Pont két hete, hogy a feleségemmel kiruccantunk a ligetbe egy kellemes délutáni sétára. Általában igyekszünk kerülni a tömeget, de egy ekkora városban nyilván nem elvárható, hogy ne legyen társaságunk. És hát minél nagyobb a társaság, annál nagyobb az esély valamiféle “súrlódásra”.

Így is jártunk, amikor a határozottan széles (és nyilvánvalóan kétirányú forgalomra kitalált) járdán szembe érkezett velünk egy kedves kis család. Nevezzük őket Mr. és Mrs. Csörtetőnek, akik babakocsiban tolták maguk előtt az ő kis Csörtikéjüket. Mint a kódnevükből talán kiderül, Csörtetőék nem igazán osztoztak a járda kétirányúságába vetett hitünkben. A kb. 15 fokban felfelé fordított és enyhe felsőbbrendűséget sugárzó arckifejezésükkel teljesen nyilvánvalóvá tették, hogy A) látnak minket, és B) ez abszolút nem érinti meg őket. Miféle jobbratartás?

Nem nagyon volt vonzóbb alternatíva, félre kellett lépnünk, amíg elhaladnak. Ebből a kemény 10 másodperces interakcióból aztán egy közel egy órás beszélgetés kerekedett, hogy ez tulajdonképpen miért is zavart minket ennyire. Mert az oké, hogy mi nem voltunk agresszívak (velük ellentétben), de attól az asszertivitásunkhoz nem ragaszkodunk egy kicsit túlzottan? Persze, hogy úgy lenne fair, ha befeleznénk a járdát – de vajon miért hagyjuk, hogy ha ők erre nem hajlandóak, akkor az minket így kizökkentsen? Azt próbáljuk elérni, hogy a személyes terünkbe ne másszanak bele, de a fejünkbe mégis beengedjük őket?

Szerencsére épp akkoriban olvastam az Erőszakmentes Kommunikációról, azon belül is arról a részről, miszerint a düh oka soha nem egy másik személy vagy bármi külső tényező, hanem ahogy mi arra reagálunk. Na nem mintha a Sztoicizmusban ezt a leckét már nem kaptam volna meg több soron – csak épp Rosenberg megfogalmazása volt a legfrissebb a fejemben. Próbáltuk hát a hibáztatás helyett a saját (vagy a másik) kielégítetlen szükségleteit nézni. Mit próbálnak ők így non-verbálisan lekommunikálni a csörtetésükkel – vagy mi a felháborodásunkkal?

A másik oldalon relatíve könnyen képesek voltunk “hihető” okokat odaképzelni. Mondjuk először azért egy kicsit még kesernyés szájízzel:

  • A hierarchikus társadalomba vetett hitük miatt fontosnak érezték demonstrálni, hogy ők vannak feljebb?
  • A látszólag nemrégiben született gyerek miatti stresszt kellett valaki máson levezetni?
  • Vagy a munkahelyi főnök tartja őket akkora elnyomásban, hogy a munkán kívüli életben nem hajlandóak bárki mással szemben alul maradni?

De aztán (David Foster Wallace mintájára) próbáltunk fokozatosan egyre jóhiszeműbbnek lenni:

  • Lehet, hogy mi tévedünk, és tényleg nem kétirányú az a járda?
  • Lehet, hogy az anyuka még nehezen tudott járni, és ezért fontos volt, hogy végig egymás mellett maradhassanak támasznak?
  • Lehet, hogy amit mi az arcukon láttunk, az inkább a kialvatlanság, és valójában abszolút nem is tudatosult bennük, hogy szembe jövünk?

És ezek a fajta gondolatok tényleg segítenek csillapítani a kedélyeket. A mi oldalunkon viszont továbbra sem magyarázzák az ösztönös felfortyanásunk mértékét. Megpróbáltunk hát magunkban is a felszín mögé nézni, és az eredmény sajnos nem túl szép. Úgy tűnik ugyanis, hogy valamilyen szinten nekünk is számít, hogy meg tudjuk-e tartani a járda-felünket. És ha komolyan olyan szánalmas az életünk, hogy abban egy járda-fél megtartása is jelentős győzelemnek számít, akkor az bizony elég nagy baj.

Szóval megbeszéltük, hogy az ilyen esetekben ezen túl aktívabban próbálunk majd a flexibilitásra törekedni. Újabb bizonyíték, hogy nem elég tudni a leckéket; alkalmazni is tudnunk kell őket. Ebben az esetben konkrétan azt, hogy az egónk nem jó tanácsadó. Nem az a fontos, hogy ki “nyer” – azzal nyerünk, ha egyáltalán nem hagyjuk, hogy versenyként fogjuk fel az életet.

Ez persze majd a további, hétköznapi átsiklásokra vonatkozik. Erre az adott esetre nyilván nem mondhatom, hogy nem piszkált meg – tekintve, hogy épp egy dedikált bejegyzést írok róla. De ez szerintem épphogy jobb, mert így konkrétan tanultam is valamit.

Kimondottan hálás vagyok tehát, hogy találkozhattunk Mr. és Mrs. Csörtetővel. Ha a jövőben rájuk gondolok, az biztosan segíteni fog jobban a helyén kezelni a saját egómat – ahelyett, hogy a másik hibáztatására pazarolnám az energiámat. Sőt, azt is tovább sulykolta belém ez az incidens, hogy az olvasásnak mennyire kézzelfogható mindennapos tanulságai lehetnek, ha megfelelő módon áll hozzá az ember. Praktikus szemszögből pedig láthatjuk, hogy egy egész posztot kipréseltek belőlem a (feltételezett!) bunkóságukkal.

Hát nem tiszta szerencse, hogy letúrtak minket a járdáról?