A héten tovább feszegetjük a (folyamatos) tanulás témakörét, csak most a konkrét produktivitási tanácsok helyett egy visszaemlékezés segítségével. A hatékonyság ugyanis csak akkor számít, ha már eleve tanulni akarunk – és tanulni pedig valószínűleg akkor fogunk akarni, ha felismerjük, hogy az mekkora érték. Sőt, kiváltság.

Na ez a felismerés az, ami mellett gyakorlatilag nem lehet elmenni Tara Westover – A tanult lány című könyvét olvasva. A történet egy mormon, paranoiás, világvégére készülős neveltetésből “kitörésről” szól, ahol Tara nem járhatott iskolába – és ezért büntetlenül rengeteg olyan tévképzetet nevelhettek belé, amiket utána évek munkája volt egyesével újraértékelni. Olvasás közben a leggyakoribb gondolatom az volt, hogy “A pofám leszakad”! De pontosan ez az érzelmi töltet teszi hatásossá a háttérben meghúzódó üzenetet.

A tartalom a következőképp alakul:

Illetve talán magától értetődő, de azért megjegyzem, hogy az egész poszt területén Spoiler warning van érvényben. Aki még nem olvasta, annak csak annyi a spoiler-mentes értékelésem, hogy olvassa el! Utána itt találkozunk.












Mondtam, hogy Spoiler warning, ugye? Akkor jó.










Egy abnormális gyerekkor

Az iskolabusz megállás nélkül hajt el a farmjuk mellett a főúton – az első mentális kép, ami tökéletesen megalapozza az alaphangulatot. A kis Tara ugyanis nem jár iskolába, ahogy a testvérei sem. És ez még talán nem is lenne akkora baj egy rendes otthoni oktatás mellett… De sajnos ahol egyszerre vakbuzgó mormonok, összeesküvés-elméleteket szajkózó kormányellenesek, és a világvégére készülő “prepperek” a szülők, ott lesz nagyobb baj is.

Az anyja jó (túl “jó”, a látszatra sokat adó) családból származott, és valószínűleg pont ez ellen próbált lázadni. Az apja pedig egy igazi parasztgyerek, aki fiatalon még vidám és gondtalan volt, míg aztán szépen folyamatosan be nem ütött az, amiről később Tara megtudta, hogy talán bipoláris zavar. De ki tudhatná pontosan – soha nem is derülhet ki, hiszen kinek hagyná, hogy diagnosztizálja…

Az anyja eredetileg nagyon nem akart volna bába lenni, de az apja szerint ez Isten akarata. Meg különben is, ezzel még függetlenebbek lehetnek a kormánytól és az egészségügytől. Az apja eközben egy roncstelepet üzemeltet és környékbeli építkezéseken dolgozik. Na ehhez még képzeljünk hozzá 7, azaz hét gyereket, és máris minden idilli, nem?

Bőven lehetne mit mondani az otthoni körülményekről, de ragadjunk ki csak egy példát, szemléltetésként. Egyszer Arizonában “kényszer-nyaralnak”, mert apa akkor épp időszakosan szinte öntudatlan. Ebből az állapotából csak olyankor tér magához, amikor épp az Illuminátusok vagy a sátáni orvoslás ellen prédikál. Innen hazafelé durva autóbalesetet szenvednek el – mert persze apa ragaszkodott hozzá, hogy éjszaka autózzanak le egy 12 órás utat. Anya itt komolyan megsérül (valószínűleg jelentős agykárosodással karöltve), de nincs orvosi kezelés, “Isten kezében van”! Gondolom így történhetett meg, hogy az addig relatíve racionális nő bábáskodási “praxisában” is egyre jobban előkerültek az izomválaszok, az energia pontok, a csakra kiigazítások, és a homeopátiás szerek.

Ebből a nevetséges szintű felelőtlenségből utána sajnos minta lesz:

  • Luke bátyja benzint farmerra öntős, megégéses balesete;
  • Tara roncstelepi lezuhanós balesete;
  • Egy második, gyakorlatilag ugyanilyen éjszakai, viharban hazavezetős baleset;
  • Vasvágógépes baleset(ek);
  • Shawn bátyja építkezési balesete…

A lista szinte vég nélküli. És természetesen egyiknél sincs ám kórház – továbbra is “Isten kezében van” mindenki.

Mindemellett az otthoni “oktatás” is igencsak foghíjasan haladt. Egy darabig az anyjuk ragaszkodott ahhoz az önáltatáshoz, hogy “azért tanulnak a gyerekek otthon az iskola helyett, mert így jobb oktatásban részesülnek”. Ez idővel odáig torzult, amit az apjuk is mindig mondogatott: tudjanak olvasni, a többi csak értelmetlen okoskodás. A gyerekeket minél korábban és minél emberesebb munkákra kell befogni, hadd gyűljön csak a “tisztességes piszok” a körmük alatt.

A kiskori emlékekből még “jó fejként” feltűnő Shawn bátyja egyre agresszívebb Tara-val. Főleg akkor jön elő belőle az állat, amikor az egyre nőiesebbé váló kishúga “szajhálkodik”, mert sminkelni meri magát és fiúkkal mer beszélgetni. Rendszeresen WC-be dugja a fejét, kicsavarja a karját, és néha konkrétan úgy megveri és fojtogatja, hogy félig-meddig be is ájul. Ezeket másnap persze mindig “bánja”, és azt mondja, hogy Tara értékes. Visszatekintve azonban ez könnyen átértelmezhető:

Ami értékes, az nem én vagyok, hanem a korlátozások tiszteletben tartásából származó máz, amely elfedi a valódi énemet.

Van viszont egy “példakép” is Tyler bátyja képében, aki mindig is jobban érdeklődött a tanulás és a műveltség iránt. Klasszikus zenét hallgatott, önszántából matekozott, és nyilván jobban húzott a város intellektuálisabb légköre felé. Elég nagy port kavart, amikor bejelentette, hogy ő márpedig főiskolára megy – még akkor is, ha az apja szerint az csak az Illuminátusok agymosása. Eredetileg ő próbálja kirángatni szegényt Tara-t is ebből a közegből:

Kint egy másik világ van, Tara. És nagyon másmilyennek látod majd, ha Apa nem sulykolja állandóan beléd a saját nézeteit.

A gondolat szép lassan szöget üt Tara fejében, és elkezd önállóan egy főiskolai felvételire készülni. Az apja természetesen megpróbálja lebeszélni az iskoláról, és mindig elborul az agya, amikor mégis afelé görbülnek a dolgok. De Tara akkor is leteszi a felvételit, ami (még a saját meglepetésére is) egész jól sikerül. Kb. ez tekinthető az abszolút apai befolyás végének.


Két világ között

Egy ilyen háttér után gondolhatjuk, milyen erős kultúrsokk következik, amikor Tara egy nagyvárosi albérletbe kerül a főiskolai tanulmányai idejére. Először azt sem tudja, hol áll a feje. Kezdjük ott, hogy a lakótársak pofátlanul bűnöznek az Úr mindenféle parancsolata ellen, mint például kilátszik a válluk, vagy hogy vasárnap vásárolnak.

Erre jön rá a főiskola, ahol fogalma nincs, melyik kurzust hogy kell felvenni. Komplett homály az is, amikor bármi “korábban tanultra” utalnak vissza. Ún. “feketelyuk-szavakról” ír, amikről annyira nem tudja, mit jelentenek, hogy szinte a körülöttük lévő többi szót is magukba szívják. És amikor pont a “holokausztra” sikerül ilyen okból rákérdeznie, ki is borul a bili.

Szerencsétlen még azt sem tudta az egyik könyvéről, hogy abban nem csak a képeket kell nézni, hanem olvasni sem ártana mellé. Egy szóval mondjuk úgy, hogy hátrányból indult. Viszont miután elkezdett olvasni, sokkal könnyebb lett a helyzet – főleg mert aztán tanulni meg tanult is hajnalokig. És ugye-ugye, fokozatosan kezdett kiegyenlítődni az előismeretek hiánya kontra szorgalom.

Tara egyre jobban megtanul együttműködni a modern világ szokásaival. Például már nem hagy maga után rohadó kajamaradékokat, és még kezet is mos a WC használat után. Vagy itt vesz be először fájdalomcsillapítót is, ami (az anyja lobéliás és vízmelléki csukókás főzetével szemben) működik, és ettől teljesen leesik az álla. Az állandó idegesség miatti gyomorfekélye alakul ki, és anyagilag rengeteg munkára szorul a tanulás mellett, szóval itt még egy ideig kissé önpusztító üzemmódban működik. De szépen lassan azért alakulnak a dolgai.


Minden haladását azonnal befagyasztja azonban, amikor szünetekben hazalátogat. Ilyenkor szinte szó szerint “visszacsúszik” a régi életébe. De ez legalább jó kontrasztot ad, hiszen a suliban megtapasztaltak fényében már egész máshogy mutat az otthoni élet. A tetejébe a vizsgaeredményei olyan jól sikerülnek, hogy ösztöndíjjal biztosan visszamehet.

Otthon aktívan próbálják visszahúzni, nehogy “fennhéjázó” legyen az iskolája miatt. Az olajos, fekete arca miatt például egy egész nyáron át “nigger”-nek hívják, ami szerintük teljesen rendben van… sőt, humoros. Ez persze már régebben is előfordult, de most, a frissen tanult Amerikai történelem fényében Tara-nak egy kicsit máshogyan hat. A megalázás helyett (mellett?) pont csak azt érik el vele, hogy Tara-ban egyre jobban tudatosul a közte és a családja közt tátongó szakadék.

Továbbra is képes viszont brutális tagadásra és önpusztításra. Mondjuk mikor egy otthoni ebédnél Shawn bátyja konkrétan bántalmazza a fiúja előtt, de ő csak próbálja tettetni, hogy minden rendben. Vagy amikor szintén Shawn nyilvánosan (és eddig a legdurvábban) megveri, mert a nagy fennhéjázásában már nem akar koszosan bemenni a boltba. Tankönyvi bántalmazó, aki utána még Tara-ra tolja a felelősséget, hogy “miért nem szólt, ha tényleg fáj”. Elvégre csak “ökörködtek”.

És ami még durvább: Tara általában be is beszéli magának, hogy tényleg az ő hibája. Tankönyvi bántalmazott. De itt újabb áttörés: életében először nem a bátyja kimentésével kezd, hanem leírja a naplójába, hogy mi történt. Legalább a kétség szikrája már felvetődött benne, hogy ha valamit nem is tud biztosan, attól még nem feltétlen kell hinnie a családja (biztosnak kikiáltott) verziójának!


Végül az egyik szemesztere során csak megnyílik az egyetemi papja előtt a belső konfliktusait illetően, aki meghallgatja – és ezzel elkezdi “kiszívni a mérget” a sebből. Az ő (és a szobatársai) hatására pedig a pénzügyi gondjai is megoldódnak. Rábeszélik ugyanis, hogy igényeljen ösztöndíjat, amit eddig a szoci kormány gyűlölete miatt nem akart (és amit az eredményei miatt hipp-hopp meg is kap).

Megtapasztaltam a pénz legnagyobb előnyét: hogy az ember képes lesz a pénzen kívül másra is gondolni.

Egy bevezető pszichológia kurzus során hall először a bipoláris zavarról, amiben erősen az apjára ismer. Ezzel mind végre “kiborul a bili” és Tara átcsap haragba az apja iránt. Hivatalosan nem szakítja meg ugyan a kapcsolatot, de ideiglenesen nincsenek épp jóban. Innentől próbál tudatosan “más” életet élni – hogy megtapasztalhassa, miből maradt ki eddig.

A “szajhaság” miatti szégyene és a kapcsolatai jobban működnek, de azért berögzülésből orvoshoz továbbra sem nagyon akaródzik menni. Egy komolyabb torokgyulladással azonban mégis muszáj leküzdenie ezt a félelmét is. Életében először kap antibiotikumot, amiről eddig úgy tudta, hogy iszonyatos bűn és még évekkel később is torz gyerekei születnek majd… De a kíváncsiság győzött!

Egyre jobban nyílik a szeme a változatos egyetemi tárgyakon keresztül, és ezt egyre nehezebben tudja összeegyeztetni azzal, hogy a mormon tanok szerint egy nőnek milyennek is kellene lennie. Egy professzora unszolására úgy dönt, először felderíti, hogy mi is rejlik benne igazán (mondhatni, kitágítja a határait), és majd csak aztán dönt, hogy mit is akar kezdeni az életével. És a prof közbenjárásával meg is kap egy komoly Cambridge-i ösztöndíjat.

Cambridge-ben nem is a történelemről, hanem a történészekről szeretne kutakodni. Mert ha valaki, akkor ő aztán tudja, hogy milyen szubjektív ez az egész – és hogy milyen, amikor az ember lába alól kirántják a talajt. Ha a történészek szemszögével megismerkedhetne, akkor talán látná, ők hogyan küzdöttek meg a bizonytalanságaikkal. És talán könnyebben el tudná fogadni ő is, hogy mekkora szakadék tátong a korábbi és a mostani nézetei között.

Itt tanul meg kritikusan olvasni, ami a tiltólistázás és a bálványozás között van valahol félúton. Eddig ugyanis az apjánál csak a szélsőségek voltak elérhetőek. Vagy a Bibliát és az Alapító Okiratokat kellett szóról szóra imádni, vagy az eretnek tanokat kellett megtagadni. Itt viszont ő “láthatta bele” a saját értelmezéseit a dolgokba, elemezhetett, önállóan gondolkozhatott… És ez sajnos Tara számára igencsak újdonság számba ment.

A konzulense agyon dicséri az esszéjét, amit Tara alig tud kezelni. Szegény a sok bántalmazás után csak a rossz elviselésére van felkészülve, a pozitívumok befogadására alig. Erős imposztor szindrómával küzd, még a fényes megfelelés mellett is. Ebben a nagy eleganciában az otthoni fejet WC-be nyomások még élesebb kontrasztot adnak. De ez fordítva is igaz: az ösztöndíj után hazatérve egy szülői látogatás során szembesül vele, hogy egy friss, “világi” szemszögből mennyire nevetséges, amit az apja összemagyaráz.

Elképesztő, hogy régebben mindezt a legkisebb gyanakvás nélkül elhittem. […] Az egész világ tévedett, csak Apának volt igaza.


A nagy törés

Tara akadémiai karrierje továbbra is szárnyal. Újabb ösztöndíjjal megint Cambridge-be utazhat, de most már mint hivatalos ottani egyetemi polgár. A következő nagy áttörése, hogy a feminizmusról olvas – és most először találkozik vele nem negatív fényben. Kezdi elhinni, hogy akár nő létére is lehet bármi belőle, nem csak feleség és anya, mint ahogy az el van rendelve. John Stuart Mill szabadság-elméletéről ír diplomamunkát, miközben kb. “kényszeríti” magát az egyre jobb szociális beilleszkedésre.

A baj csak annyi, hogy az idő közbeni megenyhülése miatt még innen is hazalátogat. Ez indítja meg a lavinát a végső törés felé. Egy ilyen rövid áttekintésben úgysem tudom rendesen megragadni a kapcsolódó érzelmeket, viszont a történtek szerintem “szárazon” is nagyon tanulságosak, úgyhogy álljon itt a lényeg egy gyors lista formájában:

  • Egy elejtett megjegyzésből Audrey nővére rájön, hogy Shawn Tara-t is ugyanúgy bántalmazta, mint őt, és ezért úgy dönt, hogy szembesíti a szüleit vele (akik eddig kb. szándékosan nem vettek erről tudomást);

  • Elsőre látszólag jól alakul a dolog: az anyja üzenetekben bevallja, hogy félrenézett, bocsánatot kér, először viselkedik igazi anyaként;

  • Egy személyes látogatás során Tara beszél az apjával, annak a reményében, hogy majd az anyja is mellé áll, de az anyja itt megint gyengének bizonyul (a korábbi “pálfordulása” is valószínűleg csak annyi volt, hogy akkor épp Tara-t tekintette erősnek az apa helyett, és neki hódolt be);

  • Az apja hívja Shawn-t is “szembesítésre”, ami konkrét életveszély – Shawn (mint utólag kiderült) csak azért tudott relatíve nyugodt maradni, mert előtte egy késsel lemészárolta a kutyájukat, és ezt a véres kést Tara kezébe adta… Megalapozva ezzel a beszélgetés hangnemét, csak ahogy szokás, nemde?

  • Tara ösztönösen tagad minden vádat, visszavált régi kislányba, és sikerül addig csillapítania a kedélyeket, míg végül el nem tud menekülni;

  • Shawn utólag persze átgondolja a vádakat, Tara ellen fordul, hívogatja, bérgyilkossal fenyegetőzik – a szülei pedig természetesen továbbra is az ő pártját fogják, hogy “nem gondolja komolyan”;

  • Végül örülhetünk neki, hogy “csak” hivatalosan megszakítja Tara-val a kapcsolatot – és különben is, a szülők szerint Tara pontosan ezt érdemli, mert hisztérikusan viselkedett, és a memóriája amúgy sem megbízható. Ennek a tetejébe a kés az anyja szerint soha nem volt fenyegetésként szánva. Sőt, hetekkel később már azt is kétségbe vonta, hogy volt-e kés… Ezt a szintű valóságtorzítást bármelyik droggyártó megirigyelné!

  • Ez az egész odáig fajul, hogy az apja lejárató kampányt indít Tara ellen, ami során Audrey rögtön összecsuklik, és azt állítja, Tara vitte bele az egészbe.

Egyszerűen annyira abszurd ez az egész, hogy Tara a saját épelméjűségében is kezd kételkedni. Én pedig – mint talán már említettem – csak sorban mantrázom magamban olvasás közben, hogy “A pofám leszakad”!


Egy kis idő elteltével Tara már a Harvardon ösztöndíjas, amikor a szülei meglátogatják. Apja szinte prófétai szerepkörben tetszeleg, beszélt Istennel, Shawn már jó útra tért, és innentől tulajdonképpen Tara a rossz, ha nem bocsát meg. Vagyis megpróbálják “megtéríteni”, ő pedig még mindig majdnem hagyná magát, ha cserébe visszaállhatna a béke.

Mindössze annyit kellene tennem, hogy az emlékeimet felcserélem az övéikre, és visszakaphatnám a családomat.

Viszont minden eddigi tanulása azt mutatta neki, hogy más igazságok is vannak az apjáéin felül, ezért nagy nehezen visszautasította az “áldást” – és ezzel átvitten végleg meg tudta szakítani az érzelmi függését.

Amit apám ki akart űzni belőlem, az nem démon volt, hanem én magam.

Tyler bátyja (aki menet közben már doktor) kitartott mellette a többiekkel szemben, pedig Tara már nem is mert számítani rá, hogy bárki is az ő pártját fogná. Sokat beszélget vele, illetve (vééégre!) pszichológushoz is jár. Így sikerül visszazökkennie a PhD vágányra, amit végül (szinte napra pontosan tíz évvel az otthonról kitörése után) meg is szerez.


A tanulság™

Tara sokáig két gyökeresen különböző ént próbált összeegyeztetni: a bimbózó értelmiségit, és a 16 éves lányt, aki utoljára otthon lakott. És (szerintem túl sokáig) mindig visszaváltott abba a 16 éves lányba, amikor csak hazament. Ez az ellentét a “véres késes” estén tört végleg ketté, és azóta már csak az új énje döntéseinek következményei közt él. Az, hogy ez az átalakulás “megvilágosodás” vagy épp “árulás”, az csak nézőpont kérdése. Tara leginkább tapasztalatszerzésként tekint rá, ahogy tanult lánnyá vált.

Nem kell azonban ennyire fanatikus, vallásos, világvége-készülős környezetben felnőnünk, hogy nekünk is lehessenek mentális torzításaink a világgal kapcsolatban. Igazából gyakorlatilag garantálható, hogy ezek a feltételek nélkül is lesznek hamis előítéleteink. De ha egy ilyen extrém agy-ketrecből is ki lehet törni, akkor a többieknek már nincs kifogás.

Szerintem nekünk hétköznapi polgároknak legalább a következő 3 dolgot érdemes leszűrnünk Tara sztorijából:

  • Nagyon szubjektív, hogy kinek mi a “természetes”. Mondhatni, mindenki magából indul ki. Viszont hogy a nézeteinket ténylegesen összhangba hozhassuk a természettel, nem árt több szemszögből is megvizsgálni a dolgokat.

  • Bántalmazás esetén sokszor a mentális komponens a legijesztőbb. Mert az hagyján, hogy megvernek – az igazán durva az, amikor azt hisszük, hogy ez a mi hibánk volt. Hogy megérdemeltük. Ezért annyira fontos a másoktól független önértékelésünk kialakulása.

  • A tanulás és az önfejlesztés időnként fájdalmas befektetések, de hosszú távon mindig megtérülnek. Az mindegy, ha az elején még nem látjuk, hogyan – hiszen pont azért tanulunk, hogy maga a látásmódunk fejlődhessen.