Pár hete előkerült Kurt Vonnegut neve az egyik ballagási beszéd kapcsán, illetve a könyves ajánlások között is gyakran szembejön, mint nagyszerű író, ezért úgy gondoltam, hogy fikciózzunk egy kicsit a nagy ismeretterjesztés közepette. És ha már Vonnegut + fikció, akkor az első számú választás talán nem is lehet más, mint a hírnevét megalapozó Az ötös számú vágóhíd (eredetileg “Slaughterhouse Five”).

Az 1969-es, 2. világháborúra visszaemlékező mű egy hangsúlyozottan (sőt, igazából szó szerint kimondottan) háborúellenes üzenetet hordoz – és feltételezem ez az aktualitás a Vietnámi korszak Amerikájában nem ártott a népszerűségének. De nyugalom, az épp nem háborús, nem korabéli, és nem is amerikai közönség számára is van itt bőven emésztgetnivaló…

Ja, és természetesen, mint minden fikciót érintő bejegyzésben, itt is Spoiler warning! van érvényben. Aki még nem olvasta, annak csak annyi a spoiler-mentes értékelésem, hogy olvassa el! Utána itt találkozunk.












Mondtam, hogy Spoiler warning? Ja igen? Akkor jó.










Mi történik?

Az ötös számú vágóhíd Billy Pilgrim balladája, aki megjárja a 2. világháború borzalmait, az elkallódott újonckodástól a hadifogoly táboron keresztül Drezda gyújtóbombázásáig. Billy valamilyen szinten Vonnegut analógja, aki maga is hadifogságba esett az ardenneki csatában (amiről mellesleg Patton is részletesen ír), és jelen volt Drezdában a bombázáskor (amit tényleg egy szállássá alakított vágóhíd pincéjében élt túl).

Van azonban, amire nem terjed ki a hasonlóság, hiszen Billy Pilgrim menet közben ide-oda csúszkál az időben. Ne lepődjünk meg, ha egy negyvenes éveiben megtörtént eseményt egy-egy elszórt gyerekkori élmény követ, majd rögtön vissza a háborúba. Na de mi azért csak próbáljunk meg időrendben haladni.

A lényegi sztori ott kezdődik, amikor a friss, még felszerelést sem kapott Billy egy szétvert hadtest maradékaival ellenséges vonalak mögé kerül és menekülni kényszerül. Társai két feltételezhetően rendes katona, és Roland Weary, aki… hát, hogy is mondjam, nem egy rendes katona. Enyhén szadista, enyhén kattant, és a fejébe vette, hogy a másik két taggal karöltve ők a “Három Muskétás” – akiket csak lelassít, hogy szerencsétlen Billy-t is hurcolniuk kell magukkal. Ez a frusztrációja egészen odáig fokozódik, hogy épp agyonverné hősünket, amikor a németek elfogják őket.

Egy hosszasan elhúzódó menetelés plusz rabszállítás következik, amibe Weary (az elkobzott csizmája miatti sebeknek köszönhetően) belehal. Így megy ez. Halála előtt azonban megígérteti egy Paul Lazarro nevű, szintén kattant és szadista sorstársával, hogy megbosszulja a halálát – amiért persze egyértelműen Billy Pilgrim-et teszi felelőssé. Ilyen kellemes hangulatban érünk egy ideiglenes hadifogoly táborba, ahol Billy az őröktől kapott (és eleve nevetségesen kicsi) nercbundája mellé egy ezüstszínű színházi kellékcsizmát szerez, és egy szakadt függönyt csavar tógaszerűen maga köré a fagyhalál ellen.

Az amerikaiak egy darabig itt “vendégeskednek” a sokkal úriasabb módon élő angol foglyok között, majd továbbküldik őket Drezdába, kényszermunkára. Itt éri őket a szövetségesek légi csapása, ami önmagában is vagy 135.000 hullát produkál. Így megy ez. Cserébe viszont azt ezt túlélő kevesek számára hamarosan véget ér a háború, és indulhatnak haza.


Billy szemésznek tanul. Van ugyan egy kis depressziós epizódja, ami miatt önkéntesen szanatóriumba fekszik egy időre és a szobatársa hatására sci-fi regényeket olvas… De hát mit számít az, ha utána gazdag szemész családba házasodik, két gyereke lesz, fényes karriert fut be, köztiszteletben álló polgár, valami klub elnöke, stb. Látszólag tehát minden sínen, de az innen származó jelenetek hangszíne valahogy mégsem ezt támasztja alá.

Az idillt Billy repülőbalesete savanyítja meg, amit Billy-n kívül szinte senki nem él túl. Így megy ez. A sors kegyetlen fintora: Billy felesége annyira hisztérikusan hajt a kórházban fekvő férjéhez, hogy tudomást sem vesz az autója koccanásban megsérült kipufogójáról, és pont a kórház bejárata elé érve hal meg szén-monoxid-mérgezésben. Így megy ez.

Billy felépül, és elkezdi fűnek fának híresztelni, hogy őt kb. egy éve elrabolták a Tralfamadore bolygó lakói. Egy “állatkertben” tartották egy híres modellel együtt, ahol jól megfigyelhették a furcsa Földlakók életvitelét. A legérdekesebb, amit Billy itt tanul, az a Tralfamadore-iak időszemlélete, hiszen az ő 4-dimenziós érzékelésükkel egyszerre látják az egész időt, nem csak úgy lineárisan, mint mi. Részükről minden pillanat végtelenszer megtörtént már, és még végtelenszer meg is fog – és mindig pontosan ugyanúgy, mert minden pillanatnak adott a szerkezete.

Így csúszik el Billy is az időben, és lesz képes tetszőleges sorrendben (és ismétlésszámban) megtapasztalni az élete változatos mozzanatait. És innen tanuljuk azt is, hogy a halál csak egy természetes és nem különösebben figyelemre méltó fázisa az életnek. A sztenderd Tralfamadore-i válasz bármilyen halállal kapcsolatos utalásra egyszerűen annyi, hogy “Így megy ez”.

Csillagközi kalandjából hazatérve Billy a Tralfamadore-i filozófia emberi szószólójaként rádióműsorokban szerepel és előadásokat tart, mondván hogy megtéríthesse a többieket is a valós idő (és élet-)szemléletre. Ez a kattant próféta fázisa pedig akkora hírnévvel jár, hogy Paul Lazarro (a régi hadifogoly táborban bosszút ígérő honfitársa) is újra rátalál – és le is löveti. Így megy ez.


És ez mit jelent?

Első sorban beszéljünk a nyilvánvaló háborúellenességről. A regény alcíme eleve “A gyermekek kereszteshadjárata”, amivel Vonnegut szinte azonnal beleköp a mitikus, hősies, magasztos háború eszményképébe. Hiszen amint közelebbről megnézzük, a háborúban nem a macsó férfiak küzdenek meg egy becsületes, párbaj-szerű ütközetben; a valóságban leginkább csak naiv, éretlen gyerekeket küldenek a halálba. Így megy ez.

Hatásos kép az is, amikor Billy egy jelenetben visszafelé nézi a háborús filmet, és abból a szemszögből mindenki vagy tüzet olt (és gyűjt össze bomba alakú konténerekbe), vagy golyókat szippant ki sérült repülőkből és emberekből, vagy pedig a bombákban lévő robbanóanyagokat válogatja szét alkotóelemeire (amiket aztán visszatemethetnek a földbe, hogy onnantól már senki másnak ne árthassanak). Ilyen és hasonló fekete humort kapunk végig az általánosan szörnyű események kommentárjaként, és szerintem ez nagyon hatásos. Az abszurd ábrázolás miatt ugyanis talán képesek leszünk máshogy tekinteni a témára – és rájöhetünk, hogy például egy másik emberi lényt bántani mennyire megvetendő, amint nem tartjuk “természetesnek” vagy “szükségesnek”.


Egy másik emlékezetes üzenet a Tralfamadore-i filozófia, azon belül is az idő “egyben látása”. Mert ugyan mi tényleg nem tudhatjuk, mit tartogat a jövő, de attól mondjuk elképzelhetjük, hogyan szeretnénk majd visszagondolni arra, ahol most tartunk – hátha az perspektívába teszi, hogy megéri-e az épp aktuális apró kellemetlenségeket túlaggódni. Vagy a szép pillanatok felett átsiklani.

Ehhez társul egy komoly fatalizmus, ami a szabad akaratot igencsak kétségbe vonja. És habár ez nagyon hasznos lehet a globális kontroll mánia ellen, én azért szeretném inkább a rajtunk kívülálló dolgok elfogadására korlátozni. Valahogy csak lehet elfogadóbb az ember anélkül is, hogy a tettei hatását teljesen feladná, nem?

Amin Billy Pilgrim nem tudott változtatni, az többek között a múlt, a jelen, és a jövő.

Among the things Billy Pilgrim could not change were the past, the present, and the future.

Illetve természetesen ide tartozik a halál elkerülhetetlensége is – hiszen “így megy ez”…

Így hát Billy megtapasztalta a halált egy ideig, ami egyszerűen csak ibolyaszínű fény és zümmögés. Senki más nincs ott. Még Billy Pilgrim sincs ott.

So Billy experiences death for a while. It is simply violet light and a hum. There isn’t anybody else there. Not even Billy Pilgrim is there.

Maradjunk annyiban, hogy Billy földön és időn kívüli élményeinek köszönhetően a könyv bőven hordoz filozofikus agyalnivalót a háborús vonatkozásokon felül is.


Értelmezés kérdése továbbá, hogy Billy vajon tényleg ugrál-e az időben. Hiszen a történet végére ugye szépen kiderül, hogy (időrendi sorrendben nézve!) csak a repülőbalesete óta emlegeti az űrbéli kalandjait, és az ide-oda csúszkálását. Könnyen lehet, hogy a depressziós szanatóriumban olvasgatott sci-fi könyvek mostanra “értek meg” a súlyosan sérült fejében.

Sőt, az is lehet, hogy a repülő baleset sem kellett ehhez, mert már maga a háború annyira értelmetlenné tette a szemében az emberi életet, hogy kellett valami fatalista, beletörődő, halál-lefitymáló személyes filozófia, amivel egyáltalán kibírja a hétköznapokat. A baleset után csak eltűntek a normális gátlásai, hogy ilyenekről másoknak ne beszéljen.


Egy pár extra jelenet, – és tanulság – amiket kiemelnék:

  • Az amerikai hadifoglyok lelkivilágán keresztül Vonnegut szépen szétosztja az amerikai kultúrát (könyvben könyv módra, kicsit mint az 1984, csak itt humorosan). És már itt látszanak annak a nemzeti öntudatnak a magvai, ami miatt napjainkban 2-3 ember az űrben tobzódik, míg milliók még a kényszermunka felett is segélyre szorulnak a hajléktalanság vagy épp az éhhalál ellen. Mindenkiben az a (mellesleg megjegyezzük, hamis) kép él, hogy pénzt szerezni könnyű, ezért ha valakinek nincs, az az ő hibája… Nem a rendszeré ám! Neeem, dehogy.

  • Jelképes pillanat, amikor a szirup gyárban egyetlen kanálka fű alatt csent szirup is színtiszta hálával tölti el Billy-t (míg egy társa szó szerint elsírja magát tőle örömében). Ugyanez Billy bohócnak is beillő ruházatára, mert számomra legalábbis ezek szépen perspektívába helyezték az “igazán fontos” dolgokat. Ha az ember éhes, vagy fázik, vagy ellátás nélkül sérült, akkor elég kevés olyan dolog jut eszébe, amiken mi az egész békésen túlcivilizált életünket elaggódjuk – lásd Thoreau “élet melege” hasonlatát.

  • Érdekes mentális kép, hogy Billy pont attól lesz “perverz” egy pornó magazinokat is árusító boltban, hogy az alibi kirakatkönyvek egyikét akarja inkább megvenni. Fujj már, te nem is a szexért vagy itt?! Jól mutatja, hogy legtöbbször nem az egyes ízlésekkel van a baj, hanem a különcséggel.


Összefoglalás

A könyv arcunkba nyomott fő “tanulsága” az, hogy a háború rossz; és persze, ez a felszínen is elég nyilvánvaló. De a sztori ezt most nem is annyira a szörnyűségeken, mint inkább az érdektelenségen és a beletörődésen keresztül érzékelteti – és szerintem pont ez adja az erejét. Látszólag összefüggéstelen jelenetek adják egymásnak a kilincset, és Vonnegut nem is próbál jelentőséget adni nekik, mert:

Egy mészárlásról semmi intelligenset nem lehet mondani.

There is nothing intelligent to say about a massacre.

A sok értelmetlen kegyetlenség pedig annyira gallyra teheti az érintetteket, hogy onnantól elég szenvtelenül, majdhogynem kívülállóként ballagnak majd végig az életen. Kell ennél jobb anti-erőszak propaganda?

A másik tanulság számomra maga a Tralfamadore-i idő-filozófia – ami sokkal pozitívabb kicsengésű is lehet, ha nem a poszt-traumás stressz szemüvegén keresztül nézi az ember. Lehet, hogy csak én próbálok minden olvasmányt túlzottan Sztoikus köntösbe öltöztetni, de nekem ez is az ott tanultakat idézi:

  • Viseljük a sorsunkat méltósággal, mert akkor is az lesz, ha kapálózunk ellene;
  • Ne akarjunk semmi olyat (és ne törődjünk semmi olyannal), ami nem rajtunk múlik; illetve
  • A halál természetes része az életnek, amitől nem kell félni.

Az idő megélésével kapcsolatban természetesen akadnak nézeteltérések, de szerintem ha épp azért nem vagyunk jelen az épp kellemetlen jelenben, mert az életünk egyik szebb pillanatát éljük újra – és ezért a rossz szakaszokon is képesek vagyunk boldognak lenni – azt talán még Marcus Aurelius sem bánná annyira.