A távirányítójavításról
Az életem korai szakaszában szerzett tapasztalataim egyre inkább azt erősítették bennem, hogy én egy “intellektuális” ember vagyok – jelentsen ez bármit. Ezt mondták, mutatták és sugallták nekem, amitől egyre inkább ezt is hittem magamról. Nem meglepő hát, hogy így is viselkedtem, ami miatt egyre több ilyen visszajelzést kaptam. A visszajelzések miatt pedig még jobban elhittem magamról, hogy tényleg az vagyok. Körbeértünk.
Megtanították viszont velem azt is (akarva, vagy akaratlanul), hogy az intellektuális és a kétkezi munkás két nagyon különböző, majdhogynem egymást kölcsönösen kizáró kategória. Vagyis ha önjelölt intellektuális vagyok, akkor ezzel együtt a kétbalkezesség szinte adott. Na hát én ezt olyan szorgalmasan megszívleltem, hogy kb. 30 éves koromig egy csavart nem hajtottam be. És nem, ez egyáltalán nem akkora költői túlzás, mint amekkorának elsőre hangzik. Gyakorlatilag egy szó szerinti csavar behajtására is embert hívtam, mondván hogy “nekem az úgyse menne”.
Egy PhD, és azt követően egy külföldi kutatói pozíció kezdték erőszakkal nyitogatni a szemem, hogy ha valamihez (még!) nem értek, akkor azt meg lehet ám tanulni, és utána – láss csodát – érteni fogok hozzá. Tudom, hihetetlen! Hülyeségnek hangzana, ha azt mondanám, hogy egy doktori kellett egy csavar behajtásához, de esetemben majdnem. Ilyen erős az, ha valaki (Carol Dweck kifejezésével élve) a berögzült szemlélet rabja.
És hogy hogy jön ide a távirányítók javítása? Jogos a kérdés. Pár héttel ezelőtt kilátogattam vidékre anyumhoz, aki egyetlen kisfia iránt érzett szeretetének tudtomra adása után rögtön a lényegre tért: nem működik a TV távirányítója, és hát de jó is, hogy itt vagyok, mert majd én biztos meg tudom csinálni. Első reakcióm zsigerből az volt, hogy ugyan hogy tudnám már pont én megjavítani? Még jó, hogy nem tettem hozzá, hogy “elvégre intellektuálisnak neveltél”!
De aztán csak elkezdett bennem mocorogni, hogy nem túl bölcs ehhez kapásból így hozzáállni. Legalább egy olyan alap dolgot nézzek már meg, mint az elemek cseréje. Á, nem, azt már ő is próbálta. Azért hadd próbáljam ki én is. Telefon kamerát elő (mert valahonnan erre pont emlékszem, hogy az infravörös ott látszani fog), és lám, megy. Diadalittasan mutatom neki, hogy “látod-látod?” – erre megint nem megy… Gyanús ez nekem. Nézzünk már bele.
A szétszerelés szintén nem egy kvantumfizika, egyetlen árva csavar tartotta a hátlapot. Benne egy áramköri lap, amihez az elemek vezetői csatlakoznak. A tünetek alapján pedig talán nem meglepő, hogy az egyik terminál lötyögött és ezért nem érintkezett rendesen. Ezt bizony forrasztani kellene – amit, bevallom, a növekedési szemléletem bontakoztával már korábban is próbáltam ugyan az egyedi billentyűzet építéses kalandjaim során.
Igen ám, csak most nincs itt semmi szerszámom. De hát mi is a forrasztás? Forró fém rúddal ónt olvasztunk, ami aztán megszilárdulva kötést ad két áramköri pont között. Itt meg már alapból van ón a kötésen, szóval mindössze egy forró fém rúd kellene egy kis újraolvasztásos igazításhoz.
Nagypapa régi kamrájából csavarhúzó behozatala: 2 perc. Gáztűzhely felett felforrósítás: még 2 perc. Elem áramkörének javítása: 1 mozdulat. Összerakom, elemet bele, működik. A hamisítatlan MacGyver élmény megfizethetetlen.
Utólag gondolkoztam csak el, hogy ez a mások szemében talán banálisnak tűnő sztori egy milyen hosszú és alapjaimban érintő személyiségfejlődés végeredménye. A kutatói cuccok, a billentyűzetes dolgaim, a rengeteg blogos olvasmány, és a tanultak nap mint nap magamba sulykolása kellettek hozzá – és még így is az volt kapásból a reakcióm, hogy “ugyan hogy tudnám megcsinálni?”, mert olyan mélyre evődött a régi dogma.
De aztán szerencsére bekapcsolt az új programozás. Miért ne próbálnám legalább meg? Miért ne néznék bele? Miért is ne lenne az egyáltalán elképzelhető, hogy akár, talán, neaggyisten, én is képes lehetnék megcsinálni? És nahát, ennyit még pont én is tudtam.
Úgy érzem, mintha az élet egy alattomos, meglepetés röpdolgozatot íratott volna velem a növekedési szemléletmód témaköréből, és én csak azért is átmentem. Ugyan tengernyi még a fejlődnivaló – de úgy már jelentősen könnyebb lesz, ha elhiszem, hogy képes vagyok rá.
Ez persze csak egy izolált példa, ami nyilván nem üt akkorát egy olyan ember olvasatában, akinek mindig is barkács-vér folyt az ereiben. De az olyanoktól meg például sokszor hallom vissza, hogy nekik a matek nem megy (ami meg nekem igen). Vagy vegyünk megint mást, akinek megy a matek és a barkácsolás is – csak épp botfülű. Vagy mondjuk mindig is szeretett volna rajzolni, de hát nincs “tehetsége” hozzá. Szerintem látjátok a mintát…
Szóval: nektek mi az, ami nem megy? Aztán, ami fontosabb: miért is gondoljátok, hogy nem menne? És ami talán a legfontosabb: biztos, hogy egy kis próbálkozás után nem mehetne?