A sztoikus filozófiát feszegető “rovatunkban” ma egy modernebb elemzés felé fordulunk Pierre Hadot – A filozófia mint életforma (eredetileg “Philosophy as a Way of Life”) című könyve segítségével. Ironikus módon azonban talán pont ez a modern szemszög juttat majd minket közelebb ahhoz, amit az ókori bölcsek valóban mondani szerettek volna.

Hadot egy híres francia filozófia történész (és természetesen maga is filozófus), aki igyekezett a régi szövegek értelmezéséhez a keletkezési körülményeiket és az irodalmi műfajukat is figyelembe venni. Ezzel pedig mélyebb meglátásokat adhat a kedvenc sztoikus tanainkhoz – sőt, még a gyakorlati alkalmazhatóságukat is jobban előkészíti.

A tartalom a következőképp alakul:


Praktikus filozófia

Az ókori filozófusok pontos értelmezéséhez fontos tudni az irodalmi, szokásbeli, formai és egyéb megkötéseket, amik árnyékában alkottak. Mai fejjel azért tűnik nehéznek az ilyen szövegek értelmezése, mert jelentős hátrányból indul a kapcsolódó háttértudásunk. Régen erős szerkezeti megkötések voltak a publikációkkal kapcsolatban – és maguk a publikációk is eleve legtöbbször csak leképzései voltak a sokkal népszerűbb, szóbeli szónoklatoknak.

Aki tehát mondani akart valamit, az csak egy jól meghatározott keretrendszeren belül tehette ezt. Szóval hogy igazán megértsük a mondanivalóját, a hozzá tartozó keretrendszert sem ártana ismerni. Nehogy mondjuk beleolvassunk dolgokat, amik nincsenek ott, vagy átugorjunk dolgokat, amik a látszat ellenére jelentőségteljesek. Ezért (is) fontos mindig frissen és hozzáférhetően tartani a tudást – régen is sok jót tudtak már, de az a jelenben nem segíthet, ha egyszerűen nem “megy át”.

Ilyen szemlélettel a szerző még Marcus Aurelius Elmélkedéseiben is “szerkezetet” talált, ami pedig naiv szemmel igencsak összevisszának tűnhet. A tartalma persze önmagában is aranyat ér – ezt már eddig is nem kevésszer hangsúlyoztam, és még nem kevésszer fogom… De még mélyebbre áshatunk, ha a konkrét formájából kiolvassuk azokat a spirituális gyakorlatokat, amiket kedvenc császárunk valószínűleg napi szinten, módszeresen ismételt.

A szerkezet a lélek Epiktétosz által megállapított 3 funkciójára épül: az ítélőképességre, a vágyra, és a hajlamokra. Ezeket ő a kor három nagy filozófiai irányzatával (logika, fizika, etika) azonosította. Vagyis önmagunk (az ítéletünk, a vágyaink, és a hajlamaink) kordában tartása (logikával, fizikai tudással, és etikai “jósággal”) vezet a helyes élethez. Ennek a praktikus vetületei, hogy hogyan gondolkozunk, hogyan viszonyulunk a természethez, és hogyan viselkedünk az embertársainkkal – a trió, ami Marcus gondolataiban is számtalanszor visszatér. De ennél mélyebbre vezet a nyúl ürege…

Modern szemmel (hibásan) azt gondolhatjuk, hogy hozzánk hasonlóan a régiek is logikus rendszereket és dogmákat akartak felépíteni. De az irodalmi kötöttségek figyelembe vételével Hadot számára egyre világosabbá vált, hogy az ókori szövegek inkább egy mentális hatást szerettek volna kiváltani a hallgatóságban, és nem annyira a következetességre törekedtek. Szerinte a filozófia célja az, hogy “formáljon, nem pedig hogy informáljon”. Azért tűnnek botladozónak a szövegek, mert a változásunk folyamata sem tökéletes – de ha végigvezetnek rajta, a kételyekkel és a zsákutcákkal együtt, akkor a végére jobban jövünk ki az utazásból.

Így jutunk el a spirituális gyakorlatokig, amik:

  • Gyakorlatok, mert praktikusak, erőfeszítést és edzést igényelnek, és megélni kell őket; illetve
  • Spirituálisak, mert az egész lényünket, életmódunkat és világképünket formálják.

A sztoicizmusnak nem célja megmagyarázni az egész világot egy mindent is lefedő nagy elmélettel. Csak (“csak”…) összekapcsol pár olyan elvet és példát, amikkel a megfelelő irányba lökdösheti a követői lelkét és életét. Szóval ne a logikai hibákat keressük benne, hanem a hatást, ami segít élni – és felkészülni a halálra!

És Marcus Aurelius pontosan így is használta. Azért sok az ismétlés és látszólagosan össze-vissza az Elmélkedései felépítésében, mert ez nem egy modern publikálásra szánt iromány, hanem a saját spirituális gyakorlatainak jegyzetei.

[Az ókori filozófia] mindig arra törekedett, hogy inkább legyen élő hang mint írás – és még inkább legyen élet mint hang.

[Ancient philosophy] always endeavored to be more a living voice than writing and still more a life than a voice.

A filozófus “idegen” a világban, mert egy olyan eszményképet követ, ami szinte összeegyeztethetetlen a hétköznapok őrületével. De mégis pont attól lesz igazi “bölcs”, hogy összeegyezteti őket, és aktívan élni tud. Nem éri (és nem is nagyon érheti) el az eszményképet, de ő azért csak törekszik tovább. Az összeegyeztetés részleteit innentől aztán mindenki máshogy oldja meg:

  • A sztoikusok (a nagy nehézség ellenére) megpróbálnak az őrült világban is erényesen élni;
  • Az epikureisták (a sztoikus feszültség ellentéteként) inkább minél relaxáltabban igyekeztek lenni a világi gondokkal kapcsolatban;
  • A szkeptikusok úgy, hogy látszólag részt vesznek ugyan a világban, de ennek ellenére is megőrzik a belső békéjüket;
  • A cinikusok úgy, hogy látványosan szarnak mindenre is…

Vannak tehát különbségek, de mindenhol konkrét életvezetési hatásokról beszélhetünk – kéznél kell ugyanis tartani az alapvető “dogmákat”, különben az élet összevisszaságában nem tudjuk majd hirtelen alkalmazni őket.

Sokan merülnek el teljesen a politikai aktivizmusban, hogy így készüljenek a társadalmi forradalomra. Ritka, nagyon ritka, az olyan, aki a forradalomra készülés érdekében méltóvá is szeretne válni rá.

– Georges Friedmann

Many are those who are entirely absorbed in militant politics, in the preparation for the social revolution. Rare, very rare, are those who, in order to prepare for the revolution, wish to become worthy of it.


Spirituális gyakorlatok

A gyakorlati filozófia (mint például a sztoicizmus) célja nem csak annyi, hogy máshogy gondolkozzunk, hanem hogy mások legyünk. Hogy megtanuljunk élni. És habár tudni épp tudjuk, hogy a szenvedés megszüntetése csak a vágyaink megzabolázása által lehetséges, ezt elérni ugye nem kimondottabban könnyű. Kellenek a gyakorlatok, amik segítik az átalakulásunkat, és a napirendünkbe építik a tanultak alkalmazását. Alexandriai Philón szerencsére hagyott ránk két listát, amik szépen összefoglalják a kor általános, “spirituális terápiás” gyakorlatait. Ezeket összegyúrva, tematikusan vesszük:

  • Figyelem: A sztoikus alaphozzáállás, miszerint a figyelmünk soha nem lankadhat. Mindig a jelenben vagyunk, tudatosan megéljük, és mindent szándékosan csinálunk. A jelenben maradással szabadítjuk meg magunkat a szenvedélyeinktől, mert azok mindig a múltra vagy a jövőre építenek (amikre nincs befolyásunk). A figyelem miatt tudunk majd azonnal “jól” reagálni az élet minden kihívására, mert kb. kéznél tartjuk a helyes hozzáállást. Mondhatni: ha folyamatosan készen állunk, akkor soha nem lesz szükség felkészülni…

  • Meditáció: Készítsük fel magunkat olyan dolgokra, amik még meg sem történtek, de megtörténhetnek. Szegénység, fájdalom, betegség, halál – ezek ugye nem “rossz” vagy “gonosz” dolgok, mert nincs rájuk befolyásunk… Ezek csak természetes jelenségek, amik mindenkivel megtörténhetnek, ezért érdemes rájuk előre edzeni. Szükség van olyan érvelésekre vagy elmés mantrákra, amiket ismételgethetünk – hogy szoktassuk magunkat arra, hogyan kellene reagálni egy ilyen helyzetre.

    Ide tartozik még ezen felül, hogy készüljünk az előttünk álló napra, illetve hogy reflektáljunk az épp elmúlt napon. Mindezt azért, hogy a belső monológunk következetes lehessen. Hogy bármilyen kizökkenés ellenére is emlékeztetni tudjuk magunkat a legfőbb sztoikus szabályra: tőlem függ-e vagy nem? És ha nem, akkor mindegy!

  • Olvasás, Hallgatás: Ezek ahhoz kellenek, hogy legyen elég “muníció” a meditációhoz. Lássuk/halljuk/vizsgáljuk, hogy mások milyen helyzetekbe kerültek, hogyan kezelték, mit tanulhatunk belőle, stb.

  • Kutatás, Vizsgálat: Ezek ahhoz szoktatnak, hogy ténylegesen úgy lássuk a dolgokat, ahogy vannak. Ne hagyjuk, hogy az objektív valóság helyett a benyomásaink vezessék a definíciókat. Ide tartozik a “magasból letekintés” gyakorlata is, ahol a szándékos fókusz eltávolítással próbáljuk objektívebbé tenni a képet – ha messziről nézzük, úgy majd talán kevésbé színezi az érzékelésünket mindenféle szubjektív vélemény.

  • Önuralom, Kötelességek elvégzése, Közöny a közömbös dolgok iránt: Ezek pedig az elvek gyakorlatba ültetései, a viselkedésünk “megreformálásai”. A közöny például csak az alapszabály konkrét alkalmazása (miszerint ami nem ránk tartozik, azzal nem foglalkozunk). A céljuk, hogy szokásokat formáljanak, így érdemes a könnyebbektől a nehezebbek felé haladni. Ha megszokjuk, hogy adott helyzetekben hogyan “kell” viselkedni, akkor idővel egyre könnyebb lesz.

A sztoikus filozofálás tehát aktív élni tanulás – hogy hogyan telhetnek a napjaink tudatosan és szabadon. De nincs ebben semmi egyedülálló, a sztoikusok csak egy példa a sokból. Az epikureizmusnak is ugyanilyen “szigorú” gyakorlatai vannak (annak ellenére, hogy az állítólag a relaxálás művészete). Mert szerintük pont attól leszünk képesek relaxálni, hogy elengedjük a szükségtelen vágyainkat és félelmeinket. Ezen viszont dolgozni kell! A leghíresebb ide tartozó mantrájuk az ún. tetropharmakos, a négy részes gyógyír, miszerint:

Istentől nem kell félni, a halál miatt pedig nem kell aggódni. És míg a jó dolgok könnyen elérhetőek, a rosszak könnyen elviselhetőek.

God presents no fears, death no worries. And while good is readily attainable, evil is readily endurable.

A sztoikusokkal ellentétben itt azonban nem agyalunk a lehetséges rosszakon, hanem csak a jó dolgokra koncentrálunk – amivel tulajdonképpen megtanítjuk magunkat szisztematikusan lazítani.


A közös nevező

Sokféle filozófiai iskola létezik sokféle gyakorlattal, de végső soron mind egy módszerre épülnek: a belső dialógusunk tudatos irányítására és mentális koncentrációra. És egy a céljuk is: önfejlesztés. Mind egyetértenek, hogy alapállapotában mindenki különböző módokon boldogtalan, de ebből az állapotból “megváltható”. Erre valók a spirituális gyakorlatok – visszatérés az “igazi” önmagunkhoz, minden külső és felesleges sallang nélkül.

Érdemes a belső dialógusra is ugyanolyan párbeszédként tekinteni, mint amiket másokkal folytatunk – csak hát ehhez még vitapartner sem kell. A Szókratészi vitamódszer keretében magunkat is kifaggathatjuk. Megvizsgálhatjuk az indíttatásainkat, a saját lelkiismeretünket, és egyenesbe hozhatjuk a következetlen szándékainkat, hogy még véletlen se maradjon semmi képmutatás.

Szókratész (mint vérbeli tanár) nem a pénzt vagy a rangot tartotta küldetésének, hanem hogy mindenki másra hathasson. Hogy mondjuk ők se a pénzzel vagy a ranggal foglalkozzanak, hanem hogy jó emberek lehessenek. Folyamatosan dialógusokba keveredett a többi polgárral, hogy tudatosan arra vezesse őket, amerre menniük kellene – és ne csak sodródjanak arra, amerre a vágyaik viszik őket.

Na ezt (Szókratész híján) magunkkal is megtehetjük, ha “vezethetőek” vagyunk. És persze ha elég ügyesen választjuk meg az utat – mert sok kis lépésben haladva oda is eljuthatunk, ahova egy nagy lépésben nem tudtunk volna. Nem az a lényeg ugye, hogy gyorsan érjünk célba egy érveléssel, hanem hogy célba érjünk. Ha ehhez kellenek köztes lépések, akkor használjuk őket!

Egy másik közös vonás a különböző iskolák tanaiban, hogy mind oldani próbálják a haláltól való félelmünket. A filozofálás a test vágyainak különválasztása a lélektől, így a halál (amit itt a test és a lélek különválásának értelmezünk) már nem is tűnik olyan félelmetesnek. Ha az életünkben is azon vagyunk, hogy a lelkünket helyezzük a test elé, akkor ezzel gyakorlatilag a halálra készülünk. A sztoikusok természetesnek (és nem mellesleg motivációs forrásnak), az epikureisták fájdalommentességnek, a platonisták az egyetemes gondolattal való egyesülésnek tekintik – a lényeg, hogy a halál sehol nem “rossz”, csak az emberi vágyakhoz ragaszkodók szemében.

Ha az egyén helyett egy univerzális szemszögből vizsgáljuk a dolgokat, megláthatjuk, hogy egy ember életében igazából semmi materiális nem olyan fontos. Akkor a test vége miért lenne az? Ezzel pedig szépen kapcsolódunk a sztoikus “magasról letekintés” gyakorlatához, illetve a keleti meditációs vonalhoz is – hiszen az individualitás csak illúzió, nem?

A mitikus “filozófiai bölcsesség” végcélja persze elérhetetlen, de attól mi csak próbálkozzunk szorgalmasan. És habár az imposztor szindróma ugyanolyan gyakori lesz, mint bármilyen más szakmában, itt is a törekvésünk a meghatározó. Hogy a hétköznapi, materiális világ ellenére is csináljuk-e ezeket a spirituális gyakorlatokat. Egy filozófus sem filozófus az élete minden pillanatában – de ettől még igyekezhet, hogy minél több pillanatban az legyen. Vagyis az ókori filozófia eredendően praktikus, szinte önmagában is egy spirituális gyakorlat. Tekintsünk rá így, tegyük bele a munkát, és meglesz az eredménye.


A keresztény hagyaték

Az ókori filozófia (habár szerencsére kezd újra “divatba” jönni) sokáig szinte feledésbe merült a kereszténység árnyékában. Elvégre a kereszténység is “filozófiának” indult, ami így a spirituális gyakorlatokat is bekebelezte az ógörög tradíciókból. Jézus jelentette a megtestesült felsőbbrendű értelmet, aki igazából összefoglalta az “egy igaz” filozófiába mindazt, aminek eddig mindenki más csak darabjait sejtette.

És ezt nem is kimondottabban rejtették véka alá. A papok alapvető hozzáállásbeli törekvése egy az egyben a sztoikus bölcsekére hajazott:

  • Önmagunkat ismerni és önmagunkat folyamatosan figyelni (nehogy hamis gondolatok lakhassanak bennünk);

  • Törekedni arra, hogy a természet (vagy felsőbb akarat) elvárásai szerint élhessünk – csak itt már “Mit tenne Jézus?” módon;

  • Isten állandó jelenléte is ezt a folyamatos figyelmet jelképezi – hogy folyton a helyes úton tartsuk magunkat és ne feledjük a Jót (nagy J-vel);

  • “Motivációs eszközként” használni a halált, ami majd egyenesen tartja őket (pont mint Marcus vagy Epiktétosz);

  • Minden napot az utolsóként megélni, hogy ne kövessünk el bűnt – ami persze megint vonzza magával a jelen fontosságát;

  • A tanaik lényegét parancsolatokba és tömör jelmondatokba összefoglalni – amiken aztán meditálni lehetett (hogy mindig kéznél legyen a helyes viselkedés az élet váratlan helyzeteiben);

  • Napi/heti/havi/éves önelemzést tartani, hogy hogyan haladunk a tökéletlenségeinkkel;

  • Minden gondolatunkat és tettünket leírni, mert nyilvánosan úgysem bűnöznénk;

  • A spirituális tökéletességet a vágyak teljes hiányával (apatheia) azonosítani.

Számomra a tanulság itt az (mint ahogy kb. Joseph Campbell is mondta), hogy egy helyes olvasat mellett a kereszténység és a görög filozófia kb. felcserélhető. Kinek melyik megfogalmazás és szimbolizmus teszi emészthetőbbé a mondanivalót…


Összefoglalás

A modern filozófia tehát nagyon rossz benyomást kelt (és hamis képet fest) arról, hogy a sztoikusok például mit is gondoltak volna filozófiának. Régen nem az volt a filozófus, aki írt róla, vagy tanította… hanem aki úgy élt, ahogy azt a filozófia megkövetelné. Magyarán mondva: nem beszélni kell róla, hanem csinálni.

Nem szabad megelégedni az agyalással. Nem szabad engedni, hogy a filozófia (a vallástól és spiritualitástól, mint életformáló hatásoktól teljesen elválva) csak egy absztrakt, elméleti keretrendszer legyen. Nem szabad hagyni, hogy a túlspecializálódás és a krétaporos akadémiai légkör értelmetlenné tegye a filozófiát a közemberek számára!

Egész konkrét, hétköznapi dolgokra kell vonatkoztatni az alapelveket – vagyis hogy hogyan kell enni, inni, házasodni, gyereket nevelni, részt venni a társadalomban, elviselni másokat… Ezekben nyilvánul meg, hogy mennyire éljük meg az értékeinket. Forgassuk hát a fent felsorolt spirituális gyakorlatokat és tartsuk mindig kéznél a helyes szemléletet. Legyen a filozófia újra egy életforma!