A haranggörbe

A “grafikonos hónap” zárásaként abban szeretnék segíteni, hogy mindenki egy kicsit jobban a helyén tudja kezelni magát, illetve a saját életével szemben támasztott elvárásait. Ebben lesz segítségünkre a Gauss-eloszlás, avagy a normális eloszlás sűrűségfüggvénye – csak hát ez így nem annyira áll az ember szájára. Viszont cserébe pont úgy néz ki, mint egy harang, szóval nevezzük haranggörbének és probléma letudva.

Egy populáció (vagy legalábbis abból egy minta) esetében egy csomó dolog mérése ilyen eloszláshoz vezet, mint például a lakosság IQ-ja vagy magassága, egy osztály teszteredményei, stb. És hogy ez nekünk miért jó? Mert egy kissé leegyszerűsített mentális modellként szinte bármilyen képességre általánosítható.

Ugye eddig is a fejlődésről beszéltünk – konkrétan hogy az milyen gyorsan haladhat (lásd S görbe), mennyire billentheti ki az életünk egyéb területeit (lásd Gödör), vagy hogy a haladás közben mennyire vagyunk nagyra a saját tudásunkkal (lásd Dunning-Kruger). Most pedig azt ábrázoljuk, hogy a fejlődésünk fényében várhatóan hol helyezkedünk majd el a többiekhez képest:

A haranggörbe mindig ilyen szép harang alakú, de a mérések átlagától függően csúszkálhat jobbra-balra a számegyenesen; illetve hogy ezen felül mennyire magas és vékony, vagy épp alacsony és vaskos, azt az úgynevezett szórása határozza meg. Magasabb szórásnál laposabb, mert a középen lévő átlagtól messzebbre kell kinyúlnia pozitív és negatív irányba is (nagyobbak a kilengések, gyakrabban fordulnak elő kirívó esetek, ilyesmi) – alacsony szórásnál pedig fordítva. Pongyolán fogalmazva mondhatjuk, hogy minden szórásnyi eltávolodás az átlagtól egy minőségbeli ugrást jelent.

Nem változik azonban sem az átlaggal, sem a szórással, hogy a megfigyelt mérések hány százaléka esik a bizonyos szórási határok közé (lásd a következő képen). Az első/második/harmadik sztenderd szórási határok között a megfigyelések 68%-a (zöld), 95%-a (zöld és sárga), illetve 99,7%-a (zöld, sárga és piros) található. Ez azt jelenti, hogy ha megfogalmaznánk egy szemléletes idióta < béna < gyenge < átlagos < jó < profi < zseni skálát, akkor az emberek 68%-a a gyengétől a jóig tartó területbe esne, 95%-uk a béna és a profi közé, és 99,7%-uk az idióta és a zseni közé.

Oké, oké, továbbra is fenntarthatjátok a kérdést, hogy mindez miért is jó? Nos, szerintem azért, mert a legtöbben nem szeretünk (sőt, egyenesen nem vagyunk hajlandóak) szembenézni azzal, hogy milyen sok mindenben átlagosak vagyunk. Csak arra koncentrálunk, ami amúgy is megy, amivel egy kicsit kitűnhetünk (legalább a szűk baráti körben). És jó esetben legalább azt azért fejlesztgetjük – rosszabb esetben pedig csak élvezkedünk a természetes tehetségünk babérjain, miközben kerülünk minden olyan szituációt, ahol kiderülhetnének a korlátaink.

Ehelyett most nézzünk rá a fenti ábrára, és ismerjük fel, hogy mekkora a tolongás a közepén, és hogy milyen kihalt a két vége. És aztán ezt szorozzuk fel fejben az élet számtalan, változatos területével – mert persze lehet, hogy francia nyelvtudásban, munkahelyi produktivitásban, vagy origami elefánt hajtogatásban magasan az átlag felett vagyunk, de attól marad még az autóvezetési ügyességünk, a tenisz technikánk, vagy a párkapcsolati kommunikációnk kifinomultsága; és még úgy megközelítőleg 9000 dolog.

Ha ebből a szemszögből egy kicsit átfogalmazzuk a fenti szórásos ismereteket, akkor sem jönnek ki túl biztató számok. Ha például zseniálisan kitűnők akarunk lenni valamiben, akkor ahhoz az emberek 99,85%-ánál jobb teljesítményt kell mutatnunk (99.7%, plusz a maradék 0,3% idióta oldalra maradó fele). Ha csak a profi szinttel megelégszünk, akkor a 97,5%-os lécet kell megugrani; a “jó”-hoz pedig a 87%-ot. És ne feledjük, hogy az átlag is 50%, ami önmagában sem kevés – hiszen az emberek felénél jobbnak kell lennünk valamiben, hogy egyáltalán az átlagos középvonalat megüssük.

Lássuk be: kismillió szempontból ott nyomorgunk mi is a görbe közepén. Nem lehet mindenki kivételes, mert akkor senki nem lenne kivételes. De átlagosnak lenni nem bűn! Mi több: az sem gond, ha átlag alattiak vagyunk ebben-abban. Elvégre az életben minden kompromisszum. Ha valamiért teszünk, akkor azzal egyidőben egy nagy halom másért épp nem teszünk. És tekintve, hogy a legtöbben milyen kevés dologért teszünk rendszeresen, nyugodtan mondhatjuk, hogy rengeteg téren legfeljebb is csak “unalmasan átlagosak” vagyunk. És ismétlem: ez nem baj!

A baj az lenne, ha homokba dugnánk a fejünket ezzel a ténnyel kapcsolatban. A fejlődés egyik alapfeltétele, hogy tudjuk, hol vagyunk. Vagyis ha ettől megfosztjuk magunkat, akkor igen nehéz lesz bármit elérni. De még ha nem is akarnánk fejlődni, akkor is érdemes tisztában lenni az erősen valószínű, és a vártnál sokkal kiterjedtebb átlagosságunkkal – ha másért nem, a Dunning-Kruger kordában tartására.

A másik baj az lehetne, ha hagynánk, hogy ez a felismerés letörjön, vagy bármilyen negatív pszichológiai hatással legyen ránk. Az átlagosság egy, nos, átlagos dolog, és – még egyszer – nem bűn. Ennek tudatában remélhetőleg nem támasztunk majd magunkkal szemben olyan abszurd elvárásokat, amiket eleve nem lehet realisztikusan teljesíteni. És így nem tesszük élvezhetetlenné az amúgy teljesen élvezhető életünket. Nem akarunk majd superman-ek lenni – vagy legalábbis nem oda tesszük a minimum lécet, hogy minden is menjen, mert láttuk, hogy az mennyire nem “alap”.

A harmadik baj pedig az lenne, ha valamit eleve középszerűen, félvállról szeretnénk csinálni – ahelyett, hogy igyekeznénk a legtöbbet kihozni magunkból. És ez nagy különbség! Ha alapból ilyen a hozzáállásunk, akkor inkább bele se vágjunk. Ha viszont csináljuk, akkor csináljuk rendesen és lelkiismeretesen, legyen az bármi! Ahogy Mark Manson mondta:

A középszerűség, mint cél, az szívás. De a középszerűség, mint eredmény, az OK.

Mediocrity, as a goal, sucks. But mediocrity, as a result, is OK.

Láttuk tehát a jelenséget, és láttuk a kerülendő reakciókat is. Akkor hogyan érdemes hozzáállni?

Van, aki úgy birkózik meg az átlagossága tudatával, hogy közben tökéletesen elégedett és boldog tud maradni – na ő már itt nyert. Én ugyan nem fogom rugdosni, hogy mindig még többet és még többet; tőlem dőljön hátra. Én hiszem ugyan, hogy mindig van hova fejlődni (és hogy hosszú távon mindig meg is fogja érni a fejlődés), de ha neki ott jó, ahol van, akkor miattam ugyan meg ne moccanjon!

Van olyan is, aki a saját átlagosságát úgy oldja meg, hogy egy nagyon szűk területre specializálódik, miközben minden másból próbál annyira kimaradni, amennyire csak lehet (nehogy kompromittálja a specializált teljesítményét). Ha ezután csak abban az egy dologban méri magát, akkor soha nem lesz átlagos. És ha ezt tudatosan csinálja (vagyis nem csak a fent emlegetett homokba dugja a fejét a többi szempontból mért átlagosságával kapcsolatban)… És neki ez így tényleg jó (vagyis nem csak a szülői/társadalmi/külső vélt elvárások teljesítése érdekében teszi, mondjuk a pénzre vagy a karrierre fókuszálva)… Akkor rá is áldásom.

De szerintem – és ez nyilván szubjektív és vitatható, de ezt most én írom, úgyhogy – szerintem nem attól lesz kiváló az ember, hogy a legjobb képességével meddig jut, hanem hogy összesen mennyi képességét bontakoztatja ki és mennyire. Ehhez az általános kibontakozáshoz pedig szintén nagyon fontos szembenézni azzal, hogy mennyi mindenben átlagosak vagyunk. És aztán elmosolyodni, mert egy átlagos szintről relatíve könnyű átlag felettivé fejlődni, ha tényleg akarja az ember. Legalábbis sokkal könnyebb, mint a már eleve vérprofiknak még egy fél százalékot kipréselni magukból. És ha ezt a relatíve könnyű felemelkedést elégszer megtesszük, akkor az összpontszámunk garantálom, hogy messze verni fogja a specialistákét…