A Dunning-Kruger hatás

Másnak is feltűnt már, hogy aki idióta, az valahogy ezt a tényt soha nem rejti véka alá? Nem bújik meg a sarokban, hogy ott szép csendben lehessen hülye, de nem is tesz ellene, hogy esetleg ne legyen hülye. Nem, ő hangosan hülye, és csak harsogja a minden alapot nélkülöző véleményét minden elérhető fülbe.

Ismerős, ugye? Valójában ez egy annyira általános és gyakori jelenség, hogy pszichológiai kutatások is alátámasztják. Ez is egy azon sok kognitív torzítás közül, amik a hétköznapi gondolkodásunkat befolyásolhatják. A neve: Dunning-Kruger hatás, az 1999-es tanulmány szerzői, David Dunning és Justin Kruger után.

A kutatást kiváltó egyik sztori McArthur Wheeler története, aki citromleves arccal próbált bankot rabolni. Úgy gondolta ugyanis, hogy ha már a citromlé alkalmazható láthatatlan tintaként titkos üzenetek papírra vetéséhez, akkor az ő citromos képét sem mutatja majd a bank biztonsági kamerája. Ez nyilván olyannyira nem jött össze, hogy a rendőrség egy napon belül őrizetbe vette – de ő még akkor is hitetlenkedett, miszerint “De hát viseltem a citromlevet!”

Dunning és Kruger ezt az esetet, és vele együtt sok másik területet vizsgált a sakktól és a humortól kezdve az autóvezetési képességen át egészen a különböző szakmai teljesítményekig. Fő megállapításuk pedig a következő: ahhoz is kell egy legalább alapszintű tudás, hogy egyáltalán fel tudjuk mérni, mennyire vagyunk járatosak az adott dologban. Ezért sajnos egybeesik az a korai időszak, ahol egyszerre:

• Hisszük, hogy profik vagyunk;
• Képtelenek vagyunk felismerni, hogy mennyire nem vagyunk profik; és
• Képtelenek vagyunk felismerni azt is, ha más esetleg profi (és így szemrebbenés nélkül a képébe mondjuk a nettó baromságainkat).

Az ide tartozó grafikon azt ábrázolja, hogy hogyan alakul a saját önértékelésünk a tudásunk függvényében (szemben a valósággal):

Emlékeztetőül: az előző hetekben ugye azt tárgyaltuk, hogy az idő függvényében milyen tempóban fejlődhetünk (és hogy ez hogyan hat az életünk egyéb területeire). Itt viszont azt nézzük, hogy a haladásunk (történjen az akármilyen ütemben is) mekkora magabiztossághoz vezet. A görbén négy fontosabb pontot járunk be, amik a legtöbb netes változatban humoros nevekkel is rendelkeznek.

A “hülyeség hegyét” fénysebességgel, rögtön a legelején megmásszuk. Itt a legnagyobb az arcunk – csak azt tudná bárki, hogy mire. Józsi bátyám, tud maga zongorázni? Tudok há’, fiam, csak még nem próbáltam.

Amint egy kicsit is kompetensebbé válunk (és ezáltal képesek leszünk megítélni, hogy mi mindent nem tudunk), sajnos ugyanilyen gyors a zuhanás is a “kétségbeesés völgyébe”. És innen bizony már elég kellemetlen lesz a korábbi önmagunkra visszagondolni. Ahogy Frankie Boyle mondaná: a fintorgó izmaink olyan edzést kapnak, hogy onnantól kezdve az arcunkat is ökölbe tudjuk majd szorítani.

Ha viszont nem engedjük, hogy mindez szárnyunkat szegje, akkor a valós fejlődésen keresztül eljuthatunk a “megvilágosodás emelkedőjére” (ahol mégiscsak kezd összeállni a kép), és végül a “szakértelem fennsíkjára”. Itt valamilyen szinten újra magabiztosakká válhatunk, csak az a különbség, hogy itt már joggal.

A jelenség egyik kellemetlen mellékhatása, hogy szinte senki nem látja tisztán a saját képességeit: a marhák indokolatlan önbizalma magasan felette jár az igazságnak, míg a kompetensebbek általában valamennyivel alulbecsülik magukat.

Ez a közepeseknél a leglátványosabb – gondolom mert ott még élesen hat az a nagy visszaesés a hülyeség hegyéről, és nem szeretnének még egyszer ugyanabba a hibába esni. Viszont ahogy egyre inkább szakértőbe hajlanak, akkor sem érik be teljesen a valóságot; sőt, a végén akár újra távolodhatnak is tőle. A professzorok lehetséges gondja az, hogy idővel a saját tudásukat vélik az “alapnak”. Nem tartják kivételesnek magukat (pedig azok) – sok dologról egyszerűen azt hiszik, hogy “Ezt ki nem tudja?!” Ezért viszont az átlaghoz viszonyítva nem olyan magasra lövik majd be magukat, mint azt a tényleges képességeik indokolnák. Ezzel pedig (öntudatlanul ugyan, de) csak tovább erősítik a hülyeség világra gyakorolt hatását.

Gondoljunk csak egy nyilvános vitára, ahol egy kretén, egy közepesen kompetens egyén, és egy szakértő professzor tárgyalnak egy témát. A közepesnek természetesen nincs esélye sem tudásban, sem magabiztosságban, és ezzel talán nincs is baj. Baj viszont, hogy még a professzort is leverheti a kretén, mert annyira magabiztos (míg a professzor, pont a téma alapos ismerete miatt visszafogottan, a korlátok és kivételek figyelembe vételével fogalmaz), hogy a közönség szemében ő lesz a befutó.

És mielőtt még túl mérgesek lennénk a kreténre: ez sajnos nem csak ego kérdése. Könnyű lenne lelegyinteni az ilyet azzal, hogy beképzelt idióta – és persze azokból is van egy pár. De a többségük teljesen nyitott lenne belátni a hibáját és újraértékelni a világképét, ha eleget tudna ahhoz, hogy ezt megtegye. Csak hát nem tud szegény. És tanulni meg miért tanulna, ha már most is azt hiszi, hogy tud.

Az a baj a világgal, hogy az intelligens emberek tele vannak kételyekkel, míg az ostoba emberek tele vannak önbizalommal.

– Charles Bukowski

The problem with the world is that the intelligent people are full of doubt, while stupid ones are full of confidence.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a Dunning-Kruger hatás mindenkire veszélyes – elvégre mindannyiunkban lehetnek ilyen tudatlanság-gócok, nem? Lehetünk mi akármilyen profik bizonyos területeken, de akkor is marad még bőven olyasmi, amiben a béka segge alatt leszünk – és ennek ellenére, két elcsípett félmondat összes “oktatásával” a zsebünkben nagyon nem arra a szinte képzeljük magunkat.

Hogy mit tehetünk ez ellen? Jó kérdés.

Egy esetleges ellenszer, ha minél többször csúszunk le azon a bizonyos lejtőn, mert utána (talán?) annál kevésbé hajlunk majd arra, hogy üres fejjel legyen nagy a pofánk. Fogadjuk el (de azért kezeljük a helyén) a kritikát és más emberek véleményét, próbáljunk meg gyakran “hátralépni”, és kérdőjelezzük meg magunkat! Illetve nyilván a folyamatos tanulás erre is kiváló – pláne a generalista szemléletű tanulás, nem a szakbarbár elmélyülés egy-egy szűk területben, minden más rovására. Így remélhetőleg egyre kevesebb lesz az észrevétlen homály, ami torzíthatná a világképünket.