Bevallom, Stephen R. Covey – A kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása nevezetű könyvével kapcsolatban elég megosztott véleményekkel találkoztam. Egyrészről sokan az eleve unszimpatikus “sikerkönyv” kategória egy ódivatú tagjának tartják – amit, lássuk be, a címétől kezdve a borítón át a nyelvezetig minden alátámaszt. Mások szerint viszont ha hajlandóak vagyunk a külsőségek mögé tekinteni, számos időtlen igazsággal találkozhatunk. Én úgy voltam vele, hogy már csak a puszta népszerűsége miatt is megérdemel egy esélyt – és utólag egyértelműen az “időtlen igazságos” táborba sorolom magam!

Sőt, ami azt illeti, annyi benne az említésre méltó, hogy jobban tesszük, ha két részben tárgyaljuk őket. Ezen a héten (némi alapozást követően) az első három szokással foglalkozunk, amik az egyéni győzelmeinkhez vezetnek. A jövő héten pedig jöhet majd az ezekre épülő 4-5-6. szokás a közös győzelmekért, illetve a 7. szokás a folyamat fenntarthatóságáért.

A tartalom egyelőre tehát a következőképp alakul:


Alapozás

Nem csak a világot kell látnunk, hanem azokat a lencséket is, amiken keresztül a világot látjuk, mert maga a lencse határozza meg a világlátásunkat.

Stephen barátunk ideje egy részében vezetői tréningeket tartott, a háttérben pedig a siker irodalmának elmúlt 200 évét dolgozta fel kutatás gyanánt. Ebből a szemszögből azt vette észre, hogy míg az elmúlt 50 év igencsak felszínes dolgokra koncentrál (ún. személyiség-etika), addig az előtte lévő 150 év viszont sokkal mélyebbre tekint (ún. jellem-etika). És persze nem mondja, hogy a felszíni technikák (személyiség, befolyásolás, kommunikáció, pozitív gondolkodás) nem hasznosak – de látnunk kell, hogy másodlagosak! Egy szilárd jellemre kell épülniük, különben olyan lenne, mintha “vetés nélkül próbálnánk aratni”.

Ami vagy, olyan hangosan kiabál, hogy nem hallom tőle azt, amit mondasz.

– Ralph Waldo Emerson

Vagyis Covey szerint az a lényeg, hogy kik vagyunk, és nem az, hogy kiknek mutatjuk magunkat. Ezért ha mások akarunk lenni, ahhoz az egész világlátásunkat kell megváltoztatni. Ha mondjuk egy rossz térképet kapunk, akkor sem logikus pusztán keményebben és gyorsabban menetelni a rossz cél felé; vagy beérni annyival, hogy a pozitív hozzáállásunk miatt a rossz célt is el tudjuk majd fogadni. Keressünk inkább először egy jó térképet. Utána már a lassabb haladás is jó irányba történik majd, ami előbb utóbb úgyis megtérül. Illetve ennek a tetejébe már akár jöhet a gyorsabb/hatékonyabb haladás is.

Ha az elismert tehetség másodlagos nagyságára vágysz, akkor először az elsődleges nagyságra, a nagyszerű jellemre törekedj.

Az egyéni (vagyis saját magunk feletti) győzelmek eléréséhez az első három szokás betartását ajánlja, amikre azonnal ki is térünk. Előbb azonban egy pár hozzáállásbeli alapozó jótanács:

  • Soha ne érjük be a tüneti kezeléssel. Azért az alapelvekkel érdemes foglalkozni, mert ha csak egy-egy konkrét megvalósításukat tanuljuk meg, az lehet, hogy bizonyos helyzetekben már nem fog működni. Ha viszont az alapok megvannak, akkor azokat majd mi magunk testre szabhatjuk a helyzeteknek megfelelően.

    Ennek ellenére sokan hajlamosak vagyunk ezt figyelmen kívül hagyni, és inkább a “gyorsabb” és “egyszerűbb” utakat keresni. És a jelen kor általános értékrendje sajnos nem is nagyon tart minket vissza ettől. Ez a lerövidítés a zongoratudásban vagy a teniszképességeinkben látványosan nem lehetséges, viszont emberi/érzelmi/kapcsolati téren sokkal homályosabb a helyzet. De ettől ne higgyük, hogy sikerülhet – csak legfeljebb később derül ki, hogy nem sikerült.

  • Termelés/Termelőképesség (T/TK) egyensúly. Ha csak az aranytojásra koncentrálunk, akkor a végén levágjuk az aranytojást tojó libát, és hoppon maradunk. Ha viszont csak a libára koncentrálunk, akkor a végén nem lesz elég pénzünk a tojásokból, hogy eltartsuk magunkat (vagy a libát). Akkor jó, ha egyensúly van – vagyis a termelőeszközeinket és a termelést is megfelelően karbantartjuk.

    Szépen magyarázza ez a hasonlat azt is, miért vagyunk jelenleg ekkora szarban a kései kapitalizmus markában. Csak az aranytojások vannak a középpontban, az embereket (és a környezetet) pedig úgy zsákmányoljuk ki menet közben, ahogy nem szégyelljük. Márpedig nem szégyellünk mi szinte semmit…

  • Függés < Függetlenség < Egymásrautaltság. Azt kb. mind érezzük, hogy a függésnél jobb a függetlenség. Amikor már nem szorulok a te segítségedre, hanem én önálló vagyok. Amire viszont Covey fel szeretné hívni a figyelmet, hogy itt még nincs vége. Hiszen habár egyedül is menne, attól még nem feltétlen egyedül lesz a leghatékonyabb (vagy a legkielégítőbb).

    Sok olyat is lerázunk magunkról a függetlenség nevében, ami igazából csak a belső függőségeink miatt volt kellemetlen. Például még nem voltunk elég érettek, hogy másokat kezelni tudjunk, és a megbirkózás helyett inkább kikerültük a problémát. Ennél még magasabb szinten találhatjuk az egymásrautaltságot, ahol már nem én vagyok önálló, hanem mi vagyunk képesek együttműködni. Másként fogalmazva: tény, hogy az egyéni győzelmek alapoznak meg mindent, de itt azért még ne álljunk meg!

Ennyi felkészítés után pedig lássuk végre, hogy mi is ez a hihetetlenül beharangozott első három szokás.


1. Légy proaktív!

A Covey iránt érzett szimpátiámat talán az alapozta meg a legjobban, hogy minden további elvet a “proaktivitásra” épít, ami pedig gyakorlatilag egy-az-egyben hajaz a Sztoikus irányítás kettősségére (avagy a “címkézésre”, ahogy korábban emlegettük). Kb. “én vagyok a felelős a saját sorsomért”, ami pont olyan elcsépelt, mint amennyire mégsem tartjuk be.

Ahogy a problémát látjuk, az maga a probléma.

A felelősségvállalás kikerülésének 3 gyakori módja:

  • Genetika – mindenért a nagyszülők és a génjeik a felelősek;
  • Pszichológia – mindenért a szüleink és a neveltetésünk a felelősek;
  • Környezet – mindenért a főnök, a párunk, a gyerek, vagy a kormány a felelős…

De ahogy Covey fogalmaz:

Kiterjedt tapasztalataim ellenére még soha nem láttam, hogy valaki önmagán kívül talált volna megoldást a problémáira […]

Ha ezekből a kifogásokból fel szeretnénk nőni, ott jön képbe a személyes felelősségvállalás. A proaktivitás és a reaktivitás közötti fő különbség, hogy vállaljuk-e a tetteinkért a felelősséget, vagy a külső körülmények kezébe adjuk magukat. Hogy a belső értékeink vezérlik-e a válaszainkat, vagy az épp aktuális helyzet?

Nem az fáj, ami velünk történik, hanem az, ahogy megéljük a történteket. Frankl ezt úgy mondaná: “Az inger és a reakció között megmarad a választás szabadsága”. Vagy egy másik, szemléletes hasonlattal élve: a reaktív ember hangulata függ az időjárástól (ide értve a szociális, a pénzügyi, és minden egyéb “időjárásokat” is), míg a proaktív ember magában hordozza a napsütést. Többek között ezért is nagyon fontos a nyelvhasználat, hiszen öntudatlanul is árulkodik a belső gondolkodásunkról.

Hogy a helyén kezelhessük a dolgokat, Covey különbséget tesz az érdeklődési és a befolyásolási körünk között. Az érdeklődési körünkbe tartozik minden, ami iránt nem vagyunk közömbösek, a befolyásolási kör viszont ennek csak egy (relatíve kicsi) részhalmaza. A proaktivitás mértékét az mutatja, hogy melyik körszeletben töltünk több időt. Ha a befolyásolási körre koncentrálunk, azzal nem hogy csak vállaljuk a saját felelősségünket, de új lehetőségek/összefüggések felismerésével akár egyre bővíthetjük is. Ha viszont a külső zónára fókuszálunk, azzal még azokat a területeket is elhanyagoljuk, amiket könnyen befolyásolhatnánk – ezzel pedig gyakorlatban szűkítjük a saját befolyásunkat (mert bár lenne, mégsem élünk vele).

Valahányszor azt gondoljuk, hogy a gondok kívülről jönnek, az igazi problémánk magával a gondolkodásunkkal van. Ezzel a hozzáállással hatalmat adunk a külső dolgoknak, hogy uralkodjanak felettünk.

Külön megjegyezzük, hogy érdemes a hibáinkat is proaktívan kezelni. Hiszen bár a hibáink következményeit nem irányíthatjuk, de a következményekre adott reakcióinkat megint igen. Ismerjük be, javítsuk ki, tanuljunk belőle.


2. Lásd a célt már a kezdetektől!

Ismerjük fel, hogy elfoglaltnak lenni közel sem ugyanaz, mint eredményesnek lenni. Vagyis tisztázzuk minél hamarabb a céljainkat, hogy aztán egyrészt tudhassuk, hol tartunk, másrészt pedig hogy csak olyasmiket csináljunk, amik arrafelé visznek. Ha ezt nem tesszük meg, akkor hiába haladunk nagy léptekkel, mert lehet, hogy nem jó felé. Avagy a kedvenc létrás példámmal élve: hiába érünk hamar a tetejére, ha nem is jó falnak volt támasztva.

Az életünk nagyobb céljainak meghatározásához Covey visszafelé dolgozik, és a “temetés tesztet” javasolja. Ennek keretében előre elképzeljük, mit szeretnénk hallani a családunktól, a barátainktól, a kollégáinktól, és az egyházunktól / közösségünktől a szertartás során? Mondhatnám, hogy ez a tipp is a Sztoikus “halál, mint értékrendi és motivációs forrás” elvet csomagolja újra – de mindezt elismeréssel, és abszolút rosszindulat-mentesen mondanám!

Mindent kétszer teremtünk meg: egyszer fejben, és egyszer fizikailag. De a fizikai “építkezés” előtt fejben már kész kell lennie a teljes tervnek. És minél később végzünk változtatásokat, annál költségesebbek lesznek, szóval ezért sem árt kellően biztosnak lennünk benne, hogy jó felé haladunk.

Egy másik érdekes meglátás, hogy a második teremtésért könnyebb vállalni a felelősséget, hiszen azt legtöbbször tényleg mi magunk intézzük. De aki az első teremtésért nem vállalja a felelősséget, az ezzel mások kezébe adja a tervrajz készítését. A szülők, a kollégák, a főnökök és a szomszédok szabják majd meg, hogy mit jelent sikeresnek lenni, és mi a második teremtésünkkel az ő álmaikat váltjuk valóra. Ha ez nem passzol a mi álmainkhoz, az szívás… És annál nagyobb szívás, minél tovább tart ez a felismerés.

A menedzselés azt jelenti, hogy jól tesszük a dolgunkat; a vezetés pedig azt, hogy a jó dolgokat tesszük.

– Peter Drucker

Egy személyes értékrend kialakítása azonban csak az első lépés. Praktikus szempontból a hétköznapok zaja igencsak képes elvonni az ember figyelmét, mint ezt gondolom már sokan tapasztaltuk. Csak most még ezt letudom… A költözés most elsőbbséget élvez… Majd az előléptetés után… Majd ha a gyerek már nagyobb…

A legjobb megoldás erre az írott személyes/céges küldetésnyilatkozat, amit aztán rendszeresen (akár naponta!) átolvasunk, és élesen tartunk a fejünkben. Hogy utána könnyebb legyen nap közben is ennek fényében dönteni, bármit is dobjon a gép. Ez adja majd a stabil középpontot a gyorsan változó világban, amibe kapaszkodhatunk. Ha van valami állandó (írásos!), amihez mérhetjük magunkat, akkor könnyebben maradunk következetesek.

Az életünknek nagyon sok választható “középpontja” létezik – csak ezek közül sajnos sok épít rossz (értsd, külső) dolgok köré. A házasság, a család, a batárok/ellenségek, a pénz, a munka, a vagyon/hírnév, vagy az egyházi szerepünk egyikét sem mi irányítjuk teljes mértékben. Szóval habár ezek némelyike nemes élet-középpontnak hangozhat (különösen gondolok itt a családra), ezek mégsem jó választások, mert így soha nem leszünk igazi biztonságban a sors csapásai ellen.

Ezek helyett Covey (ismét jó Sztoikus bölcs módjára) az elv-központúságot javasolja, ami végre állandó, csak tőlünk függ, és ezért bátran lehet rá egy egész életet is felépíteni. És nyugalom, ezek után sem kell megfeledkezni a családról. Elvégre itt is előjön, hogy valamilyen módon végül úgyis mások szolgálatában találjuk majd meg az igazi kiteljesedést (lásd Brooks). Csak tesszük mindezt úgy, hogy akár a családunk elvesztése vagy felbomlása után sem omlunk össze.

Ezt a küldetésnyilatkozatot persze nem egy nap alatt kell megírni, hanem hetek/hónapok alatt finomítgatni, amíg elég tömören és frappánsan kifejezi a legmélyebb értékrendünket és indíttatásainkat. És ami talán még fontosabb: aztán rendszeresen felülvizsgálni! Nem mondja senki, hogy az alkotmány nem változhat, hiszen ahogy egyre előrébb haladunk, úgy majd egyre inkább más szemmel látjuk a világot – de a gyökere persze jó esetben mindig ugyanaz lesz.

Írás közben ne felejtsük ki a sokféle szerepünk egyikét sem! Lehetünk egyének, házastársak, szülők, munkaerők, barátok, egy közösség tagjai, stb. Csak akkor lesz egyensúly, ha mindet (és mindegyikkel kapcsolatos céljainkat/értékeinket) érintjük az alkotmányunkban.

Az itt leírtak alapján már hatékonyabb “forgatókönyveket” készíthetünk majd a hétköznapi helyzetek kezelésére. És ha ezeket elég gyakran és mélyen verjük magunkba, akkor hamarosan öntudatlanul is úgy kezdünk majd reagálni, ahogy tényleg kellene. Tekinthetjük úgy, hogy ezzel újabb jó pár spirituális gyakorlatot kipipálunk a Sztoikus listáról: készülés a rosszra, folyamatos éberség, az elvek kéznél tartása (lásd Hadot).

Ugyanez az alkotmány-módszer alkalmazható az egyénen felül családok és szervezetek esetében is. De több személy esetében már nem elég ám annyi, hogy legyen egy küldetés nyilatkozat! Arról egyrészt tudni is kell mindenkinek, másrészt pedig mindenkinek részt kell vennie a megalkotásában – hogy aztán szívvel-lélekkel részt vehessen a végrehajtásában is.


3. Először a fontosat!

Az időgazdálkodás lényege egy tudatos prioritási lista – hiszen tudnunk kell, mi a fontos, hogy aztán előre vehessük. De ha a felelősségvállalás és a létra jó falnak támasztása már adott, akkor onnantól azért persze az sem mindegy, milyen sebességgel mászunk.

Covey egyik átfogó meglátása, hogy a látványos/hősies tettek sokkal kevesebbet érnek, mint az apró, napi, rendszeres tettek! Az igazi kihívás tehát abba rejlik, hogy hogyan egyeztetjük össze a nagy célokat az apró napi dolgokkal, és aztán hogyan tesszük ezt elég ideig ahhoz, hogy számítson. A siker csak azon múlik, hogy megtartjuk-e a magunknak tett ígéreteinket, illetve hogy megtesszük-e, amit tudjuk, hogy meg kell tenni – még akkor is, ha nincs kedvünk hozzá.

Hasznos mentális modell lehet a tevékenységeinket a következő “időgazdálkodási mátrix” mentén, sürgősség és fontosság alapján rendszerezni:

  • Az első negyed sürgős és fontos. Ezzel van a legkisebb baj, mert ha tényleg sürgős is és fontos is, akkor úgyis meg fogjuk csinálni, nem? Itt is legyen azonban gyanús, ha túl sok a válsághelyzet, mert akkor valószínűleg olyanokat is válságnak könyvelünk el, amiket nem kellene.

  • A második negyed nem sürgős, de fontos. Itt jön elő a proaktivitás, mert ha a határidő nem sürget vagy semmi egyéb külső tényező nem liheg a nyakunkban, akkor hajlamosak vagyunk nem megcsinálni.

  • A harmadik negyed sürgős, de nem fontos. Az első negyed állandó válságban élésénél már csak az a rosszabb, ha a tevékenység a tetejébe még csak nem is fontos.

  • A negyedik negyed nem is sürgős és nem is fontos. Elméletben könnyen kihagyható lenne, csak hát itt tanyázik egy csomó kellemes (rövid távon relaxáló, de valójában ártalmas) dolog, mint például a komfort evés, a TV előtt rohadás, és egyéb alattomos társaik.

Megfelelő felkészültség mellett az első negyed problémái csak ritkán ütnek majd be. A harmadik és negyedik negyed “nem fontos” dolgaitól pedig némi tudatossággal távol tarthatjuk magunkat. Vagyis a hatékonyság egyik legjobb mutatója, hogy az időnk mekkora hányadát töltjük abban a bizonyos második negyedben – a nem sürgős de fontos dolgok között.

Ha tudjuk a fontos igen-einket, akkor a többire könnyebb lesz nem-et mondani. Sokaknak az önfegyelemmel is csak azért van baja, mert felületesen próbálják megoldani az értékrendi problémáikat. Nincs meg az igazi küldetés nyilatkozatuk, és nem az elvek állnak az életük középpontjában. Így pedig idővel óhatatlanul visszacsapódnak azokhoz a külső tényezőkhöz, amiknek ők maguk adtak hatalmat az életük felett. Ha viszont tényleg belülről fakad a fontossági sorrend, onnantól nem is lesz annyira nehéz tartani magunkat hozzá. Na azt nem mondja senki, hogy könnyű lesz… De nem csak a nagyon korlátozott önfegyelem készleteinkből kell majd kihúznunk a napokat.

Megvalósítás szempontjából emelkedjünk felül a sima TODO listákon és az agyatlan naptárhasználaton, mert azokba nincs beleépítve semmi fontossági sorrend (sem az egyes dolgok megkérdőjelezése, hogy egyáltalán legyenek-e). Határozzuk inkább meg a szerepeinket, és az ezeken belüli (második negyedes!) céljainkat, hogy aztán ezeket előbb heti, majd napi szinten ütemezhessük. Praktikus tippekért hadd ajánljam továbbá a GTD-t, vagy a Deep Work javaslatait.

Ne feledjünk viszont megfelelő mennyiségű ütemezetlen időt is hagyni, ami a kellő rugalmasságot adja! Így amikor borul a rendszer, akkor is szem előtt tarthatjuk az elveinket – hogy habár nem a terveknek megfelelően haladnak a dolgok, de akkor is az értékrendünkkel összhangban. És ezért nem kell majd olyankor sem bűntudatot vagy frusztrációt éreznünk.


Összefoglalás

Megfelelően magas szintről nézve tehát “csak” ennyi a dolgunk ahhoz, hogy gatyába rázhassuk magunkat:

  1. Ismerjük el a saját felelősségünket és legyünk proaktívak;

  2. Legyünk biztosak benne, hogy jó irányba kormányozzuk az életünket; és aztán

  3. Haladjunk is abba az irányba minél hatékonyabban, a hétköznapok látszólagos krízisei és figyelemelterelései ellenére!

Az ilyen tudatos, elvekre épülő élet garantáltan kiegyenesíti majd a gerincünket. És mellesleg csak így kerülhetünk magunkkal elég bensőséges viszonyba ahhoz, hogy utána már a másokkal ápolt kapcsolatainkkal is értelme legyen foglalkozni – amire a jövő héten visszatérünk…