A múlt heti mini-vakációs kimaradás után tovább haladunk a világirodalmi fikcióból összeállított “Ezt már rég illett volna elolvasnom!” listámon, és az ajánlások ezúttal sem vittek tévútra. Mai alanyunk Daniel Keyes – Virágot Algernonnak című remekműve, amiről elöljáróban szerencsére szinte semmit nem tudtam, így teljes erővel tudott ütni a sztori. És higgyétek el, ütött.

Mivel mindenki másnak is ugyanezt az élményt kívánom, ezért maradjunk annyiban, hogy aki még nem olvasta, annak most STOP. A spoiler-mentes értékelésem csak annyi, hogy olvassátok el! Utána itt találkozunk.

Aki pedig marad, annak innentől Spoiler warning! van érvényben.












Mondtam, hogy Spoiler warning? Ja igen? Akkor jó.










Mi történik?

Alapállapot

Főhősünk Charlie Gordon, egy retardált 32 éves, aki egy pékségben dolgozik kisegítőként. Munka mellett azonban egy kimondottan fejlődészavaros felnőtteknek való esti iskolába jár, mert szeretné jobban megérteni az embereket – hogy több barátja lehessen. Saját szavaival (és a saját szintjén) megfogalmazva: okos akar lenni, nem buta. Minden esetre nagyon határozott és hajlandó ezért keményen megdolgozni.

Ez a dedikáltság juttatja be egy kísérleti programba, ahol egy eddig csak állatokon tesztelt intelligencia-növelő műtétet szeretnének először embereken is tesztelni. Az egyik kutató aggódik, hogy Charlie kezdeti IQ-ja nagyon alacsony, és hogy ezért a műtét túl nagy ugrás lesz, de a másik szerint a motiváltsága számít inkább, hogy tényleg ennyire okos akar lenni. Végül persze Charlie-t választják, aki nem fél, elvégre ott van nála a szerencsés nyúllába, és soha nem tört el tükröt…

Charlie az eljárás dokumentálására naplót vezet – tulajdonképpen az egész regény az ő helyzetjelentéseiből áll. A stílus eleinte nagyon gyermeki, és hősünk a tetejébe úgy ír mindent, ahogy ejtené – ami ugye magyarul is elég szembeötlő, és az eredeti angolban még kevésbé helyes. Egyszerű tőmondatok és egyszerű gondolatok, viszont színtiszta jó szándék és optimizmus.

A műtét előtti alaphelyzet, és a műtét utáni haladás felmérésére többek között egy Algernon nevű fehér egérrel kell versenyeznie, hogy melyikük képes gyorsabban megoldani a kutatók labirintus feladványait. Charlie türelmetlen, amiért nem lesz egyből okos az operáció után, és mérges Algernonra is, amiért soha nem tudja megverni a tesztekben. De aztán megtudja, hogy Algernonnak is volt ilyen műtétje, és egy átlagos egérnél azért valószínűleg okosabb lenne.


Fejlődés

Az eddigi tanárnője (Alice) különórákat ad Charlie-nak, és egy TV-szerű tanító eszközt is kap alvás előtti használatra. A változás első jelei a pékségben jelentkeznek, ahol egyre többet beszél, illetve egyre többet szeretne (és képes) tanulni – nekünk olvasóknak pedig a jelentések szövegminősége javul rohamosan. Kezdi továbbá megkérdőjelezni mások hatóságát (vagyis, kicsit már felesel a dokikkal), ami mind ígéretes előjel.

Egyelőre még nem tűnik fel neki, de a kollégái – a “jó barátai”, akikkel olyan sokat nevet – azok igazából rajta nevetnek. Szívatni akarják például azzal is, hogy rontsa el a keverőgépet, de helyette ügyesen használja (mert a műtétje óta figyelte, hogyan kellene), és ezzel mindenkit meglep. Csak sajnos még mindig nem érti, hogy miért mérgesek rá emiatt azok a rohadékok. Szegény Alice el is sírja magát, amikor Charlie magabiztosan közli, hogy a barátai mindig kedvesek vele.

Egy kocsmai incidens után azonban végre leesik neki a tantusz. Illetve ahogy egyre több az emléke, összerakja a képet azzal kapcsolatban is, hogy eddig is ezt csinálták vele. Sőt, a visszaemlékezések kapcsán a szülei és a gyerekkori ismerősei is egyre élesebb fókuszba kerülnek, akik… hát… szintén nem bántak épp szépen vele. Ez a felismerés átbillenti szegényt a ló másik oldalára, így innentől mindenben potenciális csúfolást lát.

Nagy változás még, ahogy egyre inkább nőként tekint Alice-re. Végül randira hívja, ami persze elég nyögvenyelősen megy, mert habár rengeteg mindenre nyílik a szeme, mégis csak nagyon új neki minden, és nem tudja megfelelően kifejezni magát. De hát ha egy érzelmi “zavarban” még az az ember is lebénul, akinek egy egész életnyi tapasztalat van a háta mögött, akkor szegény Charlie pár hetes fejlődésétől hogy is várhatnánk jobbat. A kirendelt pszichológusa szavaival:

Az intellektuális fejlődésed messze le fogja hagyni az érzelmi fejlődésedet.

Your intellectual growth is going to outstrip your emotional growth.

Érdekes mérföldkő Charlie érzelmi fejlődésében, amikor lopáson kapja az egyik kollégáját – ami, mint az emlékeiből rájön, már évek óta tart, és még őt is cinkostársként használták hozzá. Ezzel morális dilemmába fut: feladja-e a főnöknek, vagy megkímélje az állása elvesztésétől? Csak hát mint tudjuk, a morális dilemmáknál nem igazán tipikus az egyértelmű helyes válasz, úgyhogy Charlie az újdonsült intelligenciájával sem igazán tud mit kezdeni vele. Az sem segít, hogy a két kutató teljesen más tanácsot ad a megoldásra.

Alice-t kéri fel “döntőbírónak”, aki azzal az egyszerű tanáccsal segít neki, hogy hallgasson saját magára – ami érdekes módon eddig Charlie-nak fel sem merült. Annyira mereven hitte, hogy létezik A helyes válasz, hogy nem merte bevállalni, amit ő magától csinálna. Ez pedig csak tovább betonozza benne, hogy mennyire szerelmes a szemét felnyitó Alice-be.


Zsenialitás

Charlie fotografikus-szerű memóriájával csak úgy falja a könyveket – etimológiát, absztrakt matematikát és Hindu történelmet tanul. Szinte egyik napról a másikra már az egyetemisták felett jár. Régen arról álmodozott, hogy egyszer majd értelmesen el tud velük beszélgetni “nagy témákról”, most meg már hirtelen tök gyerekesnek hangzanak neki a diákok naiv véleményei. Sőt, idővel a professzorok is inkább kerülni kezdik a társaságát, mert pár mondaton belül kiderül, hogy a szűk specializációjukon kívül semmihez nem értenek annyira, mint amennyire Charlie kezdi átlátni a dolgokat. És a tetejébe neki minden kezd összefüggeni.

Emberileg viszont nem sül el túl jól ez az ugrásszerű fejlődés. A pékségben konkrétan kirúgatják, mert nem bírják elviselni, hogy az eddig lenézett idióta már felettük jár. Alice-szel is megromlik a kapcsolata, mert egyre kevesebb türelme van a banális, “szintben alatta lévő” témákra – mintha az extra IQ-t a kedvessége árán kapta volna. Ráadásul egyre több részletre emlékszik arról, hogy az anyja mennyire mostohán bánt vele a különcsége miatt, és hogy mekkora intimitás-ellenességet vert belé, ami miatt amúgy is képtelen “rendesen” közeledni Alice-hoz.

A mélypontot a kutatók által várva várt Chicago-i konferencián érjük el, ahol Charlie átváltozását először bemutatnák, mint kísérleti sikert. Charlie-nak itt ugyanis arra kell ráébrednie, hogy mivel eredeti nyelvű szakiratokat is olvas, így ő maga már többet tud a saját “okosodási folyamatáról”, mint a két kutató, akik elvégezték rajta a kísérletet.

Meg kell próbálnom visszafogni a természetes ingert, hogy lenézzem őket, most hogy túlnőttem rajtuk.

I’ve got to guard against the natural tendency to look down on them now that I have surpassed them.

A legjobban azonban továbbra is az zavarja az egészben, hogy úgy beszélnek róla, mintha eddig nem létezett volna. Mintha ez a kísérlet hozta volna őt létre egyáltalán. Ezért bosszúból elengedi Algernont a ketrecéből, majd meg is szökteti, és titokban visszamenekülnek New York-ba.


Lázadás

Charlie önállósodik és saját lakást bérel. Közel a könyvtár, ahol tudja folytatni a tanulmányait mindenféle egyéni érdeklődési irányba – mindezt olyan szinten, hogy változatos tudományágak legfrissebb fejleményeit fikázza szét a szerzőknek címzett levelekben, mintha azok csak ilyen kettes alá próbálkozások lennének. Mellette pedig találkozgatni kezd a szomszéd lánnyal, akivel kiélheti a lázadó bulis korszakát. Az alkohol hatására sajnos azonban ideiglenesen visszaesik a retardált szintre (amit a csaj mesél neki utólag, persze, mert ő nem emlékszik semmire). Vagyis kiderül, hogy azért továbbra is ott van a “régi Charlie” a művelt réteg alatt.

Minden esetre mondhatjuk, hogy Charlie érzelmileg is kezd egyre jobban megvilágosodni és felnőni. Újra felveszi a kapcsolatot Alice-szel, de romantikus értelemben sajnos nem tudnak együtt lenni, mert a benne élő “régi Charlie” nem engedi, hogy nőként tekintsen rá. Mondhatni túl erős, gyermekien ártatlan jellegű szálak kötik hozzá – kénytelen hát a szomszéd lánnyal kielégíti az emberi kontakt iránti szükségleteit (ha értitek, mire gondolok). A legszebb az egészben, hogy Alice a féltékenykedés helyett ezt képes megérteni és elfogadni. Hiszen ha mögénéz az ember ennek a furcsa szituációnak, akkor Charlie szemszögéből pont a szex lehetősége jelenti azt, hogy a szomszéd lány nem olyan fontos, mint Alice.

A stagnálást Algernon egyre agresszívebb viselkedése (és a gyakori részegségek alatt rendszeresen előbújó “régi Charlie”) piszkálják meg, mert ezek elég erősen arra utalnak, hogy ez a nagy megokosodás nem lesz végleges. Charlie megkerüli az egójuk miatt elfogult kutatókat, és egyből a kutatást finanszírozó alapítványtól kér jogot, hogy ő maga turkáljon bele a kísérletébe.

Itt hangzik el a könyv talán legfontosabb két idézete. Egy a kutatás és az önzetlen segítség fontosságáról (ami engem is csak még jobban a jelen blogos munkásságom fejlesztésére inspirál):

Bármi is történjék velem, ezernyi életet is megélek azáltal, amit a még meg nem születetteknek adhatok. Ez elég.

Whatever happens to me, I will have lived a thousand normal lives by what I might add to others not yet born. That’s enough.

A másik pedig kb. a “fő” lecke, köntörfalazás nélkül, szó szerint kimondva:

Az olyan intelligencia és műveltség, amihez nem társul emberi szeretet, az szart sem ér.

Intelligence and education that hasn’t been tempered by human affection isn’t worth a damn.

Charlie az intelligenciája csúcsán meg is találja a megoldást – vagyis a hibát az eredeti kísérletben. Sajnos a megoldás azonban (kb. itt már várhatóan) az, hogy az intelligenciája visszahanyatlása elkerülhetetlen.


Visszafejlődés

Talán a ketyegő óra ad végül elég motivációt, hogy tisztába tegye a múltat, és az anyját is meglátogassa. Szenilis már, de egy-egy pillanatban felismeri, és boldog, hogy végre okos a fia (de persze itt sem a fia miatt, hanem hogy már nem kell szégyenkeznie). Aztán a húga is hazaér, aki váratlanul kedves vele – Charlie itt érti meg, hogy a vele kapcsolatos “undok” gyerekkori emlékei nem igazán írhatóak a húga számlájára, aki maga is csak gyerekként küzdött meg a helyzetükkel.

Az anyja viszont felnőttként produkálta a szarságait, és a demenciája közepén most is előhúz egy kést, hogy elkergesse az emlékeiben élő, rossz hatású Charlie-t az ő kislányától. Ez gyakorlatilag az utolsó találkozásuk visszhangja, amikor szintén késsel követelte ki, hogy Charlie ne lakhasson többé velük a lánya védelmében. Mint sajnos sok emberi kapcsolat esetében, itt Charlie-nak is be kell érnie az elfogadással és az elengedéssel egy igazi “békülés” helyett.

Algernon állapota addig romlik, míg bele nem hal, de Charlie a többi kísérleti egér anonim “kukázásával” ellentétben a hátsó kertben temeti el. Ekkorra azonban már kezdi magán is megfigyelni a visszafejlődés első jeleit. Az öngyilkosságra gondol, de aztán megállja – elvégre ez a “régi Charlie” élete, amit ő csak kölcsönbe kapott. Meg hát amúgy is, a folyamat utolsó szakaszának pontos dokumentálása fontos lehet az utókor számára.

A könyv számomra legszívmelengetőbb (és egyben legszívfacsaróbb) fázisában eljutunk tehát odáig, ahol Charlie, az IQ spektrumon visszafelé haladva, újra Alice szintjére ér. Viszont a menet közben lezajlott rengeteg érzelmi érésnek köszönhetően most már képes nem az anyja vagy a húgaként tekinteni rá, ami végre lehetővé teszi nekik az intimitást és egy rövid, mégis igazi romantikus kapcsolatot. Mindössze pár hétig tart csak az átmenet, de Charlie még ezt is többre értékeli, mint ami másoknak egy egész élet alatt megadatik.

Őszintén szólva borzasztó végignézni, ahogy hősünk visszafejlődik – és hogy tudja is, mi történik, de mégsem tehet ellene semmit. A régi érdeklődéseit fokozatosan elhagyja (mert vagy már nem érdeklik, vagy egyszerűen csak nem érti őket), és végül újra marad a TV.

Igazán tudhatnám, hogy ne mérgezzem az elmémet ezzel a hamis szarsággal, ami csak a bennem élő gyereknek szól.

I should know better than to drug my mind with this dishonest stuff that’s aimed at the child in me.

Hamarosan elküldi Alice-t, mert egyre jobban idegesíti, hogy most már mennyivel alatta van, és mennyire megszánva/babusgatva érzi magát. Önálló akar maradni, ameddig csak lehet, ezért ideiglenesen visszamegy a pékségbe (ahol ilyen állapotában már legalább képesek némi együttérzéssel fogadni). Ám nem sokkal később annyira visszaesik a régi mintáiba, hogy konkrétan bemegy Alice (vagyis itt már csak “Miss Kinnian”) tanórájára. Ez a sokk adja meg a lökést, hogy önként vonuljon gondozó intézetbe. Utolsó kérése a búcsú jelentésében, hogy aki a lakása felé jár, az tegyen virágot Algernon sírjára…


És ez mit is jelent?

A fenti történet szerintem önmagában is komoly művészi értéket képvisel. Számomra a cselekmény szempontjából Charlie és Alice rövid, szomorkás, ám mégis jelentőségteljes kapcsolata emelkedik ki. Stilisztikailag pedig főleg a mű episztoláris jellege tetszett, és hogy Keyes ezzel milyen hatásosan tudta szemléltetni Charlie intellektuális hullámvasútját. Ha azonban vesszük a fáradságot, hogy egy kicsit a forma és a fikció mögé tekintsünk, akkor akad ott még bőven megszívlelnivaló:

  • Az emberi élet íve: Talán a legszembetűnőbb mondanivaló, hogy a sztori oda- és visszafejlődése az emberi életet mintázza – csak egy kicsit tömörebben. Habár a Sztoikus tanításokban sokat szerepel a halálra való készülés, Charlie története azt hangsúlyozza, hogy a halál előtt bizony egy elkerülhetetlen hanyatlási fázis is várható. Ezzel mindannyiunknak szembe kell majd nézni – és mivel egy zen szerzetes belső békéje valószínűleg keveseknek elérhető, szerintem nyugodtan aspirálhatunk arra a szintre, ahogyan Charlie viselte a sorsát.

    Próbáljunk nem körömszakadtáig ragaszkodni a dolgokhoz; sem a kapcsolatainkhoz; sem a saját képességeinkhez. Mert ugyan van rájuk befolyásunk, mégsem kizárólag rajtunk múlik, hogy meddig maradhatnak meg – és a ragaszkodástól csak annyival fájdalmasabb lesz az elszakadás. Igyekezzünk inkább megőrizni az optimizmusunkat és a kedvességünket, ameddig csak tudjuk. Frankl hasonlatával élve: merítsünk abból jelentést, ahogyan viseljük, amit viselnünk kell.

  • IQ kontra EQ: A másik nagy tanulság az intellektuális és az érzelmi fejlődés különbözősége. Hogy egyik sem előfeltétele a másiknak, és hogy egyik sem garantálja automatikusan a másikat. Láthatjuk például, ahogy Charlie a korai időszakokban a zsenialitása ellenére is mennyire gyerekesen viselkedett, mind Alice-szel, mind a kutatókkal. De a vége felé láthatjuk azt is, ahogy a visszacsökkenőben lévő intelligenciája ellenére is mennyivel érettebben tud gondolkodni.

    Az arany középút természetesen az lenne, ha mindkét vonalat kéz-a-kézben tudná fejleszteni/karbantartani az ember – hogy a fenti idézet alapján a műveltséghez emberi szeretet is társulhasson (lásd még: Stephen R. Covey).

    Ide tartozhat még a morális relativitás kérdésköre is, mint mondjuk Charlie “beárulós” nagy ráébredése, hogy nem minden kérdésre létezik tiszta, egyértelmű, érzelemmentes válasz (lásd még: Homo Deus). Illetve újfent kiemelném, mennyire tetszett, hogy a könyv kihangsúlyozza a szex és az intimitás közti különbséget (lásd még: Szeretetnyelvek).

  • Tolerancia: És ha már Charlie nézőpontjából megjártuk az EQ fontosságát, akkor itt pedig a külvilág EQ-jára térnék ki “tolerancia” címszó alatt. A másság elfogadásával kapcsolatban ugyanis szerintem… Ööö… Mondjuk úgy, hogy továbbra is akad tennivaló, mind családi, mind társadalmi szinten. Hiszen habár manapság talán nem tűnik olyan borzasztónak a helyzet, mint 1966-ban (a regény keletkezésekor), érdemes lehet elgondolkodni rajta, hogy ennek mekkora része valós haladás, és mekkora része puszta látszat?

    Vegyük példának Charlie pékségbeli körülményeit. Ilyen csúfolások és szívatások egy modern munkahelyen biztos nem fordulnának elő, mondhatnánk a saját vállunk veregetése közben. De ez vajon nem azért lehet, mert szimplán megtanultuk udvariasabb módon lerázni és kirekeszteni a “másokat”? Van egyáltalán esélyünk “olyanokba” futni a munkahelyen, vagy őket eleve egy külön kasztba szerveztük? És itt most a “más” vagy a “kaszt” alatt a fogyaték helyett nyugodtan érthetjük az anyagi helyzetet, a bőrszínt, vagy bármi más mást.

    Családi körben pedig: nem azért nem látunk ilyet, mert senki nem köti az orrunkra? Már persze ha vagyunk olyan szerencsések, hogy a mi családunkban nem ilyen a légkör. Charlie problémáival is csak azért találkozunk, mert belülről teregetik a családi szennyest. Na nem azt mondom, hogy könnyű a másik szemszögéből látni a dolgokat – és még csak azt sem mondom abszolút Sztoikus/Buddhista módon, hogy rögtön képesnek kellene lennünk ezt a nagy empátiát minden embertársunkra kiterjeszteni – de ha ezt a családon belül sem tudjuk vagy akarjuk megtenni, ott azért nagy a baj (lásd még: Dale Carnegie).

  • A tudomány ridegsége: Ráadás tanulság, hogy a tudományos hozzáállást is lehet túlzásba vinni. Mondjuk ez a pont talán nem annyira aktuális egy olyan járvány idején, ahol lépten-nyomon két lábon járó Dunning-Kruger effektusok kérdőjelezik meg a tudományt – de szerintem akkor sem árt az emlékeztető, hogy ez is egy egyensúly.

    Charlie egyik fő sérelme, hogy az egész lényét a műtét eredményeként tekintették – mintha addig nem is létezett volna. Ez részben a tolerancia rovatba is tartozhatna, de én inkább úgy látom, hogy a tudósok Istent játszó, embereket is statisztikának tekintő szemléletmódja a gond. Jó esetben az emberi élet (sőt, úgy általánosságban, az élet) önmagában is méltóságteljes kéne, hogy legyen.

    Illetve ne feledjük azt sem, hogy Charlie-t mekkora sikerként mutatták be azon a konferencián – annak ellenére, hogy nem sokkal később mekkora látványos “bukás” lett az egészből. Nem példa nélküli, amikor az ember túl hamar von le túl általános következtetéseket; vagy amikor szubjektíven torzítja az adatokat, hogy az jöjjön ki belőlük, amit vár. És hát sajnos a kutatók is csak emberek.


Összefoglalás

Mondanám, hogy régen találkoztam olyan könyvvel, aminek szó szerint sírtam a végén… De nem is emlékszem, hogy ezelőtt jártam-e így egyáltalán. Charlie Gordon története viszont bizony megríkatott, és nem szégyellem bevallani.

Volt itt családi és munkahelyi dráma; tolerancia és intolerancia; szerelem, fejlődés, tragédia, megbocsátás – egy sűrített, mégis komplett emberi élet íve, az elkerülhetetlenül kesernyés zárással együtt. Erre pedig már csak ráadás a modern tudományos kutatási folyamatok (sajnos nem teljesen alaptalan) kritikája.

A Virágot Algernonnak egy nagyon szép, nagyon emberi, és mellesleg érzelmi tanulságokkal telepakolt könyv, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.