Ha már a múlt heti fikciózással megnyitottuk az utat a nem kimondottan ismeretterjesztő kötetek előtt, akkor most megragadnám az alkalmat egy újabb arcpirító hiányosságom pótlására. Mert habár Frank Herbert Dűnéje sokak szerint a legjobb (és mellesleg legnagyobb példányszámban elkelt) sci-fi a világon, valahogy eddig soha nem jutottam hozzá. És ez így visszatekintve talán nem is baj.

Na nem azért, mert nem tetszett – alig tudtam letenni. Úgy értem: talán nem is baj, hogy eddig nem olvastam. Mert itt bizony a felszíni kalandregény alatt is van mit kicsomagolni, amihez egyáltalán nem bánom, hogy most már jelentősen szélesebb olvasottsággal tudtam hozzáállni.

A régóta tervezgetett találkozást a Dűne világával végül a vészesen közelgő megfilmesítés (és kedves Vurmarti cimborám Moly-os értesítései) váltották ki, az élmény pedig leginkább gyerekkorom Harry Potter-es, illetve az egyetemi éveim Brandon Sanderson-os beleszerelmesedéseihez hasonlítható. Minden esetre igyekezni fogok nem szét-fan-kodni az alábbi elemzést, és a bloghoz méltóan pár önfejlesztéses tanulságot is kisajtolni.

Természetesen, mint minden fikciót érintő bejegyzésben, itt is Spoiler warning! van érvényben. Aki még nem olvasta, annak csak annyi a spoiler-mentes értékelésem, hogy olvassa el! Utána itt találkozunk.












Mondtam, hogy Spoiler warning? Ja igen? Akkor jó.










Mi történik?


TL;DR: A lehető legrövidebben a következőképp tudnám összefoglalni a sztorit:

Gonosz uralkodóék csellel akarják kinyírni egy riválisuk egész családját, de a rivális gyereke túléli, ellenük fordítja a cselt, és pár év alatt olyan sereget kovácsol az addig lenézett helyi bennszülöttekből, amivel ő lehet az új uralkodó. Mindez az űrben, és gépek helyett agyfokozó varázsszerrel.

Akinek ilyen szinten elég a cselekmény, az nyugodtan ugorhat a tanulságokra. Aki viszont szeretne egy kicsit részletesebb összefoglalót, az most vegyen két nagy levegőt, mert tömör lesz:


Először is, a mi helyett kezdjünk azzal, hogy hol és mikor történik, ami történik. Világként egy na(aa)gyon távoli jövőben járunk, ahol az emberi faj már messze szétterjedt az univerzumban. De a légkör mégis sokkal inkább Trónok Harca mint Star Wars. És igen, tudom, hogy ez fura hasonlat, tekintve hogy a Dűne volt előbb, mint akár a Trónok Harca vagy a Star Wars, és nyilván erősen hatással is volt mindkettőre… De hát na, vonatkoztatási pontnak kiválóak.

Szóval a légkör: kimondottan anti-technológia, mert az emberek régen már megvívták a harcukat az intelligens gépek ellen, és kétszer nem szeretnének ugyanabba a gödörbe lépni. A hatalmi rendszer leginkább a középkori nemes házak politikai csatározásaira hajaz, akiket elvileg egy luxusába belepunnyadt császár fog össze. A nagy házak és a császár mellett az elméletileg semleges Űrliga adja a hatalmi “egyensúly” harmadik pillérét, akik monopóliumot tartanak fent bármiféle űrutazás (és ezáltal kereskedelem) felett. Ha ez nem lenne elég, a színfalak mögött egy Bene Gesserit nevű női, boszorkány-szerű rend is munkálkodik, hogy génmanipuláció révén, gyakorlatilag szó szerint kitenyésszenek egy régóta megjósolt messiást.

Ami mindenkit összeköt, az a Melange, (avagy hétköznapi nevén csak “fűszer”) ami hosszabb életet, kiélesedett mentális képességeket, és nem mellesleg halálos függőséget biztosít a fogyasztóinak. Az Űrliga a fűszer nélkül nem lenne képes kiváltani a gépek szerepét a biztonságos űrutazásban, ezért már önmagában is felbecsülhetetlen az értéke. A Bene Gesserit is fűszer-adta képességekkel tartja fenn az árnyékkormány jellegű szerepét és korlátozott jövőbe látását. Ezek után pedig talán magától értetődő, hogy a császár és a nagy házak által irányított kereskedelem is a fűszert használja elsődleges értéktárolóként – mint ahogy régebben nálunk is léteztek bankjegyek, de mögöttük arany fedezet állt.

Na most ez a bizonyos fűszer viszont csak egyetlen, sivatagos, szinte élhetetlen bolygón, az Arrakis-on terem – amit a köznyelv csak Dűne néven ismer. A víz itt annyira szűkében van, hogy a lakóknak különleges víz-visszanyerő ruhákban kell járniuk, és még így is csak szigorúan megkötött létszámban lehetnek jelen a bolygón. Ja, és csak úgy poénból hatalmas homokférgek portyáznak a sivatag felszíne alatt, amik szívesen fogyasztanak minden vétlenül arra tévedőt. Hívogató üdülési célpont…

Itt kerülnek a képbe főhőseink, az Atreides ház: Leto herceg (angolul eredetileg “duke”); Bene Gesserit neveltetésű, és politikai okokból hivatalosan nem-feleség párja, Lady Jessica; és közös fiuk, Paul. Leto ugyanis megkapja a császártól a Dűne kormányzóságát – amiről már kb. az első pillanattól sejthető, hogy csapda, hiszen ugyan miért is lenne a császár ilyen önzetlenül nagylelkű a fűszer egyedüli lelőhelyével? Meglepetés: nem az. Csak alattomos manőverezéssel el akarja tenni láb alól a már kellemetlenül megerősödött Atreides házat.

Kézre esik, hogy a Dűnét eddig pont az Atreides-ek esküdt ellenségei, a Harkonnen-ek felügyelték, akik a császár fű alatti beleegyezésével átadást színlelnek, majd egy váratlan (vagy legalábbis váratlan horderejű) csapást mérhetnek. Leto meghal, katonáit letarolják a Harkonnen csapatok (és a császár titkos elitjei), Paul és Jessica viszont megmenekülnek – már amennyire a Dűnén sivatagba jutást megmenekülésnek lehet nevezni.

Egyetlen reményük, hogy felveszik a kapcsolatot a bolygó őslakosaival, a Fremen-ekkel, akikkel Leto sajnos nem tudott időben szövetségre lépni ahhoz, hogy kivédhesse a Harkonnen támadást. Paul-ék persze beléjük futnak a sivatagban, és generációkkal ezelőtt pont ilyen céllal elhintett Bene Gesserit legendákra alapozva meg is tudják győzni őket, hogy ők ilyen megjövendölt megváltó féleségek, és ezért talán ne öljék meg őket azon melegében. Ez a legenda-trükközés kicsit ironikus, hiszen ahogy Paul egyre többször kerül kapcsolatba a fűszerrel kevert ételekkel, annál jobban nyílik az elméje a jövőbe látásra, és hamarosan kiderül, hogy tényleg ő a Bene Gesserit köreiben is előre megjósolt “kiválasztott”.

Itt most ugranám a részleteket (mert higgyétek el, hogy azokból bizony akad!); maradjunk annyiban, hogy Paul egy sor kihíváson keresztül igazi Fremen-né válik, míg közben a Fremen-eknek is bőven akad mit tanulnia a kiterjedt közelharci, hadászati, és Bene Gesserit megfigyelési/politikai kiképzést kapott Paul-tól. Ez az Atreides “vérfrissítés” pár év alatt olyan haderőt kovácsol az addig lenézett, jelentéktelen bennszülött törzseknek tekintett Fremen-ekből, hogy Paul végül nem is csak a Harkonnen helytartót, de a lázadás leverésére érkező császár seregeit is letarolja. A győzelmet az teszi teljessé, hogy a fűszer immár mélyebb ismeretével Paul képes lenne azt elpusztítani is – amivel sakkban tarthatja az Űrligát, hogy azok ne szállíthassanak házhoz ellene döntő túlerőt. Sakk matt, a császár lemondásra kényszerül, és Paul (egy érdekházasság útján) az új császár.

Hát, igencsak veszteséges tömörítéssel, de ennyi. Ha már olvastad: remélem sikerült értelmesen áttekintenem a fontosabb mozzanatokat. Ha még nem (és a spoilerek ellenére ezt viszont olvasod), remélem sikerült felkelteni az érdeklődésed. Nyugalom, Herbert egy picit jobban meséli el a sztorit – én csak ajánlani tudom. A továbbiakban pedig arról írnék, hogy én milyen tanulságokat tudtam “belelátni” a háttérben…


És ez mit is jelent?

A Dűne első ránézésre egy klasszikus felnövési történet, ahol a hősünk bejárja a Campbell-féle Hős Útjának minden szakaszát. Paul (erőszakkal ugyan, de) kiszakad az ismert világából, megjárja a (Fremen) alvilágot, és annak uraként kerül újra elő a világ szemében – amivel amúgy a Campbell-i “Mindkét világ mestere” címet is szó szerint beteljesíti. Történik mindez egy olyan hihető, mégis fantasztikus; elgondolkodtató, mégis kalandos történetben, hogy szerintem ez már önmagában is bőven elég indokot ad egy olvasatra.

De, szerintem akadnak itt azért olyan tanulságok, amik miatt nem csak a szórakoztatás, hanem az esetleges önfejlesztés céljából is érdemes beásnunk magunkat a dűnék közé:

  • Ökológiai szemlélet: A Dűne nem sokkal Rachel Carson Néma Tavasza után jelent meg, és a nagyon különböző műfaj ellenére itt is erősek a környezetvédelmi felhangok. Persze Herbert-nek valószínűleg nem volt szüksége túl sok inspirációra, tekintve hogy maga is ökológus volt (többek között). Minden esetre az a majdnem rituálé, ahogy a Fremen-ek a vízzel bánnak, igencsak perspektívába helyezi, ahogy mi emberek a saját bolygónk erőforrásait pazaroljuk. Ki tudja – lehet, hogy valakinek Thoreau helyett pont Herbert hozza meg a kedvét a minimalizmushoz…

  • Alkalmazkodás: Szintén az ökológiai szálhoz tartozik, hogy Herbert mekkora hangsúlyt fektet a zord körülmények karakterfejlesztő hatására. Ugye ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Innen származnak a császár elitjei (akik egy kegyetlen börtönbolygó válogatott, legkeményebb túlélői), illetve természetesen a Fremen-ek, akiket nagyrészt pont a Dűnéhez való alkalmazkodásuk tett az elitek méltó ellenfeleivé. Önfejlesztési szemszögből én ezt úgy képezném le (mint ahogy persze teszik azt sokan mások is), hogy bizony nem árt némi kényelmetlenség. Talán korlátozott erőszakkal, de akkor is tuszkoljuk magunkat a komfortzónánkon kívülre, mert a növekedés csak ott történik.

  • A félelem kezelése: Az egész regény szövegezése gyönyörű, és tele van filozofikus gyöngyszemekkel. De még ebből az általánosan magas minőségből is kitűnik a Félelem elleni litánia:

    Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek a félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

    I must not fear. Fear is the mind-killer. Fear is the little-death that brings total obliteration. I will face my fear. I will permit it to pass over me and through me. And when it has gone past, I will turn the inner eye to see its path. Where the fear has gone there will be nothing. Only I will remain.

    Az “elme gyilkosa” hasonlat nekem legalábbis nagyon belevéste magát a fejembe, és ezzel pont azt éri el, ami a legnehezebb az ilyen általános, nagy klisé igazságoknál: hogy megfelelő élességgel emlékezzünk rájuk. Nyilván nem nagy cucc megérteni, hogy a félelmeinkkel szembe kell nézni; de hogy ezt a hétköznapokban a fejünkben is tudjuk tartani, és ezáltal képesek legyünk befolyásolni a viselkedésünket – na az a nehéz. Nekem a litánia már eddig is segített ebben, és semmi kétségem, hogy ezután is segíteni fog. Remélem nem csak nekem…

  • Mások lenézése: A könyv egyik hangsúlyos témája a politikai ármánykodás és a titkos, “fejben három lépéssel előtted járok” hatalmi sakkjátszmák. Talán pont ettől lesz hatásos, hogy a császár és a Harkonnenek bukása mennyire azon múlt, hogy lenézték a Fremen-eket. Demonstrálták, hogy ha egyenrangúként kezelnek egy ellenfelet, akkor szinte hihetetlen ravaszságra és előrelátásra képesek, de a Fremen-ek esetében valahogy mégsem sikerült összerakniuk a képet. Legyen ez tanulság, hogy az eltérő kultúra, a különböző anyagi/hatalmi helyzet, vagy egy látványosan más értékrend nem tesz senkit fölénk vagy alánk.

  • Szokások változása: Különösen tetszett, ahogy a “hatalomátvétel” történt Paul és az addigi Fremen vezető (Stilgar) között. A Fremen tradíció szerint ennek halálig szóló küzdelemmel kellett volna lezajlania, és ezt meg is tudták indokolni, hogy miért így jó. De aztán jött Paul, aki nagyon nem akarta volna megölni Stilgar-t, és ő is meg tudta magyarázni, hogy az ő módszere miért jobb. És végül a Fremen-ek belementek, hogy akkor legyen úgy. Csodálatosan logikus és egyszerű, és mégis annyira ritka az ilyen a valóságban, hogy szinte inkább ettől lesz a könyv fantasy, mint a homokférgektől!

    Gondoljunk vissza John Stuart Mill érveléseire, miszerint a hiteink addig szolgálnak minket igazán, amíg aktívan meg tudjuk indokolni, hogy miért úgy csináljuk a dolgokat (és nem csak azért, mert mindig is így volt!). A Fremen-ek szépen példázzák, hogy A) tudják, miért csinálják úgy, ahogy, B) hajlandóak róla vitába szállni, és C) ha kapnak egy jobb alternatívát, akkor hajlandóak változtatni a szokásaikon. Vegyünk példát!

  • Vallások és manipuláció: Az előbbi piros pontot gyorsan le is húzhatjuk a Fremen-ek ellenőrzőjéből, hiszen amire a tradicionális vonalon képesek voltak, arra vallási vonalon nem. Jó, persze, Paul-ról idővel tényleg kiderül, hogy ő a “kiválasztott”; tényleg a jövőbe lát; tényleg a megváltáshoz vezeti őket. De az elején ők ezt még nem tudhatják, és a Bene Gesserit által elhintett (és kimondottan ilyen fejletlenebb kultúrák kihasználására hivatott) legendákkal mégis meg lehet vezetni őket.

    De jó, ez még a szelídebb oldal, mert a megvezetés csak odáig tartott, hogy egyáltalán esélyt adtak Paul-éknak. Viszont amint elkezdtek valóra válni az elvárásaik, kezdett beindulni a kultusz, és onnantól már sokan maguktól láttak/olvastak bele mindenféle különlegeset Paul leghétköznapibb tetteibe. Az ilyen személyiség köré épülő kultusz pont azért veszélyes, amiért a vakon követett vallási rituálé: egy idő után elfelejtjük megkérdőjelezni a dolgokat. Remélem ez a példa vonalat tud húzni a hit és a vak hit közé – és rámutat, hogy amikor a vallást szidom, akkor az utóbbit szidom.

  • Morális relativitás: És ha már a személyiség kultuszáról van szó, ennek a súlyát (és veszélyeit) Paul is érezte. Mennyire hajoljon bele ebbe a próféta szerepbe, hogy azért ne a Harkonnen-ek nyerjenek, de azért ne is egy őrjöngő vallási kereszteshadjárat induljon keresztül az univerzumon az ő nevében. Próbálna ő helyesen cselekedni, de mi a helyes? Ami neki jó, az másnak is jó lesz? Kinek a szava számít? Hányan halhatnak meg egy célért, ami még “belefér”? A Dűnében nem igazán vannak fekete-fehér döntések – és pont ettől lesz valóság-szagú.


Összefoglalás

Összességében annyit mondhatok, hogy habár nincs faltól falig akció, a Dűne nem csak hogy teljesen lekötött, de még az épp nem olvasással töltött gondolataimra is gyakran rátelepedett (és rátelepszik azóta is). Egy olyan komplex, részletgazdag és széles világot mutat be, olyan érdekes és hihető motivációjú karakterekkel – mindezt egy olyan ökológiailag tudatos, etikai dilemmákkal tűzdelt, és változatosan tanulságos háttér előtt – hogy egyszerűen a hatása alá kerül az ember. Mint mondtam: alig tudtam letenni.