Mivel Kishimi és Koga könyve az önfejlesztéssel kapcsolatos, és mellesleg jelentős népszerűségnek örvend, így természetesen rajta volt már egy ideje az olvasólistámon. A tetejébe ahányszor csak azon kaptam magam, hogy valaki más véleményén aggodalmaskodok, mindig előrébb is került pár pozícióval. És ahogy mostanában egyre több szituáció tudatosította bennem, mennyire nem bírom még a gondolatát sem, hogy valaki nem kedvel, úgy lett egyre aktuálisabb.

Az eredeti címe ugyanis “The Courage to be Disliked”, ami egy alaposan kiforgatott de valahogy mégis szöveghűbb fordításban kb. annyit tesz: “A bátorság, amivel majd merünk nemszeretettnek lenni”. Maradjunk annyiban, hogy marketing szempontból teljesen megértem, miért nem ezt használták magyar címnek. De a jelentés tekintetében mégis úgy érzem, hogy a “Vállald fel bátran önmagad” elveszíti az angol változat egy fontos darabját: nem csak az a feladat, hogy felvállaljuk magunkat, hanem hogy mások nemtetszése ellenére is felvállaljuk magunkat. Ezt csak azért hangsúlyozom így előre, mert engem legalábbis ez a vetület vonzott be leginkább.

Amit aztán kaptam, az igencsak más, mint amire számítottam – de ez nem kritika! A könyv tulajdonképpen egy dialógusként megformázott bevezetés az Adleriánus pszichológiába. A dühös és csalódott “fiatalember”, illetve a bölcs remete “filozófus” párbeszédét olvasva fokozatosan kerülnek elő az élet (vélt) nehézségei, és az azokra adható Adler-i hozzáállásbeli válaszok.

A fiatalember szerint a gyermeki ártatlanság idejében még talán lehet “egyszerű és gondtalanul boldog” az élet, de felnőttként ez már nem így működik. A filozófus szerint viszont a világ szubjektív – mint ahogy a kútvíz hőmérséklete, ami objektíven nem változik ugyan, de nyáron mégis hűvös, télen viszont langyos. Ha mi magunk megváltozunk, akkor a szubjektív világunk is velünk változik. Vagyis ha bonyolult a világunk, akkor az azért van, mert mi annak látjuk.

Ezt a bevezető gondolatot követi “öt éjszakányi” beszélgetés a következő témakörökben:

  1. A trauma tagadása
  2. Minden probléma kapcsolati probléma
  3. A feladatok szétválasztása
  4. A közösségi érzés
  5. A jelen teljes megélése

Ezek segítségével pedig végül a fiatalember is egy kicsit jobban megbarátkozik mind önmagával, mind a világgal. Talán nekünk is menni fog…


Az első éjszaka – A trauma tagadása

Kishimi (ahogy az őt mintázó filozófus karakter) az Adleriánus pszichológiával párhuzamosan az ókori görög filozófiát is tanulmányozza. Rögtön az elején meg is jegyzi, milyen jó összhangban áll a két terület – aminek a blog Sztoikus gyökereit tekintve én csak örülni tudok.

Amivel viszont kb. “szemben” állunk, az Freud pszichológiája. Hiszen míg ott minden az etiológiára (vagyis az ok-okozati összefüggések vizsgálatára) épül, Adler a teleológiára (vagyis egy adott jelenség céljának, nem pedig az okának a vizsgálatára) koncentrál. Szerinte ha valaki például szorongás miatt nem mer kimenni a szobából, az nem egy múltbéli trauma miatt van, hanem mert most az az igazi célja, hogy ne kelljen kimennie – és ezért olyan valóságot teremt magának, ahol nem is képes. Egészen odáig elmegyünk, hogy a “trauma” fogalma nem létezik!

Nem az élményeink határoznak meg bennünket, hanem a jelentés, amellyel felruházzuk őket.

– Alfred Adler

Mindenki olyannak jó, amilyen. És hogy akkor miért boldogtalanok sokan? A filozófus szerint egyszerűen azért, mert azt választják, hogy boldogtalanok lesznek – mert azt valamiért jónak ítélik meg saját maguk számára. Nem azt használják, amijük van, hanem arra vágynak, amijük nincs. Ha ezen változtatnának (és változtathatnának!), akkor lehetnének boldogok. Elvégre sem a múlt, sem a jelenlegi érzelmeink nem irányíthatnak, csak ha hagyjuk nekik.

A személyiséget is hasznosabb inkább “életmódnak” nevezni, mert akkor egyből jobban látszik, hogy mi választjuk magunknak. De választhatnánk mást is. Még pedig gyakorlatilag azonnal – ez nem olyan folyamat, mint a fogyás vagy valami készség begyakorlása. A hozzáállásunk egy pillanat alatt megváltozhat, és csak akkor nem fog, ha úgy döntünk, hogy nem vagyunk rá képesek.

Percről percre választjuk az életmódunkat. Ha nem vagyunk boldogok, az azért van, mert folyamatosan azt választjuk, hogy nem leszünk azok. Csak hát a változáshoz bátorság kell, mert hátrahagyjuk az eddig megszokott langyos pocsolyát.

Az első éjszaka tanulsága tehát a következő: hiába tartjuk saját magunkat boldogtalannak a jelenlegi állapotunkban, mégis (tudatosan vagy tudat alatt) ezt választjuk, mert az alternatíva még félelmetesebb és akár még nagyobb boldogtalanságot is hozhat – legalábbis ettől félünk.


A második éjszaka – Minden probléma kapcsolati probléma

De ha mindennek célja van, akkor vajon miért nem szeretjük magunkat? Egyszerű: mert az a célunk, hogy ne szeressük magunkat. Ha pedig ezt akarjuk, akkor nyilván csak a rosszat fogjuk meglátni magunkban.

Na jó, jó, de miért lenne az a célunk, hogy valami rosszat lássunk magunkban? Talán mert az jó kifogás arra, hogy miért nem olyan az életünk, amilyennek szeretnénk. És még csak a felelősséget sem kell vállalnunk érte.

Adler szerint minden probléma interperszonális, kapcsolati probléma. Ha teljesen egyedül lennénk az univerzumban, akkor a problémák is megszűnnének. A kisebbrendűségi érzés például csak azért létezhet, mert van kihez/mihez hasonlítani magunkat. És önmagában nem is baj, mert hajtóerőt adhat a fejlődéshez. De ha helyette lebénít és egy helyben toporgunk, az már baj - ez a “komplexus”.

Az érme másik oldala a felsőbbrendűségi komplexus – ami igazából szintén a kisebbrendűséget igyekszik ellensúlyozni. Vagy ami még furább: a kisebbrendűség fegyverként is használható, ha pont azzal dicsekszünk, hogy nekünk milyen rossz, és azzal akarunk kitűnni.

Az az egészséges, ha a kisebbségi érzésünk az ideális énünkkel való összehasonlításból ered. Előre haladunk, de nem más rovására. És nem mással összehasonlítva, sem irányban, sem sebességben.

A verseny hozzáállás már önmagában akadályozni fog minket, mert elhiteti, hogy vannak győztesek és vesztesek. Még ha épp nyerésben vagyunk is, akkor is folyamatosan mindenki más ellen leszünk. És ami még rosszabb: úgy véljük majd, hogy mindenki más is ellenünk van. Ilyen világban élni nem lesz túl kellemes.

Ne menjünk hát bele a hatalmi harcokba, mert:

  • Vagy vesztünk;
  • Vagy a nyerésünk által oda jutunk, hogy a másik bosszút fog forralni ellenünk.

Az egyén önállóságán felül próbáljunk a társadalommal is együttműködésre, nem pedig versengésre törekedni.


A harmadik éjszaka – A feladatok szétválasztása

Mások elismerése jó érzés lehet, de abszolút nem szükséges. Amikor valamit az elismerésért teszünk, amit amúgy nem tennénk, az baj. Amikor pedig valamit csak a büntetéstől való félelem miatt nem teszünk, az még nagyobb baj! Ha túl sokat fókuszálunk mások elvárásaira, azzal azt kockáztatjuk, hogy nem a saját életünket éljük. És ha mi nem éljük, akkor helyettünk ki fogja?

Mindenkinek megvan a maga feladata. A legkönnyebben úgy állapíthatjuk meg, hogy kinek mi a dolga, ha megnézzük, ki viseli majd a következményeket. Ennek fényében pedig azt állítjuk, hogy az interperszonális konfliktusok nagyja abból fakad, hogy beleavatkozunk egymás dolgába.

Ne tegyünk terhet másra, de ne is vállaljuk át mások terheit. Meg kell húznunk a határokat - családban főleg, mert ott a közelség miatt még könnyebben keverednek a dolgok. Már pedig az, hogy ki mit gondol rólunk (akár elismer, akár lenéz), az bizony csak az ő dolga. Nekünk semmi közünk hozzá, ezért ne is üssük bele az orrunkat – és ne is érdekeljen!

Tűnhet ez egy kicsit (nagyon) személytelennek és érzelemmentesnek, de nem kell, hogy az legyen. Ez a tiszta “vágás” nem a kapcsolatok célja, hanem a jó kapcsolatok kezdete. Mint a látás fókuszánál: nyilván nem lehetünk túl távol, de túl közel sem! Ha tisztán akarunk látni, ahhoz kell egy pont megfelelő távolság.

Megemlítjük azért, hogy a szabadság nem egyenlő a hedonizmussal – mert akkor csak a saját ingereink és vágyaink rabszolgái lennénk másokéi helyett. Az a szabadság, ha tudatosan képesek vagyunk abban az irányba terelgetni magunkat, amerre haladni szeretnénk. A szabadság nem egyenlő továbbá az anarchizmussal sem – nem azt mondjuk, hogy semmi külső fennhatóságot ne ismerjünk el; csak azt, hogy ahol viszont dönthetünk, ott döntsünk is mi, ne engedjük át másnak.

A szabadság az, ha van, aki nem kedvel. Ez mutatja, hogy aktívan gyakoroljuk a szabadságunkat, és nem megfelelni próbálunk. Persze nem cél, hogy ne kedveljenek – de az igen, hogy tudjuk elfogadni, ha nem kedvelnek.

Csak akkor tudjuk a saját életünket élni, ha nem vesszük figyelembe mások ítéletét, nem félünk attól, hogy nem fognak kedvelni, és megfizetjük az árát azáltal, hogy talán soha nem fogunk elismerést kapni.


A negyedik éjszaka – A közösségi érzés

Az egocentrikus embernél természetesen önmaga a világ közepe. A közösségi szemléletű embernél viszont nem – és csak ő érezheti bajtársak között magát, míg az egoista folyton vélt ellenségekkel lesz körülvéve. Ne keverjük azonban az életünk közepét a világ közepével! Persze, hogy a saját életünknek mi vagyunk a főszereplői, de a világban mi is csak egy vagyunk a sok közül. Gondoljunk egy földgömbre a sík térkép helyett – mindig az a középpont, ahonnan szemléljük.

És valamilyen szinten az is egocentrikus, aki mások elismerésétől függ. Hiába kergeti az ő megbecsülésüket, akkor is csak maga van a középpontban. Nem adni akar, csak elismerést kapni! Csak akkor érezhetjük a közösségben, hogy “jó helyen vagyunk”, ha elköteleződünk a közösség felé, nem csak úgy ott lebzselünk.

A trükk, hogy tekintsünk egy kicsit távolabbra az orrunk hegyénél. A közösség végtelen – nem csak a munkahelyi, a családi, vagy a nemzeti kapcsolataink tartoznak ide! Ahogyan a Sztoikus “magaslati kép” is szemléltetni próbálja, mind az univerzum részei vagyunk. Ökológiai szemszögből pedig sokkal több mindenhez és mindenkihez kapcsolódunk, mint képzelnénk.

Ezt jó tudatosítani magunkban, nehogy (hamis) elszigeteltséget érezzünk, amikor valami közelibb kötelékünk elszakad. Vagy hogy (szintén hamisan) megoldhatatlannak lássunk bizonyos problémákat, mert nem vagyunk képesek túllépni rajtuk. Az alap stratégia: ha valamilyen közösségben bajunk akadna, akkor inkább kifelé nyissunk, ne befelé zárkózzunk!

Vertikális (azaz, hierarchikus) kapcsolatok helyett törekedjünk arra, hogy minden kapcsolatunk horizontális (vagyis egyenrangúságon alapuló) legyen. Többek között ezért is kell a feladatok szétválasztása! Ha beavatkozunk más dolgába, azzal azt mutatjuk, hogy felsőbbrendűek vagyunk, és mi jobban tudjuk nála. Ha pedig hagyjuk, hogy más beleavatkozzon a miénkbe, azzal az alsóbbrendűségünket erősítjük meg magunkban. Vagyis innen nézve a feladatok szétválasztása nem “elvág” a többiektől, hanem épphogy lehetővé teszi az egyenrangú kapcsolatokat.

Ne támaszkodjunk hát se dicséretre, se fegyelmezésre, se büntetésre – csak bátorításra vagy köszönet kifejezésre. A másik dolga (mint ahogy talán a nevéből is kiderül) az ő dolga. És képes is lesz elvégezni, csak maximum elvesztette a bátorságát, hogy ezt meg is tegye.

Éreznünk kell (és másokkal is éreztetnünk), hogy hasznos tagjai a közösségnek, és akkor lesz bátorságunk ellátni a feladataikat. És itt most a hasznosságot a létezés, és nem feltétlen a cselekedetek szintjén értjük. Az ágyhoz kötött nagypapa vagy az autóbalesetből felépülőben lévő gyerek már azzal is javítják a szeretteik életét, hogy vannak.

Mások valószínűleg nem így állnak majd a dolgokhoz, de valakinek el kell kezdeni. És különben is, a feladatok szétválasztásából tudjuk, hogy az ő hozzáállásuk az ő dolguk – mi viszont akár azonnal elkezdhetünk egy közösségibb szemléletet gyakorolni.


Az ötödik éjszaka – A jelen teljes megélése

Az eddigi “alapozás” után a filozófus azt szegezi nekünk, hogy a boldogsághoz tulajdonképpen csak három dologra van szükség:

  1. Önelfogadás, amire Assisi Szent Ferenc imádsága az egyik legjobb megfogalmazás (amit Vonnegut is idéz, és az anonim alkoholisták is használnak):

    Istenem, adj nekem derűt és nyugalmat, hogy tudomásul vegyem mindazt, amin úgysem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak azon, aminek megváltoztatására képes vagyok, és bölcsességet, hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között.

  2. Másokba vetett bizalom, amit a tetejébe nem is kötünk feltételekhez. A bizalom nem ugyanaz, mint a megbízhatóság. Az, hogy kihasználnak-e, szintén nem a mi dolgunk. És különben is, ha helyesen húzzuk meg a saját határainkat (a feladatok szétválasztásával), akkor kihasználni sem tudnak igazán, csak megpróbálni. A mi dolgunk az, hogy (a horizontális kapcsolat kialakítása érdekében) vagy tanúsítsunk feltétlen bizalmat, vagy inkább szakítsuk meg a kapcsolatot. A kettő közti állapotnak úgysem lesz sok értelme.

  3. Adni másoknak, ami ezen a ponton már nem is lesz nehéz. Az első két pont egyenes következménye, hogy bajtársként tekintünk a többiekre. Hiszen aki ellenségként tekint másokra, az még vagy nem fogadta el önmagát, vagy nem képes feltétel nélkül bízni. Ha viszont már “bajtársak”, akkor a hozzájárulás (a másoknak adás) szinte egy természetes reflex.

Egészen odáig elmegyünk, hogy a boldogság konkrétan a hozzájárulás érzéséből fakad. És mivel ezt a puszta létezésünkkel is megtehetjük, nem csak tettekkel, ezért elvileg mindenki lehet boldog. A fontos, hogy ne mások visszaigazolása alapján tudjuk csak megítélni, hogy valóban adtunk-e, mert onnantól oda a szabadság (és vele a boldogság is).

Egy ilyen szürke, hétköznapi, “csillogásmentes” boldogság-megfogalmazás mellett valószínűleg felmerül, hogy na de akkor mi lesz az önmegvalósítással? Elvégre csak páran lehetnek kiemelkedőek az egész világon, a többiek pedig csak valami “rosszal” tűnhetnek ki. Erre az Adler-i megoldás: merjünk átlagosak lenni! Ha igazán elfogadnánk önmagunkat, úgy ahogy vagyunk, akkor eleve nem lenne szükségünk a kitűnéssel bizonyítani mások előtt. Ez persze nem jelenti, hogy nem törekedhetünk valami több vagy jobb felé – de nem szabad, hogy függővé tegyük az önértékelésünket attól, hogy azt a többet/jobbat végül el is érjük-e!

Itt következhetne menetrendszerűen a már unalomig ismételt “út a cél előtt” mottó… De a könyv talán legszebb és legemlékezetesebb hasonlata rögtön rám cáfol, még ha a mondanivalóban egyet is értünk: az élet nem egy út, hanem egy tánc. Az a fontos, hogy az itt és most-ot értékelni tudjuk – az másodlagos, hogy az általunk értékelt itt és most-ok sorozatán keresztül idővel hova jutunk (az meg pláne, hogy honnan jutottunk idáig).

Ön célokat tűz ki a távoli jövőre nézve, és felkészülési időszaknak tekinti a jelent. Azt gondolja, valamit el akar érni, és azt megteszi, amikor eljön az ideje. Ezzel az életmóddal elhalasztja az életet.

Ehelyett:

Ne nézzen a múltba, és ne nézzen a jövőbe sem! Minden pillanatot teljességében éljen meg úgy, mint a táncban. Nincs szükség a versengésre, és az úti célok nem valók semmire. Amíg táncol, mindig eljut valahová.


Összefoglalás

A könyv egy mondatba sűrített lényege talán annyi, hogy az ember képes a változásra, hogy a világ lehet egyszerű, és hogy igenis mindenki lehet boldog. Az erre rávezető, öt metaforikus éjszakán át tartó beszélgetés során megtanuljuk, hogy érdemes:

  1. A múltbéli “traumák” ok-okozati viszonya helyett a jelenlegi céljainkra és felelősségünkre koncentrálni;

  2. Kapcsolati problémaként értelmezni (és a kapcsolatok oldaláról megoldani) a problémáinkat;

  3. Szétválasztani a saját dolgunkat (és a saját lelki békénket) mások dolgaitól;

  4. Egyenrangú, “bajtársi” viszonyt ápolni az emberekkel; és

  5. Teljes szívvel megélni a jelent.

Az 1-es pont engem személy szerint nagyon Frankl logoterápiájára emlékeztet; a 2-3-4-es pontokra maguk a szerzők is a Covey/Carnegie páros irányába terelgetnek; az 5-ös ponthoz pedig Thich Nhat Hanh-t tudnám további olvasmányként ajánlani. A 3-as pont minden esetre szépen gatyába rázta a fejem azon részét, aminek egyre sürgősebben olvasnia kellett a “nemszeretve levés bátorságáról”. (Egyszer még meglátjátok, műfordító leszek…)

A mondanivaló tálalásával kapcsolatban megértem a Szókratészi vitamódszer hasznosságát, (miszerint a párbeszédben lépésenként vezet oda, ahova egyszerre nem lett volna képes) de a végrehajtás azért messze nem tökéletes. A filozófus karakternek elég gyakran vannak nem-válasz jellegű válaszai, ahol hajlamos bevinni a búzába. És aztán a fiatalember a legközelebbi alkalomra valahogy csak úgy mágikusan elfogadja az érvelését – annak ellenére, hogy a legutóbb még ő tiltakozott a leghangosabban. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem hasznos, amit a filozófus mond, csak talán az egy kicsit megkérdőjelezhető, ahogy mondja.

Záró megjegyzésként pedig Kishimi-t idézném az utószóból:

Továbbá észrevettem azt is, hogy Szókratész beszélgetései a fiatalokkal, amelyeket Platón örökített meg írásban az utókor számára, a jelen kor tanácsadói tevékenységének felelnek meg.

Ez számomra egy nagyon szép és biztató gondolat, tekintve hogy 1) én is ilyen módon tudom a legkönnyebben elképzelni a valós társadalmi hozzájárulásomat, és hogy 2) a “tanácsadó” vagy “coach”, mint szakma, napjainkban mennyire lenézett, siker-orientált, öltönyös, drága karórás, kuruzslással egyenértékű fogalom. Kishimi gondolata jól mintázza, hogy ennek nem feltétlen kellene így lennie – és ha rajtam múlik, nem is lesz.