TL;DR: ez a poszt csak egy “bejelentés”, hogy mostantól határozatlan ideig két hetente lesz csak új könyv a blogon – a köztes heteken pedig valami kis rövid bölcsesség-bonbonnal fogok készülni. Akit esetleg a magyarázkodásom is érdekel, hogy ez miért lesz így, az persze nyugodtan olvasson tovább…




Be kell hogy valljam, mostanában sokat gondolkoztam a blog jelenlegi ütemének fenntarthatóságán. Egyrészről szerintem másfél év után leszűrhető, hogy fenn tudom tartani az egy könyv per hét ütemet. Elég nagy hangsúlyt fektetek az olvasásra (és persze a posztok gyártására), ezért a munka és az egyéb, vegyes, elkerülhetetlen, “élet” jellegű figyelemelterelések ellenére is megvolt, megvan, és továbbra is meglehetne a kvóta.

Optimális esetben viszont ugye ha letudtam a külső kötelességeket, a blogos teendőket, és a “házimunkát” (kapcsolt tartozékaival), akkor utána még maradna lőpor fejleszteni is az adott helyzetet, plusz urambocsá’ egy kis én-idő. Sőt, még csak azt sem várom el, hogy fejlesztés és én-idő is lehessen egyszerre, de azért legalább az egyiket hadd választhassa már az ember olykor-olykor. Mondjuk ma az alap dolgok mellett haladok egy kicsit a háttér TODO listámmal, holnap meg tiszta lelkiismerettel férhet bele egy kis “láblógatás” – amit ugye számos forrásból tudunk, mennyire fontos a kreatív újratöltődéshez.

Na most a baj az, hogy nekem az elmúlt időszak önmegfigyelése alapján sajnos sem a folyamataim fejlesztése, sem az én-idő nem nagyon fér bele a jelenlegi ütem mellett. Naná, hogy ez a sok olvasás önmagában is “fejlődés”, de valahogy mégis azt érzem, hogy stagnálok. A heti poszt már nem az előrehaladás, hanem a puszta szinten tartás jelképe – és mellette egyre jobban kezdenek felgyülemleni az olyan bloghoz kapcsolódó ötletek, amikre egyszerűen már nem jut kapacitásom. Természetesen továbbra is teljes vállszélességgel állok az élethosszig tartó tanulás pártján, és eszem ágában sincs feladni (vagy akár csak szüneteltetni) a Preprocessor-ra publikált tartalmakat. Mindössze azon agyaltam, nem lenne-e bölcs lépés lassítani egy kicsit a tempón.


Egy számomra nagyon ide illő mentális kép a Hidalgo című film azon jelenete, amikor elrajtol a nagy sivatagi verseny. Mindenki rommá űzi szegény lovát, hogy a közönség vad éljenzése közepette egy orrhossznyi előnyt kicsikarhasson. Mindenki, kivéve a Viggo Mortensen által alakított főhősünket, aki szándékosan egy nyugodtabb lépést diktál, és így gyorsan az utolsók között találhatja magát.

Azonban amint elhagyjuk a közönség látókörét, látszólag a többieknek is megjön az esze, és egy akár hónapokig is elhúzódó, 3000 mérföldes futamhoz méltó sebességbe kapcsolnak. Hősünk pedig a teljes táv arányában gyakorlatilag semmit nem veszít azzal, hogy nem vett részt a kezdeti színjátékban. Eleve magas szinten tervezett, ezért az elején sem hajtotta túl magát.

És ha már nem lehetek Mortensen – mert eddig is előfordult, hogy erőszakkal, és néha akár csak a következetesség látszata miatt próbáltam magam benne tartani a “színjáték tempóban” – akkor legalább a vetélytársainál már ne legyek hülyébb! Vegyük hát úgy, hogy tavaly január óta a Preprocessor hivatalosan is elrajtolt. Itt az ideje Hidalgo-sabbra venni a figurát.


Hogy ez technikailag mit jelentene? Ezen is sokat agyaltam. Első megközelítésben az az ötlet, hogy minden második héten lenne “rendes”, valamilyen könyvet feldolgozó poszt; két ilyen hét között pedig csak egy rövidebb, szösszenet-szerűbb áthidaló poszttal készülnék. Ezeket rosszmájúan alibi posztoknak is nevezhetnénk, de én egy kicsit jóindulatúbban szeretnék rájuk bölcsesség-bonbonokként gondolni – mint amiket egy ideje már a havi hírlevelek végein is osztogatok.

Különben megjegyezném: ahogy a Sztoikusok-tól és Hadot-tól kezdve Campbell-ig és Mill-ig kis millióan hangsúlyozzák, nem is annyira megérteni nehéz a nagy igazságokat, mint inkább folyamatosan fejben tartani, és a hétköznapjainkra alkalmazni. Ennek fényében pedig bármiféle cinizmus vagy irónia nélkül mondhatom: már most is van a blogon bőven elég tartalom, amit elvonási tünetek esetén forgathat a kedves Olvasó! Én magam is igyekszem rendszeresen ismételni az eddig feldolgozottakat, és ezt (az új tartalom érkezésének ütemétől függetlenül) másnak is jó szívvel ajánlom.

Egy szó mint száz: a Preprocessor nem sprint, hanem maraton. Róma sem egy nap alatt épült. Lassan járj, tovább érsz. Értitek, na.