érdeklődési körünkön múlik, nem?

    Sokkal logikusabb tehát, ha az agyunkon kívül, fokozatosan építgetjük a gondolatainkat, amikre az érdeklődésünk követésével természetes módon fogunk rátalálni. És ilyenkor nem csak hogy maguktól, erőltetés nélkül bukkannak majd fel az érdekes témák, de a tetejébe már egy csomó előzetes kutatással is rendelkezni fogunk a kifejtésükhöz. Soha többé nem indulunk majd “üres lappal”!

    Az üres lap – vagy manapság: az üres képernyő – egy alapvető félreértés.

    – Armin Nassehi

    The white sheet of paper – or today: the blank screen – is a fundamental misunderstanding.

    Mellesleg az sem “tiszta lappal” indul, aki azt hiszi – elvégre ő is csak olyan információkra támaszkodhat, amikkel már találkozott korábban valahol. Csak ő ezekről nem készített visszakövethető feljegyzést, ezért nehezebb dolga lesz…

  • Kövessük az érdeklődésünket! Ha elég flexibilisen állítjuk be a munkát, akkor erőfeszítésmentesen tartható fent a motiváció, mert mindig olyat fogunk csinálni, amit csinálni is szeretnénk. A slip-box-ban amúgy is annyi dolog csírája lesz jelen egy adott pillanatban – és annyi projektünknek lesznek olyan “melléktermékei”, amik oda épp nem illettek, de egy későbbi témánál hasznosak lehetnek – szóval gyakorlatilag így-is úgy-is mondható, hogy egyszerre több szállal foglalkozunk. Ezek közül pedig akkor miért ne azt a szálat vinnénk, amihez pillanatnyilag kedvünk van és ami mintha “magától menne”?

  • Innentől pedig már “csak” fejezzük be az aktuális projektet és fussunk egy/két korrektúra kört! Tegyük mindezt abban a felszabadító tudatban, hogy a munka lényegi része már kész. Itt mindössze lineáris formába kell öntenünk – a slip-box-os, pókhálószerű kapcsolatokból úgymond vissza-linearizáljuk a mondanivalónkat. De itt is figyeljünk, hogy először legyen mit korrektúrázni, és csak aztán a korrektúra! Ha kell, tudatosan győzzük meg magunkat, hogy most csak vázlatot írunk, és akkor hátha nem törekszünk majd egyből a tökéletességre.


Legyen belőle szokás

Időbe telik, mire egy slip-box jegyzetei elérik azt a bizonyos “kritikus tömeget”, ahonnan kezdve igazi ötletgyárként működhetnek – vagyis ez az egész csak akkor fog működni, ha a jegyzetelés egy teljesen természetes, automatikus szokásunkká válik. De tekintve, hogy ez a poszt már így is eléggé kisregénybe hajlik, itt csak egyszerűen annyit mondanék a szokásformálásról: lásd James Clear!


Összefoglalás

Első látásra is nagy kedvencem a Zettelkasten módszerben, hogy pont azt az elvárást szünteti meg a mentális tevékenységekkel kapcsolatban, ami azok legnagyobb gátja: hogy minden egyszerre ott legyen a fejünkben. Programozóként nagyon ismerős a hat szint mélyre beleásás, amiből egyetlen üzenet pittyenés vagy ártatlan megszólítás durván ki tud zökkenteni. Márpedig a legtöbb problémát csak úgy tudom megoldani, ha előtte egy elég pontos modellt építek róla a fejemben, ahol elérhető minden releváns információ.

Na most ez egy konkrét programrészlet hibakeresése során talán még járható, de bármilyen nagyobb ívű, absztrakt kutatás során reménytelen – egyszerűen soha nem lesz annyi hely a fejünkben, hogy mindent átlássunk. És ezért hihetetlenül ígéretes a slip-box: nem is kell, hogy egyszerre a fejünkben legyen minden. Mindig csak az adott, apró, felfogható, falatnyi méretű részeken dolgozunk – a tetejébe lelkiismeret-furdalás és információvesztés nélkül abbahagyható módon. Ennek ellenére mégis kreatív kapcsolatokat létesítünk, és magunkon kívül egy magunknál nagyobb valamit építhetünk. Ez teszi lehetővé, hogy túlszárnyaljuk a saját agyunk határait.

Összeér a mondanivaló továbbá egy csomó korábbi anyag tanulságával is. Elvégre lebontjuk tiszta, érthető részfeladatokra a munkát, és ezeket olyan rendszerbe szervezzük, amiben utána megbízhatunk – ez pedig tehermentesíti az agyunkat, hogy aztán tényleg kreatív tennivalókkal foglalkozhasson a sallang helyett (GTD). A részfeladatok miatt könnyebben tehetjük meg, hogy egyszerre csak egy dologra figyelünk, amibe akkor viszont mélyen belemerülhetünk (Deep Work). A jól körülhatárolt elvárások és a mérhető haladás miatti visszacsatolás épp a Flow élményt segítik elő. Sőt, még a Make It Stick-ből is szinte mindenre pipa, ha úgymond “Luhmann-osan” rendezkedünk be.

A slip-box tehát gyakorlatilag észrevétlenül is “rákényszerít”, hogy pont a (kutatásokkal alátámasztottan) leghatékonyabb tanulási, gondolkodási és produktivitási stratégiákat alkalmazzuk. Örömmel konstatálom továbbá, hogy az eddigi írási folyamatom során magamtól is belebotlottam egy csomó itt emlegetett alapelvbe – még ha nem is teljesen szándékosan. A Preprocessor az én kezdetleges kis slip-box-om, amit viszont most már igyekezni fogok szándékosan Zettelkasten-esebb módon továbbfejleszteni…