Szerintem abban gyorsan megegyezhetünk, hogy a TED konferencia előadásai világszínvonalat képviselnek. Ez azonban egyáltalán nem annak köszönhető, amiről szólnak – hiszen TED előadások szinte mindenről is szólhatnak. Maga a név is a “Technology, Entertainment, Design” rövidítése (nem pedig az alapítót hívják Ted-nek!), és ebbe a három kategóriába azért elég sok minden belefér. Nem, a TED előadások azért olyan hatásosak, ahogyan megközelítenek egy adott témát.

Az ötletek korában valamilyen szinten mind árusok vagyunk – magunkat és az ötleteinket áruljuk. És habár a csírát adó ötlet nyilván ránk van bízva, az önmagában nem lesz elég, legyen akármilyen korszakalkotó is. Érdemes tehát megtanulnunk mellé hatásosan előadni, hogy azzal meggyőzhessünk és inspirálhassunk másokat – jó esetben “TED színvonalon”. Carmine Gallo a legnépszerűbb TED videók formai és szerkezeti elemzése, számos TED-előadóval lefolytatott interjúja, és sok éves coaching tapasztalata alapján pont erre a hatásos előadásmódra fog minket megtanítani Talk Like TED című könyvében.

Persze ahány előadó, annyiféle prezentációs stílus, de legtöbbjükben mégis közös az a 9 ismertetőjegy, amikről a következőkben beszélni fogunk. És habár már a második pontban megegyezünk, hogy a sztorik fontosak, itt én tényleg csak a lényeget próbálom kiemelni – a rengeteg példára és esettanulmányra ott az eredeti szöveg.

Az emlegetett kilenc tipp a következő:

  1. Merjünk szenvedélyesnek lenni
  2. Tanuljuk meg a történetmesélés művészetét
  3. Érződjön olyannak, mint egy beszélgetés
  4. Tanítson valami újat
  5. Essen le az álluk
  6. Ne felejtsük ki a humort
  7. Tartsuk magunkat a 18 perces szabályhoz
  8. Aktiváljunk az érzékeket
  9. Maradjunk autentikusak


1. Merjünk szenvedélyesnek lenni

Találjuk meg, hogy nekünk miért annyira fontos a téma, amiről beszélünk, és aztán abba hajoljunk bele rendesen – mind hangulatilag, mint a motivációnk magyarázataként. A közönséget is akkor fogja igazán érdekelni a mondókánk, ha:

  1. Azt látják, hogy minket szenvedélyesen érdekel, és
  2. Konkrétan bele is szőjük a kapcsolódási pontunkat (hogy miért ilyen fontos ez nekünk).

Ez az első kérdés a szerző konzultációi alatt is: nem a téma maga, hanem hogy miért szenvedélyes az illető a témával kapcsolatban? Újabban ezt úgy fogalmazza meg, hogy “Mitől énekel a szíved?”

Mellesleg ha úgy állunk hozzá, hogy mi “csak” a szenvedélyünket szeretnénk megosztani a hallgatósággal, akkor egyből könnyebb lesz tömegek előtt beszélni. Ha öncélú a motivációnk (értsd, vastapsot vagy előléptetést remélünk, és ezért nagy rajtunk a nyomás), akkor nehéz relaxáltan beszélni. De ha szinte önzetlenül, jó szándékból, tanító és segítő célzattal mutatunk rá a közönségnek, hogy miért kéne nekik is szenvedélyesen törődniük a mi szenvedélyünkkel, az nem lesz akkora stressz, és magától is sokkal olajozottabban fog menni.

Akinek ehhez objektívebb meggyőzésre van szüksége: a látszólagos szenvedélyesség kérdőíves kutatások alapján kimutathatóan fontos szerepet játszott start-up ötletek befektetési döntéseinél. Egy másik kutatás alapján pedig a magas és alacsony karizma osztályba sorolt embereknél megfigyelhető, hogy a karizmatikusak akár egy szó nélkül is tudják befolyásolni az alacsony karizmájúak hangulatát. Vagyis a testtartásunkon és a gesztusainkon keresztül tényleg “sugárzik rólunk”, amit érzünk.

Mindenki csak mondogatja, hogy “csináld, amit szeretsz”, de aztán a legtöbben valahogy mégsem tesznek így. És ez nagy hiba, mert pont ezért nem is fognak sikereket elérni – egyszerűen látszani fog, hogy nem szeretik (eléggé?), amit csinálnak.

Nem a siker vezet a boldogsághoz; a boldogság vezet a sikerhez.

Success doesn’t lead to happiness; happiness creates success.

Karrier vonatkozásban lásd még Simon Sinek könyvét, vagy Steve Jobs híres Stanfordi beszédét.


2. Tanuljuk meg a történetmesélés művészetét

Történeteken keresztül érhetjük el a hallgatóság szívét – és az elméjüket is akkor leszünk csak képesek elérni, ha a szívük már megvolt! Jó esetben ugyanis valami olyat próbálunk nekik elmondni, ami új (lásd lentebb), és amiről meg kell győznünk őket (vagyis alapból nincsenek meggyőzve). Viszont ha azt szeretnénk, hogy magukra ismerjenek a mondanivalónkban, akkor biztosítanunk kell valamiféle kapcsolódási pontot.

Egy történet csak olyan adat, aminek lelke van.

– Brené Brown

Stories are just data with a soul.

Kicsit olyan ez, mint a Socrates-i vitamódszer: vezessük végig a közönséget az úton, amin ők is maguktól eljuthatnak a következtetésünkig – ne csak azt várjuk, hogy higgyenek nekünk a két szép szemünkért. Egy magával ragadó narratíva a legjobb mód, hogy “ledöntsük a falakat”. Ez pedig különösen fontos, ha a közvélemény nem üres lappal indul, hanem már eleve nem a mi szemszögünkből látja a dolgokat.

További ókori bölcsességgel élve: egy érvelés akkor lesz meggyőző, ha egyszerre van benne jelen az ethos (szavahihetőség/háttér), a logos (logika), és a pathos (az érzelmekre kifejlett hatás). Gallo pedig ebből a szemszögből is elemezte az adatokat, és (talán kissé meglepő módon) a legmeggyőzőbb prezentációkban több a pathos, mint a másik kettő együtt! Vagyis hiába áll “Prof. Dr.” a nevünk előtt (ethos), és hiába van egy csomó nyers statisztika és érv a mi oldalunkon (logos), az érzelmi hatás nélkül nem fog átmenni az üzenet.

Az agyi aktivitás mérésével (fMRI) konkrétan kimutatható, hogy történetek által a beszélő és a hallgató agya szinte összeszinkronizálódik. És ha egyszer már a saját “oldalunkra” állítottuk a hallgatóságot, onnantól sokkal könnyebb arra vezetni őket, amerre menni szeretnénk. Szóval semmiképp ne hagyjuk ki a személyes történeteket, a másokkal megesett tanulságos sztorikat, vagy akár az egész márkák sorsát érintő esettanulmányokat.


3. Érződjön olyannak, mint egy beszélgetés

Gyakoroljunk addig, amíg a mondanivalónk olyan lazán és természetesen hangzik, mintha épp csak egy barátunkkal beszélgetnénk. Ha a hangsúlyunk, a testbeszédünk vagy a mimikánk nem illeszkedik jól az üzenetünkhöz, akkor nem is fognak megbízni benne.

És kiemelnénk: az “autentikus” messze nem ugyanaz, mint a “természetes”. Ha csak természetesek akarnánk lenni, akkor beszélhetnénk “csak úgy”, gyakorlás nélkül is, nem? De akkor az üzenet nem kristályosodna ki olyan szépen, gyorsan, és hatásosan. Ha pedig “csak” autentikusak akarnánk lenni és minél tömörebben közölni a legbelső értékeinket, azt nem tudnánk természetesen megtenni. Ahhoz kell a rengeteg gyakorlás, hogy ebből a kettőből összegyúrjunk egyet – valamit, ami nem csak laza, és nem csak jó, hanem lazán jó.

Figyeljünk hát az előadásmódra. Tempó szempontjából lőjünk be egy arany középutat az érthetetlen hadarás és a mesterséges, prédikáció-szerű lassúság között. Illetve használjunk az üzenethez illeszkedő hangsúlyt és hangerőt – igazából szó szerint játsszuk el a saját színházi darabunkat és szórakoztassunk, ne csak szárazon daráljunk.

Figyeljünk továbbá a testbeszédre. Érzékeltetésként: emberi hazugságvizsgálatos tesztek során a testbeszéd többet számított a hazugságok megállapításánál, mint hogy egyáltalán hallják-e, amit az alany mond. Támaszkodjunk arra, hogy a testbeszédünk és a hangulatunk közti kapcsolat oda-vissza létezik. Hormonszintek mérésével igazoltan működhet, hogy “csináljunk úgy, mintha magabiztosak lennénk, és attól majd magabiztosabbak leszünk”. Szóval húzzuk ki magunkat, legyen szemkontaktus (képzeljünk egy kicsit extrovertáltnak magunkat akkor is, ha nem vagyunk azok), és merjünk kézmozdulatokat használni – nem erőltetve, de ami jön azt bátran.

A leghasznosabb tipp ezen a területen: nézzük vissza magunkat videón. Ha addig esetleg nem éreztük, hogy problémáink vannak, akkor higgyük el: utána már érezni fogjuk. Viszont ha egyszer tisztába kerülünk a javítanivalókkal, onnantól a javítás legtöbbször már nem kimondottabban lesz nehéz.


4. Tanítson valami újat

Egy jó prezentáció magja az új információ – vagy valami régi információ egy teljesen új szemszögből. Mindkettő új ötletekhez és meglátásokhoz vezethet. A lényeg, hogy ki tudjuk billenteni a hallgatóságot az eddigi világképéből egy kicsit, ami miatt aztán megmarad nekik, amit hallottak. A klisék használata sem azért rossz, mert nem igazak, hanem mert már annyiszor hallottuk pont ugyanazt az információt pont ugyanolyan formában, hogy egyszerűen így már nem jelentenek semmit.

Általában ez az újdonság lesz majd az az egy “tanulság”, amit szeretnénk, ha vissza tudnának idézni. Ezért fontos, hogy előtte minél jobban letisztítsuk magunkban – például a “twitter teszt” segítségével, ahol megnézzük, hogy 140 karakterbe beleférne-e egy nagyon tömör összefoglaló.

A dopamin (vagyis kb. az “öröm hormon”) is jelentős szerepet játszik abban, hogy valami megmarad-e. És lássunk csodát, az is dopamint termel az agyunkban, ha valami újat és érdekeset tanulunk. Ez ugyanaz a függőséget okozó hatás, mint ami miatt a drogok vagy a játékfüggőség működik – csak ha mondjuk a tanulásra függünk rá, abból valószínűleg nem hogy baj nem lesz, de még jól is járunk vele. Szóval ha azt akarjuk, hogy a prezentációnk megmaradjon, tanítsunk általa valami újat és érdekeset.


5. Essen le az álluk

Ha tehetjük, vegyünk az előadásunkba valami meglepőt vagy sokkolót – valamit, amire aztán tényleg nem számítottak. Ezzel olyan “érzelmi töltöttségű emlékeket” generálhatunk a hallgatóságban, amire később akár a prezentáció többi részétől függetlenül is könnyű lesz emlékezniük. Neurológiai szempontból pedig az már szinte mindegy is, hogy pozitív vagy negatív kicsengésű érzelmek kapcsolódnak hozzá – csak kapcsolódjanak hozzá érzelmek, és onnantól jobban megmarad.

Több módon is elérhetünk egy ilyen “wow”-pillanatot; a szerző a következőket javasolja:

  • Kellékek vagy élő demonstrációk;
  • Meghökkentő statisztikák – a megfelelő kontextusban;
  • Látványos képek vagy videók;
  • Egy emlékezetes, gyakran provokatív cím vagy idézet;
  • Egy különleges, drasztikus személyes sztori.


6. Ne felejtsük ki a humort

Ne vegyük túl komolyan se magunkat, se a témánkat, és bátran használjunk humort a prezentációnkban. Nevetéssel úgymond “felpuhíthatjuk” a közönséget az üzenetünk befogadására. Másrészt magunkat is jobban megkedveltethetjük, ami miatt megint csak szívesebben hallgatnak majd ránk.

A humor hozzájárul a gyorsabb és pontosabb első benyomás kialakításához. Ez evolúciós szemszögből is számított, ahol a gyors helyzetfelmérés időnként élet-halál kérdés volt. Emellett pedig a nevetés szociális ragasztóként üzemel: aki humoros, arra tudat alatt egyből egyéb pozitív címkéket is aggatunk. Vagyis az agyunk kb. arra van programozva, hogy az ilyen jelzéseket hangsúlyosan értelmezze, amit egy prezentáció során a saját javunkra használhatunk.

Figyeljünk azonban, hogy a humor nem feltétlen viccelődést jelent. Ha van egy témába vágó, és mellesleg humoros megfigyelésünk, vagy mondjuk egy megmosolyogtató párhuzamot húzunk két váratlan jelenség közé, az rendben – sőt, ajánlott. De semmiképp ne álljunk ki konkrétan viccet mesélni, pláne nem olyat, ami nem illik az aktuális légkörbe. Számomra ez mondjuk egy különösen jó tanács, mert az alapértelmezett humorérzékem eléggé Frankie Boyle-osan megbotránkoztató ahhoz, hogy egyetlen rosszul megítélt poénnal örökre eláshatnám magam.

Konkrét viccek helyett építsünk be:

  • Anekdotákat, megfigyeléseket, személyes sztorikat;
  • Hasonlatokat, metaforákat (pláne ha két szemléletesen különböző területet kapcsolunk velük össze);
  • Jól időzített idézeteket;
  • Videókat, amikben valaki más(ok) vicces(ek); illetve
  • Vicces képeket vagy illusztrációkat a diákon.

De még ha ezekre is korlátoznánk magunkat: soha ne erőltessük a humort. Ne mondjuk olyat, amit amúgy nem mondanánk csak azért, hogy nevessenek. Mindössze igyekezzünk megtalálni a természetesen előforduló humort a mondanivalónkban – és ezt mutassuk is meg, a közönség örömére.


7. Tartsuk magunkat a 18 perces szabályhoz

A TED szabályok szerint egy prezentáció maximum 18 perc. És habár ez elsőre kevésnek hangozhat, tetszőleges téma beleférhet 18 percbe, ha eléggé megfontoljuk, hogy igazából mit is akarunk mondani. Pont ez a ránk kényszerített megfontolás az, ami kikristályosítja a mondanivalónk lényegét, és tömören tárja a hallgatóság elé. Persze a “lényeg” akkor is benne lenne, ha egy órát pofáznánk, csak akkor sokkal hígabban, unalmasabban, és addig már amúgy sem tudnánk fenntartani az érdeklődést.

Mint ahogy az okos jegyzetelésnél is megállapítottuk: a kreativitás épp a korlátozások közt virágzik. Amint elengedjük, hogy “nem lehet”, és elkezdünk úgy gondolkodni róla, hogy “hogyan lehetne”, valahogy egyből beindulnak majd a tekervények – és a végeredmény cserébe sokkal fogyaszthatóbb lesz a közönség számára. Gallo szavaival:

Ami nincs ott, az teszi még hatásosabbá azt, ami ott van!

What isn’t there makes what is there even stronger!

Másrészt vegyük figyelembe, hogy a szorongás nem csak az előadóban van jelen. Ha feltesszük, hogy valaki tényleg figyelni akar, akkor számára az újonnan elhangzottakkal egyre csak nő az a mentális teher, amire emlékeznie kell a teljes megértéshez. És ha ebben túlmegyünk egy határon, akkor inkább eldobja majd az egészet – kb. túlfeszítjük nála a húrt, amit ugye nagyon szeretnénk elkerülni.

Gyakorlati tapasztalatok alapján a 18 perc mondható az arany középútnak. Rövidebbre nem kell összetolni, mert ennyi még relatíve kényelmesen belefér a hallgatóság memóriájába, de ha hosszabbra hagyjuk, akkor már kellenének bele szünetek vagy fellélegzős szünet-szerűségek (kép, videó, demonstráció, valami). De még szünetekkel együtt is megfontolandó, hogy megéri-e húzni, mert a folyamatosan gyülemlő mentális teher miatt úgyis egyre nehézkesebb lesz.

Ha egyszerűen nem tudod elmagyarázni, akkor te sem érted eléggé.

– Albert Einstein

If you can’t explain it simply, you don’t understand it well enough.


8. Aktiváljunk az érzékeket

Semmiképp ne csak nyers, száraz szövegre hagyatkozzunk a diáinkon. Sőt, jó esetben ne is kizárólag képekkel próbáljuk kiváltani a kisregényeket, hanem akár hangokkal, szagokkal, ízekkel és tapintani valókkal – vagy legalábbis ezek megidézésével. Minél több érzékhez tudjuk kapcsolni a mentális képeinket, annál jobban megmaradnak majd.

Felejtsük el a hagyományos “Powerpoint betegséget”, ahol minden dia egy címből plusz egy felsorolásnyi bekezdésből áll, csupa szöveggel. Ahol lehet, mondjuk mi a szöveget, amit a diákon képek, grafikonok és/vagy animációk támasztanak alá. A közönség úgysem tud egyszerre figyelni a diákra és ránk, szóval legyünk inkább mi a középpontban, és a diák csak a segítség.

A látás memóriára kifejtett hatását kísérletekkel is szépen demonstrálták. Két csoport ugyanazt az információt kapta, de míg az egyik csak szövegesen, addig a másik szöveg + kép kombinációban. Mikor három nappal később tesztelték őket, a szövegesek átlagosan csak az anyag 10%-ára emlékeztek, míg a szöveg + kép csoportnál ez a szám 65%. Az barátok közt is egy hatos szorzó!

Ennek ellenére egy átlagos dián mégis kb. 40 szó található. A jobbak ezt csak 15-20 dia alatt érik el. Inkább használjunk tehát csupa képet egyszerű, egy-egy szavas címkékkel ellátva. Ez, a hangunkkal, a kellékeinkkel, és a mentális jeleneteinkkel karöltve, segíthet minden érzéket lefedni a nagyobb hatás és a pontosabb visszaidézés érdekében.


9. Maradjunk autentikusak

Ne akarjunk olyannak mutatni magunkat, amilyenek nem vagyunk! Az eddigiek arra valók, hogy kihozzák belőlünk, ami bennünk van, és azt a legjobban át is adják a hallgatóságnak; nem pedig arra, hogy hihetőbben színészkedjünk vagy hatásosabban manipuláljunk – amit mellesleg nagy valószínűséggel úgyis ki fognak szagolni. És most itt nem is feltétlenül kell szándékos hazugságra és megtévesztésre gondolni. Már az is baj, ha egy külön biznissz perszónát mutatunk a világnak, ami nagyon más a személyes kapcsolatainkban mutatott arcunktól.

Ez a pont nagyjából ugyanaz a figyelmeztetés, amit a 48 törvényes könyvben is megkapunk: a befolyásolás eszközei önmagukban se nem jók, se nem rosszak; se nem igazak, se nem hamisak. Csak azzal adunk nekik moralitást vagy igazságtartalmat, hogy hogyan használjuk őket. Használjuk hát őket az igazi önmagunk kifejezésére, és meglesz az eredménye.


Összefoglalás

Gallo stílusának sokszor van “siker-könyv” szaga, de attól szerencsére nem lesz kevésbé hasznos – vagy fontos – amiről beszél. Az ötleteink tisztább és hatásosabb kinyilvánítása a mai világban gyakorlatilag mindenki számára egy elengedhetetlen készség. Csak amikor ő pénzről vagy hírnévről beszél, mi szerintem igyekezzünk inkább egy teljesen hétköznapi kommunikációs szituációt odaképzelni. Vagy persze a nagy, tömegeket megmozgató pillanatokat is vizualizálhatjuk non-profit, társadalmat “megváltó” színekben. A lényeg, hogy ha képesek vagyunk elvenni a mondanivaló tradicionálisan “amerikai siker” élét, akkor hasznos infókat találhatunk.

Amennyire nem tetszik a “siker” szemlélet, annyira pozitív viszont a szerző újságírói hozzáállása. Mindig van sztori! Olyan nincs, hogy nincs; csak megfelelő szemmel kell nézni az eseményeket – ebből a szempontból Campbell-re emlékeztet.

A végére pedig visszhangoznám a könyv növekedési szemléletmód emlékeztetőjét: a nyilvános beszéd is “csak egy készség”, ami ugyanúgy fejleszthető, mint bármi más. Nincs olyan, hogy “nekem ez nem megy” – legfeljebb olyan, hogy “nekem ez alapból nem nagyon megy”, de innen aztán fejleszthetem. A fenti szempontok segítségével pedig remélem még hatékonyabban megy majd az a fejlesztés.