A legutóbb kivesézett TED-es előadásmód kurzus egyik kulcsmeglátása, hogy a “tálalás” milyen fontos szerepet játszik a kommunikációban. Nem csak arra hat, hogy milyen élénken megy át az üzenet, hanem akár arra is, hogy egyáltalán átmegy-e. Ennek fényében viszont nem tudtam nem továbbgondolni: ha ez a professzionális és üzleti(esebb) életben ennyire fontos, akkor a személyesebb emberi kapcsolatainkban egyszerűen létszükséglet lenne jobban beleásni magunkat.

Természetes választás volt tehát a folytatáshoz Marshall Rosenberg Erőszakmentes kommunikáció című könyve – ami a magyar fordításban “A szavak ablakok vagy falak” címet kapta, a szerző egyik versének igencsak találó hasonlata után. Már egy jó ideje rajta volt az olvasólistámon, és a benne foglaltak alapján pedig azt kell hogy mondjam, meg vagyok térítve. Egyrészt örülök, hogy innentől ennyivel tudatosabban beszélgethetek majd másokkal (legfőképp a feleségemmel); másrészt frusztrált is vagyok, hogy csak most ismerkedek valami olyasmivel, aminek szerintem egy egészséges érzelmi oktatás alapját kellett volna képeznie. Node jobb későn, mint soha!

A tartalom a következőképp alakul:


Bevezetés

A névben található “erőszakmentes” (eredetileg “nonviolent”) szót úgy használjuk, mint a természetes állapotunkat. Mert habár nagyon könnyen és gyakran felbukkan az erőszak az életben, ettől még nem az lesz az alapértelmezés – hanem az együttérzés! Csak erőszakra fanyalodunk (vagy kényszerülünk), mert nem tudunk jobb megoldást.

Sokszor fogalmazunk bántóan, még ha nem is az a szándékunk. Ezzel pedig vagy félreértést okozunk, vagy rosszabb esetben egy agresszió “lavinát” indítunk el. Ilyenkor a másik sokszor már szándékos(abb)an agresszíven fog reagálni a mi öntudatlan bántásunkra, ami után már mi is feljogosítva érezzük magunkat a további bántásra. Na ehelyett tanuljuk most meg az Erőszakmentes Kommunikáció (avagy angolul Nonviolent Communication, NVC) módszertanát.

Alapjában véve semmi “új” nem lesz itt sem, csak amit már évszázadok óta tudhatnánk. A jelszavunk továbbra is az “empátia” – mint ahogy ezt már Carnegie, Brooks, vagy Covey esetében is leszűrhettük. A fő különbség (szerintem) az, hogy itt logikusan felépített, “kockafejjel” is követhetőbb lépéseket kapunk a mondanivalónk átformálására.

Szinte minden a nyelvre épül, ezért az NVC-hez tudatosan figyelünk a szóhasználatunkra az automatikus minták helyett. De (mint ahogy a TED-es kommunikáció kurzus is kiemelte) az információ áramlásba a hangsúly, a hangerő, a mimika és a testbeszéd is ugyanúgy beletartozik, amiket tudatosan egy pozitívabb irányba lökdöshetünk. Így tartjuk vissza magunkat az ítélkezéstől, a védekezéstől, és a támadástól – helyettük empatikusan figyelünk a másikra és közben magunkra, felismerjük (és minél tisztábban le is kommunikáljuk) az érzéseinket, és megfogalmazzuk a kéréseinket. És aztán “csak” ezeket ismételgetjük, felváltva, oda-visza.

Mit érzékelek, mit érzek, és mire van szükségem; mit kérek, ami gazdagítaná az életem; mit érzékelsz, mit érzel, és mire van szükséged; mit kérsz, ami gazdagítaná az életed; …

What I am observing, feeling, and needing; what I am requesting to enrich my life; what you are observing, feeling, and needing; what you are requesting to enrich your life…

Az eredmény egy teljesen általános kommunikációs hozzáállás, ami a kapcsolat jellegétől függetlenül alkalmazható. Baráti vagy intim párkapcsolatokban ugyanúgy hasznos mint például a munkahelyen, az iskolában, vagy akár a diplomáciában. Sőt, akár saját magunkkal szemben, a belső monológunkban!

A kommunikációs folyamataink megolajozásán felül az egész NVC egy napi emlékeztető, hogy van választásunk. Ha megfelelő mederbe terelgetjük a tudatunkat, akkor ugyanazok a szituációk és ugyanazok az erőforrások is vezethetnek drámaian más eredményekhez. Csak hát ehhez nem kevés társadalmi kondicionálást kell felülírnunk, és a “legkisebb ellenállás felé elmozdulásnak” is búcsút inthetünk.

További előny, hogy a másik félnek nem feltétlen kell tudatában lennie az NVC-nek ahhoz, hogy működhesen. Ha tartjuk magunkat az itt kifejtett elvekhez, az előbb vagy utóbb mindenképpen egy együttérző, akadálymentesen áramló, és mindkét fél számára előnyös kommunikációt tesz lehetővé.


Hogyan NE

Már a Biblia is megmondta, hogy ne ítélkezzünk, nehogy minket is megítéljenek. Ennek ellenére sajnos szinte mind automatikusan ezt csináljuk. Ennek egyik formája a morális ítélkezés, amikor azzal foglalkozunk, hogy mi a jó/rossz, vagy mi a helyes/helytelen. És ezeket pedig persze a saját értékrendünk alapján ítéljük meg, mintha az lenne az univerzum íratlan törvénye, hogy szerintünk mi a helyes.

Két kiváló példa a könyvből:

  • Ha a társunk akar több szeretetet, akkor “nyaggatós” és “miért csüng rajtunk?!”, de ha mi akarunk több szeretetet, akkor a társunk miért ilyen “rideg” és “érzéketlen”?

  • Ha én vagyok precízebb, mint a munkatársam, akkor ő “hanyag”, ha viszont ő a precízebb nálam, akkor ő a “szőrszálhasogató”.

A lényeg, hogy mindig pontosan az az arany sztenderd, amilyen én vagyok, a másik igényei meg le vannak szarva. Ez sajnos egy rossz megközelítés, mert ha így fejezzük ki az értékeinket, azzal vagy épp ellenállásra sarkalljuk a másikat, vagy “legjobb” esetben is csak szégyenből, félelemből vagy bűntudatból fog együttműködni – még ha egyet is ért a morális ítéletünkkel. Mellesleg az ítélkezés az erőszakot is elősegíti. Ha hisszük, hogy “aki rossz, az büntetést érdemel”, azzal megint könnyen az elkerülni kívánt erőszak-spirálban köthetünk ki.

A másokhoz hasonlítgatás szintén egyfajta ítélkezés, leggyakrabban saját magunk felett. Elvégre benne van, hogy milyennek kéne lenni, vagy hol kéne tartani az életben, és ezzel gyorsan kikészíthetjük magunkat.

Egy másik (valószínűleg már ismerős) buktató a felelősség tagadása. A megfelelő szóhasználattal rengeteg olyan dolgot is külső kényszernek állíthatunk be, amik igazából teljes mértékben rajtunk múlnak. Foghatjuk a fizikai állapotunkra, mások tetteire, a hatóságokra, társadalmi/intézményi nyomásra – és ha ezt megtesszük, azzal csak ködösítjük a háttérben álló valós érzéseket és szükségleteket, nem pedig letisztítjuk.

De tegyük fel, hogy (a nagy átlaggal ellentétben) tisztában vagyunk az érzéseinkkel és a szükségleteinkkel. Még itt is könnyen elronthatjuk, ha a szükségleteinket követelés formájában fogalmazzuk meg.

Ennyi felvezetés után pedig lássuk, hogy akkor ezek helyett hogyan is kellene…


1. Megfigyelések (a kiértékelések helyett)

Először is, ahogy (többek között) a Sztoikusok mondják: fontos, hogy képesek legyünk “címkézés nélkül” látni/hallani/érzékelni, ami körülöttünk történik. Vagy legalábbis tudatába kerülni, hogy 1) az érzékelés, és 2) az érzékeltek felcímkézése két külön dolog – és a címkézés részét szabadon leválaszthatjuk, vagy felülírhatjuk.

A kommunikáció szempontjából ez azért lényeges, mert ha a megfigyeléseinket rögtön a kiértékeléseinkkel együtt közöljük, abból a másik fél leggyakrabban csak a kritikát fogja kihallani. Emiatt pedig akkor is ösztönösen ellenáll majd a hallottaknak, ha amúgy igazunk lenne. Próbáljunk hát minden megfigyelést specifikusan az adott helyzethez és időponthoz illeszteni, és nem felelőtlenül címkézgetni az eddigi tapasztalataink alapján – amik lehet, hogy az adott szituációra nem is vonatkoznának, ha egy kicsit jobban megnéznénk!

Pár példa:

  • Jelzők használata felelősségvállalás nélkül – “szép vagy” helyett legyen inkább “szépnek talállak”, vagy “XY lassú” helyett “XY az utolsó helyen végzett az legutóbbi három versenyén”;

  • A saját véleményünk/tippünk/jóslatunk keverése a bizonyossággal – “ha nem tanulsz, meg fogsz bukni” helyett legyen inkább “attól tartok, hogy ha nem tanulsz, könnyen megbukhatsz”;

  • Túlzó (és sokszor alaptalan) általánosítás – “a mai fiatalok lusták” helyett “az unokaöcsém soha nem akarja lenyírni a füvet”;

  • A gyakoriságok eltúlzása – “állandóan nála lebzselsz” helyett “hetente legalább háromszor átmész hozzá”.


2. Érzések (a vélemények helyett)

Ha a megfigyeléseink már kellően pontosak és címkézetlenek, akkor következhet a velük kapcsolatban felmerülő érzéseink beazonosítása. A baj csak csak annyi, hogy a mai társadalomban egyszerűen nem divat kifejezni az érzéseinket. Pedig ha erre képesek lennénk, azáltal sokkal könnyebben kapcsolódhatnánk másokhoz.

Sőt, sokszor még akkor sem érzéseket fejezünk ki, amikor az “érzem” szót használjuk. Például ha az “érzem” után következő szó:

  • A hogy/mint kötőszavak egyike: “Azt érzem, hogy ez nem megy elég jól”;

  • Az én/te/ő/ez/az névmások egyike: “Úgy érzem, ennek nincs értelme”;

  • Egy konkrét név vagy főnév: “Úgy érzem, a kollégáim túl lusták”.

Ha kicsit jobban belegondolunk, ezek mind gondolatok vagy vélemények, és egyik sem fejezi ki, hogy valójában mit is érzünk velük kapcsolatban. Így nem is tudjuk majd mások felé kommunikálni az érzéseinket – vagy ami még rosszabb, talán mi magunk sem leszünk tisztában a saját érzéseinkkel. Szóval különböztessük meg az érzéseinket attól, hogy (például):

  • Mit gondolunk;
  • Minek/milyennek hisszük magunkat;
  • Szerintünk mások mit gondolnak rólunk.

És ha már tényleg az érzéseknél tartunk, bővítsük a szókincsünket, hogy minél jobban árnyalhassuk, hogy pontosan hogyan is érzünk.


3. Szükségletek (a hibáztatás helyett)

A megfigyelések és az érzések tisztázása után jöhetnek az érzéseink hátterében álló szükségleteink. Itt pedig először is: vállaljunk felelősséget az érzéseinkért! Mert habár külső tényezők is elindíthatnak olyan láncreakciót, aminek a végén az adott érzést érezzük, mégsem azok a külső tényezők az érzéseink igazi “okai”. Az ok mindig mi vagyunk, mert mi választjuk meg, hogy hogyan reagálunk az ingerre – megint csak jó Sztoikus módon.

Tekintve, hogy a pozitív érzésekkel (és a mögöttük álló, kielégített szükségleteinkkel) jelentősen kevesebb a gond, most a negatív oldalra koncentrálunk. Beérkező negatív üzenetek esetében négyféle reakciót produkálhatunk:

  1. Hibáztathatjuk magunkat – de ezért az önbecsülés terén megfizetünk;

  2. Hibáztathatunk másokat – ami bennünk a haragot gerjeszti, a másik felé meg épp ezzel dobtunk vissza egy hasonló negatív üzenetet;

  3. Felismerhetjük a saját érzéseinket és az azok gyökerét képző szükségleteinket – így rájöhetünk, hogy miért esik épp rosszul ez az üzenet, és hogy mi kéne ahhoz, hogy ez az érzés megváltozzon; vagy
  4. Felismerhetjük a másik érzéseit és szükségleteit – így pedig rájöhetünk, hogy milyen érzés vezethetett a negatív üzenethez, és hogy azt milyen szükséglet kielégítése orvosolhatná.

Szerintem különösebb további elemzés nélkül is szépen látszik, hogy ezekből melyik kettő lesz produktív (még ha menet közben nehezebb is tartani magunkat hozzájuk).

Fordítva, kimenő negatív üzenetek esetében pedig igyekezzünk minél inkább összekapcsolni az érzéseinket az igényeinkkel. Ne hibáztassunk, mintha valaki más miatt éreznénk úgy magunkat, ahogy. Ne mutogassunk sem konkrét személyre, sem csak úgy általában bármilyen külső tényezőre. Koncentráljunk magunkra: hogy hogyan érzünk; hogy mi, magunk, belül miért érzünk úgy; és hogy mit szeretnénk ezzel kapcsolatban.

Erre jócskán ráfér az ismétlés, úgyhogy álljon itt még egyszer:


Negatív üzenetek megfogalmazásánál magunkra koncentráljunk, ne a másikra!


Szép és jó az empátia – és a hallgatásnál persze kell is a másikra figyelni, hogy megérthessük – de amikor mi mondunk valami negatívat, akkor ne a másik hibáira koncentráljunk, hanem hogy mi mit érzünk, és hogy ezzel kapcsolatban mik az igényeink. Ha képesek vagyunk szó szerint, szájbarágósan megfogalmazni, hogy mit akarunk, azzal igen nagyot dobunk az esélyeinken, hogy meg is kapjuk.

Ez azoknak lehet különösen nehéz, akik hozzá vannak szokva, hogy elnyomják a szükségleteiket. Ahogy ezen elkezdenek változtatni, Rosenberg szerint a következő stádiumokon fognak átesni:

  1. Érzelmi rabszolgaság – amikor felelősnek érezzük magunkat mások érzéseiért;

  2. Az “undok” fázis – amikor már nem akarunk felelősnek lenni mások érzéseiért, de cserébe a sajátjainkat igencsak agresszíven sikerül kinyilvánítanunk; és végül

  3. Érzelmi felszabadulás – amikor már úgy tudjuk a saját érdekeinket képviselni, hogy az nem megy a mások érdekeinek rovására.


4. Kérések (a követelőzés helyett)

Ha már megvan a megfigyelés, az érzés, és a szükséglet is, akkor ezek alapján jó esetben képesnek kell lennünk egy pontos, konkrét kérést megfogalmazni a másik féltől, ami “gazdagabbá tehetné az életünket” – sőt, amivel közösen gyarapíthatnánk egymás életét. És ha esetleg nem sikerült volna kellően kiemelni az előző mondatban: a kéréseinkkel kapcsolatban a pontosság a legfontosabb tényező:

  • Ha túl általánosra sikerül, akkor utána ne lepődjünk meg, ha a másik fél a maga módján értelmezi – és nagyon nem úgy, ahogy mi gondoltuk volna;

  • Ha negatív, akkor azzal megint csak nem vagyunk pontosak – elvégre azt mondjuk, amit nem szeretnénk, az pedig megint rejtély marad(hat), hogy mit is szeretnénk;

  • Ha pedig a jövőre fókuszálunk, akkor azzal szintén nem vagyunk elég pontosak – mert a hosszabb távú cél érdekében rábízzuk a másikra, hogy milyen azonnali lépéseket kellene tennie (ahelyett, hogy a szájába rágnánk).

Vagyis: mindig azt mondjuk, amit kérünk, és ne azt, amit nem kérünk. És mindig azt mondjuk, amit most kérünk, ne azt, amit majd egyszer.

Ennyi azonban sajnos önmagában még nem elég. Az előzőekben vett érzelmek és szükségletek lekommunikálása nélkül egy pontos, pozitív, jelenidejű kérés is eléggé követelésként hangozhat. Fordítva sem az igazi: hiába vannak pontosan megfogalmazott érzéseink és szükségleteink – ha egy kérést nem társítunk mellé (esetleg mert mi magunk sem tudjuk kifejezni), akkor nem valószínű, hogy teljesül. Ezért érdemes mind a négy lépésen végig zongorázni, ami idővel remélhetőleg egyre természetesebbé válik. Utána pedig nyugodtan kérdezzünk vissza, ha szeretnénk megbizonyosodni róla, hogy a másik oldalon megértettek-e.

Kb. ennyit tehetünk annak érdekében, hogy első blikkre a kérésünk kérésnek is tűnjön, ne követelésnek. De hogy visszatekintve is így tűnjön, abban nagy szerepet játszik az esetleges elutasításra adott reakciónk. Ha abból már konfliktust generálunk, vagy bűntudatot próbálunk kelteni, akkor az valójában követelés volt, akármennyire is kérésként próbáltuk előadni.

Az őszinte kérés legerőteljesebb jele, ha együttérzéssel fordulunk ahhoz, aki nem akar eleget tenni a kívánságunknak.

Nem feltétlen kell persze elfogadni a nem-et – viszont bármiféle további győzködés előtt mindenképp fontos megértenünk, hogy a másik miért nem hajlandó az eredeti kérésre! Ebből is látszódhat, hogy az erőszakmentes kommunikáció nem a manipulációra való, hanem hogy olyan kompromisszumot találjuk, amiben aztán mindkét fél örömmel vesz részt.


A fordított irány

A fenti négy fázis eddig saját magunk kifejezésére szolgált – most mások megértésére is megpróbáljuk alkalmazni. És lássunk csodát, ott is működni fog ez a bontás. Még akkor is segít, ha a másik nem is így próbálja kifejezni magát.

A kulcs, hogy képesek legyünk empatikusan hallgatni. És az empátia praktikus tippekre lefordítva leginkább azt jelenti, hogy ne osztogassunk tanácsokat vagy biztatást, ne próbáljuk mi megoldani a problémát, és ne hozzuk fel a saját tapasztalatainkat. Az intellektuális megközelítés eleve gátolja az empátiát.

Először hallgatni tanuljunk meg – időt és teret adni, hogy a másik kibontakozhasson. Fontos, hogy ne versenynek érezze a kommunikációt, ahova be kell préselnie a mondanivalóját, mielőtt elvennék tőle a szót. Kérdezzünk vissza, értsük meg, és érezzünk együtt vele. Nem mindig tudjuk majd átérezni, amit mond, de az nem baj; a szimpátia nem ugyanaz, mint az empátia. Empatizálni márpedig bárkivel lehet.

Amit hallgatás közben tehetünk, az annyi, hogy magunkban az eddigi négy szempont alapján elemezzük a hallottakat. Vagyis hogy a másik 1) mit figyelt meg, 2) mit érez, 3) mire van szüksége, és 4) mit kér. Csak ezekre koncentráljunk, akárhogy is fogalmaz – mert sajnos sokszor nem fog szép “mézes-mázosan” fogalmazni. Semmiképp ne vegyük magunkra a szavait! A szükségletekkel foglalkozzunk ahelyett, hogy vajon mit gondol rólunk.

A hallottak visszamondása ebben a fázisban is sokat segíthet. Megerősíti mindkét felet, hogy sikeres az adatáramlás, ha sikeres. Ha pedig nem, az gyorsabban kiderül.

Ha bármiben bizonytalanok vagyunk, akkor (kérdés formájában!) kérdezzünk vissza, hogy jól értjük-e? Ez időpocsékolásnak tűnhet, de sokszor inkább pont időt takarít meg a félreértések elkerülésével. Sőt, időnként akkor is érdemes visszakérdezni, ha biztosan értjük – főleg ha közben úgy érezzük, hogy a másiknak jól esne a visszajelzés. A kérdés forma (megfelelő hangsúllyal és hangszínnel karöltve) azért segít, mert így nem tűnik úgy, mintha mi akarnánk neki megmondani, hogy mi zajlik benne.

A megfélemlítő üzenetek mögött [is csak] emberek vannak, akik arra kérnek, hogy teljesítsük a szükségleteiket.

Ha nem vagyunk képesek empátiát mutatni, az legtöbbször arra utal, hogy mi magunk is túlságosan ki vagyunk éhezve rá. Ilyenkor ne féljünk empatikus “elsősegélyben” részesíteni magunknak azáltal, hogy felfedjünk az erre irányuló érzéseinket és szükségleteinket – hátha pont a másiktól kapjuk meg a hiányzó empátiát. Ha nem, akkor viszont feltétlen tartsunk szünetet, mert empátia nélkül úgysincs értelme folyatatni.


Gyakorlati tippek

A könyv (különösen a harmadik, bővített kiadás) az alapelvek ismertetésén felül egy csomó esettanulmányt, szituációs példát és konkrét alkalmazási tanácsot is tartalmaz. A példákat én most meghagyom a könyvnek, a gyakorlatiasabb tippekből viszont összeszedtem egy csokorra valót:

  • Kapcsolódás önmagunkhoz: Habár a szégyen vagy az önutálat miatt is lehet “fejlődni”, az ilyen változás nem igazán fog egészséges gyökerekkel rendelkezni. Mint ugye már mondtuk, a kritika hatására hajlamosak vagyunk akkor is ellenállni (“csakazértis” módra), ha amúgy jogos lenne. Ezért olyan fontos, hogy ne kritizáljuk saját magunkat sem! Inkább kerüljünk tudatába annak a szükségletünknek, amit a “hibánk” által rosszul próbáltunk kielégíteni. Ilyenkor nagy eséllyel az is gyorsan látszódni fog, hogy hogyan lehetne “jól” kielégíteni azt a bizonyos szükségletet.

  • A düh csak egy felszíni tünet: A dühöt nem elnyomni kell, hanem teljesen kifejezni, amire az agresszió (azon felül, hogy nem kívánatos) nem megfelelő. Eleve csak azért lehetünk dühösek, mert hibáztatunk – vagy mást, vagy magunkat. Helyette vagy figyeljünk a saját szükségleteinkre, vagy próbáljuk kihámozni a másikét. A “dühös vagyok, mert ők…” jellegű gondolatok helyett próbálkozzunk “dühös vagyok, mert arra van szükségem, hogy…” jellegűekkel!

  • A szükséglet nem egy konkrét stratégia: Számtalan stratégia létezhet ugyanannak a szükségletnek a kielégítésére. És a köznyelvi értelmezésben vett “kompromisszum” is csak azért jár áldozatokkal, mert egy-egy konkrét stratégiából kell engednünk. Ha ehelyett tudnánk tisztán a szükségleteinket nézni, akkor azokhoz szinte garantált, hogy létezne olyan stratégia, ami maradéktalanul kielégítené mindenkiét.

    Minél több tapasztalatot gyűjtök a konfliktuskezelésben az évek során, és minél többször látom, hogy mik vezetnek a családi viszályokhoz és a nemzetek háborúihoz, annál biztosabb leszek benne, hogy ezeket a konfliktusokat egy kisiskolás is meg tudná oldani.

    The more experience I have gained in mediating conflicts over the years and the more I’ve seen what leads families to argue and nations to go to war, the more convinced I am that most schoolchildren could solve these conflicts.

    Vagyis: ha egyszer tisztán kikristályosodnak a szükségletek mindkét oldalon, amit mindkét fél meg is ért, (mert mondjuk nem érzi kritizálva magát, nincs ítélkezés, stb.) akkor onnantól a konkrét technikai megoldás már általában gyerekjáték.

  • Oltalmazó kontra büntető erőszak: Sajnos lehet olyan, hogy a másik fél erőszakossága miatt az erőszakmentesség nem csak rajtunk múlik. De ilyenkor is fontos különbséget tenni aközött, hogy oltalmazó vagy büntető szándékkal használunk-e agressziót. Az erőszakos cselekedetet hasznos mindig tudatlansági problémának tekinteni – az elkövető nincs tisztában vele, hogy pontosan mik is a tettei következményei, vagy hogy a szükségleteit máshogy is ki lehetne elégíteni. Ilyenkor a válasz “erőszak” (ami legtöbbször csak aktív megakadályozás) nem büntető, hanem inkább oktató jellegű.

    Büntetéssel amúgy is inkább van esélyünk neheztelést, ellenállást és lázadást kiváltani, mint valódi megbánást és változást. Lehet, hogy a másik oldalon végül azt csinálnák, amit akarunk, de nem azért, amiért akarnánk, hogy csinálják – és ez egy fontos különbség!

  • A dicséret megfogalmazása sem mindegy: Furán hangozhat, de ha nem vigyázunk, akkor a pozitív mondanivalónkat is kifejezhetjük szükségtelenül negatív módon. Például ha ítéletet csinálunk belőle – hiába pozitív, ha azt sugallom vele, hogy nekem jogom van megítélni a másikat, és a tettei/szavai helyességét. Helyette inkább (igazi NCV módra) fejezzük ki, hogy 1) mit tett, 2) emiatt mit érzünk, és 3) ez milyen szükségletünket elégítette ki.

    A dicséret fogadásánál pedig hasznos mentális modell, ha azt gondoljuk, hogy valami felsőbb hatalom biztosította számunkra a képességet, amivel rászolgálhattunk a dicséretre. Ezzel elkerülhetjük az ego csapdáját (hogy már pedig nekünk az kijár), és a hamis szerénykedés csapdáját is (amivel pedig lekicsinyelnénk a helyzetet). Ezek helyett őszinte örömmel vehetünk részt a másikkal együtt valami jó megünneplésében.


Összefoglalás

A mondanivaló tömör összefoglalását maga Rosenberg is megteszi az egyik későbbi fejezet elején. Ennél velősebben én sem tudnék fogalmazni, úgyhogy álljon itt az az idézet:

Megfigyelünk, azonosítjuk és kifejezzük az érzéseinket, összekapcsoljuk az érzéseinket a szükségleteinkkel, és végrehajtható kéréseket intézünk a másik félhez tiszta, konkrét, pozitív, tettekre utaló megfogalmazásban.

Observing, identifying and expressing feelings, connecting feelings with needs, and making doable requests of another person using clear, concrete, positive action language.

Tizenéves párkapcsolati távlatból abszolút meg tudom érteni, milyen nehéz lesz például egy vita során ellenállni az érzelmek sodrásának és a másik hibáztatása helyett csak magunkra koncentrálni. Még nehezebb talán a másik negatív megfogalmazásából az ő szükségleteit és a kéréseit kihallani, megsértődés nélkül. De számát sem tudom már, hányszor csúszott vészesen félre egy lelkizésünk valami apró félreértés vagy egyéb “kommunikációs malőr” miatt. Szóval pont a tizenéves párkapcsolati távlat miatt vagyok biztos abban, hogy ez az erőszakmentes módszer a szükséges erőfeszítések ellenére is nagyon megéri.

Emellett (kicsit meglepő módon) a könyvnek erős filozófiai és politikai vonzata is akad. A hierarchián alapuló, “kevesek uralkodnak a sokakon” jellegű társadalmakban szinte természetes, hogy a külső forrásból származó értékrendek és kényszerek nyelvezete a menő, mert azzal lehet szolgasorban tartani a tömegeket. Hiszen aki tisztában van az érzéseivel, a szükségleteivel, és a saját felelősségével – és ezeket netán fel is meri vállalni – azt onnantól nem lehet kívülről irányítani. Szóval ha a módszer kommunikáció-olajozó, empátia-elősegítő vonzata önmagában esetleg nem lenne elég, akkor már csak egyfajta politikai lázadásként is megéri megfontolni.