Szerintem eddig sem rejtettem véka alá, hogy mit gondolok a modern oktatási rendszerről. Már a blog kezdetekor is említettem a Bevezetésben, hogy első sorban az ott kimaradt lyukakat próbálnám itt betömködni. És mint az elmúlt lassan két év alapján láthatjuk, van mit. Ennek ellenére belefutottam pár hete egy érdekes reddit posztba, ami kicsit más megvilágításba helyezte a fejemben a problémát. A szerző saját állítása szerinti “népszerűtlen vélemény” magyar fordítása a következő:


Nem az a baj, hogy “az iskolák inkább Pitagorasz-t tanítanak a kerékcsere helyett”, hanem hogy mind úgy döntöttünk, az iskola az egyetlen tanulásra való hely.

Biztos mind láttátok már a sok-sok panaszkodást, miszerint “Tudom, hogy a mitokondrium a sejt energia-ellátója, de az adóbevallásomat nem tudom megcsinálni! Az iskola kudarca!”. De véleményem szerint az iskoláknak nem is kellene ilyen dolgokat tanítania – az ilyen napról-napra jellegű hétköznapi teendőket, mint a pénzügyek, a főzés vagy a lefolyószerelés, a szüleinktől vagy a közösségünk egyéb tagjaitól kellene megtanulnunk. A baj az, hogy a jelenlegi kultúránkban (Anglia, bár biztosan máshol is aktuális) teljesen normálissá vált, hogy senki nem tanítja a gyerekeket az iskolán kívül. Ezért az elvárás az iskolákra irányul – amiknek tisztán akadémiai környezeteknek is kéne maradniuk – hogy mindent tanítsanak.


Ez az érvelés pedig segített meglátnom, hogy érdemes lenne fejben kétfelé választanom azt, hogy az okulás témakörét illetően A) miért mérgelődök, és B) hogy a panaszaimért kiket teszek felelőssé.


A) Mérgelődés oldalon továbbra is fenntartok kb. mindent, amiről eddig rinyáltam. Valóban gyakori példák az adóbevallási vagy a kerékcserével kapcsolatos ismeretek hiánya, de én személy szerint sokkal jobban aggódok a formálisan megfogalmazott érzelmi fejlesztés (kudarc és visszautasítás kezelése, trauma feldolgozása, párkapcsolati alapok), az életmód tudatos és személyre szabott tervezése, az alap anyagi “írástudás” és hasonló jellegű területek miatt. A nagy (és kései!) megvilágosodós pillanataim mind olyasmik körül forogtak, hogy:

  • “Jé, mennyit számít, ha értelmes jegyzeteket vezetek a dolgaimról”;
  • “Jé, a pénzzel lehetne okosabban is bánni”;
  • “Jé, attól hogy valami alapból nem megy, attól még fejlődhetek benne”;
  • “Jé, a kezdeti illeszkedés helyett sokkal inkább a tudatos munka és a kommunikáció segít együtt maradni egy kapcsolatban”; vagy épp
  • “Jé, az életemnek nem muszáj úgy zajlania, ahogy azt mások elvárják tőlem”.

Bánja a fene, hogy a kerékcserének a YouTube-on kellett utánanéznem, de ezekről eddig miért nem volt szó? Vagy ha volt is, miért nem hangsúlyosabban – hogy a fiatalabb, éretlenebb fejben is leessen, hogy ezek mennyivel többet számítanak, mint amiket akkoriban fontosnak hiszünk?

Az állatoknál a újszülött (fajtól függően) pár napon/héten/hónapon belül már önálló, és kb. mindent tud, ami az életéhez kelleni fog. És habár nyilván nem akarom hasonlítgatni az emberi mentális képességeket az állatok gyakran ösztön-vezérelte működéséhez, de akkor is ismerjük el a modern emberi luxust: a hivatalos (és még akkor is nagyon zsenge) nagykorúság előtt 18, azaz tizennyolc teljes évünk van a dedikált fejlődésre, tanulásra és életre készülésre. Ebbe a 18 évbe valahol a margókon nem fértek volna bele ezek a fenti megvilágosodások?

Nálam miért csak 30 éves fejjel esnek ezek le? Ennyire hülye vagyok? De ha ennyire hülye vagyok, akkor hogy mentem át kitűnővel a rendszeren – és miért kerül még most is ennyi kutakodásba és próbálkozásba? Valami akkor azért csak bűzlik Dániában…


B) Attól viszont, hogy Dánia bűzlik, még nem biztos, hogy csak az iskolákat illeti a megköpködés. Mint ahogy az idézett, éleslátó reddit poszt is mondá vala, a hiányzó információkat a szüleinktől, a szociális kapcsolatainktól, vagy az önálló tanulási folyamatunk részeként is megszerezhetnénk! Ha pedig ezek a kimaradó területek tényleg ennyire fontosak (és azok!), akkor miért is nem próbálunk minél több oldalról megbizonyosodni róla, hogy nem maradnak ki?

Mondjuk ha sem a szülők, sem az iskola nem verik a fejünkbe a nagy élettanulságokat… Sem azt a hozzáállást, hogy aztán mi magunk menjünk utánuk… Akkor miért nincsenek divatban mondjuk olyan szociális kapcsolatrendszerek, amik egy extra védőhálót nyújthatnának? Vagy miért nincsenek jobban előtérben olyan kezdeményezések, amik ezeket pótolnák? Létezni természetesen létezik sok ilyen – a kérdés, hogy miért ilyen könnyű elmenni mellettük? Miért nem alapvetőbb pillérei ezek a modern társadalmaknak?

Vagyis amit mondani szeretnék: a fentiek fényében ünnepélyesen elismerem, hogy nem kizárólag az oktatási rendszerrel van gond. Ez persze még véletlen sem jelenti, hogy az oktatási rendszerrel nincs gond. Nagy gond. Arra viszont felhívja a figyelmet, hogy (szerencsére) a hiányosságokat nem csak maga az oktatási folyamat reformjával, hanem akár független, társadalmi kezdeményezésekkel is lehetne pótolni. És így végre valami olyanra koncentrálhatunk, ami a saját befolyásunk alá esik!

Jobb tantervet, vagy épp tanítási és pontozási módszereket nem tudunk varázsütésre a tanulók orra alá tolni. Sőt, a szüleiket sem válthatjuk ki. De a “közösség egyéb tagjai” lehetünk, akik igenis foglalkoznak a következő generációk szélesebb informálásával. Egy ilyen gépben pedig szívesen leszek fogaskerék…